-
Mily öröm számomra, hogy együtt látok mindenkit – nézett
végig rajtunk egy középkorú nő, nem túl lelkesen. Bár, az ő
kinézetével én sem lennék nagyon lelkes, de mivel nincs kedvem
hatszor hányingert kapni, míg leírom, hogy miképpen néz ki
egy... olyan egyed, akitől még a Notre Dame-i toronyőr is
megijedne, így csak képzelj valami nagyon csúnya lényt. Na, ha ez
megvan, akkor szorozd fel hétmillióval és már a közelében jársz
ennek a nőnek. – Újoncok, meg akarom hallgatni a hangotok.
-
Képzelje oda – vetettem oda, mit sem törődve azzal, hogy a többiek
már kimentek. – Ajh! Francba, árulók.
-
Mint mondtam, tanuló tendenciát próbálunk felvenni, tehát
egyszer túléled – sóhajtott Drina is, mire csak unottan
megálltam mellettük.
-
Lehet olyan, amit még tudok is?! – kérdeztem végül.
-
Te százból ezret tudsz, mit hisztizel?! – nézett rám
megrökönyödve Milán.
-
Kussolj be... – dünnyögtem.
-
Tessék?! Mondtál valamit, bocs, nem hallottam tisztán! Meg
ismételnéd még egyszer?! – nézett vissza rám, eléggé ideges
tekintettel.
-
Ne... nem mondtam semmit – nyeltem egy nagyot, majd a biztonság
kedvéért arrébb mentem tőle.
-
Ha végeztetek a melodrámával, akkor húzzatok ebből, te szőke,
meg a másik nagyszájú barna! – nyújtott felénk egy csomó
papírköteget. – Rock nap van, a lázadás tiszteletére, így ha
nem jön be nektek, így jártatok. Lázadok, mivel ennyire... Hogy
is mondjam?
-
Ennyire nem tud mit kezdeni a... mindenével?! – kérdeztem vissza
dünnyögve, mire Milán csak fejbe vágott. – Hé!
-
Szeretnél valamit?! – kérdezte rám sem nézve, viszont a hangja
nem csupa kedvességről árulkodott.
-
Meggondoltam, már nem is annyira hülyeség ez! – kaptam ki a
tanár kezéből az egyik lapot, amire egy eléggé régi szám volt
írva, dalszöveggel, meg mindennel. Mondjuk, nem annyira régi, de
én már speciel régen énekeltem.
-
Azta! Csak megélem, hogy valaki Seredechet fogja félelemben
tartani? – kérdezte Dominik, mire csak egy szúrós pillantást
kapott.
-
Hé, hova készülsz?! – kérdezte tőlem Milán unottan, de én
csak idegesen vettem egy mély levegőt, majd felé fordultam.
-
Sehova! Még, de majd lesz ez másképp – dünnyögtem, a tekintetemmel visszapillantva Dominik felé.
-
Kuss, most ideges kedvemben vagyok! – tudta le ennyivel az egészet.
-
Jól van, lassan nyugodj le! – szólt közbe Krisz is. Hűha, ez
nagyon kellett.
-
Nyugi, betartom a szavam, nem úgy mint egyesek! – legyintett, majd
kivette a kezemből a papírt, felvágta magát a tanári
asztalra, és tök lazán elkezdte ezt a cuccost.
-
Chasing these shadows, around this darken room – remek és nála van a szöveg, nekem honnan kéne tudnom... Istenem, de
legalább jó hangja van, mellesleg gratulálok magamnak, nem
véletlenül van x vidi a neten az énekléséről... – I've
laid here so long I don't even want to move.
-
I need a minute now to heal – na, ez meglepett. Nem úgy volt,
hogy csak ketten szenvedünk?! Vagy lemaradtam arról, hogy Krisznek
is be kell szállnia Milán sorába?! – I need a minute now, to
remember how to feel.
-
Whenever you're gone away – Milán
is felém nézett, amikor a következő részt már Drina és Szili
énekelték egyszerre. Jó, akkor játszunk így, ez így jobb lesz,
egy-egy sor kevese... Hé, én nem akarok egyedül, álljunk már
meg egy szóra! – The darkness hides the day. Whenever
you're gone, the bleeding won't stop.
-
It hurts 'till you come back – és
még Ricsi is?! Ne már, komolyan ezt kapom azért, mert nem akartam
ezt a baromságot csinálni ötödik órában?! Én kérek elnézést,
de komolyan...
-
Everything goes black – na
jó, akkor játszunk így, Ricsi. Kissé meglepődött, amikor engem
hallott meg, Drina helyett, a saját hangja mellett, de a végén
elmosolyodott. – Everythink goes black.
-
I reached out for when, I needed you to be there – na,
kösz, hagyjatok egyedül egy vagon szöveggel, na mindegy...
-
All alone, chasing these shadows – hm,
látom azért Milán sem hagyja, hogy elcsórják tőle a sorát.
-
I don't want the pain but I'd rather hurt than not care –
mellesleg, hogy is sikerült
engem rávenniük erre?! Utálok egyedül énekelni, meg úgy
alapjáraton utálok énekelni, erre ez már a második sorom...
egyedül... fú...
-
It's so long, you've been away from here – na,
azért Krisz még tuti fog kapni. Lenyúlta Mián részét, haha.
-
I need a reason now to heal – na,
az én soromat meg kivételesen Drina szedte el. Köszi szépen, de
maradhat nálad, nekem nem kell.
-
I need something, to believe in – Szili
meg kapásból Flórának akar ezzel tetszeni, vagy mi?!
-
I need a reason now, to remember how to feel – jó,
kösz Drina, hogy képes voltál bevágni engem is saját sorodba,
holott ezt te is el tudtad volna énekelni egyedül, nem kellettem
volna én hozzá, de mindegy.
-
Whenever you're gone away – hé,
én mikor kerültem össze Ricsivel?! Azért, nekem is szólhattatok
volna a felosztásról, úgy mellesleg. – The darkness
hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.
-
It hurts 'till you come back – és,
jól számítottam, Milán sora jött. Tehát, csak rájövök
magamtól is erre a cuccosra.
-
Everything goes black – ebben
a dalban volt olyan, amikor Drina és Krisz közösködött egy
soron?! Vagy csak nekem nem rémlik?! – Everything goes
black.
-
Give me something, to believe in – régen
is ez volt Szili kedvenc sora, nem? – I still believe in
you.
-
But if you're never here, and I'm left all alone – szuper,
és megint nekem maradt ez a rész... Miért rám hagyják mindig
ezt?! Drina is simán le tudná nyomni, ch... Ja, leesett már,
persze, hogy rám hagyja a magas részeket, mint mindig... Ch,
kellett nekem ez?! – Tell me what am I supposed to do?
-
Whenever you're gone away – ja,
már leesett... (ismét)... kedvesen nekem meg Milánnak hagyják a
„legjobb” részt, ha már mi kaptuk eredetileg ezt a cuccost. De
úgy megjegyezném, ha ennyire közbepofáztak, vitték volna az
egészet, kajakra mondom, hogy nekem nem kell. – The
darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't
stop.
-
It hurts 'till you come back – remek,
legalább ezt az egy sort átvette tőlünk Szili. Mily csodás
kedvesség... Bah.
-
Everything goes black – ja, de
azt már elvárják, hogy a többi megint Milánra meg rám maradjon,
fú! – Everything goes black.
-
Whenever you're gone – na,
még csoda, hogy ebbe besegített Drina. Azt hittem, hogy kapásból
kell egyszerre kettőt énekelnem...
-
Everything goes black – és,
persze a végéről már nem maradhatott ki ez az egy sor, ami
szintén kettőnkre maradt... De, legalább végre vége.
-
Öö... Így is jó, bár nem így értettem – nézett ránk a
sokkból legelőször felébredve a tanárunk. – Tényleg,
Seredech, megkérhetnélek, hogy a magas rész elénekeld megint.
-
Most?! – kérdeztem vissza sóhajtva.
-
Ha nem nagy gond – hűha, micsoda kedvességbe csapott hirtelen át.
-
Ch, ajh... – szenvedtem, bár úgysem volt mit tenni. Addig úgysem
hagy békén, míg nem hallja még egyszer... – But if you're
never here and I'm left all alone. Tell me what am I supposed to do?
-
Hm... – hümmögött a tanár. Remélem nagyon elégedett.
-
Az előtte lévő sort is hallhatnám még egyszer? Szili, azt hiszem
te énekelted azt – nézett most a srácra, aki szintén lenyomtam
neki a sorát, végül nekem is le kellett még egyszer, tehát
nagyon örültem neki, hogy harmadjára is rákényszerít.
-
Hm – hümmögött ismét. – Megpróbálnátok egy hanggal
magasabban? – a tanár ezen kérdésére Szili csak rám nézett,
én meg megvontam a vállam. Most mit mondjak erre, hatodjára
csináltatja meg velünk, talán ezután végre leszáll rólunk. –
Illetve, csak Seredechnek kellene magasabban.
-
Komolyan, nem operában vagyunk... – dünnyögtem, mire csak kaptam
egy könyörgő tekintett a tanártól. A sóhajom után Szili ismét
belekezdett, de szerintem már ő is unta...
-
Give me something to believe in. I still believe in you.
-
But if you're never here and I'm left all alone. Tell me what am I
supposed to do?
-
Na, így már jó lesz – tapsikolt a tanárunk, mire a többiek
követték. Egyrészről, micsoda irányítható csőcselé,
másrészről, már fájnak a hangszálaim, de komolyan...
-
Nagyon... – sóhajtottuk egyszerre Szilivel.
-
Nos, mindannyian kaptok egy ötöst. Ti ketten kettőt. És mivel
mindjárt csöngetnek, mehettek is – írta be a jegyeket a naplóba,
majd végleg kifordult a teremből.
-
Ajh, lefárasztanak utolsó órán... – ásítottam unottan, a
helyemen ülve.
-
Még lesz egy matekunk – lombozta le a kedvemet egyből Dominik.
-
Egy mi?! – akadtunk ki egyszerre a hátunk mögött ülő fiúkkal.
Hirtelen elkezdett rezegni a padomra kirakott a telóm, de a hívó
fél láttán meglepődtem.
-
Mit akarsz?! – vettem fel roppant udvariasan.
-
Ó, én csak közölném, hogy meglátogatlak titeket! – válaszolta
meg a kérdésemet, mire sikerült is félrenyelnem. – Nem is
örülsz?!
-
De... khm... nagyon örülök... Krisz, beszélj vele! – nyomtam a
srác kezébe a telefont, miközben én ezerrel megfulladósat
játszottam.
-
…. Mi a halál van?! – akadt ki Krisz is a „jó hír”
hallatán. – De, nehogy le... És letette, k**** élet! Mellesleg,
van egy SMS-ed – dobta vissza a telómat tök kedvesen.
-
Nektek mi bajotok?! – kérdezett felváltva nézve ránk Ricsi.
-
Semmi! – vágtuk rá szinkronba, majd Krisz elfordult Milán felé,
én meg inkább visszafordultam a saját padom irányába, ahol
mellesleg Dominik ezerrel írt valamit.
-
Ez mi?! – kérdeztem, közelebb hajolva hozzá.
-
Házi feladatnak hívják és konkrétan kombinatorika – felelte, monoton hangon.
-
Aha – néztem meg a füzetét, amiben mellesleg nem egy, hanem
legalább hat feladat volt háziba adva, de mindegy. – Mellesleg, a
kettes nem jó.
-
Mi? Miért? – nézett rám értetlenül, majd ismét a feladatot
kezdte nézegetni.
-
Azért mert ez ismétlés nélküli permutáció, tehát nem lehet
5*5-tel számolni. Nézd – húztam el tőle a füzetét és a
tollát is kikaptam a kezéből. – Öten ülnek le egymás mellé és nincs ismétlés. Tehát, először öt, majd négy, három,
kettő, egy. Ez mellesleg 125, vagyis 5! (ejtsd: öt faktoriális), ahogy tetszik.
És, ha itt tartunk, a négyes sem jó – ragadt meg a szemem a
négyes feladaton. – Kilencven számos a lottó és abból
választunk ki ötöt, tehát az kilencven alatt az öt, nem pedig
nyolcvan alatt az öt. Amit kapásból nem tudok mennyi, viszont, ha
annyira ragaszkodsz a nehezebb felíráshoz, akkor az: 90! osztva
5!*85!-al, és beírod szépen a gépbe, ami majd kiadja. Plusz, a
hatosban, 8*9*10 az 720 és nem 700 – dobtam vissza elé a füzetét,
de ő csak pislogás nélkül bámult engem tovább, kikerekedett
szemmel.
-
Haha, ez nagy! Ser, az én házimat is, légyszi! – röhögött
Ricsi a hátunk mögött.
-
Biztos nem, csináld meg magad! – vágtam fejen és a csattanásra
Dominik is felébredt a sokkból. – Mellesleg, nincs mit.
-
Ja, öö... köszi – hebegett a srác, még mindig egy kicsit
lesokkolva. De miért is?! Ennyire nem viseli el az egója, hogy
valaki kijavította?!
-
Hallod, mi ez a faktor... izé?! Úgy, mint az X-faktor?! – fordult
felém Krisz is, aki... házit írt?! Mi a... Na, ezt nem vártam.
-
Nem, úgy mint hülye vagy! – néztem rá pislogás nélkül, majd
megláttam, hogy Léna hátrafelé pislog, így megértettem mindent.
Egy nagyot sóhajtva vettem el tőle a füzetét. – Ajh, add ide...
-
Az övét miért írod meg?! – értetlenkedett Ricsi.
-
Mert és kész! – vágta rá Krisz kapásból.
-
Mi van?! Nem segítek többet, van neked is eszed, értelmezd a
feladatokat! – kérdeztem monoton hangon az engem néző Dominiket.
-
Semmi, csak... Meglepődtem – vallotta be, mire felvontam az egyik
szemöldököm, miközben Krisz hülye háziját írtam. Ch, mit meg
nem teszek én azért, hogy legyen ennek egy normális csaja...
Illetve, volt normális csaj az életében, csak ő volt olyan barom,
hogy eldobta.
-
Biztos nagyon meglepő lehetett, hogy egy olyan, mint én, javított
ki téged, aki egy Einstein – sóhajtottam, továbbra is unott
hangon beszélve a sráchoz, majd meghallottam a csengőt és annak
megszólalásával egy időben, az ajtó csapódását is. Mindenki
felállt, úgyhogy követtem én is a mozdulatot, miközben a hatos
feladatot csináltam. Amikor leültünk hátravágtam Krisznek a
füzetet, majd ásítva terültem szét a padon.
-
Nos, akkor megnézném a házi feladatotokat, amiket le is fogok
osztályozni, tehát nagyon remélem, hogy jól sikerültek! – és
íme a matek tanárunk, aki kiköpött úgy néz ki, mint Einstein.
Égnek álló, fehér haja van, nem mellesleg, szerintem árammal
szokta beállítani a haját reggelente, miközben már mankóval is
járkál, annyira nyugdíjba kellett volna vonulnia már hatezer éve.
-
Basszus, Krisz, hagyj másoljak le párat! – hallottam meg Ricsi kétségbeesett hangját mögöttem, mire megsajnáltam szegényt... Nem szúrok ki
vele, mivel senkinek nincs kész közülünk, tehát volt annyi
eszem, hogy Krisszével együtt leírtam mindenkinek egy lapra.
-
Ezért ma rizst kérek! – szóltam rá, amikor leraktam elé a
lapot.
-
Persze, még sajtos csirkét is! – bólintott csillogó szemekkel
Ricsi. Istenem, micsoda stréber banda lettünk.
-
Hé, Drina! – szóltam a lánynak, ő pedig félve nézett rám.
Átnyújtottam neki három lapot, amiből kettőt magánál tartott,
majd az utolsót leadta Szilinek, aki szintén megkönnyebbülve
kapta felém a fejét. – Mi van?! – néztem végül Dominikre,
aki egész végig engem bámult.
-
Ugyan, mi lenne? – kérdezett vissza mosolyogva.
-
Hát, én is ezt kérdem – sóhajtottam unottan. – Le sem szarnám
a sulit, viszont ígéretet tettünk, így nem bukhatunk meg. Tehát,
ne gondolj bele minden baromságot!
-
Mi lenne, ha tanulnál is? – kérdezett továbbra is mosolyogva.
-
Nem tudom, megállna a világ – dünnyögtem, furcsállva a
kérdését. Talán, ha tanulnék, akkor nem kellene kaparásznom a
kettesért?!
-
Léna, összeszednéd, kérlek a házikat? – próbált mosolyogni a
lányra a tanárunk, viszont nem igen jött össze szegénynek. Hm,
tényleg nyugdíjba kellene már vonulni.
-
Neked is kész van? – lepődött meg Kriszhez érve, aki csak
unottan nyújtotta felé a füzetből kitépett lapját.
-
Ja, úgy látszik – vonta meg a vállát a srác.
-
Hmpf, micsoda stréber lettél, tehát ezért nem lehetett téged
látni tegnap?! Egész nap tanultál, meg házikat írtál?! –
kérdeztem gúnyos hangon, mire Krisz csak felém kapta a fejét,
viszont Lénának nagyon bejött ez a kérdésem, mivel mosolyogva
ugrált tovább a többiek lapjáért. Végignéztük az ugrálását,
majd még megjegyeztem: – Szívesen, mellesleg.
-
Kösz, tényleg – nézett rám Krisz hálásan.
-
Ö, akkor most minden olyan dolgot kell hazudnunk Kriszről, amit
alap esetben sosem csinálna meg, és még azt is az ő érdemének
kell tekinteni, hogy Ser nagylelkűsége miatt van meg a házija?! –
kérdezte Ricsi suttogva.
-
Mi?! Dehogy, csak be akartam égetni, viszont ez nem jött be –
vontam meg a vállam, és miközben előre fordultam még
hozzátettem: – Úgy látszik, Lénának bejött a stréber jelleg.
-
Ismétlem: gondoskodás – jegyezte meg Dominik, amikor
visszafordultam.
-
Ismétlem: dögölj meg! – vágtam rá egyből, majd elkezdtem a
telómban nézegetni azt az SMS-t, amit Krisz is említett. – Ez...
Krisz! – fordultam hátra ismét a srácokhoz. – Add ide egy
kicsit a telód!
-
Minek?! – szeretem, amikor a cselekedetei és a tettei nem
egyeznek, Úgy kérdezi, mintha nem adná ide, de közben meg már nyújtja
is a telóját. De, neki is van egy ilyen üzenete, csak még nem
nézte még... Visszaadtam a telóját, megnyitva annál a bizonyos
SMS-nél. – Mi a... Ez hogy?!
-
Ilyet én is kaptam, először nem akartam elhinni, de úgy néz ki,
hogy mindannyiunk számlájára utaltak 60.000 Ft-ot. Mellesleg, az
enyémet anyám utalta...
-
A miénket apa – jegyeztem meg halkan.
-
De itt azt írja, hogy minden hónapban kapunk ennyit, és ha nem
elég, akkor el kell mennünk dolgozni – szólt közbe Drina
mellettünk. – Már akartam szólni, csak elfelejtettem.
-
Tehát, mind az öten kaptunk. Akkor már nem halunk éhen! –
lelkendezett Krisz.
-
Ja, de szerintem nem kell elmennünk dolgozni – jegyeztem meg, mire
mind a hárman értetlenül
néztek rám. – Most miért?! Csak számoljatok, öten vagyunk és
mind kaptunk hatvanat. Vagyis, 5*60.000.
-
Ami... Öö, hát jó sok! – jegyezte meg végül Ricsi, mire
Drinával csak sóhajtottunk egyet.
-
Komolyan, ennyit nem tudtok kiszámolni?! – fogtam a fejem. – 300.000, mellesleg. Ebből százkilencven az albink és száztíz marad kajára
és egyéb cuccokra per hónap.
-
Mi az, hogy „per hónap”?! Nem szeretem a pereket, azok sok pénzbe
kerülnek – jegyezte meg Krisz, én pedig végleg meglepődtem. Hogy
lehet valaki ennyire... ennyire... Hát, már szavakat sem találok
rá, hogy milyen....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése