19. rész – Az a sok probléma... ha lenne

- Szili, csináld! – szóltunk rá Drinával.

- Nem! Én biztos nem! Nem vagyok én olyan férfi, aki ilyen mocskos trükkökhöz folyamodik! – tette karba a kezét.

- Ugyan, nincs semmi gond azzal, hogy nem tudsz ilyet csinálni, hiszen az előző esetek többségében nem volt szükség ilyen drasztikus megoldásokra. Viszont most azt mondtam, hogy csináld, tehát csinálod! – kiabáltam le, míg Drina ott állt mellettem, a másik két fiú pedig már a könnyeit törölgetve röhögött a padlón fetrengve.

- Igen, meg kell tanulnod, hogy, hogy használd! Pasi vagy könyörgöm, de attól még tisztában kellene lenned vele! – vetette oda Drina is az érveit.

- De azzal sincs semmi gond, hogy ha segítséget kérsz tőlünk az ügyben, hogy, hogy fogd meg! – tettem a vállára a kezem.

- De én nem! – dobbantott a lábával idegesen a srác. – Akkor sem, ha beledöglök! Én nem fogok TAKARÍTANI!!!!!

- De ez csak egy torlórongy és egy porszívó! – nyomta a kezébe Drina a rongyot, majd rámutatott a mellettünk álló porszívóra.

- Mellesleg, te vagy a soros, tehát mozogj! Ti meg ne röhögjetek úgy, mint a hiénák! Ti is sorra fogtok majd kerülni, tehát nyugalom! – szóltam rá a két srácra is, akiknek rögtön az arcukra fagyott a mosoly.

- Mozgás, Szili! – lökdöste fel az emeltre Drina a srácot, mire ő csak duzzogva feltrappolt a lépcsőn és nekiállt végre takarítani. Ejha, ez de nehéz mutatvány volt.

- Megjöttem! – törte be az ajtót Milán.

- Mi járatban?! – néztem rá, amint megállt mellettem.

- Unatkoztam, gondoltam beugrok – rántotta meg a vállát. – Óó, de jó is, hogy megtettem! Szia, Drinácska!

- Én utálom ezt az embert! Embert, miket beszélek, ez egy érzéketlen, faragatlan, bunkó, semmirekellő, haszontalan tuskó, aki mellesleg még az illemmel sincs tisztában! – fújtatott a lány karba tett kézzel.

- Nahát, ez már öt sértés volt egy mondatban! – csodálkozott Milán.

- Mellesleg ez hat volt... – sóhajtottam. – De igazad van, neked olyannyira mindegy.

- Miért?! Volt az „érzéketlen”, a „faragatlan”, a „tuskó”, a „bunkó” és a „haszontalan”. Ez öt – számolgatta az úján a sértéseket.

- „Semmirekellő”! – jegyeztük meg egyszerre Drinával.

- Miért én?! Ti nem tudtuk számolni, erre én vagyok a szar?! – értetlenkedett tovább, bennünk meg elszakadhatott valami. Valami, amit türelemnek neveznek. És ennek örömére, én ott is hagytam őket, engem pedig követett Drina is és tök kedvesen még ki is rakta a szobájából Szilit, aki lelkiismeretesen takarított. Hát, nézzük a jó oldalát: kevesebb melója lesz.

***

- Vér... Hemoglobin... Három rész... – darálta mellettem idegbeteg állapotban a biosz anyagot Dominik. Na, nekem meg ettől lett idegbetegségem, mivel ezt csinálja már az első óra óta, most pedig a harmadik utáni szünet van.

- Könyörgöm, eddig hatszor mondtad el, hagyd már abba! – fogtam a fejem kikészülten.

- Miért te tudod? – nézett rám a füzetéből.

- Igen, miután másodjára is eldaráltad, már ezer százalékosan tudtam – ásítottam unottan.

- De azt hogy? Két oldalt magolok már mióta és még mindig nem tudok belőle mindent, de te meghallgattad kétszer és már tudod? – értetlenkedett és most komolyan nekem kell felvilágosítanom egy zsenit?!

- Tudod, két ember létezik: az, aki naphosszat magol és mégsem tud semmit, és az, aki első hallás után is vágja. Na, te az elsőbe tartozol. Mellesleg, míg itt fecsegsz, addig már rég beseggelhetted volna! – fordítottam a fejét a füzete felé, majd hátra fordultam, mivel Ricsi előszeretettel dobolt két tollal a székemen. – Neked mi a bánatod?!

- Semmi, gondolkodom – felelte, abbahagyva a dobolást. – Például, tudtátok, ha azt mondom, hogy „bocsánat”, akkor megkönnyebbül a lelkem?!

- Ha?! – reagáltuk le egyszerre Krisszel.

- Gyerekek, bejöttem! – állt meg felettünk egy férfi, aki gondolom a biosz tanárunk és amikor meglátta, hogy unott tekintettel fordulunk felé, rátette Dominik vállára a kezét. – Miért nem tudtuk olyan lelkiismeretesen tanulni, mint Dominik? – erre a kérdésére csak elröhögtük magunkat. Jó vicc, de kajakra. – Jó, akkor mind a hárman kifelé a táblához! Most!

- Haj, öcsém! – sóhajtotta Krisz. – Vagy, bocs, biosz óránk van és nekem csak húgom van, tehát átfogalmaznám: Haj, húgom!

- Ez ritka szarul hangzik – nevettem Krisz hülyeségén.

- Most miért szekálod?! Alkalmazkodik a tévképzethez, mely szerint mi biolikusok leszünk! – állt meg mellettünk Ricsi.

- Olyan szó nincs, az max. biológus, te agyhalott! – vertem fejbe, mire a többiek röhögni kezdtek, de elég diszkréten és akkor el is hallgattak, amikor a tanárunk szúrós szemmel nézett rájuk. Végül odasétált ő is az asztalához, majd leülve kezdte nézegetni a könyvét.

- Basszus, oké, hogy annyira öreg, hogy kényelmesen kell lennie de, esetleg haladhatnánk?! – törte meg végül Krisz a csendet.

- Ja, jogos érv, én is le akarok már ülni! – ásítottam, nyújtózkodva.

- Elég legyen! – csapott a tenyerével az asztalra, majd ránézett Ricsire. – Első kérdés, mi található a vérben?

- Konkretizálná a kérdést? – nézett rá vissza, kábé úgy, mint aki tényleg ennyire analfabéta.

- Hát én ezt nem bírom! – fogtam a fejem nevetve.

- Nem tudom konkretizálni, ugyanis ez egy elég konkrét kérdés volt! – fogta a fejét már most a tanárunk is. Magamban azért megjegyezném, hogy Kriszhez még el sem jutott. – Jó, haladjunk. Krisz, ugyan ez a kérdés!

- Alkohol! – vágta rá kapásból, én meg ismét felnevettem. Hát, ez hatalmas, képes úgy mondani egy ekkora baromságot, mintha az egy tök komoly és nem mellesleg hibátlan válasz lenne. – És az nálam jó sok, főleg ha leiszom magam a sárga földig.

- Jó... Khm... Seredech! – nézett rám, mit sem reagálva Krisz válaszára. – Más kérdését teszek fel a biztonság kedvéért. Mit tudsz a vérről? Bármit, színe miért olyan, amilyen, hány liter, ilyesmikre gondolok.

- Haj, miért én kaptam a rizsa részét?! – sóhajtottam unottan. – Jó, a nőknél általában négy és fél liter, a férfiaknál öt. Enyhén sós íze van és lúgos kémhatású. Színét a vörösvértest adja. Az artériás és a vénás vér színe különböző. Az artériás élénkpiros, az oxigéntelítettség miatt, a vénás meg a szén-dioxid miatt sötétvörös.

- Jó, várj! – intett le a tanár. Juhú, úgy sem volt sok kedvem rizsázni. Egyébként, ezután semmi nem következett, csak annyi, hogy a tanár ezerrel írt valamit.

- Te ezt honnan tudod?! – néztek rám a fiúk értetlenül.

- Hosszúak voltak a szünetek – rántottam meg a vállam ásítva.

- Jó, kérdezek! Ricsi! – emelte fel ismét a fejét a tanárunk. – Milyen szervek tárolják el a vért?

- He?! Asszem' a tüdő... vagy a szív... Borda... Aj, nem tudom! – tette karba a kezét. – Ja, mégis tudom! Lép és a máj!

- Mi az?! Most miért rám néz, ő felel! – sértődtem be, amikor a tanár rám szögezte gyanakodó tekintetét. Mondjuk, igaza volt, tényleg lesúgtam neki a választ, de én akkor sem csináltam semmit.

- Rajtad tartom a szemem! – húzta a tekintetét Kriszre. De rajtam tartja, istenem... – Mi található a vörösvértestekben?

- Öö... – na, jól van, az „öö”-zés már neked is nagyon jól megy... – Passzolási lehetőség nincs?!

- Természetesen nincs! – sóhajtotta a feleltetőnk, roppant megrökönyödve és ezt az alkalmat kihasználva Krisz rám nézett.

- Hemiglibon – felelte végül, én meg egyszerűen fejbe csaptam. – Ja, hemoglobin. Bocs, mindig meggyűlt a bajom a nehéz szavak kimondásával.

- Uram isten, jó, haladjunk! – írt megint valamit a lapra a tanár, aztán tovább kínzott minket. Vagyis, engem nem, csak a srácokat, akiknek az összes választ le kellett súgnom, de mindegy. Egyébként, igazán gratulálok a tanárnak, még hogy rajtam tartja a szemét. Hát látom, mennyire. Ott álltam előtte két lépésnyire és mégsem vette észre... Szörnyű. Mellesleg, a fiúknak adott egy kegyelem 4-est, mivel a lesúgott válaszok felét tök máshogy nyögték be... Én meg stréber lettem, második ötösöm két nap alatt... Ch, rontanom kell, de nagyon.

- Mond, te sosem lazítasz?! – kérdeztem Dominiket már a szünetben, mivel most nem a bioszt, hanem a magyart próbálta magolni.

- De, csak tegnap nem sok időm volt tanulni, így kénytelen vagyok most behozni... Várj, most nem akarnál felelni? – nézett rám, mint valami reményt hozó fénysugárra.

- Eltaláltad! – ásítottam, ma már sokadjára.

- Ma fáradtabb vagy, mint szoktál – jegyezte meg Dominik.

- Kösz az észrevételt – sóhajtottam.

- Ja, nagyon szívese... Meg kellett tanulni egy verset? Uram isten, semmit nem tudok belőle! – sápadt le egyből a srác.

- Góg és magóg?! Na, sok sikert, van rá öt perced – néztem meg a telómon az órát. Telefonról jut eszembe. – Krisz!

- Várj! – intett le egyből, erre a tettére pedig csak egy unott tekintetett kapott.

- És csodálkozol, ha inkább Milánnal beszélek – dünnyögtem, de ez megtette a hatását, mivel előre bukott a székkel és már nem nyomkodta a telóját sem.

- Figyelek!

- Örülök, hogy megtisztelsz – sóhajtottam. – Na, beszéltél Ricsivel?

- Aha, de amikor felvezettem neki a témát, azt mondta, hogy hallani sem akar... „Róla” – vakarta meg kínosan a fejét.

- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam... – sóhajtottam ismét. – Mikor is jön?

- Azt nekem sem mondta. Gondolom, majd betoppan full random, ahogy szokott, és full random el is tűnik. Legalábbis, remélem – húzta a száját Krisz.

- Az útján, nem hágóján... – ásítottam, Krisz meg először furán nézett, aztán leesett neki, hogy Dominiknek mondtam, aki szintén értetlenül kapta felém a fejét. – Bocs, de már csesztette a fülem, hogy századjára mondod rosszul.

- Tudod őt mi cseszteti?! – hajolt közelebb Krisz, amikor Dominik ismét a szöveget magolta.

- Nem, de úgy is elmondod – néztem rá unott tekintettel. Nem igen érdekel. De úgy sem úszom meg, hogy ne mondja el...

- Az, hogy okosabb vagy nála! – kezdte suttogva, de tök feleslegesen, Dominik annyira extázisba van esve, hogy még a harmadik, a negyedik és az ötödik világháború is kitörhetne egyszerre, de ő még azt sem hallaná meg... – Biztos roppant idegesítő lehet, hogy ő magol, mint atom, te meg egyszeri hallás után visszamondod az egészet.

- Remek, végre én is idegesíthetem valamivel! – nevettem gúnyosan. – Ő folyamat idegesít, így legalább visszakapja.

- Te... – nézett rám pislogva Krisz. – Jesszusom, én sem akarok annak a helyében lenni, aki rád akar hajtani...

- Alapba sem lehetnél, mivel intézkednél róla, hogy az illető ne létezzen – néztem rá furán. Nem mintha megtörténne, hogy én szerelmes legyek....

- Ez igaz, de nyisd ki azt a szép kis szemed és gondolkozz picit az agyaddal is és látnál dolgokat – kopogtatta meg a homlokom.

- Tudod mit látok?! – kérdeztem, mire csak egy kérdő tekintettel ajándékozott meg. – A jövőt, miszerint ha ezt tovább csinálod, nem csak egy törött kézzel leszel gazdagabb!

- Kész! – kiáltott fel mellettem Dominik, mi pedig rákaptuk a fejünket. – Most mi az? – nézett ránk értetlenül.

- Tehát, mit is kéne látnom?! – kérdeztem végül Kriszt.

- Jó, maradjunk annyiban, hogy ezt a témát passzoljuk egy ideig – Krisz ezen mondatát nagyos is indokoltnak találtam, így csak egy bólintással letudtam az egészet.

- Héj, az nem... Ricsi?! – fordult felénk Milán és Drinával eléggé érdekes pózt vettek fel. A lány a srác haját tépte, míg Milán Drina kezét fogta le és teljesen rá volt hajolva a lányra, olyan szinten, hogy majdnem kiestek a padból.

- Ricsi, veled meg mi történt?! – néztem a srácra értetlenül, de ő csak legyintett, majd leült a helyére. Időközben bejött a tanár is és elkezdte a verset kérdezni, de szerencsére a kínzást az ajtó felőli padsornál kezdte. Szegény Szili, tuti nem tud belőle semmit. – Na, mutasd az arcod! – fogtam meg a srác arcát és elfordítottam Krisz felé, mivel elég szép zúzódás éktelenkedett a bal szeménél.

- Neked vérzik a kezed?! – emelte a magasba Krisz Ricsi jobb kezét, amin tényleg volt egy vágás, melyből nem olyan vészesen, de azért folyt a vér.

- Seredech! Megtenné, hogy az órámra figyel?! – dobott felém egy krétát a tanár, amit reflexből elkaptam.

- Ja, de kell ez még magának?! – kérdeztem én is és a meglepett bólintására csak visszadobtam neki a krétát, amit ő nem bírt elkapni. Micsoda reménytelen pasas. Bár, talán ezért nem lett belőle tesi tanár. Amint ismét Flórára figyelt, visszafordultam a srácokhoz. – Kivel verekedtél?!

- Á, csak egy kis senkivel, de ő rosszabbul járt! Viszont utána jöttek a haverjai, ők is rosszabbul jártak, de mivel én egyedül voltam, ők meg hatan, így esélytelen volt, hogy harci sérülések nélkül jöjjek vissza – darálta, eszméletlen gyorsasággal.

- De miért nem szóltál?! Mentünk volna és jól helybe...

- Nem! – szólt közbe Krisz mondatába Ricsi ingerülten.

- Jó, nyugi! – csillapítottam le a kedélyeket.

- Seredech, maga megtanulta a verset?! – szólt ismét a tanár, mire egy nagy sóhajjal övezve felé fordultam. Ch, nem hagyják még aggódni sem az embert, istenem...

- Nem – vágtam rá kapásból.

- Egyes! – szólt vissza a tanár.

- Kösz! – intettem és visszafordultam a srácok felé. De, majd pont meghat egy egyes.

- Kifelé! Most! – üvöltötte torkaszakadtából a tanár, mire csak a szememet forgatva felálltam és kiindultam a teremből. – Nem hiszem el, hogy ilyen neveletlen kölyköket átvettek ide!

- Én sem nagyon hiszem el, hogy maga itt van, ilyen idegállapottal, de sajna be kell érnünk egymással! – sóhajtottam unottan.

- Irány az igazgató úr irodája! Most! – mutatott a kezével az ajtó felé. – Ez a tény remélem megijeszti majd!

- Hah, van fogalma arról, hogy engem hányszor küldtek már az igazgatóhoz?! És nem csak olyan ügyek miatt, mint beszéltem az órán! – álltam meg előtte egy pillanatra, ő meg az arcával tartotta magát, de a szemében bizonytalanságot láttam. Elröhögtem magam, majd ellépve mellette kiindultam a teremből. Akkor, irány az igazgató.

 

18. rész – Tények nehéz felfogása

- Mily öröm számomra, hogy együtt látok mindenkit – nézett végig rajtunk egy középkorú nő, nem túl lelkesen. Bár, az ő kinézetével én sem lennék nagyon lelkes, de mivel nincs kedvem hatszor hányingert kapni, míg leírom, hogy miképpen néz ki egy... olyan egyed, akitől még a Notre Dame-i toronyőr is megijedne, így csak képzelj valami nagyon csúnya lényt. Na, ha ez megvan, akkor szorozd fel hétmillióval és már a közelében jársz ennek a nőnek. – Újoncok, meg akarom hallgatni a hangotok.

- Képzelje oda – vetettem oda, mit sem törődve azzal, hogy a többiek már kimentek. – Ajh! Francba, árulók.

- Mint mondtam, tanuló tendenciát próbálunk felvenni, tehát egyszer túléled – sóhajtott Drina is, mire csak unottan megálltam mellettük.

- Lehet olyan, amit még tudok is?! – kérdeztem végül.

- Te százból ezret tudsz, mit hisztizel?! – nézett rám megrökönyödve Milán.

- Kussolj be... – dünnyögtem.

- Tessék?! Mondtál valamit, bocs, nem hallottam tisztán! Meg ismételnéd még egyszer?! – nézett vissza rám, eléggé ideges tekintettel.

- Ne... nem mondtam semmit – nyeltem egy nagyot, majd a biztonság kedvéért arrébb mentem tőle.

- Ha végeztetek a melodrámával, akkor húzzatok ebből, te szőke, meg a másik nagyszájú barna! – nyújtott felénk egy csomó papírköteget. – Rock nap van, a lázadás tiszteletére, így ha nem jön be nektek, így jártatok. Lázadok, mivel ennyire... Hogy is mondjam?

- Ennyire nem tud mit kezdeni a... mindenével?! – kérdeztem vissza dünnyögve, mire Milán csak fejbe vágott. – Hé!

- Szeretnél valamit?! – kérdezte rám sem nézve, viszont a hangja nem csupa kedvességről árulkodott.

- Meggondoltam, már nem is annyira hülyeség ez! – kaptam ki a tanár kezéből az egyik lapot, amire egy eléggé régi szám volt írva, dalszöveggel, meg mindennel. Mondjuk, nem annyira régi, de én már speciel régen énekeltem. 

- Azta! Csak megélem, hogy valaki Seredechet fogja félelemben tartani? – kérdezte Dominik, mire csak egy szúrós pillantást kapott.

- Hé, hova készülsz?! – kérdezte tőlem Milán unottan, de én csak idegesen vettem egy mély levegőt, majd felé fordultam.

- Sehova! Még, de majd lesz ez másképp – dünnyögtem, a tekintetemmel visszapillantva Dominik felé.

- Kuss, most ideges kedvemben vagyok! – tudta le ennyivel az egészet.

- Jól van, lassan nyugodj le! – szólt közbe Krisz is. Hűha, ez nagyon kellett.

- Nyugi, betartom a szavam, nem úgy mint egyesek! – legyintett, majd kivette a kezemből a papírt, felvágta magát a tanári asztalra, és tök lazán elkezdte ezt a cuccost.

- Chasing these shadows, around this darken room – remek és nála van a szöveg, nekem honnan kéne tudnom... Istenem, de legalább jó hangja van, mellesleg gratulálok magamnak, nem véletlenül van x vidi a neten az énekléséről... – I've laid here so long I don't even want to move.

- I need a minute now to heal – na, ez meglepett. Nem úgy volt, hogy csak ketten szenvedünk?! Vagy lemaradtam arról, hogy Krisznek is be kell szállnia Milán sorába?! – I need a minute now, to remember how to feel.

- Whenever you're gone away – Milán is felém nézett, amikor a következő részt már Drina és Szili énekelték egyszerre. Jó, akkor játszunk így, ez így jobb lesz, egy-egy sor kevese... Hé, én nem akarok egyedül, álljunk már meg egy szóra! – The darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.

- It hurts 'till you come back – és még Ricsi is?! Ne már, komolyan ezt kapom azért, mert nem akartam ezt a baromságot csinálni ötödik órában?! Én kérek elnézést, de komolyan...

- Everything goes black – na jó, akkor játszunk így, Ricsi. Kissé meglepődött, amikor engem hallott meg, Drina helyett, a saját hangja mellett, de a végén elmosolyodott. – Everythink goes black.

- I reached out for when, I needed you to be there – na, kösz, hagyjatok egyedül egy vagon szöveggel, na mindegy...

- All alone, chasing these shadows – hm, látom azért Milán sem hagyja, hogy elcsórják tőle a sorát.

- I don't want the pain but I'd rather hurt than not care – mellesleg, hogy is sikerült engem rávenniük erre?! Utálok egyedül énekelni, meg úgy alapjáraton utálok énekelni, erre ez már a második sorom... egyedül... fú...

- It's so long, you've been away from here – na, azért Krisz még tuti fog kapni. Lenyúlta Mián részét, haha.

- I need a reason now to heal – na, az én soromat meg kivételesen Drina szedte el. Köszi szépen, de maradhat nálad, nekem nem kell.

- I need something, to believe in – Szili meg kapásból Flórának akar ezzel tetszeni, vagy mi?!

- I need a reason now, to remember how to feel – jó, kösz Drina, hogy képes voltál bevágni engem is saját sorodba, holott ezt te is el tudtad volna énekelni egyedül, nem kellettem volna én hozzá, de mindegy.

- Whenever you're gone away – hé, én mikor kerültem össze Ricsivel?! Azért, nekem is szólhattatok volna a felosztásról, úgy mellesleg. – The darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.

- It hurts 'till you come back – és, jól számítottam, Milán sora jött. Tehát, csak rájövök magamtól is erre a cuccosra.

- Everything goes black – ebben a dalban volt olyan, amikor Drina és Krisz közösködött egy soron?! Vagy csak nekem nem rémlik?! – Everything goes black. 

- Give me something, to believe in – régen is ez volt Szili kedvenc sora, nem? – I still believe in you.

- But if you're never here, and I'm left all alone – szuper, és megint nekem maradt ez a rész... Miért rám hagyják mindig ezt?! Drina is simán le tudná nyomni, ch... Ja, leesett már, persze, hogy rám hagyja a magas részeket, mint mindig... Ch, kellett nekem ez?! – Tell me what am I supposed to do?

- Whenever you're gone away – ja, már leesett... (ismét)... kedvesen nekem meg Milánnak hagyják a „legjobb” részt, ha már mi kaptuk eredetileg ezt a cuccost. De úgy megjegyezném, ha ennyire közbepofáztak, vitték volna az egészet, kajakra mondom, hogy nekem nem kell. – The darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.

- It hurts 'till you come back – remek, legalább ezt az egy sort átvette tőlünk Szili. Mily csodás kedvesség... Bah.

- Everything goes black – ja, de azt már elvárják, hogy a többi megint Milánra meg rám maradjon, fú! – Everything goes black.

- Whenever you're gone – na, még csoda, hogy ebbe besegített Drina. Azt hittem, hogy kapásból kell egyszerre kettőt énekelnem...

- Everything goes black – és, persze a végéről már nem maradhatott ki ez az egy sor, ami szintén kettőnkre maradt... De, legalább végre vége.

- Öö... Így is jó, bár nem így értettem – nézett ránk a sokkból legelőször felébredve a tanárunk. – Tényleg, Seredech, megkérhetnélek, hogy a magas rész elénekeld megint.

- Most?! – kérdeztem vissza sóhajtva.

- Ha nem nagy gond – hűha, micsoda kedvességbe csapott hirtelen át.

- Ch, ajh... – szenvedtem, bár úgysem volt mit tenni. Addig úgysem hagy békén, míg nem hallja még egyszer... – But if you're never here and I'm left all alone. Tell me what am I supposed to do?

- Hm... – hümmögött a tanár. Remélem nagyon elégedett.

- Az előtte lévő sort is hallhatnám még egyszer? Szili, azt hiszem te énekelted azt – nézett most a srácra, aki szintén lenyomtam neki a sorát, végül nekem is le kellett még egyszer, tehát nagyon örültem neki, hogy harmadjára is rákényszerít.

- Hm – hümmögött ismét. – Megpróbálnátok egy hanggal magasabban? – a tanár ezen kérdésére Szili csak rám nézett, én meg megvontam a vállam. Most mit mondjak erre, hatodjára csináltatja meg velünk, talán ezután végre leszáll rólunk. – Illetve, csak Seredechnek kellene magasabban.

- Komolyan, nem operában vagyunk... – dünnyögtem, mire csak kaptam egy könyörgő tekintett a tanártól. A sóhajom után Szili ismét belekezdett, de szerintem már ő is unta...

- Give me something to believe in. I still believe in you.

- But if you're never here and I'm left all alone. Tell me what am I supposed to do?

- Na, így már jó lesz – tapsikolt a tanárunk, mire a többiek követték. Egyrészről, micsoda irányítható csőcselé, másrészről, már fájnak a hangszálaim, de komolyan...

- Nagyon... – sóhajtottuk egyszerre Szilivel.

- Nos, mindannyian kaptok egy ötöst. Ti ketten kettőt. És mivel mindjárt csöngetnek, mehettek is – írta be a jegyeket a naplóba, majd végleg kifordult a teremből.

- Ajh, lefárasztanak utolsó órán... – ásítottam unottan, a helyemen ülve.

- Még lesz egy matekunk – lombozta le a kedvemet egyből Dominik.

- Egy mi?! – akadtunk ki egyszerre a hátunk mögött ülő fiúkkal. Hirtelen elkezdett rezegni a padomra kirakott a telóm, de a hívó fél láttán meglepődtem.

- Mit akarsz?! – vettem fel roppant udvariasan. 

- Ó, én csak közölném, hogy meglátogatlak titeket! – válaszolta meg a kérdésemet, mire sikerült is félrenyelnem. – Nem is örülsz?!

- De... khm... nagyon örülök... Krisz, beszélj vele! – nyomtam a srác kezébe a telefont, miközben én ezerrel megfulladósat játszottam.

- …. Mi a halál van?! – akadt ki Krisz is a „jó hír” hallatán. – De, nehogy le... És letette, k**** élet! Mellesleg, van egy SMS-ed – dobta vissza a telómat tök kedvesen.

- Nektek mi bajotok?! – kérdezett felváltva nézve ránk Ricsi.

- Semmi! – vágtuk rá szinkronba, majd Krisz elfordult Milán felé, én meg inkább visszafordultam a saját padom irányába, ahol mellesleg Dominik ezerrel írt valamit.

- Ez mi?! – kérdeztem, közelebb hajolva hozzá.

- Házi feladatnak hívják és konkrétan kombinatorika – felelte, monoton hangon.

- Aha – néztem meg a füzetét, amiben mellesleg nem egy, hanem legalább hat feladat volt háziba adva, de mindegy. – Mellesleg, a kettes nem jó.

- Mi? Miért? – nézett rám értetlenül, majd ismét a feladatot kezdte nézegetni.

- Azért mert ez ismétlés nélküli permutáció, tehát nem lehet 5*5-tel számolni. Nézd – húztam el tőle a füzetét és a tollát is kikaptam a kezéből. – Öten ülnek le egymás mellé és nincs ismétlés. Tehát, először öt, majd négy, három, kettő, egy. Ez mellesleg 125, vagyis 5! (ejtsd: öt faktoriális), ahogy tetszik. És, ha itt tartunk, a négyes sem jó – ragadt meg a szemem a négyes feladaton. – Kilencven számos a lottó és abból választunk ki ötöt, tehát az kilencven alatt az öt, nem pedig nyolcvan alatt az öt. Amit kapásból nem tudok mennyi, viszont, ha annyira ragaszkodsz a nehezebb felíráshoz, akkor az: 90! osztva 5!*85!-al, és beírod szépen a gépbe, ami majd kiadja. Plusz, a hatosban, 8*9*10 az 720 és nem 700 – dobtam vissza elé a füzetét, de ő csak pislogás nélkül bámult engem tovább, kikerekedett szemmel.

- Haha, ez nagy! Ser, az én házimat is, légyszi! – röhögött Ricsi a hátunk mögött.

- Biztos nem, csináld meg magad! – vágtam fejen és a csattanásra Dominik is felébredt a sokkból. – Mellesleg, nincs mit.

- Ja, öö... köszi – hebegett a srác, még mindig egy kicsit lesokkolva. De miért is?! Ennyire nem viseli el az egója, hogy valaki kijavította?!

- Hallod, mi ez a faktor... izé?! Úgy, mint az X-faktor?! – fordult felém Krisz is, aki... házit írt?! Mi a... Na, ezt nem vártam.

- Nem, úgy mint hülye vagy! – néztem rá pislogás nélkül, majd megláttam, hogy Léna hátrafelé pislog, így megértettem mindent. Egy nagyot sóhajtva vettem el tőle a füzetét. – Ajh, add ide...

- Az övét miért írod meg?! – értetlenkedett Ricsi.

- Mert és kész! – vágta rá Krisz kapásból.

- Mi van?! Nem segítek többet, van neked is eszed, értelmezd a feladatokat! – kérdeztem monoton hangon az engem néző Dominiket.

- Semmi, csak... Meglepődtem – vallotta be, mire felvontam az egyik szemöldököm, miközben Krisz hülye háziját írtam. Ch, mit meg nem teszek én azért, hogy legyen ennek egy normális csaja... Illetve, volt normális csaj az életében, csak ő volt olyan barom, hogy eldobta.

- Biztos nagyon meglepő lehetett, hogy egy olyan, mint én, javított ki téged, aki egy Einstein – sóhajtottam, továbbra is unott hangon beszélve a sráchoz, majd meghallottam a csengőt és annak megszólalásával egy időben, az ajtó csapódását is. Mindenki felállt, úgyhogy követtem én is a mozdulatot, miközben a hatos feladatot csináltam. Amikor leültünk hátravágtam Krisznek a füzetet, majd ásítva terültem szét a padon.

- Nos, akkor megnézném a házi feladatotokat, amiket le is fogok osztályozni, tehát nagyon remélem, hogy jól sikerültek! – és íme a matek tanárunk, aki kiköpött úgy néz ki, mint Einstein. Égnek álló, fehér haja van, nem mellesleg, szerintem árammal szokta beállítani a haját reggelente, miközben már mankóval is járkál, annyira nyugdíjba kellett volna vonulnia már hatezer éve.

- Basszus, Krisz, hagyj másoljak le párat! – hallottam meg Ricsi kétségbeesett hangját mögöttem, mire megsajnáltam szegényt... Nem szúrok ki vele, mivel senkinek nincs kész közülünk, tehát volt annyi eszem, hogy Krisszével együtt leírtam mindenkinek egy lapra.

- Ezért ma rizst kérek! – szóltam rá, amikor leraktam elé a lapot.

- Persze, még sajtos csirkét is! – bólintott csillogó szemekkel Ricsi. Istenem, micsoda stréber banda lettünk.

- Hé, Drina! – szóltam a lánynak, ő pedig félve nézett rám. Átnyújtottam neki három lapot, amiből kettőt magánál tartott, majd az utolsót leadta Szilinek, aki szintén megkönnyebbülve kapta felém a fejét. – Mi van?! – néztem végül Dominikre, aki egész végig engem bámult.

- Ugyan, mi lenne? – kérdezett vissza mosolyogva.

- Hát, én is ezt kérdem – sóhajtottam unottan. – Le sem szarnám a sulit, viszont ígéretet tettünk, így nem bukhatunk meg. Tehát, ne gondolj bele minden baromságot!

- Mi lenne, ha tanulnál is? – kérdezett továbbra is mosolyogva.

- Nem tudom, megállna a világ – dünnyögtem, furcsállva a kérdését. Talán, ha tanulnék, akkor nem kellene kaparásznom a kettesért?!

- Léna, összeszednéd, kérlek a házikat? – próbált mosolyogni a lányra a tanárunk, viszont nem igen jött össze szegénynek. Hm, tényleg nyugdíjba kellene már vonulni.

- Neked is kész van? – lepődött meg Kriszhez érve, aki csak unottan nyújtotta felé a füzetből kitépett lapját.

- Ja, úgy látszik – vonta meg a vállát a srác.

- Hmpf, micsoda stréber lettél, tehát ezért nem lehetett téged látni tegnap?! Egész nap tanultál, meg házikat írtál?! – kérdeztem gúnyos hangon, mire Krisz csak felém kapta a fejét, viszont Lénának nagyon bejött ez a kérdésem, mivel mosolyogva ugrált tovább a többiek lapjáért. Végignéztük az ugrálását, majd még megjegyeztem: – Szívesen, mellesleg.

- Kösz, tényleg – nézett rám Krisz hálásan.

- Ö, akkor most minden olyan dolgot kell hazudnunk Kriszről, amit alap esetben sosem csinálna meg, és még azt is az ő érdemének kell tekinteni, hogy Ser nagylelkűsége miatt van meg a házija?! – kérdezte Ricsi suttogva.

- Mi?! Dehogy, csak be akartam égetni, viszont ez nem jött be – vontam meg a vállam, és miközben előre fordultam még hozzátettem: – Úgy látszik, Lénának bejött a stréber jelleg.

- Ismétlem: gondoskodás – jegyezte meg Dominik, amikor visszafordultam.

- Ismétlem: dögölj meg! – vágtam rá egyből, majd elkezdtem a telómban nézegetni azt az SMS-t, amit Krisz is említett. – Ez... Krisz! – fordultam hátra ismét a srácokhoz. – Add ide egy kicsit a telód!

- Minek?! – szeretem, amikor a cselekedetei és a tettei nem egyeznek, Úgy kérdezi, mintha nem adná ide, de közben meg már nyújtja is a telóját. De, neki is van egy ilyen üzenete, csak még nem nézte még... Visszaadtam a telóját, megnyitva annál a bizonyos SMS-nél. – Mi a... Ez hogy?!

- Ilyet én is kaptam, először nem akartam elhinni, de úgy néz ki, hogy mindannyiunk számlájára utaltak 60.000 Ft-ot. Mellesleg, az enyémet anyám utalta...

- A miénket apa – jegyeztem meg halkan.

- De itt azt írja, hogy minden hónapban kapunk ennyit, és ha nem elég, akkor el kell mennünk dolgozni – szólt közbe Drina mellettünk. – Már akartam szólni, csak elfelejtettem.

- Tehát, mind az öten kaptunk. Akkor már nem halunk éhen! – lelkendezett Krisz.

- Ja, de szerintem nem kell elmennünk dolgozni – jegyeztem meg, mire mind a hárman értetlenül néztek rám. – Most miért?! Csak számoljatok, öten vagyunk és mind kaptunk hatvanat. Vagyis, 5*60.000.

- Ami... Öö, hát jó sok! – jegyezte meg végül Ricsi, mire Drinával csak sóhajtottunk egyet.

- Komolyan, ennyit nem tudtok kiszámolni?! – fogtam a fejem. – 300.000, mellesleg. Ebből százkilencven az albink és száztíz marad kajára és egyéb cuccokra per hónap.

- Mi az, hogy „per hónap”?! Nem szeretem a pereket, azok sok pénzbe kerülnek – jegyezte meg Krisz, én pedig végleg meglepődtem. Hogy lehet valaki ennyire... ennyire... Hát, már szavakat sem találok rá, hogy milyen....