17. rész – Ez mégis mi a halál volt?!

    Hétfőre minden visszatért az eredeti kerékvágásba, sőt úgy viselkedtünk, mintha az elmúlt pár nap meg sem történt volna. Vagyis, majdnem mindenki így tett: Krisznek bökte a csőrét, hogy Milánnak megint sikerült felülkerekednie rajta, még ha ezt csak szavakkal is tette meg, így a srác keményen tartja magát ahhoz, hogyha Milán a közelében van, akkor durcázik. Hát, váljék egészségére, de szerintem igaza volt Milánnak, viszont ezt jobb, ha nem hangoztatom, félő, hogy nem bírná el Krisz nagyságos egója. Mellesleg, az ofőnk elvitte a fél osztályt, így a teremben maradt diákok összege kilencre esett. Én, Drina, Krisz, Ricsi, Szili, Milán, Dominik, Léna és Flóra voltunk azok, akiket magukra hagytak, viszont én speciel pont nem bántam. De, ha már itt tartunk...

- Hé, Ricsi! Ha még egyszer megrúgod ezt a nyamvadt széket... – de, amikor hátrafordultam a sráchoz, megakadt a szemem a kinti tájon. Hiába múlt el nyolc óra, a kinti ködös és felhős időben nem sokat lehetett látni, már-már éjszakának lehetett nevezni a tájat. Végül ránéztem a srácra, aki velem együtt szintén elmosolyodott. – Szórakozzunk?!

- Még szép! – vágta rá kapásból, majd felpattant a helyéről és kiment a tanári asztalhoz. – Na, akkor most kaptok egy kis bemutatást Mendokbó! Skacok, ki akar kezdeni?!

- Ne ijesszük egyből halálra őket, tehát majd mondok én valami... bénát... – szólt Drina, majd kivonult Ricsi mellé és rávágta magát a tanári asztalra.

- Mit csináltok?! – értetlenkedett Milán.

- A Mendokban az ilyen időben halálra szoktuk rémiszteni egymást. Tök fain sztorikat tudunk – magyarázta meg Szili a tettünket.

- Plusz, a Mendokban így tudtuk a legkönnyebben kórházba juttatni az embereket. Imádtam, mindig olyan jót lehetett rajtuk röhögni – nosztalgiáztam, mire mi öten csak felnevettünk, a többiek meg kissé őrültnek néztek minket.

- De nyugi van, most nincs kedvünk ilyesmihez, tartjuk magunkat az itteni szabályokhoz – köszörülte meg a torkát Drina, majd belekezdett a... hát, nem is mondom mennyire nem ijesztő sztoriba, amit tuti, hogy csak a gyengeelméjűek miatt hozott fel: – Volt egyszer, nagyon régen egy kisfiú, akinek a szülei lent voltak a földszinten, míg a fiú az emeleten játszott. Egyszer csak, megszólalt a telefon és a kisfiú felvette: „Véres Kéz vagyok és itt vagyok az országodban!”. A fiú nem szólt semmit, csak letette és visszament játszani. Fél óra múlva ismét megszólalt a telefon, melyet szintén a kisfiú vett fel: „Véres Kéz vagyok és itt vagyok a városodban!”. Hát, ez még mindig nem jött be, a kisfiú visszament játszani. Pár perc múlva ismét csörög a telefon: „Véres Kéz vagyok és itt vagyok az utcádban!”. A kisfiú egy kicsit megijedt, rájött, hogy az alak egyre közelebb és közelebb ér. Alig pár perc múlva meghallotta az ajtócsengőt, majd az apja hangját. Az idegen így felelt: „Véres Kéz vagyok és... kérhetnék egy ragtapaszt?”.

- Jézusom, azért egy kicsit megijedtem... – szólalt meg Léna, belőlünk meg kitört a nevetés.

- Ez nagyon szar volt, Drina, de segáz, elhisszük neked, hogy csak miattuk csináltad! – veregette meg a vállát könnyek között Ricsi.

- Te jobbat tudsz talán?! Nem akarom őket megijeszteni, még olyan kicsikék ehhez! – verte fejbe a lány, mire a szemem sarkából egy jelentkező kezet láttam meg.

- Izé, nekem is van egy történetem... – felelte félénken Flóra, mi meg először nagyokat pislogtunk, majd átadtuk neki a stafétabotot. Hasonlóan Drinához, ő is kiment a tanári asztalhoz.

– Ez pár éve történt meg velem és... nem tudom, hogy álmodtam-e vagy sem... Nos, egyik este a szobámban voltam és meghallottam anyu hangját, amint engem szólít. Már éppen, amikor ki akartam menni, valaki berontott a szobámba, ez a valaki pedig anya volt, és azt mondta, hogy: „Ne menj ki, én is hallottam, de nem én voltam”.

- B***ki, ez tényleg megtörtént?! – vetette oda Krisz, aki eddig szokatlanul csendben röhögött, viszont a történet után, mintha egy kicsit az arcára fagyott volna a vigyor.

- Na, mi van, beparáztál?! És akkor én még nem is voltam – néztem rá gúnyosan mosolyogva, mire csak megrántotta a vállát.

- Ki tudja? Lehet tényleg csak álmodtam... – válaszolta meg Flóra a srác kérdését.

- Na jó, ha legközelebb is hallasz ilyen hangokat, csak szólj és én leverem azt a valamit! – szállt be a témába Szili is, és hűha. Merész.

- Tényleg? – nézett rá csodálkozva a lány.

- Hogy ne már! Mit nekem egy fura lény, ami nyugodt szívvel utánozza le más emberek hangját... – ne már, ezek kajak beparáztak ennyitől?

- Nyuszi – köhögte Drina és Ricsi egyszerre.

- Be lehet kussolni! Amúgy is, én jövök, lássuk ez mennyire fog meg titeket! Öö, Ser, megtennéd, hogy megjátszod, hogy megijedtél?! – néztem rám a srác, mire csak a fejemet rázva elnevettem magam. – Nos, egy üzleti útra indult meg a férfi és a célt elérve egy szállodában szállt meg. A recepciós megmutatta neki a szobáját és miközben mentek a folyosón, a férfi észrevett egy számozatlan szobát. Rá is kérdezett a recepciósnál a szoba mivoltjával kapcsolatban, de ő csak azt felelte, hogy abba a szobába nem szabad bemenni, de még csak belesni sem. Amint megérkeztek a férfinak kijelölt szobába, a férfi csak az ágyán forgolódva próbálta álomba ringatni magát, azonban a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Elindult hát a számozatlan szoba felé és amint odaért, megpróbált benyitni, viszont az ajtó zárva volt. A férfi mindenáron tudni akarta a titkot, ezért benézett a kulcslyukon, ahol meglátott egy hosszú, fehér hajú alakot, amint háttal áll neki és a fejével a falat támasztotta. A felfedezés után a férfi nyugodtan szenderült álomba, viszont másnap még többet akart tudni, így az éjszaka kellős közepén megint a számozatlan szobánál találta magát. Ismét benézett a kulcslyukon, azonban most nem látott mást, csak egy vörös tájat. A férfi azt hitte, hogy meglátták őt a múlt éjjel és egy vörös lappal takarták el a benti tájat. Másnap reggel a férfi lement a recepcióshoz és a kérdéseivel bombázta őt. A recepciós megkérdezte, hogy belesett-e a szobába, mire a férfi válasza igenleges volt. A recepciós végül egy nagyot sóhajtva folytatta: „Nos, akkor elmondom, mi történt ott. Réges-régen, egy férfi abban a szobában ölte meg a feleségét és a szelleme azóta is ott kísért. De ezek az emberek nem átlagos emberek voltak. Az egész testük fehér volt, kivéve a szemüket. Ugyanis a szemük... vörös volt.”.

- Ááá!! – sikította el magát Flóra és Léna.

- Azta, Szili, te tudsz ilyeneket is?! – kérdezte tőle Drina kissé remegő hangon, de azért próbálta tartani magát. A srác végül felém fordulva megkérdezte:

- Te be mertél volna menni, Ser?!

- Egy fenét, szerintem a recepciós magyarázata után kerestem volna egy másik hotelt, vagy inkább mentem volna haza és leszedtem volna az összes vörös dolgot, ami csak a házban található – rázott ki a hideg. Szeretem a horrorost cuccokat, de azért az nem igaz, hogy nem ijedek meg semmitől, ezt csak a négy barom találta ki. – Hé, Krisz! Nem akarsz mesélni valami szépet?!

- Hát, ha már így megkérdezted... – vonta meg a vállát, majd továbbra is Léna padján helyet foglalva kezdett bele egy másik sztoriba: – Ez elvileg megtörtént, aztán kitudja... Van egy családunk, négy tagból áll. Két gyerek és két felnőtt. A szülők elmennek színházba, felbérelnek egy bébicsőszt, aki úgy ér oda, hogy a gyerekek már alszanak. Nagy unalmában bemegy a szülők hálószobájába tévézni, mivel csak ott van tévé. A színházban közben a darab feléhez érkeznek és az apa fel is hívja a bébiszittert, hogy megkérdezze a felállást. A csaj elmondja, hogy a gyerekek alszanak, viszont megkérdezi, hogy nem-e veheti le az éjjeliszekrényről az angyal szobrot, mivel nagyon megrémiszti a látványa. Az apa először csendben volt, majd egy aggódó hangot felvéve közli, hogy azonnal vigye ki a gyerekeket a házból, mivel semmilyen angyalszobor nincs a hálószobában, de még a házban sem. Letették a telefont és a szülők rohantak is haza. De már csak a rendőrséget találják meg és három holtestet. Ki hívta ki a rendőröket?! Erre sosem jött válasz, mint ahogy arra sem, hogy... hova, tűnt az angyalszobor?

- Erre emlékszem, nagy port kavart Fiolában – gondolkodott el Ricsi. – Már értem miért nem mertem sosem közel menni ahhoz a házhoz...

- Ja, én meg miért kerültem a templomot – feleltem, mire csak elröhögtük magunkat. – Veled mi van?! Be ne parázz nekem itt, mint valami kislány! – néztem a mellettem ülő Dominiket, aki eddig tényleg nem reagált semmit sem.

- Én imádom a horrort, nem félek az ilyesmiktől – felelte mosolyogva.

- Na, ezt mond majd azután, hogy Ser is mesélt – nevettek a többik, mire csak Dominik rám nézett, így eleresztettem egy gúnyos mosolyt.

- Ez viszont nálunk történt meg – szólt közbe Léna, amire mind meglepődtünk, még Krisz is értetlenül nézett le a lányra. – Két diáklány lakik együtt egy albérletben. Az egyik lánynak randija lesz, így este el is megy, de visszamegy a táskájáért. Sötét volt már, de lámpát nem kapcsolt, mivel tudta, hogy a barátnője alszik. Másnap reggel hazamegy és bemegy a szobába, ahol ott a lány holteste és egy felírat vörös betűkkel a falon: „BIZONYÁRA ÖRÜLSZ, HOGY NEM KAPCSOLTAD FEL A VILLANYT!” – Léna, ahogy kihangsúlyozta az utolsó mondatát, mindenki egy kissé lefagyott.

- Ejha! Te tudsz ilyet is?! – törte meg végül a csendet Krisz, mire a lány csak pirulva bólintott egyet. – Mellesleg, Ricsi! Te nem akarsz alkotni?!

- Á, én ma nem vagyok toppon, de legyen – állt tovább karba tett kézzel. Igen, eddig nagyon rémisztő. – Nos, egy hét éves kisfiút otthon hagynak a szülei és azt mondták neki, hogy ha fél, rakja le a kezét az ágya alá és ha a kutya megnyalja a kezét, akkor nincs baj. Este a kis srác hangokat hall, lerakja a kezét, a kutya megnyalja. Megnyugszik a gyerek, viszont nem sokkal később megint hangokat hall. Megint lerakja a kezét, a kutya megint megnyalja. A harmadik eset után azonban már kimegy az előszobába, felkapcsolja a lámpát és...

- Állj! – szólalt meg hirtelen Milán. – Ugye a kutyinak nem lesz baja, mert ha igen, akkor én kimennék.

- Jó, ha már lelőtted a poént... – sóhajtotta Ricsi, majd gyorsan eldarálta a végét: – A kutyát felakasztva látta a csilláron és vérrel fel volt írva a falra, hogy: „Nem csak a kutya tud nyalni!”... Kösz, hogy eltoltad a kiselőadásom...

- És mi ennek az egésznek a vége?! – kérdeztem meg, mivel ez kissé... lezáratlan volt.

- Nem tudom, mondom, hogy nem vagyok toppon! Csak eddig volt kész a sztorim – vonta meg a vállát, viszont ekkor dörgött egyet az ég, a két lány pedig felsikított.

- Jesszusom, micsoda nyápic bagázs... – sóhajtottam.

- Kezd felmenni bennem az adrenalin és még időnk is van. Seredech, nem akarod folytatni? – nézett rám Flóra és ha már az adrenalinnál tartunk...

- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Aludni próbálsz, de egy zavaró hang ébren tart. Mintha valami a falon kaparászna és morogna. Megpróbálod magad megnyugtatni, hogy ez csak a szél hangja a fákon, de a hang csak erősödik.... és egyre csak erősödik.... Végül nem bírod tovább. Felkelsz, hogy felkapcsold a lámpát. Az ajtód felől jön a hang. Félelemmel telve a nappaliba sétálsz, a hangok pedig egyre erősebbek és.... gonoszabbak lesznek. Remegő kezekkel keresed meg a telódat... Viszont a hangok abbamaradnak. Mintha soha nem is lettek volna. Óráknak tűnő ideig állsz mozdulatlanul, kezedben a telefonnal, várva, hogy a hangok újra előjöjjenek... De nem hallasz semmit. A szíved a torkodban dobog és a bejárati ajtóhoz lépsz, majd kinyitod... Nem találsz semmit, csak a hűvös esti levegő csapja meg az arcod. Ránézel az ajtóra. Esküdni mertél volna, hogy karmolás nyomok lesznek rajta, hiszen olyan erős dörömbölést és kaparászást hallottál... Azonban az ajtó sértetlen. Megrázod a fejed. Úgy néz ki csak a képzeleted játszik veled. Bezárod az ajtód. A karmolások az ajtón belül vannak...

- Jézusom, hagyd abba! – sikított fel Léna.

- Jó, jó, bocsi! Nem gondoltam, hogy ennyire beparáztok tő... – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mivel hirtelen lekapcsolódott a lámpa és az egész suli területén a még nagyobb sötétség uralkodott el.

- Áááááá! – sikítottak fel a lányok.

- Jól van, Ser, elég a tréfából! Hozd helyre ezt! – hallottam meg Krisz hangját.

- Nem én voltam! – védtem magam azonnal.

- Nyugi, srácok! Ez csak áramszünet. Nemsokára ismét lesz fény – jegyezte meg Dominik mellettem.

- Én félek, ez mégis micsoda? – jött egy sírós hang, amit Lénának lehetett azonosítani.

- Ricsi, ne fogdos, vagy eltöröm a kezed! – szólalt meg Drina is idegesen.

- Hupsz, bocs, célt tévesztettem – röhögött fel Milán, mire csak egy csattanást lehetett hallani. Aha, szóval ők megint összeverekedtek, szuper. A vak sötétben ez igazán jó.

- Köcsög Milán, ne fogdosd Drinát!

- Krisz, oké, hogy rá haragszol, de ne engem verjél már le! – szenvedett Szili.

- Bocs, de ebben a sötétben rohadtul nem látok semmit! – szállt vitába Krisz is.

- Dominik, ha nem akarod, hogy eltörjem a kezed, elengedsz! – szóltam rá én is a srácra. Oké, hogy tök sötét van, de nem kell annyira beparázni, hogy megfogja a vállam, istenem...

- Mi? Nem csináltam semmit, esküszöm – védte magát Dominik is.

- Na jó, ki szórakozik?! Ricsi! Te nagyon csendben vagy! – szólt Krisz a srácnak. Ja, igen, a lányok sikítoznak, Drina Milánnal verekszik, Szili Krisszel ölte eddig egymást, én tuti nem voltam, Dominik sem, ha igazat mondott, akkor már csak Ricsi maradt.

- Szakadj már le rólam! Nem csináltam semmit! – válaszolta Ricsi feldúlt állapotban. – Lehet te vagy a bűnös, csak rá akarod fogni másra!

- Hé, abban egyetértek, hogy Szilit vertem le, de nem csináltam semmit ezen kívül és ha most látnálak, tuti megdöglenél! – folytatta a vitát Krisz.

- Kussoljatok már el! Arra senki nem gondol, hogy iskolában vagyunk és akárki bejöhetett rajtunk kívül?! Lehet egy teljesen tőlünk kívülálló személy szórakozik velünk! – szólaltam meg ingerülten.

- Tehát, egy kísértet tanyázik itt?! – sikította el magát Léna.

- Csönd legyen már, csak egy percig! – szólt rájuk Dominik is, mire mindenki elhallgatott és szerintem senki nem értette, hogy miért kell csendbe maradniuk, de aztán furcsa hangokat kezdtünk el hallani. Mintha, valaki énekelne. Na, jó, az öt bolond, Milánt is ideértve, tuti nem lehet, ismerem már a hangjukat. Léna és Flóra is ki van zárva, ez férfi hangnak tűnik. Dominik meg ha csak nem tud has beszélni, vagyis ebben az esetben, has énekelni, akkor ő sem lehet.

- Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho.

- Mi a fene... – szólalt meg elsőnek Ricsi. – Tényleg van valaki a teremben!

- Mondtam én, hogy kísértet – sikította ismét Léna. Őerzsze, szellem... Egy aranyos kis kutyival karöltve a hegyekben... Jah, vagy most nem ebben a filmben vagyunk? 

- De ez még nem bizonyította azt, hogy szellem az illető – szólt a témához Flóra is, aki meglepő módon most nem sikított.

- Ráadásul úgy hallom, hogy nem is a teremben van, hanem valahonnan kintről jön a hang – Milán eme nagyon érdekes észrevételét még adtuk is. Úgy, ahogy.

- Hajrá, Milán! Nézd meg, hogy ki az – noszogatta őt Krisz.

- Dehogy megyek! – micsoda határozottság jött válaszként Milántól.

- Várjatok egy kicsit! Már nem is hallom az éneklést... – szólt közbe Dominik. És pont ekkor tért vissza a világosság is. Ellenben, új probléma keletkezett. Itt volt egy srác, akit eddig még senki sem látott. Bár, ez csak később derült ki.

- Yo-hohoho! Hali! A nevem Félix! Örülök a találkozásnak. Egyébként, hölgyeim – nézett először Drinára, aztán rám, majd az egymás mellett álló Lénára és Flórára – megmutatnátok a bugyitokat?! – az eléggé fura névre hallgató egyed kérdésére Léna és Flóra csak felsikított.

- Egy kísértet! – kiabálták egyszerre a lányok.

- Uram isten! Hol?! – válaszolta kétségbeesetten Félix, vagy ki, majd ijedten nézett körbe. – Ja, persze, az én lennék – nevetett, mire villámlott egyet, ezt pedig követett egy mennydörgés is. Viszont ez a Félix vagy ki, eltűnt.

- Mi van?! Most akkor mi a halál van?! – nézett körbe mindenki értetlenül.

- Na jó, ki szórakozott?! Komolyan, nem nyírunk ki senkit, de mondjátok már el! – nézett mindannyiunkra Szili.

- Ki volt egyáltalán ez a Félix?! – tette fel a következő kérdést Dominik.

- Mi?! Ezek szerint ti sem ismeritek?! – kérdeztem én is. Huh, de jól megy nekünk a kérdések sorozata.

- Én még életemben nem láttam – felelte Flóra.

- Én sem – rázta meg a fejé Léna is.

- De most komolyan, térjünk már vissza az eredeti témára! – szólt közbe Ricsi.

- Mi a tököm történt itt????! – akadt ki most már Drina is.

- Hé, neked van olyanod?! Basszus, pedig én lánynak néztelek – sopánkodott Milán, mire Drina megint rávetette magát. Oké, tehát nekik ennyit ért a téma. 

- Mellesleg! – állt meg előttünk Krisz, az öklét tördelve. – Miért is fogdostad a húgom?!

- Mi?! Nem én voltam, tényleg! – pattant fel a helyéről Dominik, majd elkezdett szaladni, Krisz meg utána.

- Ja, ha már itt tartunk, Krisz gyere ide! Szétverlek, köcsög, mert engem csaptál le más helyett! – szaladt a két srác után Szili is.

- Ricsi!! Én megöllek, miért nyúlkálsz te nem illő helyre?! – állt meg Drina a srác előtt, aki csak egy nagyot nyelve és sikítva rohant el, Drina meg utána. Az egyébként nem baj, hogy nem Ricsi volt, hanem Milán?! Még be is vallotta, hogy „célt tévesztett”. Na, mindegy.

- Hé, én még nem ellenőriztem a tökös dolgot! – kiabálta utánuk Milán, majd nem meglepő dolgot csinált: a srácok után rohant.

- Izé... Lehetséges lenne, hogy ezt nem híreszteljük? Félek, hogy valami volt a reggelimben – szólalt meg hirtelen Flóra, mi meg Lénával együtt bólintottunk.

- Az a gáz, hogy akkor mindannyiunkéban volt valami – jegyeztem meg, mire csak kettő mosolygós arc fordult felém.

- Nem vagytok éhesek? – kérdezte meg Léna, majd mind a hárman felpattantunk a helyünkről és kivonultunk a teremből. Az immár üres teremből. Legalábbis, reményeink szerint az volt.