19. rész – Az a sok probléma... ha lenne

- Szili, csináld! – szóltunk rá Drinával.

- Nem! Én biztos nem! Nem vagyok én olyan férfi, aki ilyen mocskos trükkökhöz folyamodik! – tette karba a kezét.

- Ugyan, nincs semmi gond azzal, hogy nem tudsz ilyet csinálni, hiszen az előző esetek többségében nem volt szükség ilyen drasztikus megoldásokra. Viszont most azt mondtam, hogy csináld, tehát csinálod! – kiabáltam le, míg Drina ott állt mellettem, a másik két fiú pedig már a könnyeit törölgetve röhögött a padlón fetrengve.

- Igen, meg kell tanulnod, hogy, hogy használd! Pasi vagy könyörgöm, de attól még tisztában kellene lenned vele! – vetette oda Drina is az érveit.

- De azzal sincs semmi gond, hogy ha segítséget kérsz tőlünk az ügyben, hogy, hogy fogd meg! – tettem a vállára a kezem.

- De én nem! – dobbantott a lábával idegesen a srác. – Akkor sem, ha beledöglök! Én nem fogok TAKARÍTANI!!!!!

- De ez csak egy torlórongy és egy porszívó! – nyomta a kezébe Drina a rongyot, majd rámutatott a mellettünk álló porszívóra.

- Mellesleg, te vagy a soros, tehát mozogj! Ti meg ne röhögjetek úgy, mint a hiénák! Ti is sorra fogtok majd kerülni, tehát nyugalom! – szóltam rá a két srácra is, akiknek rögtön az arcukra fagyott a mosoly.

- Mozgás, Szili! – lökdöste fel az emeltre Drina a srácot, mire ő csak duzzogva feltrappolt a lépcsőn és nekiállt végre takarítani. Ejha, ez de nehéz mutatvány volt.

- Megjöttem! – törte be az ajtót Milán.

- Mi járatban?! – néztem rá, amint megállt mellettem.

- Unatkoztam, gondoltam beugrok – rántotta meg a vállát. – Óó, de jó is, hogy megtettem! Szia, Drinácska!

- Én utálom ezt az embert! Embert, miket beszélek, ez egy érzéketlen, faragatlan, bunkó, semmirekellő, haszontalan tuskó, aki mellesleg még az illemmel sincs tisztában! – fújtatott a lány karba tett kézzel.

- Nahát, ez már öt sértés volt egy mondatban! – csodálkozott Milán.

- Mellesleg ez hat volt... – sóhajtottam. – De igazad van, neked olyannyira mindegy.

- Miért?! Volt az „érzéketlen”, a „faragatlan”, a „tuskó”, a „bunkó” és a „haszontalan”. Ez öt – számolgatta az úján a sértéseket.

- „Semmirekellő”! – jegyeztük meg egyszerre Drinával.

- Miért én?! Ti nem tudtuk számolni, erre én vagyok a szar?! – értetlenkedett tovább, bennünk meg elszakadhatott valami. Valami, amit türelemnek neveznek. És ennek örömére, én ott is hagytam őket, engem pedig követett Drina is és tök kedvesen még ki is rakta a szobájából Szilit, aki lelkiismeretesen takarított. Hát, nézzük a jó oldalát: kevesebb melója lesz.

***

- Vér... Hemoglobin... Három rész... – darálta mellettem idegbeteg állapotban a biosz anyagot Dominik. Na, nekem meg ettől lett idegbetegségem, mivel ezt csinálja már az első óra óta, most pedig a harmadik utáni szünet van.

- Könyörgöm, eddig hatszor mondtad el, hagyd már abba! – fogtam a fejem kikészülten.

- Miért te tudod? – nézett rám a füzetéből.

- Igen, miután másodjára is eldaráltad, már ezer százalékosan tudtam – ásítottam unottan.

- De azt hogy? Két oldalt magolok már mióta és még mindig nem tudok belőle mindent, de te meghallgattad kétszer és már tudod? – értetlenkedett és most komolyan nekem kell felvilágosítanom egy zsenit?!

- Tudod, két ember létezik: az, aki naphosszat magol és mégsem tud semmit, és az, aki első hallás után is vágja. Na, te az elsőbe tartozol. Mellesleg, míg itt fecsegsz, addig már rég beseggelhetted volna! – fordítottam a fejét a füzete felé, majd hátra fordultam, mivel Ricsi előszeretettel dobolt két tollal a székemen. – Neked mi a bánatod?!

- Semmi, gondolkodom – felelte, abbahagyva a dobolást. – Például, tudtátok, ha azt mondom, hogy „bocsánat”, akkor megkönnyebbül a lelkem?!

- Ha?! – reagáltuk le egyszerre Krisszel.

- Gyerekek, bejöttem! – állt meg felettünk egy férfi, aki gondolom a biosz tanárunk és amikor meglátta, hogy unott tekintettel fordulunk felé, rátette Dominik vállára a kezét. – Miért nem tudtuk olyan lelkiismeretesen tanulni, mint Dominik? – erre a kérdésére csak elröhögtük magunkat. Jó vicc, de kajakra. – Jó, akkor mind a hárman kifelé a táblához! Most!

- Haj, öcsém! – sóhajtotta Krisz. – Vagy, bocs, biosz óránk van és nekem csak húgom van, tehát átfogalmaznám: Haj, húgom!

- Ez ritka szarul hangzik – nevettem Krisz hülyeségén.

- Most miért szekálod?! Alkalmazkodik a tévképzethez, mely szerint mi biolikusok leszünk! – állt meg mellettünk Ricsi.

- Olyan szó nincs, az max. biológus, te agyhalott! – vertem fejbe, mire a többiek röhögni kezdtek, de elég diszkréten és akkor el is hallgattak, amikor a tanárunk szúrós szemmel nézett rájuk. Végül odasétált ő is az asztalához, majd leülve kezdte nézegetni a könyvét.

- Basszus, oké, hogy annyira öreg, hogy kényelmesen kell lennie de, esetleg haladhatnánk?! – törte meg végül Krisz a csendet.

- Ja, jogos érv, én is le akarok már ülni! – ásítottam, nyújtózkodva.

- Elég legyen! – csapott a tenyerével az asztalra, majd ránézett Ricsire. – Első kérdés, mi található a vérben?

- Konkretizálná a kérdést? – nézett rá vissza, kábé úgy, mint aki tényleg ennyire analfabéta.

- Hát én ezt nem bírom! – fogtam a fejem nevetve.

- Nem tudom konkretizálni, ugyanis ez egy elég konkrét kérdés volt! – fogta a fejét már most a tanárunk is. Magamban azért megjegyezném, hogy Kriszhez még el sem jutott. – Jó, haladjunk. Krisz, ugyan ez a kérdés!

- Alkohol! – vágta rá kapásból, én meg ismét felnevettem. Hát, ez hatalmas, képes úgy mondani egy ekkora baromságot, mintha az egy tök komoly és nem mellesleg hibátlan válasz lenne. – És az nálam jó sok, főleg ha leiszom magam a sárga földig.

- Jó... Khm... Seredech! – nézett rám, mit sem reagálva Krisz válaszára. – Más kérdését teszek fel a biztonság kedvéért. Mit tudsz a vérről? Bármit, színe miért olyan, amilyen, hány liter, ilyesmikre gondolok.

- Haj, miért én kaptam a rizsa részét?! – sóhajtottam unottan. – Jó, a nőknél általában négy és fél liter, a férfiaknál öt. Enyhén sós íze van és lúgos kémhatású. Színét a vörösvértest adja. Az artériás és a vénás vér színe különböző. Az artériás élénkpiros, az oxigéntelítettség miatt, a vénás meg a szén-dioxid miatt sötétvörös.

- Jó, várj! – intett le a tanár. Juhú, úgy sem volt sok kedvem rizsázni. Egyébként, ezután semmi nem következett, csak annyi, hogy a tanár ezerrel írt valamit.

- Te ezt honnan tudod?! – néztek rám a fiúk értetlenül.

- Hosszúak voltak a szünetek – rántottam meg a vállam ásítva.

- Jó, kérdezek! Ricsi! – emelte fel ismét a fejét a tanárunk. – Milyen szervek tárolják el a vért?

- He?! Asszem' a tüdő... vagy a szív... Borda... Aj, nem tudom! – tette karba a kezét. – Ja, mégis tudom! Lép és a máj!

- Mi az?! Most miért rám néz, ő felel! – sértődtem be, amikor a tanár rám szögezte gyanakodó tekintetét. Mondjuk, igaza volt, tényleg lesúgtam neki a választ, de én akkor sem csináltam semmit.

- Rajtad tartom a szemem! – húzta a tekintetét Kriszre. De rajtam tartja, istenem... – Mi található a vörösvértestekben?

- Öö... – na, jól van, az „öö”-zés már neked is nagyon jól megy... – Passzolási lehetőség nincs?!

- Természetesen nincs! – sóhajtotta a feleltetőnk, roppant megrökönyödve és ezt az alkalmat kihasználva Krisz rám nézett.

- Hemiglibon – felelte végül, én meg egyszerűen fejbe csaptam. – Ja, hemoglobin. Bocs, mindig meggyűlt a bajom a nehéz szavak kimondásával.

- Uram isten, jó, haladjunk! – írt megint valamit a lapra a tanár, aztán tovább kínzott minket. Vagyis, engem nem, csak a srácokat, akiknek az összes választ le kellett súgnom, de mindegy. Egyébként, igazán gratulálok a tanárnak, még hogy rajtam tartja a szemét. Hát látom, mennyire. Ott álltam előtte két lépésnyire és mégsem vette észre... Szörnyű. Mellesleg, a fiúknak adott egy kegyelem 4-est, mivel a lesúgott válaszok felét tök máshogy nyögték be... Én meg stréber lettem, második ötösöm két nap alatt... Ch, rontanom kell, de nagyon.

- Mond, te sosem lazítasz?! – kérdeztem Dominiket már a szünetben, mivel most nem a bioszt, hanem a magyart próbálta magolni.

- De, csak tegnap nem sok időm volt tanulni, így kénytelen vagyok most behozni... Várj, most nem akarnál felelni? – nézett rám, mint valami reményt hozó fénysugárra.

- Eltaláltad! – ásítottam, ma már sokadjára.

- Ma fáradtabb vagy, mint szoktál – jegyezte meg Dominik.

- Kösz az észrevételt – sóhajtottam.

- Ja, nagyon szívese... Meg kellett tanulni egy verset? Uram isten, semmit nem tudok belőle! – sápadt le egyből a srác.

- Góg és magóg?! Na, sok sikert, van rá öt perced – néztem meg a telómon az órát. Telefonról jut eszembe. – Krisz!

- Várj! – intett le egyből, erre a tettére pedig csak egy unott tekintetett kapott.

- És csodálkozol, ha inkább Milánnal beszélek – dünnyögtem, de ez megtette a hatását, mivel előre bukott a székkel és már nem nyomkodta a telóját sem.

- Figyelek!

- Örülök, hogy megtisztelsz – sóhajtottam. – Na, beszéltél Ricsivel?

- Aha, de amikor felvezettem neki a témát, azt mondta, hogy hallani sem akar... „Róla” – vakarta meg kínosan a fejét.

- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam... – sóhajtottam ismét. – Mikor is jön?

- Azt nekem sem mondta. Gondolom, majd betoppan full random, ahogy szokott, és full random el is tűnik. Legalábbis, remélem – húzta a száját Krisz.

- Az útján, nem hágóján... – ásítottam, Krisz meg először furán nézett, aztán leesett neki, hogy Dominiknek mondtam, aki szintén értetlenül kapta felém a fejét. – Bocs, de már csesztette a fülem, hogy századjára mondod rosszul.

- Tudod őt mi cseszteti?! – hajolt közelebb Krisz, amikor Dominik ismét a szöveget magolta.

- Nem, de úgy is elmondod – néztem rá unott tekintettel. Nem igen érdekel. De úgy sem úszom meg, hogy ne mondja el...

- Az, hogy okosabb vagy nála! – kezdte suttogva, de tök feleslegesen, Dominik annyira extázisba van esve, hogy még a harmadik, a negyedik és az ötödik világháború is kitörhetne egyszerre, de ő még azt sem hallaná meg... – Biztos roppant idegesítő lehet, hogy ő magol, mint atom, te meg egyszeri hallás után visszamondod az egészet.

- Remek, végre én is idegesíthetem valamivel! – nevettem gúnyosan. – Ő folyamat idegesít, így legalább visszakapja.

- Te... – nézett rám pislogva Krisz. – Jesszusom, én sem akarok annak a helyében lenni, aki rád akar hajtani...

- Alapba sem lehetnél, mivel intézkednél róla, hogy az illető ne létezzen – néztem rá furán. Nem mintha megtörténne, hogy én szerelmes legyek....

- Ez igaz, de nyisd ki azt a szép kis szemed és gondolkozz picit az agyaddal is és látnál dolgokat – kopogtatta meg a homlokom.

- Tudod mit látok?! – kérdeztem, mire csak egy kérdő tekintettel ajándékozott meg. – A jövőt, miszerint ha ezt tovább csinálod, nem csak egy törött kézzel leszel gazdagabb!

- Kész! – kiáltott fel mellettem Dominik, mi pedig rákaptuk a fejünket. – Most mi az? – nézett ránk értetlenül.

- Tehát, mit is kéne látnom?! – kérdeztem végül Kriszt.

- Jó, maradjunk annyiban, hogy ezt a témát passzoljuk egy ideig – Krisz ezen mondatát nagyos is indokoltnak találtam, így csak egy bólintással letudtam az egészet.

- Héj, az nem... Ricsi?! – fordult felénk Milán és Drinával eléggé érdekes pózt vettek fel. A lány a srác haját tépte, míg Milán Drina kezét fogta le és teljesen rá volt hajolva a lányra, olyan szinten, hogy majdnem kiestek a padból.

- Ricsi, veled meg mi történt?! – néztem a srácra értetlenül, de ő csak legyintett, majd leült a helyére. Időközben bejött a tanár is és elkezdte a verset kérdezni, de szerencsére a kínzást az ajtó felőli padsornál kezdte. Szegény Szili, tuti nem tud belőle semmit. – Na, mutasd az arcod! – fogtam meg a srác arcát és elfordítottam Krisz felé, mivel elég szép zúzódás éktelenkedett a bal szeménél.

- Neked vérzik a kezed?! – emelte a magasba Krisz Ricsi jobb kezét, amin tényleg volt egy vágás, melyből nem olyan vészesen, de azért folyt a vér.

- Seredech! Megtenné, hogy az órámra figyel?! – dobott felém egy krétát a tanár, amit reflexből elkaptam.

- Ja, de kell ez még magának?! – kérdeztem én is és a meglepett bólintására csak visszadobtam neki a krétát, amit ő nem bírt elkapni. Micsoda reménytelen pasas. Bár, talán ezért nem lett belőle tesi tanár. Amint ismét Flórára figyelt, visszafordultam a srácokhoz. – Kivel verekedtél?!

- Á, csak egy kis senkivel, de ő rosszabbul járt! Viszont utána jöttek a haverjai, ők is rosszabbul jártak, de mivel én egyedül voltam, ők meg hatan, így esélytelen volt, hogy harci sérülések nélkül jöjjek vissza – darálta, eszméletlen gyorsasággal.

- De miért nem szóltál?! Mentünk volna és jól helybe...

- Nem! – szólt közbe Krisz mondatába Ricsi ingerülten.

- Jó, nyugi! – csillapítottam le a kedélyeket.

- Seredech, maga megtanulta a verset?! – szólt ismét a tanár, mire egy nagy sóhajjal övezve felé fordultam. Ch, nem hagyják még aggódni sem az embert, istenem...

- Nem – vágtam rá kapásból.

- Egyes! – szólt vissza a tanár.

- Kösz! – intettem és visszafordultam a srácok felé. De, majd pont meghat egy egyes.

- Kifelé! Most! – üvöltötte torkaszakadtából a tanár, mire csak a szememet forgatva felálltam és kiindultam a teremből. – Nem hiszem el, hogy ilyen neveletlen kölyköket átvettek ide!

- Én sem nagyon hiszem el, hogy maga itt van, ilyen idegállapottal, de sajna be kell érnünk egymással! – sóhajtottam unottan.

- Irány az igazgató úr irodája! Most! – mutatott a kezével az ajtó felé. – Ez a tény remélem megijeszti majd!

- Hah, van fogalma arról, hogy engem hányszor küldtek már az igazgatóhoz?! És nem csak olyan ügyek miatt, mint beszéltem az órán! – álltam meg előtte egy pillanatra, ő meg az arcával tartotta magát, de a szemében bizonytalanságot láttam. Elröhögtem magam, majd ellépve mellette kiindultam a teremből. Akkor, irány az igazgató.