-
Szabad! – szólt ki a kopogásom után rögtön... öö...
maradjunk az igazgatónál, elfelejtettem a nevét. – Szervusz,
miben segíthetek? – nézett rám értetlenül, mire én csak
helyet foglaltam az asztala előtt álló székben.
-
Jöttem elfogyasztani magával egy csésze teát – feleltem tök
komolyan, mire még értetlenebb tekintetett kaptam. – Jó,
pofáztam az órán és ideküldött a tanár.
-
Á, így már mindent értek! – sóhajtotta, majd hátravágta
magát a székében. – Nos, akkor igyuk meg azt a teát! – állt
fel nevetve, majd kivonult az irodájából és öt perc múlva két
csészével tért vissza, melyből egyet nekem adott. Nem kicsit
néztem értetlenül a jelenetet, de mindegy. – Áh, milyen isteni
ez a tea! Születésnapomra kaptam az unokámtól, Svédországból
hozta.
-
Boldog születésnapot... – nyögtem ki végül. Most komolyan,
teázgatni fogunk?!
-
Köszönöm! Nos, térjünk át rád! – nézett rám, csillogó
tekintettel... – Elmesélnéd, kérlek, hogy mi volt az a nagyon
érdekes téma, ami nem várhatott a szünetig?
-
Persze! Tudja, egy ismerősöm el fog jönni látogatóba és a hír
hallatán nagyon nem bírtam magammal – találtam ki valami kamu
szöveget. – Aztán volt egy kis összetűzésem a tanár úrral,
de nem az én hibám, hogy a krétát nem bírta elkapni!
-
És, miért dobálsz krétát órán? – kérdezett vissza
megrökönyödve.
-
A tanár úr dobta nekem, én csak visszaszolgáltattam neki –
válaszoltam meg a kérdését. – Ja, meg adott egy egyest, mivel
azt mondtam, hogy nem tanultam meg a verset.
-
És, miért nem tanultad meg a verset? – sóhajtotta ismét.
-
Ja, én azt nem mondtam, hogy ennek ellenére nem tudom. Nem
kérdezte, hogy tudom-e, csak azt, hogy megtanultam-e. És mivel
tudom, nem kellett megtanulnom – érveltem, szerintem logikusan.
-
Igaz, nem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdést – nevetett az
igazgató. – Na jó, ha megittad a teádat, akkor kérlek, fáradj
vissza az órára. Nem kapsz semmilyen büntetést, de kérlek, ne
forduljon elő még egyszer ilyen!
-
Jó, majd igyekszem – pattantam fel a székből, majd
visszaindultam a terembe. Most komolyan, minek menjek be, amikor alig
van vissza tíz perc?! Á, mindegy, idekint csak unatkoznék.
-
Maga mit keres itt?! Azt mondtam, hogy menjen az igazgatóhoz! –
üvöltött le egyből a tanár, amint beléptem az ajtón.
-
Ja, de az igazgató meg azt mondta, hogy jöjjek vissza órára. Most
akkor döntsék már el, vagy vissza is mehetek! – fordultam volna
ki, azonban a tanár megragadta a kezem és ellökött a helyem
felé.
-
Na, mi volt?! – kérdezte Krisz, amint leültem a helyemre.
-
Teázgattunk. Elmondhatom, hogy svéd teát ittam. Krisz, vegyél
nekem svéd teát, tiszta fini! – nyígtam neki, mire ő csak
elröhögte magát, Ricsi meg megveregette a vállam.
-
Megérte az az egyes – sóhajtott Dominik mellettem.
-
Meg hát, tiszta menő már az igazgatóval svéd teát iszogatni –
nevettem én is, a következő pillanatban pedig kivontatta magát a
teremből a tanár. Na, akkor ő szerintem engem fog a világon
mindennél jobban utálni, bár ebben kvittek vagyunk.
-
Mellesleg – állt meg a padunknál Szili –, legyetek rám
büszkék, nem csak ti kaphatok jó jegyet! Jé, de fura ezt
kimondani.
-
Azért, a büszkeséged kiterjedhetne egy „köszönöm”-re is –
állt meg mellette Flóra, karba tett kézzel.
-
Ö... ö... – pislogott nagyok Szili megrökönyödve, majd mint
aki imádkozna, összetette a kezét és a lány felé fordulva
folytatta: – Figyelj, elviszlek moziba, vagy ahova csak szeretnéd,
csak ne keljen kimondanom ezt a szót, könyörgök!
-
M-mi? Öö, sz-szó... val... Nekem most mennem kell! – fordult
sarkon a lány, tök sápadt arccal.
-
Ez eddig jól néz ki – jött oda hozzánk Drina és a Milán is.
-
Ja, ilyen tempóba megszerzed a csajt úgy... az ükunokád korában
– veregette vállon Milán Szilit.
-
Tök mindegy, legalább próbálkozik és a csaj még értékeli is
az igyekezetét – szólt közbe Ricsi, miközben az állat
támasztva nézett kifelé az ablakon.
-
Legalább megérte?! – kérdezett vissza Milán.
-
Nem... – sóhajtotta Ricsi az egyszavas válaszát.
-
Kérdezhetek? – szólalt meg Dominik is, mire mindenki rászegezte
értetlen tekintetét, még Ricsi is, bár az ő tekintetéből
pluszba áramlott még a kíváncsiság is. – Köze van ennek
Kittihez? – a kérdése után mindannyian először egymásra, majd
Ricsire néztünk, aki összeszorított öklét az asztalon
pihentetve nézte tovább Dominiket, aki szintén Ricsit bámulta. A
kínos csendet a csengő törte meg.
-
Komolyan nem örültem még ennél jobban egy órának – dünnyögte
Szili elhaladva mellettem. Ja, szerintem ezzel mindenki így volt
most. Legalább utolsó óra, juhú.
-
Szereted a gyrost?! – kérdeztem Dominiket, amikor leültem a
helyemre.
-
Igen, miért? – nézett rám értetlenül.
-
Csak érdekelt – vontam meg a vállam, mire a srác elmosolyodott.
-
Nem szokott téged az ilyesmi érdekelni.
-
Bocs, lebuktam – nevettem fel kínosan. – A fejedbe akartam
húzni, de így már mindegy.
-
Hát, neked aztán vannak fura gondolataid – nevetett fel Dominik
is. – Vagy, várj. Te most azt akarod, hogy menjünk el megenni egy
gyrost?
-
Hah, te aztán tényleg nem lehetsz valami eszes – néztem rá
unottan. – De nekem mindegy, ha nem akarod, hogy segítsek Kittivel
kapcsolatban, akkor nem pazarlom rád az időm.
-
De... – vágta rá egyből. – Az jól jönne.
-
Istenem, a jövőben tényleg terapeuta leszek... – dünnyögtem,
majd ráhajtottam a fejem a padra és... Csak úgy voltam. Meg
egyszer-kétszer aludtam. De az óra 5%-ban fent voltam. És végül
is, ez a lényeg, nem?
***
Végül
vége lett az utolsó órának is, mely a matek volt. Milyen
meglepetést ért mindenkit, amikor kikapták a négyes dogájukat és még fel voltak háborodva, hogy miért nem ötös. Erre egyszerű
volt a válaszom: „Mert egyikőtökről sem hinné el senki, hogy
ilyet tudtuk!”. Meg amúgy is, nemhogy örülnének egy négyesnek,
még reklamálnak. Persze, Dominiké ötös lett, na ő mondjuk tényleg
szívrohamot kapott volna, ha négyest írt volna. De azt az ötöst
is kinek köszönheti?! Nekem. És a Kittis segítségem miatt is jön
nekem eggyel...
-
... És, amikor elmentél Milánhoz, akkor kezdett el fura lenni, így
visszagondolva – regélt tovább Dominik, de végre eljutottunk az
érdekes és lényeges részhez is. Eddig csak arról papolt, hogy
milyen jó kislány volt, blablabla... – Elkezdett bulikba járni,
szinte mindennapos, hogy apának kell összekaparnia valamelyik
utcáról. Sőt, szombaton este felhívta Ricsit és ő hozta haza.
Szerencséje volt, hogy anyáék nem keltek fel, és, hogy Ricsinek
volt annyi esze, hogy felhívjon, mert tuti kiakadnának a szüleink.
Mondjuk, már így is. Plusz, most már egyáltalán nem hallgat rám.
Amikor szóltál, leültem vele beszélni, azonban direkt az
ellenkezőjét csinálja.
-
Hm, ez így korrekt – hümmögtem, a kólám üvegét forgatva a
kezemben. – Nem lehet, hogy valakinek meg akar felelni? Vagy, azt
akarja, hogy felfigyeljenek rá? Mivel, amikor nálunk volt, mindig
azt mondta, hogy a szüleitek csak rád figyelnek, te vagy a kis kedvenc.
-
Gondolod, hogy ezért csinálja? – kérdezett vissza Dominik.
-
Csak találgatok – rántottam meg a vállam. – De látom a beszéd
nem nagyon használ neki.
-
Ezt hogy érted? – szólt közbe azonnal Dominik.
-
Sehogy, csak gondolkodok – sóhajtottam, megismételve magam. – Mondanám, hogy
próbáljuk meg rávenni, hogy Ricsi beszéljen vele, de a mai után
ez is kilőve...
-
Aj, de hülye vagyok, istenem! – fogta a fejét a srác. Hát, ezt
amúgy adom, de inkább nem most mondom el neki erről a véleményem.
-
Jó, ezzel nem megyünk semmire, szóval térj észhez! – pöcköltem
meg a homlokát, mire csak rám emelte kétségbeesett tekintetét.
Basszus, ez... már majdnem kezdem sajnálni... De miért?!
Egyáltalán, miért foglalkozok a kis lelkivilágával?! Az ő
dolga, semmi közöm hozzá! – Ez az! – pattantam fel a székről,
majd a kabátom és a táskámat felkapva elindultam a kijárat felé.
-
Mi?! Héj, Seredech, várj már! – rohant utánam Dominik is, én
viszont beszáguldtam a legközelebbi boltba, mely jelen esetben egy
százas bolt volt. Mindegy, a célnak pont megfelel.
-
Hívd fel Kittit, most! – adtam parancsba a srácnak, aki bár
értetlenül, de elkezdett tárcsázni, majd amint kicsöngött
odaadtam nekem a telefont, míg én lepakoltam a polcokról a
cuccokat.
-
Mit akarsz?! Nem érek rá! – vette fel Kitti sokadjára és ha már
itt tartunk: micsoda kedvesség...
-
Hali, Kitti! Nincs kedved egy kis átalakításra?! – kérdeztem
egyből és hallottam, hogy Kitti is minimum úgy meglepődik,
mint Dominik mellettem. Azonban, mit sem foglalkoztam a srác sápadt
arcával és miközben Kittivel dumáltam, kifizettem a cuccokat. –
Tudod, hallottam, hogy kezdesz kicsit megváltozni! Rohadtul örülök
neki, ezért gondoltam, hogy csinálunk egy kis csajos bulit, nálam,
a szobámba és ott kitárgyalunk mindent! Mellesleg, választási
lehetőséged nincs, fél óra múlva nálam!
-
Most mire készülsz? – kérdezte Dominik, amikor hozzávágtam a
telóját.
-
Bekeményítünk! Lássuk mennyire bírja a kiképzést abban a
világban, ahonnan én jöttem – mosolyodtam el gúnyosan.
-
De, nem akarod bántani, ugye? – kérdezgetett tovább.
-
Persze, hajfestékkel... – sóhajtottam unottan. Ez bolond, látta
mit vettem és mégis képes feltenni egy ilyen kérdést...
Egyébként, gyorsan sikerült hazaérnünk és mivel Kitti még nem
érkezett meg és Dominik minden áron maradni akart, így el
kellett rejtenem valahol a srácot... Ez eléggé nehéz mutatvány
volt, mivel az ágy alá nem fért be, a szekrénybe sem, más meg
nem igen maradt, max. az erkély, de gondolom Kitti ott akar majd
közlekedni, ezért ez is kifújt.
-
Héj, várj egy kicsit – kapta el a vállam Dominik, mire csak
pislogás nélkül néztem rá. – Te felfogtad, hogy a szobádban
vagyok?
-
Ha?! – akadtam ki egyből. – Igen, fel és én nem vagyok olyan
hisztis, mint te, hogy emiatt balhét csapjak! Mellesleg, engedj el,
most!
-
Oké – húzta vissza a kezét azonnal. Istenem, ekkora egy
barmot... Mellesleg, csak annyira volt időm, hogy sóhajtsak egy
nagyot, mivel kopogott is Kitti az erkélyajtón. Gyorsan elkezdtem
körbefordulni a szobában, majd egy hirtelen jött ötlettől
vezérelve belöktem Dominiket a fürdőbe és résnyire nyitva
hagytam az ajtót, így mindent hallani fog.
-
Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy fél óra – nyitottam ki az
ajtót, amin Kitti mosolyogva lépett be.
-
Bocsi, kicsit messzebb voltam, mint fél óra – nézett rám
sajnálkozó tekintettel. – Mellesleg, miért Dominik telefonjáról
hívtál?
-
Mert nekem nem volt meg a számod – vontam meg a vállam.
-
Ja, értem. Nos, bocsi, hogy úgy vetem fel, csak tényleg azt
hittem, hogy a nagyon barom bátyám hív – forgatta a szemét
unottan, majd leült az ágyra. Érdekes, hogy ez a téma, hogy
megváltoztatja a személyiségét. – Milyen átalakítás lesz?
-
Ja, sok fajta! Először is, vettem egy hajfestéket, azt mondtad,
hogy be akarod festeni a hajad, ha jól emlékszem. Plusz, hazafelé voltam
magamnak pulcsit venni és láttam egy csomó ruhát, amik pont a
mostani... – kerestem a szavakat erre az állapotra –
stílusváltozásodhoz illenek. Plusz, kell kezdeni valamit az
arcoddal is, így aligha lehet bárkit is elcsábítani a bulikban!
-
Azta! Én... azt hittem, hogy majd te is le fogsz szólni... –
nézett rám kikerekített szemekkel. Erre egyébként had ne kelljen
az igazi véleményemet mondani, mert akkor szerintem ott kezdődne,
hogy jól meg kéne rázni a csajt, hogy ilyen élet mellett még
elkezd magából egy... fú, mindegy.
-
A te életed, azt csinálsz vele, amit akarsz – rántottam meg a
vállam. – Én csak segítek ebből kihozni a maximumot.
-
Milyen... hajfestéket hoztál? – kérdezte félve.
-
Kimosható, magyarul pár mosás után kikopik. És mivel ezerrel
lázadunk, így ez ilyen... lilás árnyalat. Feketében...
-
Tehát, olyan mint a tiéd? – kérdezett ismét.
-
Ja, csak a tiéd feketés lilás, az enyém meg szőkés rózsaszínes,
de igen, olyan mint az enyém – feleltem kiakadva. Jézusom, hát,
oké, hogy próbálunk nagy lányok lenni, de azért ennyire
színvaknak nem kellene lenni. – De, először nézd meg a ruhákat
– dobtam hozzá a szatyrot. – Mi van?! Tapsra vársz, öltözz
már!
-
D-de... - kezdte pirulva.
-
Könyörgöm, csak én vagyok bent, de elfor... Vagyis, elmegyek
megcsinálni a festéket, addig öltözz át – jutott eszembe
hirtelen, hogy Dominik az előbb majdnem kivágódott az ajtón és
szerintem egy jó alapos magyarázatra vár. Felkaptam a festéket,
majd bevonultam a fürdőbe, ahol Dominik az ajtó mellett
támasztotta a falat és lehajtott fejjel fürkészte a járólapot.
Milyen érdekes, fehér... Nahát!
-
Nem is voltunk ruhát venni – jegyezte meg halkan.
-
Nem, azok az enyémek, de a hangsúly nem is ezen van – raktam le a
csap mellé a dobozt, majd megláttam a tükörből, hogy Dominik
kérdő tekintettel néz engem. – Nekem és neki teljesen más a
stílusunk. Ő soha életben nem venne fel mondjuk egy ilyen pólót,
és, hogy te is értsd, minden azon múlik, hogy milyen minta van
rajta.
-
Tehát... Nem értem – vallotta be végül.
-
Tehát, ő mindig marad a kicsi, cuki szomszédlány, míg én nem
tartom magam annak – sóhajtottam unottan, megtámaszkodva a
csapnál.
-
Erre kitérhetünk? – kérdezett vissza, én pedig felvontam a
szemöldököm.
-
Mire is?! – kérdeztem végül.
-
Rád. Erre az egészre – mutatott végig rajtam, mire én is
kíváncsi lettem, hogy mi olyan érdekes. Fehér, piros pöttyös
zokni (oké, házban vagyunk, annyira trehány még én sem vagyok,
hogy feljöjjek a havas cipőmmel), sötétkék csőnadrág és egy
szintén sötétkék New York feliratú póló, amin két cseresznye
van, az egyikben az ország zászlója, a másikban pedig kis,
aranyszínű csillagok. Bocs, ha ebben én nem látom a
kivetnivalót...
-
Jó, nem akarom tudni, milyen perverzió által jöttél te erre rá,
viszont most megyek! – robogtam ki mellette az ajtón és már
éppen azon voltam, hogy becsapom azt, viszont félúton rájöttem,
hogy elég hülyén venné ki magát, ha erőből becsapnál a
semmiért, legalábbis Kitti szerint a semmiért, így gyorsan utána
kaptam. A lényeg, hogy így is, úgy is, hülyén jött ki...
-
Ez egy kicsit... merész nem? – nézte magát tök vörös fejjel a tükörben.
-
Hm, pedig most ez a menő. Plusz a te stílusodnak ez felel meg. Na
mindegy, van még jó pár darab, szóval...
-
Nem! – szólt közbe a mondatomba, mire gúnyosan elmosolyodtam,
majd karba tett kézzel vártam a folytatást. – Úgy értem, jók
nekem a régi ruháim is... Ezek nem én vagyok, ez olyan, mintha...
te lennék.
-
Hű, pedig Ricsi valami olyasmit mondott, hogy rám akarsz
hasonlítani – tetettem az elmélkedést. – Basszus, akkor nem is
jó hajfestéket vettem...
-
T-tényleg be akarod festeni a hajam? – nézett rám, már-már
sírva.
-
Persze, hiszen te mondtad, nem?! – kérdeztem vissza egyből. Hm,
úgy látom, nagyon is sínen halad a terv.
-
T-talán, azt... most nem kellene... Úgy értem, még nem beszéltem
meg otthon, és... Hát... tudod... – hebegett össze-vissza, de a
lényeget nem sikerült kinyögni.
-
Na látod?! – ültem le végül az ágyamra, mire csak egy kérdő
tekintett kaptam. – Semmi értelme ezt csinálnod, mivel ez nem te
vagy. Amibe belekezdtél nem más, csak az engem, illetve a többiek
utánzása. Nem kell minket utánoznod ahhoz, hogy bevágódj, vagy
tudom is, hogy miért teszed. Vagy, ha már majmot játszol, akkor
legalább rendesen csináld. Ne hívogass minket, és itt főleg
Ricsire gondolok, minden hülyeség miatt, hogy részeg vagy és haza
kell valahogy menned. Mi is voltunk már részegek, nem tagadom, de
hazataláltunk, illetve ha nem, akkor még volt annyi büszkeségünk,
hogy nem hívtunk fel mást, hogy ebből derüljön ki, mennyire arra
hajtok, hogy olyan legyek mint ő!
-
Én csak... azt akartam, hogy Ricsinek bejöjjek... Hiszen, ő
balhés, rossz fiú, ezer meg ezer csaja lehetett már, így... Valahogy fel akartam magamra hívni a figyelmét... – ült le a
földre és a fejét egyáltalán nem emelte fel, csak arra, amikor
Ricsi megszólalt az ajtóban.
-
Hát ezt nagyon elcseszted! Tudod, eddig még be is jöttél, de
kösz, már nincs kedvem hozzá! – vágott le a földre, Kitti elé,
egy illemkönyvet, majd kivonult a szobából. Szólhattam volna
neki, hogy itt van, hiszen már egy ideje bejött. Mégsem tettem.
-
Ez... – kezdte kitti, de közbeszóltam:
-
Cinkes, de úgy látom, ő meg miattad akart jobb lenni.
-
Vagyis, elszúrtam, igaz? – nevette el magát kínosan.
-
Ki tudja?! – vontam meg a vállam. – A helyedben, én nem azon
lennék, hogy kinek tetszek, hanem rendbe hoznám a bátyámmal a
kapcsolatomat. Főleg, hogy van annak is egy... akkora átka, aki
felnyitotta a szemét.
-
Ezt, hogy érted? – nézett rám meglepődve.
-
Kit tudja?! – ismételtem meg a kérdésem nevetve.
-
Te beszéltél vele? – értette meg végül a célzást. – Mit
mondtál neki? Elmondtad hogy...
-
Nem! – szóltam közbe azonnal, mivel ezt már tényleg nem
tehettem meg szegénnyel. A bátyja ott áll egy falnyira tőle és
mindent hall. A felismerésben már nem akarok asszisztálni. – Én
csupán elmondtam neki a jövőt, ami lám, beigazolódott. Annyit
mondtam neki, hogy ha nem figyel jobban oda rád, oda fogsz jutni,
ahonnan még mi sem tudtunk kijutni. Segítség nélkül legalábbis
még mindig ott lennénk, vagyis már nem. Ha mi akkor nem fogadjuk
el a segítséget, akkor most már egy cellában tengetnénk a
napjainkat.
-
Ez komoly? Miket csináltatok? És ki segített nektek? – szögezte
nekem a kérdéseit Kitti kíváncsian.
-
Drina nevelőapja, aki egyben az igazgatónk is volt, vette a
fáradságot és felkereste a szüleinket. Megbeszélték, hogy ide
küldenek minket, mivel... – gondolkodtam el azon, hogy mennyire
kellene beavatni, de igazából mindegy volt. Talán így megérti a
helyzetek súlyosságát. – Rengeteget verekedtünk, sokszor
annyira elfajult a helyzet, hogy kórházba juttatunk embereket. Ezt
úgy kell érteni, hogy volt olyan, aki mondjuk soha többé nem
tudott járni. Nem jutottunk el odáig, hogy öljünk, de... Azt be
kell vallanom, hogy mindannyian közel jártunk ehhez a szinthez.
-
Te is? – kérdezett ismét.
-
Igen, én is – nevettem el magam kínosan.
-
Mit csináltál? – tette fel a következő kérdését mosolyogva.
-
Egy éve volt egy csávó, aki sokat ártott nekünk. Folyamatosan
keresztbe tett nekünk, mindenféle indok nélkül. Akkor kattant be
az agyam, amikor... valaki olyat bántott aki fontos volt nekem.
Egyszer mentem haza, szerintem akkor is nagyba buliztam, erre
konkrétan nem emlékszem, a lényeg annyi, hogy megláttam ezt a
srácot. Egyedül volt és a szóváltásokból verekedés lett.
Mondott közben dolgokat, amik csak még jobban felvitték bennem a
pumpát, és... – itt vettem egy mély levegőt, majd sóhajtva
kifújtam –, ha Ricsi és Szili nem szed le róla, szerintem
elvágtam volna a torkát. Így is csoda, hogy életben maradt.
-
Hogy kerültek oda a fiúk? – pislogott nagyok a lány.
-
Nem tudom – nevettem el magam ismét kínosan. – Szerintem a
zsaruk elől menekülhettek, amikor megláttak. Na, mondjuk azon az
estén voltunk úgy, hogy mégis elkaptak. Mind a hármunkat bedugtak
a rácsok közé. Emlékszem, másnap, amikor kiengedtek minket és
szembe találkoztunk Drinával... Hát, kábé három órán át csak
menekültünk előle.
-
Ez mégis vicces sztorinak hangzik – mosolyodott el Kitti, miközben
a felhúzott lábán támasztotta az állát.
-
Így visszagondolva igen. De, így visszagondolva, rengeteg mindent
máshogy csinálnék. Például, ezt is... – bambult magam elé és
már csak azt vettem észre, hogy Kitti felpattan a földről és
leülve mellém megölel. Nem kicsit lepődtem meg ezen cselekedetén és amikor észbe kaptak, rögtön eltoltam magamtól. – Kitti, ne
ölelgess, ha nem akarsz meghalni!
-
De most mondtad, hogy nem csinálnál ilyet – nevetett a lány.
-
A múltban, de a jelenben nem! – néztem rá felvont szemöldökkel,
mire először megszeppent, majd még jobban kitört belőle a
nevetés.
-
Bocsi – törölgette le a könnyeit. – Most haza megyek, beszélek
Dominikkel – intett, majd kivágódott a teraszajtón. Én csak
odasétáltam a fürdőhöz és kinyitva az ajtót, kiengedtem a
srácot.
-
Most jobb lesz, ha mész – fordítottam neki hátat, de ő elkapta
a karom és lehajtott fejjel nézte tovább a földet. – Mi az,
mit szeretnél?! Menj, keres a húgod.
-
Kezdem átlátni, hogy milyen életed lehetett ott – emelte rám a
fejét.
-
Szar! Ritka szar! Ezért mondtam, hogy te semmit sem tudsz. És ennél
többet nem is fogsz, szia! – löktem ki az erkélyre a srácot,
majd rácsaptam az ajtót. Nos, akkor következzék Ricsi.
