20. rész – Megérte?

- Szabad! – szólt ki a kopogásom után rögtön... öö... maradjunk az igazgatónál, elfelejtettem a nevét. – Szervusz, miben segíthetek? – nézett rám értetlenül, mire én csak helyet foglaltam az asztala előtt álló székben.

- Jöttem elfogyasztani magával egy csésze teát – feleltem tök komolyan, mire még értetlenebb tekintetett kaptam. – Jó, pofáztam az órán és ideküldött a tanár.

- Á, így már mindent értek! – sóhajtotta, majd hátravágta magát a székében. – Nos, akkor igyuk meg azt a teát! – állt fel nevetve, majd kivonult az irodájából és öt perc múlva két csészével tért vissza, melyből egyet nekem adott. Nem kicsit néztem értetlenül a jelenetet, de mindegy. – Áh, milyen isteni ez a tea! Születésnapomra kaptam az unokámtól, Svédországból hozta.

- Boldog születésnapot... – nyögtem ki végül. Most komolyan, teázgatni fogunk?!

- Köszönöm! Nos, térjünk át rád! – nézett rám, csillogó tekintettel... – Elmesélnéd, kérlek, hogy mi volt az a nagyon érdekes téma, ami nem várhatott a szünetig?

- Persze! Tudja, egy ismerősöm el fog jönni látogatóba és a hír hallatán nagyon nem bírtam magammal – találtam ki valami kamu szöveget. – Aztán volt egy kis összetűzésem a tanár úrral, de nem az én hibám, hogy a krétát nem bírta elkapni!

- És, miért dobálsz krétát órán? – kérdezett vissza megrökönyödve.

- A tanár úr dobta nekem, én csak visszaszolgáltattam neki – válaszoltam meg a kérdését. – Ja, meg adott egy egyest, mivel azt mondtam, hogy nem tanultam meg a verset.

- És, miért nem tanultad meg a verset? – sóhajtotta ismét.

- Ja, én azt nem mondtam, hogy ennek ellenére nem tudom. Nem kérdezte, hogy tudom-e, csak azt, hogy megtanultam-e. És mivel tudom, nem kellett megtanulnom – érveltem, szerintem logikusan.

- Igaz, nem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdést – nevetett az igazgató. – Na jó, ha megittad a teádat, akkor kérlek, fáradj vissza az órára. Nem kapsz semmilyen büntetést, de kérlek, ne forduljon elő még egyszer ilyen!

- Jó, majd igyekszem – pattantam fel a székből, majd visszaindultam a terembe. Most komolyan, minek menjek be, amikor alig van vissza tíz perc?! Á, mindegy, idekint csak unatkoznék.

- Maga mit keres itt?! Azt mondtam, hogy menjen az igazgatóhoz! – üvöltött le egyből a tanár, amint beléptem az ajtón.

- Ja, de az igazgató meg azt mondta, hogy jöjjek vissza órára. Most akkor döntsék már el, vagy vissza is mehetek! – fordultam volna ki, azonban a tanár megragadta a kezem és ellökött a helyem felé.

- Na, mi volt?! – kérdezte Krisz, amint leültem a helyemre.

- Teázgattunk. Elmondhatom, hogy svéd teát ittam. Krisz, vegyél nekem svéd teát, tiszta fini! – nyígtam neki, mire ő csak elröhögte magát, Ricsi meg megveregette a vállam.

- Megérte az az egyes – sóhajtott Dominik mellettem.

- Meg hát, tiszta menő már az igazgatóval svéd teát iszogatni – nevettem én is, a következő pillanatban pedig kivontatta magát a teremből a tanár. Na, akkor ő szerintem engem fog a világon mindennél jobban utálni, bár ebben kvittek vagyunk.

- Mellesleg – állt meg a padunknál Szili –, legyetek rám büszkék, nem csak ti kaphatok jó jegyet! Jé, de fura ezt kimondani.

- Azért, a büszkeséged kiterjedhetne egy „köszönöm”-re is – állt meg mellette Flóra, karba tett kézzel.

- Ö... ö... – pislogott nagyok Szili megrökönyödve, majd mint aki imádkozna, összetette a kezét és a lány felé fordulva folytatta: – Figyelj, elviszlek moziba, vagy ahova csak szeretnéd, csak ne keljen kimondanom ezt a szót, könyörgök!

- M-mi? Öö, sz-szó... val... Nekem most mennem kell! – fordult sarkon a lány, tök sápadt arccal.

- Ez eddig jól néz ki – jött oda hozzánk Drina és a Milán is.

- Ja, ilyen tempóba megszerzed a csajt úgy... az ükunokád korában – veregette vállon Milán Szilit.

- Tök mindegy, legalább próbálkozik és a csaj még értékeli is az igyekezetét – szólt közbe Ricsi, miközben az állat támasztva nézett kifelé az ablakon.

- Legalább megérte?! – kérdezett vissza Milán.

- Nem... – sóhajtotta Ricsi az egyszavas válaszát.

- Kérdezhetek? – szólalt meg Dominik is, mire mindenki rászegezte értetlen tekintetét, még Ricsi is, bár az ő tekintetéből pluszba áramlott még a kíváncsiság is. – Köze van ennek Kittihez? – a kérdése után mindannyian először egymásra, majd Ricsire néztünk, aki összeszorított öklét az asztalon pihentetve nézte tovább Dominiket, aki szintén Ricsit bámulta. A kínos csendet a csengő törte meg.

- Komolyan nem örültem még ennél jobban egy órának – dünnyögte Szili elhaladva mellettem. Ja, szerintem ezzel mindenki így volt most. Legalább utolsó óra, juhú.

- Szereted a gyrost?! – kérdeztem Dominiket, amikor leültem a helyemre.

- Igen, miért? – nézett rám értetlenül.

- Csak érdekelt – vontam meg a vállam, mire a srác elmosolyodott.

- Nem szokott téged az ilyesmi érdekelni.

- Bocs, lebuktam – nevettem fel kínosan. – A fejedbe akartam húzni, de így már mindegy.

- Hát, neked aztán vannak fura gondolataid – nevetett fel Dominik is. – Vagy, várj. Te most azt akarod, hogy menjünk el megenni egy gyrost?

- Hah, te aztán tényleg nem lehetsz valami eszes – néztem rá unottan. – De nekem mindegy, ha nem akarod, hogy segítsek Kittivel kapcsolatban, akkor nem pazarlom rád az időm.

- De... – vágta rá egyből. – Az jól jönne. 

- Istenem, a jövőben tényleg terapeuta leszek... – dünnyögtem, majd ráhajtottam a fejem a padra és... Csak úgy voltam. Meg egyszer-kétszer aludtam. De az óra 5%-ban fent voltam. És végül is, ez a lényeg, nem?

    

***

    Végül vége lett az utolsó órának is, mely a matek volt. Milyen meglepetést ért mindenkit, amikor kikapták a négyes dogájukat és még fel voltak háborodva, hogy miért nem ötös. Erre egyszerű volt a válaszom: „Mert egyikőtökről sem hinné el senki, hogy ilyet tudtuk!”. Meg amúgy is, nemhogy örülnének egy négyesnek, még reklamálnak. Persze, Dominiké ötös lett, na ő mondjuk tényleg szívrohamot kapott volna, ha négyest írt volna. De azt az ötöst is kinek köszönheti?! Nekem. És a Kittis segítségem miatt is jön nekem eggyel...

- ... És, amikor elmentél Milánhoz, akkor kezdett el fura lenni, így visszagondolva – regélt tovább Dominik, de végre eljutottunk az érdekes és lényeges részhez is. Eddig csak arról papolt, hogy milyen jó kislány volt, blablabla... – Elkezdett bulikba járni, szinte mindennapos, hogy apának kell összekaparnia valamelyik utcáról. Sőt, szombaton este felhívta Ricsit és ő hozta haza. Szerencséje volt, hogy anyáék nem keltek fel, és, hogy Ricsinek volt annyi esze, hogy felhívjon, mert tuti kiakadnának a szüleink. Mondjuk, már így is. Plusz, most már egyáltalán nem hallgat rám. Amikor szóltál, leültem vele beszélni, azonban direkt az ellenkezőjét csinálja.

- Hm, ez így korrekt – hümmögtem, a kólám üvegét forgatva a kezemben. – Nem lehet, hogy valakinek meg akar felelni? Vagy, azt akarja, hogy felfigyeljenek rá? Mivel, amikor nálunk volt, mindig azt mondta, hogy a szüleitek csak rád figyelnek, te vagy a kis kedvenc.

- Gondolod, hogy ezért csinálja? – kérdezett vissza Dominik.

- Csak találgatok – rántottam meg a vállam. – De látom a beszéd nem nagyon használ neki.

- Ezt hogy érted? – szólt közbe azonnal Dominik.

- Sehogy, csak gondolkodok – sóhajtottam, megismételve magam. – Mondanám, hogy próbáljuk meg rávenni, hogy Ricsi beszéljen vele, de a mai után ez is kilőve...

- Aj, de hülye vagyok, istenem! – fogta a fejét a srác. Hát, ezt amúgy adom, de inkább nem most mondom el neki erről a véleményem.

- Jó, ezzel nem megyünk semmire, szóval térj észhez! – pöcköltem meg a homlokát, mire csak rám emelte kétségbeesett tekintetét. Basszus, ez... már majdnem kezdem sajnálni... De miért?! Egyáltalán, miért foglalkozok a kis lelkivilágával?! Az ő dolga, semmi közöm hozzá! – Ez az! – pattantam fel a székről, majd a kabátom és a táskámat felkapva elindultam a kijárat felé.

- Mi?! Héj, Seredech, várj már! – rohant utánam Dominik is, én viszont beszáguldtam a legközelebbi boltba, mely jelen esetben egy százas bolt volt. Mindegy, a célnak pont megfelel.

- Hívd fel Kittit, most! – adtam parancsba a srácnak, aki bár értetlenül, de elkezdett tárcsázni, majd amint kicsöngött odaadtam nekem a telefont, míg én lepakoltam a polcokról a cuccokat.

- Mit akarsz?! Nem érek rá! – vette fel Kitti sokadjára és ha már itt tartunk: micsoda kedvesség...

- Hali, Kitti! Nincs kedved egy kis átalakításra?! – kérdeztem egyből és hallottam, hogy Kitti is minimum úgy meglepődik, mint Dominik mellettem. Azonban, mit sem foglalkoztam a srác sápadt arcával és miközben Kittivel dumáltam, kifizettem a cuccokat. – Tudod, hallottam, hogy kezdesz kicsit megváltozni! Rohadtul örülök neki, ezért gondoltam, hogy csinálunk egy kis csajos bulit, nálam, a szobámba és ott kitárgyalunk mindent! Mellesleg, választási lehetőséged nincs, fél óra múlva nálam!

- Most mire készülsz? – kérdezte Dominik, amikor hozzávágtam a telóját. 

- Bekeményítünk! Lássuk mennyire bírja a kiképzést abban a világban, ahonnan én jöttem – mosolyodtam el gúnyosan.

- De, nem akarod bántani, ugye? – kérdezgetett tovább.

- Persze, hajfestékkel... – sóhajtottam unottan. Ez bolond, látta mit vettem és mégis képes feltenni egy ilyen kérdést... Egyébként, gyorsan sikerült hazaérnünk és mivel Kitti még nem érkezett meg és Dominik minden áron maradni akart, így el kellett rejtenem valahol a srácot... Ez eléggé nehéz mutatvány volt, mivel az ágy alá nem fért be, a szekrénybe sem, más meg nem igen maradt, max. az erkély, de gondolom Kitti ott akar majd közlekedni, ezért ez is kifújt.

- Héj, várj egy kicsit – kapta el a vállam Dominik, mire csak pislogás nélkül néztem rá. – Te felfogtad, hogy a szobádban vagyok?

- Ha?! – akadtam ki egyből. – Igen, fel és én nem vagyok olyan hisztis, mint te, hogy emiatt balhét csapjak! Mellesleg, engedj el, most!

- Oké – húzta vissza a kezét azonnal. Istenem, ekkora egy barmot... Mellesleg, csak annyira volt időm, hogy sóhajtsak egy nagyot, mivel kopogott is Kitti az erkélyajtón. Gyorsan elkezdtem körbefordulni a szobában, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve belöktem Dominiket a fürdőbe és résnyire nyitva hagytam az ajtót, így mindent hallani fog.

- Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy fél óra – nyitottam ki az ajtót, amin Kitti mosolyogva lépett be.

- Bocsi, kicsit messzebb voltam, mint fél óra – nézett rám sajnálkozó tekintettel. – Mellesleg, miért Dominik telefonjáról hívtál?

- Mert nekem nem volt meg a számod – vontam meg a vállam.

- Ja, értem. Nos, bocsi, hogy úgy vetem fel, csak tényleg azt hittem, hogy a nagyon barom bátyám hív – forgatta a szemét unottan, majd leült az ágyra. Érdekes, hogy ez a téma, hogy megváltoztatja a személyiségét. – Milyen átalakítás lesz?

- Ja, sok fajta! Először is, vettem egy hajfestéket, azt mondtad, hogy be akarod festeni a hajad, ha jól emlékszem. Plusz, hazafelé voltam magamnak pulcsit venni és láttam egy csomó ruhát, amik pont a mostani... – kerestem a szavakat erre az állapotra – stílusváltozásodhoz illenek. Plusz, kell kezdeni valamit az arcoddal is, így aligha lehet bárkit is elcsábítani a bulikban!

- Azta! Én... azt hittem, hogy majd te is le fogsz szólni... – nézett rám kikerekített szemekkel. Erre egyébként had ne kelljen az igazi véleményemet mondani, mert akkor szerintem ott kezdődne, hogy jól meg kéne rázni a csajt, hogy ilyen élet mellett még elkezd magából egy... fú, mindegy.

- A te életed, azt csinálsz vele, amit akarsz – rántottam meg a vállam. – Én csak segítek ebből kihozni a maximumot.

- Milyen... hajfestéket hoztál? – kérdezte félve.

- Kimosható, magyarul pár mosás után kikopik. És mivel ezerrel lázadunk, így ez ilyen... lilás árnyalat. Feketében...

- Tehát, olyan mint a tiéd? – kérdezett ismét.

- Ja, csak a tiéd feketés lilás, az enyém meg szőkés rózsaszínes, de igen, olyan mint az enyém – feleltem kiakadva. Jézusom, hát, oké, hogy próbálunk nagy lányok lenni, de azért ennyire színvaknak nem kellene lenni. – De, először nézd meg a ruhákat – dobtam hozzá a szatyrot. – Mi van?! Tapsra vársz, öltözz már!

- D-de... - kezdte pirulva.

- Könyörgöm, csak én vagyok bent, de elfor... Vagyis, elmegyek megcsinálni a festéket, addig öltözz át – jutott eszembe hirtelen, hogy Dominik az előbb majdnem kivágódott az ajtón és szerintem egy jó alapos magyarázatra vár. Felkaptam a festéket, majd bevonultam a fürdőbe, ahol Dominik az ajtó mellett támasztotta a falat és lehajtott fejjel fürkészte a járólapot. Milyen érdekes, fehér... Nahát!

- Nem is voltunk ruhát venni – jegyezte meg halkan.

- Nem, azok az enyémek, de a hangsúly nem is ezen van – raktam le a csap mellé a dobozt, majd megláttam a tükörből, hogy Dominik kérdő tekintettel néz engem. – Nekem és neki teljesen más a stílusunk. Ő soha életben nem venne fel mondjuk egy ilyen pólót, és, hogy te is értsd, minden azon múlik, hogy milyen minta van rajta.

- Tehát... Nem értem – vallotta be végül.

- Tehát, ő mindig marad a kicsi, cuki szomszédlány, míg én nem tartom magam annak – sóhajtottam unottan, megtámaszkodva a csapnál.

- Erre kitérhetünk? – kérdezett vissza, én pedig felvontam a szemöldököm.

- Mire is?! – kérdeztem végül.

- Rád. Erre az egészre – mutatott végig rajtam, mire én is kíváncsi lettem, hogy mi olyan érdekes. Fehér, piros pöttyös zokni (oké, házban vagyunk, annyira trehány még én sem vagyok, hogy feljöjjek a havas cipőmmel), sötétkék csőnadrág és egy szintén sötétkék New York feliratú póló, amin két cseresznye van, az egyikben az ország zászlója, a másikban pedig kis, aranyszínű csillagok. Bocs, ha ebben én nem látom a kivetnivalót...

- Jó, nem akarom tudni, milyen perverzió által jöttél te erre rá, viszont most megyek! – robogtam ki mellette az ajtón és már éppen azon voltam, hogy becsapom azt, viszont félúton rájöttem, hogy elég hülyén venné ki magát, ha erőből becsapnál a semmiért, legalábbis Kitti szerint a semmiért, így gyorsan utána kaptam. A lényeg, hogy így is, úgy is, hülyén jött ki...

- Ez egy kicsit... merész nem? – nézte magát tök vörös fejjel a tükörben.

- Hm, pedig most ez a menő. Plusz a te stílusodnak ez felel meg. Na mindegy, van még jó pár darab, szóval...

- Nem! – szólt közbe a mondatomba, mire gúnyosan elmosolyodtam, majd karba tett kézzel vártam a folytatást. – Úgy értem, jók nekem a régi ruháim is... Ezek nem én vagyok, ez olyan, mintha... te lennék.

- Hű, pedig Ricsi valami olyasmit mondott, hogy rám akarsz hasonlítani – tetettem az elmélkedést. – Basszus, akkor nem is jó hajfestéket vettem...

- T-tényleg be akarod festeni a hajam? – nézett rám, már-már sírva.

- Persze, hiszen te mondtad, nem?! – kérdeztem vissza egyből. Hm, úgy látom, nagyon is sínen halad a terv.

- T-talán, azt... most nem kellene... Úgy értem, még nem beszéltem meg otthon, és... Hát... tudod... – hebegett össze-vissza, de a lényeget nem sikerült kinyögni.

- Na látod?! – ültem le végül az ágyamra, mire csak egy kérdő tekintett kaptam. – Semmi értelme ezt csinálnod, mivel ez nem te vagy. Amibe belekezdtél nem más, csak az engem, illetve a többiek utánzása. Nem kell minket utánoznod ahhoz, hogy bevágódj, vagy tudom is, hogy miért teszed. Vagy, ha már majmot játszol, akkor legalább rendesen csináld. Ne hívogass minket, és itt főleg Ricsire gondolok, minden hülyeség miatt, hogy részeg vagy és haza kell valahogy menned. Mi is voltunk már részegek, nem tagadom, de hazataláltunk, illetve ha nem, akkor még volt annyi büszkeségünk, hogy nem hívtunk fel mást, hogy ebből derüljön ki, mennyire arra hajtok, hogy olyan legyek mint ő!

- Én csak... azt akartam, hogy Ricsinek bejöjjek... Hiszen, ő balhés, rossz fiú, ezer meg ezer csaja lehetett már, így... Valahogy fel akartam magamra hívni a figyelmét... – ült le a földre és a fejét egyáltalán nem emelte fel, csak arra, amikor Ricsi megszólalt az ajtóban.

- Hát ezt nagyon elcseszted! Tudod, eddig még be is jöttél, de kösz, már nincs kedvem hozzá! – vágott le a földre, Kitti elé, egy illemkönyvet, majd kivonult a szobából. Szólhattam volna neki, hogy itt van, hiszen már egy ideje bejött. Mégsem tettem.

- Ez... – kezdte kitti, de közbeszóltam:

- Cinkes, de úgy látom, ő meg miattad akart jobb lenni.

- Vagyis, elszúrtam, igaz? – nevette el magát kínosan.

- Ki tudja?! – vontam meg a vállam. – A helyedben, én nem azon lennék, hogy kinek tetszek, hanem rendbe hoznám a bátyámmal a kapcsolatomat. Főleg, hogy van annak is egy... akkora átka, aki felnyitotta a szemét.

- Ezt, hogy érted? – nézett rám meglepődve.

- Kit tudja?! – ismételtem meg a kérdésem nevetve.

- Te beszéltél vele? – értette meg végül a célzást. – Mit mondtál neki? Elmondtad hogy...

- Nem! – szóltam közbe azonnal, mivel ezt már tényleg nem tehettem meg szegénnyel. A bátyja ott áll egy falnyira tőle és mindent hall. A felismerésben már nem akarok asszisztálni. – Én csupán elmondtam neki a jövőt, ami lám, beigazolódott. Annyit mondtam neki, hogy ha nem figyel jobban oda rád, oda fogsz jutni, ahonnan még mi sem tudtunk kijutni. Segítség nélkül legalábbis még mindig ott lennénk, vagyis már nem. Ha mi akkor nem fogadjuk el a segítséget, akkor most már egy cellában tengetnénk a napjainkat.

- Ez komoly? Miket csináltatok? És ki segített nektek? – szögezte nekem a kérdéseit Kitti kíváncsian.

- Drina nevelőapja, aki egyben az igazgatónk is volt, vette a fáradságot és felkereste a szüleinket. Megbeszélték, hogy ide küldenek minket, mivel... – gondolkodtam el azon, hogy mennyire kellene beavatni, de igazából mindegy volt. Talán így megérti a helyzetek súlyosságát. – Rengeteget verekedtünk, sokszor annyira elfajult a helyzet, hogy kórházba juttatunk embereket. Ezt úgy kell érteni, hogy volt olyan, aki mondjuk soha többé nem tudott járni. Nem jutottunk el odáig, hogy öljünk, de... Azt be kell vallanom, hogy mindannyian közel jártunk ehhez a szinthez.

- Te is? – kérdezett ismét.

- Igen, én is – nevettem el magam kínosan.

- Mit csináltál? – tette fel a következő kérdését mosolyogva.

- Egy éve volt egy csávó, aki sokat ártott nekünk. Folyamatosan keresztbe tett nekünk, mindenféle indok nélkül. Akkor kattant be az agyam, amikor... valaki olyat bántott aki fontos volt nekem. Egyszer mentem haza, szerintem akkor is nagyba buliztam, erre konkrétan nem emlékszem, a lényeg annyi, hogy megláttam ezt a srácot. Egyedül volt és a szóváltásokból verekedés lett. Mondott közben dolgokat, amik csak még jobban felvitték bennem a pumpát, és... – itt vettem egy mély levegőt, majd sóhajtva kifújtam –, ha Ricsi és Szili nem szed le róla, szerintem elvágtam volna a torkát. Így is csoda, hogy életben maradt.

- Hogy kerültek oda a fiúk? – pislogott nagyok a lány.

- Nem tudom – nevettem el magam ismét kínosan. – Szerintem a zsaruk elől menekülhettek, amikor megláttak. Na, mondjuk azon az estén voltunk úgy, hogy mégis elkaptak. Mind a hármunkat bedugtak a rácsok közé. Emlékszem, másnap, amikor kiengedtek minket és szembe találkoztunk Drinával... Hát, kábé három órán át csak menekültünk előle.

- Ez mégis vicces sztorinak hangzik – mosolyodott el Kitti, miközben a felhúzott lábán támasztotta az állát.

- Így visszagondolva igen. De, így visszagondolva, rengeteg mindent máshogy csinálnék. Például, ezt is... – bambult magam elé és már csak azt vettem észre, hogy Kitti felpattan a földről és leülve mellém megölel. Nem kicsit lepődtem meg ezen cselekedetén és amikor észbe kaptak, rögtön eltoltam magamtól. – Kitti, ne ölelgess, ha nem akarsz meghalni!

- De most mondtad, hogy nem csinálnál ilyet – nevetett a lány.

- A múltban, de a jelenben nem! – néztem rá felvont szemöldökkel, mire először megszeppent, majd még jobban kitört belőle a nevetés. 

- Bocsi – törölgette le a könnyeit. – Most haza megyek, beszélek Dominikkel – intett, majd kivágódott a teraszajtón. Én csak odasétáltam a fürdőhöz és kinyitva az ajtót, kiengedtem a srácot.

- Most jobb lesz, ha mész – fordítottam neki hátat, de ő elkapta a karom és lehajtott fejjel nézte tovább a földet. – Mi az, mit szeretnél?! Menj, keres a húgod.

- Kezdem átlátni, hogy milyen életed lehetett ott – emelte rám a fejét.

- Szar! Ritka szar! Ezért mondtam, hogy te semmit sem tudsz. És ennél többet nem is fogsz, szia! – löktem ki az erkélyre a srácot, majd rácsaptam az ajtót. Nos, akkor következzék Ricsi.