21. rész – Mire nem jó egy gyom

- Dögölj már meg, Szili! És az életben is, létszi! – először nem tudtam hova tenni Drina ezen felkiáltását, de amint megláttam, hogy Szilivel és Krisszel együtt videó játékoznak már minden világossá vált. Ricsit nem láttam velük és mivel a konyhából csapkodást lehetett hallani, nem volt kérdéses, hogy hol keressem. Amikor beléptem a konyhába, éppen a szekrényajtót csapta be és észre sem vett, így csak leültem a konyhapulthoz és néztem a kirohanását.

- Illemkönyv, meglepődtem – szóltam végül, amikor már untam a téblábolását.

- Mióta vagy itt?! – kérdezett rögtön, témát váltva.

- Egy jó ideje – titokzatoskodtam, mire ő csak bólintott egyet.

- Jó, ha ennyire érdekel, elmondom, csak ne faggass már! – vágta le magát elém, én pedig mosolyogva bólintottam. Én aztán meg sem szólaltam, de így is jó. – Én csak rohadtul kíváncsi voltam, hogy milyen érzés megvédeni egy olyan csajt, akit nem csak azért akarsz megvédeni, mert esetlegesen beléd botlott az elkövetkezendő 12 órában és az etikett megköveteli, hogy megvéd. De, cseszett nagyot estem. Tetszett, hogy nem olyan, mint mi, hogy nem parázott be a sok verekedésünket látva, hogy segített nekünk Drinánál és akkor is itt volt, amikor te tűntél el. Csak, jobb akartam lenni... Olyan, aki felérhet hozzá... Vagy, csak megközelítheti. De, tévedtem, olyanná vált, mint amilyenek mi is vagyunk, elkezdett megindulni a leejtőn, ebben viszont én nem akarok részt venni. A saját életemet is képtelen vagyok rendbe hozni és amikor ma megvertem azt a kis senkiházit, akkor még én voltam a hibás, holott a kölyök fogdosta! Kösz, de tényleg nem akarom végignézni, ahogy tönkre vágja az életét...

- Mint te is hallottad, csak neked akart megfelelni. De nem igazán tudja felvenni azt a tempót, amit az ilyen élet diktál. Vagy te elhiszed róla, hogy... mit tudom én, megver valakit?! Ugyan! Csak vannak személyes gondjai és most csak tartozni akart végre valahova – világítottam rá a dolgok másik oldalára.

- Miért, lehet, hogy tévesen ismertük ki és valójában olyan, mint amilyennek most mutatja magát – hajtotta Ricsi a homlokát a pultra.

- Igen, nyilván – sóhajtottam unottan. – Neki ez nem ment, Ricsi. Kiszállt, mindent megpróbál máshogy csinálni. Beszél a bátyával és ha vele jóban lesznek, akkor meg fog keresni téged is. Addig csak várnod kell és a távolból kell figyelned őt. És, miközben ezt teszed, azt is eldöntheted, hogy elég jó vagy-e neki. Ne az elején akarj megváltozni, mert lehet ő meg pont ezt szereti benned...

- Jó, azért a szerelem erős túlzás – fújtatott.

- Jó, de nem tudtam máshogy megfogalmazni, na! – vertem fejbe, mire elröhögte magát.

- Buktam, de azt mondod, hogy még van esélyem?! – emelte végül rám a tekintetét. 

- Figyelj, itt vagyunk – mutattam körbe. – Szerintem annál nehezebb már nem lehet semmi, hogy még mindig itt vagyunk.

- Igaz, mit nekem egy csaj hisztije! Kettővel élek együtt, meg sem kéne kottyannia! – pattant fel a székről, mire csak hasba vágtam, de azért elmosolyodva ráztam meg a fejem. Istenem, nem is tudom néha, hogy ki a hisztisebb. Mi, vagy a pasik... – Veletek amúgy mi van?!

- Ha?! – kérdeztem és most Ricsi sóhajtotta el magát, majd diplomatikus formát felvéve megint helyet foglalt velem szemben.

- Szverek Dominik. Elég ennyit mondanom?! – nézett a szemembe.

- Mi van vele?! – kérdeztem vissza.

- Ezt kérdezem én is! – nevetett fel kínosan a srác. – Na, de most komolyan. Segítettél neki a Kittis ügyben, pedig eddig nem volt szokásod az ilyesfajta... segítség.

- Megsajnáltam, oké?! Eszembe jutott, hogy mennyire megbántottam Kriszt a múltkor, és... Még az is megfogalmazódott bennem, hogy ha mi lennénk az ő helyükbe, akkor én hogy érezném magam... Meg, rajtad akartam elsősorban segíteni, mivel oda meg vissza vagy a csajért – tettem hozzá gyorsan az utolsó mondatomat, amire Ricsi megint csak elröhögte magát.

- Komolyan, ennyire nem szúrja ki a szemed, hogy érdekled?!

- Jó, ez nem újdonság, eléggé jó csaj vagyok – egóztam be.

- Le se tagadhatnátok egymást Krisszel – nézett rám unott tekintettel, amire csak egy büszke mosoly kapott. Ezt a gesztusomat egy szinkronos nevetés követte. Ja, ma ilyen... nevetősek vagyunk. – De csak ennyi a véleményed?

- Nem akarom magamhoz közel engedni – néztem a tükörképem a pulton lévő üveglapban.

- Ezért inkább folyamatosan ellököd magadtól?! De, az sem jó, amit most csinálsz. Egyszer ellököd, következőleg segítesz rajta, kicsivel közelebb kerül hozzád, majd magára hagyod a kérdéseivel együtt. És ez egy rohadt nagy ördögi kör, már most, Ser – vázolta a valós helyzetet Ricsi, ami így hallva még kegyetlenebbnek tűnt.

- Három hete vagyok itt, nem akarom, hogy érdekeljen! Ez abszurd és nem is ismerem! – érveltem.

- Persze, és?! Drina egy hét után szerzett pasit, bár ezt inkább hagyjuk... – húzta össze a szemöldökét Ricsi. – Szili és Krisz már az első napon belezúgtak valakibe. Ugyan ez a helyzet velem is, attól függetlenül, hogy Kittivel később találkoztam. Nincs azzal baj, ha tetszik neked, mert lássuk be, az otthoniak szöges ellentéte.

- Kötöttünk egy fogadást – sóhajtottam ismét, Ricsi pedig kérdő tekintettel nézett rám. – Azt mondta, hogy eléri, hogy fél év alatt benne bízzak meg a legjobban. Nem akarok veszíteni, meg úgy alapba. Jó, nem hazudom azt, hogy nem érdekel, mert kezdem magamon észrevenni, hogy akaratlanul elgondolkodok dolgokon. De ezt inkább... ismerkedésnek nevezném. Meg, alapba, tudod mennyire nyomasztó, hogy tudod, hogy ő lehet akar valamit tőled, de te lehet nem leszel képes szeretni?!

- Na, ez egy ritka nagy pech, viszont addig jó, míg fordított esetben van a felosztás. Inkább legyél az, aki nem szereti, mint aki tök bele van zúgva, reménytelenül – utalt Ricsi ezzel Drinára. – Meg az első srác, akit Krisz nem akar kapásból belefojtani az első pocsolyába, ez csak jelent valamit.

- Ja, ritka nagy gyengeséget – jegyeztem meg unottan. – De ne nyaggassatok már vele, kérlek!

- Bocsi, tényleg. Így is nagy haladás a részedről, hogy próbálsz barátkozni egy sráccal – tette a vállamra a kezét Ricsi, mire csak egy aprót bólintottam. Ja, tényleg haladás...

- De akkor is úgy érdekel Dominik, mint haver... Bocs, de ennél többre nem futja – sóhajtottam.

- Szerintem, ha tudná, akkor nagyra értékelné már ezt is – mosolyodott el Ricsi, majd felállt és két perc múlva elém rakott egy tányért – Na, egy nappal megkésve ugyan, de kész!

- Úú, te egy isten vagy! - reagáltam le az elém rakott rizst és sajtos csirkét. Tényleg bolondok vagyunk, de nagyon azok. Mindenesetre, nekünk is a legnagyobb problémánk a nem létező szerelmi életünk. És ekkor még mi azt hittük, hogy csak mi vagyunk annyira gyökerek, hogy azon aggódunk, mennyire gáz hamar becsajozni/pasizni. Hát, ezt egy nagyon jó ismerősünk másnap reggel, az első óra előtt nagyszerűen meg is cáfolta...

***

- Szili, mégis mi a f******t csörömpölsz itt hajnali... – néztem meg az órámat ásítva, mikor átmentem a srác szobájába, mivel már vagy egy órája folyamatosan zajongott. – ...kettőkor?!

- Te egyáltalán ébren vagy?! – kérdezett vissza, miközben a kezével az arcom előtt integetett.

- Igen, mivel te zajongsz... – ásítottam ismét, de amúgy rohadtul nem voltam ébren, annyira, hogy az ezt követő dolgok ki is estek. 

    Már csak az rémlik, hogy az órám ezerrel csörög, én meg ismételten az ágyamban vagyok... Egy frászt, ez nem az én ágyam, de még a szobám sem. És hol van Szili?! Mikor is kerültem én a szobájába?... Ja, tényleg, már emlékszem. Átjöttem, mert már nagyon nem bírtam a hajnali tombolását hallgatni és ezek szerint sikerült be is ájulnom. De rendes, de a szobámba is visszavihetett volna, na mindegy.

- Jó reggelt! – ugrált be a konyhába Drina vidáman és ami még fontosabb túl energizáltan.

- Nem akarom tudni, hogy miért vagy ennyire felpörögve – ásította Krisz a kávéja felett. Illetve, már benne, ugyanis az ásítását követően belefejelt a csészébe.

- Istenem, még egyszer ezt csinálja, én esküszöm, hogy felkötöm – fogta a fejét Ricsi és folyamatosan azon volt, hogy ne csússzon ki a tenyeréből a feje minden másodpercben. – Egész hajnalban csak a dörömbölést hallgattam a fejem felől.

- Ti miről beszéltek?! – pislogott nagyok Drina, mi meg ezt nem értettük.

- Te nem hallottad?! Szili egész éjszaka tombolt a szobájában. Én speciel hajnali kettőkor untam meg, de legalább ért valamit, hogy átmentem hozzá?! Mert kábé fél másodperc után beájultam – nyújtózkodtam egyet.

- Dehogy, még fél hatkor nagyba ment a zene nála – ásította ismét Krisz. – Még mi is hallottuk, pedig a mi szobánk lent van.... Drina, te hogy bírtál aludni?!

- Én csak azt hallottam, hogy Ser átrobban hozzá, de ez nem tartott sokáig – elmélkedett a lány. – Legalábbis, fél perc után már KO voltam, tehát nem fogtam fel többet.

- Egyébként, hol van Szili?! – esett le a tény, hogy a közutálat tárgya nincs jelen az ülésen.

- Hallod, ne! Rohadtul ne keresd, mert megjelenik és megint zajongani fog! – emelte fel hirtelen a fejét Krisz.

- Héj, nem látta valaki a begóniámat?! – szaladt vissza a konyhába az időközbe kivonult Drina. A megérkezése egyébként eléggé érdekesre sikeredett: két kézzel támaszkodott az ajtófélfán, de még így is képes volt majdnem átesni az ajtón. Mellesleg, először nem fogtuk fel a kérdést.

- Eltűnt?! Hála az égnek! – reagáltam elsőnek, a fiúk pedig még mindig értetlenül néztek rám, így kénytelen voltam felvilágosítani őket. – A gyom a nappaliból.

- Héj, az nem egy gyom, hanem egy nagyon szép virág! – akadt ki rögtön Drina a megnevezésen, ezzel egy időben pedig a fiúk is „Jaaaa”-oztak egyet.

- Nem tök mindegy?! – legyintettem. – A lényeg, hogy nem fogok megfulladni tőle.

- Bocs, de a világos és meleg helyet kedvelik, és erre a nappali volt a legalkalmasabb – duzzogott Drina, karba tett kézzel.

- De nem tudtál volna olyan gyomot szerezni, ami nem pollenes?! Már ha rá gondolok, minden bajom van! – szálltam vitába, így kora reggel. Milyen jó vita téma a virágok analizálása.

- Nem, mivel az olyan egyszínű! – vágott vissza egyből a lány.

- De leszarom az egyszínűséget, levegőt akarok kapni ebbe a retkes házba, nem pedig a szépséget ápolni! Mellesleg, a három srác mellett nem tök mindegy?! – kérdeztem vissza.

- Nem, és ha már itt tartunk! Nem tök mindegy, hogy ezeknek a bűzétől nem kapsz levegőt, vagy a virágomtól?! Sőt a virággal még jobban is jártál! – oktatott tovább Drina.

- Hé! – reagáltak azonnal a srácok. Bezzeg ezt fel tudják fogni elég hamar, de más már nehezükre esik...

- De könyörgöm, az nem ugyan az! Folyamat tüsszögök, mert az a gaz mindenhova szórja a polleneket! – szenvedtem tovább, mit sem reagálva a két marhára.

- Ez van, és nem gaz, hanem begónia! – vonult ki sértetten ismét a konyhából.

- Keresnek – jegyezte meg Ricsi, hogy a pulton hagyott telóm elkezdett rezegni. Ismeretlen szám...

- Nem baj, majd visszahív – vontam meg a vállam.

- Akkor majd én felveszem – nyúlt a telómért Krisz, és mivel ezt nem tartottam jó ötletnek így kénytelen voltam elfogadni, hogy fel kell vennem...

- Gyertek a suliba, most – hallottam meg Dominik hangját azonnal. Először pislogás nélkül meredtem magam elé, majd elvettem a fülemtől a telefont és elkezdtem összehúzott szemöldökkel nézni, végül megráztam a fejem és beleszóltam:

- Már miért kéne?! És, honnan van meg a számom?! Először a másodikra válaszolj.

- Amikor eltűntél akkor adták meg a többiek és ha nem esett volna le, volt pár nem fogadott hívásod erről a számról, de nem is ez a lényeg – darálta a srác. – Szili öltönyben van bent a suliban és egy cserepes virág kíséretében keresi Flórát.

- Ha?! – kérdeztem vissza, majd amint felfogtam a szavak jelentésért gyorsan intettem a srácoknak, hogy húzzanak öltözni, míg én felrobogtam az emeletre Drináért. – Öt perc és ott vagyunk! Drina! Héj, készülj, megvan a gyomod és Szili öltönyben keresi Flórát a suliban! Van öt perced!

- Mi a halál van?! – futott ki a szobájából, majd leesett neki, hogy ezt a tényt nem lehet kihagyni, így gyorsan visszarobogott és elkezdett készülni.

    Mondanom sem kell, öt perc múlva már mindannyian a lépcsőfokokat szeltük a suliban. Végül majdnem sikerült megint kárt tennünk a termünk ajtajában, mivel négyen egyszerre próbáltuk bepréselni magunkat rajta. Mellesleg, a fiúk roppant udvariasak voltak, természetesen előre furakodtak, hogy még lássák a jelenetet, de az még nem kezdődött el. Se Szili, se a gyom és se Flóra. Lihegve robogtunk hátra a helyünkre és full kikészülten roskadtunk le a pad tetejére. Nem, még véletlenül sem a székre. Mellesleg, ekkor száguldott be az ajtón Milán is, akinek Krisz szólt még útközben. Ja, hát őt sem lehetett kihagyni ebből a buliból.

- Ez nagy szám, én még azt sem tudtam, hogy ismeri az öltöny fogalmát, nemhogy van a birtokában egy ilyen – darálta őrült tempóban Ricsi.

- Ez megmagyarázza az éjjeli zajokat is – elmélkedtem.

- Ja, és a virágom eltűnését – bólintott Drina.

- Mondjuk azért nem kár – dünnyögtem, mire csak egy szúrós tekintett kaptam a lánytól, amire egy mosollyal válaszoltam.

- Nem szereted a virágokat? – fordult felém Dominik. 

- De, csak allergiás vagyok a pollenre – húztam a számat. Az a helyzet, hogy szeretni szeretem őket, a kedvenc fajtám a harangvirág, csak már kiskoromban kiderült, hogy örököltem anya ezen allergiáját, így nem nagyon tudok meglenni a közelükben. Komolyan, minden bajom van tőle és hiába szedek rá gyógyszert, rohadtul nem használ semmit, csak egy nagyon picit tompítja. Viszont, amikor elment allergiatesztre kiderült, hogy a porra, azaz a poratkára is allergiás vagyok, így aztán tök mindegy, hogy melyik évszakban járunk, mindig megfulladok. És Drina mániája a kertészkedés, ezért egy vagon gyommal tele is rakta a házunkat... Kompromisszum bezzeg nincs.

- Behugyozok – jegyezte meg ezt a roppant közkívánatra való témát Ricsi.

- Menj ki – sóhajtotta Drina.

- Megy a tököm, akkor lemaradok a show-ról – reagálta le ennyivel a srác.

- Történt valami? Annyira egy csoportba vagytok tömörülve – jött oda hozzánk Léna is. Huh, ennyire feltűnők lennénk?!

- Majd meglátod, gyere! – ragadta meg a lány kezét Krisz és közelebb húzta a csoporthoz. Léna egyébként olyan vörös lett, mint Drina gyomja, ami az éppen belépő Szili kezében díszelgett. – Csak maradj csendbe és élvezd a műsort.

- Maradjatok már, annyira gonoszok vagytok! – vert fejbe minket Drina.

A sorrend: Krisz, Én, Ricsi, Milán. Az ok: kapásból elröhögtük magunkat a látványon, viszont Drina lekezelt minket. Nem sok sikerrel ugyan, mivel többnyire köhögéssel próbáltuk leplezni, hogy majd szétröhögjük az agyunkat, de ez már mellékes. Ekkor lépett be Flóra is a terembe, Szili pedig letérdelt elé és a virág cserepet a lány képébe nyomta. Ekkor kaptunk még egy taslit, mivel már tényleg minden bajunk volt, folyt a könnyünk és rohadtul nem bírtunk már magunkkal. De ez csak négyünkre volt igaz, a többiek árgus szemekkel nézték a jelenetet.

- Szabó Flóra, megtisztelnél azzal, hogy a barátnőmnek szegődsz? – kérdezte végül Szili tök komoly hangon, Flóra meg full vörös lett. Végül azért egy kicsit meglepődtünk, ugyanis a csaj Szili nyakába ugrott és borultak egyet a nagy lendület miatt, de a meghatódott „Igen!” azért nem maradt el. Egyébként, mi eddig bírtuk. Kitört belőlünk a nevetés, úgy, mint egy vulkán. Már mi is szó szerint borultunk a nevetéstől, miközben ezerrel törölgettük a könnyeinket. Ricsi dobott egy hátast a pad tetejéről és a hasát fogva, a lábát pedig össze-vissza rázva röhögött, miközben már a feje körül egész tócsa alakult ki. Krisz sem bírta sokáig ezt, de mivel a közelében volt Léna is, így csak a lány vállára hajtotta a homlokát és szerintem a csajnak át kellesz vennie a pólóját, mivel tuti vizes lett a sok könnyes röhögéstől. Milán felpattant a helyéről és tök komolyan akart odasétálni Szilihez, viszont nem ment neki, a röhögéstől cikkcakkban vonult végig a padsorok között, végül elérte a srácot, röhögve ütögette a vállát és próbált kinyögni egy „Gratulálok!”-at, viszont ez sem ment neki, így a századik próbálkozás után feladta és törökülésben leülve röhögött tovább, de ő is fogta a hasát, Ricsihez hasonlóan. És én? Hát ez nagy szám volt, kis híján én is leborultam Ricsi mellé, már felhúztam a térdemet, annyira fájt a röhögéstől a hasam és már azzal is felhagytam, hogy letöröljem az örömkönnyeket, mivel ezt nem mostanság akartuk abbahagyni. Léna, Drina és Dominik egyébként nagyon nem értették, hogy min röhögünk ennyire, ami Drinától nagy csalódást is eredményezett, de abban a percben képtelenek voltunk mással is foglalkozni az egész szitun kívül. Ja és a turbékoló pár?! Na, hát ők voltak a legjobban meglepve. Flórának égett a feje, Szili pedig megdöbbent, nem értette, hogy, hogy a fenébe keveredtünk oda. A legjobb az egészben, hogy amikor egyszerre hagytuk abba a röhögést, szintén egyszerre néztünk a kis tubicáinkat, azonban a meglepett és a teljesen zavarba esett arcukat látván még jobban elkezdetünk röhögni. Bocs, tényleg, de csak képzeld magad bele négyünk közül valamelyikünk helyzetébe és utána képzeld el a jelenetet. Na, ha nem fogsz sírva röhögni, akkor valami nincs rendben veled.

 

20. rész – Megérte?

- Szabad! – szólt ki a kopogásom után rögtön... öö... maradjunk az igazgatónál, elfelejtettem a nevét. – Szervusz, miben segíthetek? – nézett rám értetlenül, mire én csak helyet foglaltam az asztala előtt álló székben.

- Jöttem elfogyasztani magával egy csésze teát – feleltem tök komolyan, mire még értetlenebb tekintetett kaptam. – Jó, pofáztam az órán és ideküldött a tanár.

- Á, így már mindent értek! – sóhajtotta, majd hátravágta magát a székében. – Nos, akkor igyuk meg azt a teát! – állt fel nevetve, majd kivonult az irodájából és öt perc múlva két csészével tért vissza, melyből egyet nekem adott. Nem kicsit néztem értetlenül a jelenetet, de mindegy. – Áh, milyen isteni ez a tea! Születésnapomra kaptam az unokámtól, Svédországból hozta.

- Boldog születésnapot... – nyögtem ki végül. Most komolyan, teázgatni fogunk?!

- Köszönöm! Nos, térjünk át rád! – nézett rám, csillogó tekintettel... – Elmesélnéd, kérlek, hogy mi volt az a nagyon érdekes téma, ami nem várhatott a szünetig?

- Persze! Tudja, egy ismerősöm el fog jönni látogatóba és a hír hallatán nagyon nem bírtam magammal – találtam ki valami kamu szöveget. – Aztán volt egy kis összetűzésem a tanár úrral, de nem az én hibám, hogy a krétát nem bírta elkapni!

- És, miért dobálsz krétát órán? – kérdezett vissza megrökönyödve.

- A tanár úr dobta nekem, én csak visszaszolgáltattam neki – válaszoltam meg a kérdését. – Ja, meg adott egy egyest, mivel azt mondtam, hogy nem tanultam meg a verset.

- És, miért nem tanultad meg a verset? – sóhajtotta ismét.

- Ja, én azt nem mondtam, hogy ennek ellenére nem tudom. Nem kérdezte, hogy tudom-e, csak azt, hogy megtanultam-e. És mivel tudom, nem kellett megtanulnom – érveltem, szerintem logikusan.

- Igaz, nem mindegy, hogyan tesszük fel a kérdést – nevetett az igazgató. – Na jó, ha megittad a teádat, akkor kérlek, fáradj vissza az órára. Nem kapsz semmilyen büntetést, de kérlek, ne forduljon elő még egyszer ilyen!

- Jó, majd igyekszem – pattantam fel a székből, majd visszaindultam a terembe. Most komolyan, minek menjek be, amikor alig van vissza tíz perc?! Á, mindegy, idekint csak unatkoznék.

- Maga mit keres itt?! Azt mondtam, hogy menjen az igazgatóhoz! – üvöltött le egyből a tanár, amint beléptem az ajtón.

- Ja, de az igazgató meg azt mondta, hogy jöjjek vissza órára. Most akkor döntsék már el, vagy vissza is mehetek! – fordultam volna ki, azonban a tanár megragadta a kezem és ellökött a helyem felé.

- Na, mi volt?! – kérdezte Krisz, amint leültem a helyemre.

- Teázgattunk. Elmondhatom, hogy svéd teát ittam. Krisz, vegyél nekem svéd teát, tiszta fini! – nyígtam neki, mire ő csak elröhögte magát, Ricsi meg megveregette a vállam.

- Megérte az az egyes – sóhajtott Dominik mellettem.

- Meg hát, tiszta menő már az igazgatóval svéd teát iszogatni – nevettem én is, a következő pillanatban pedig kivontatta magát a teremből a tanár. Na, akkor ő szerintem engem fog a világon mindennél jobban utálni, bár ebben kvittek vagyunk.

- Mellesleg – állt meg a padunknál Szili –, legyetek rám büszkék, nem csak ti kaphatok jó jegyet! Jé, de fura ezt kimondani.

- Azért, a büszkeséged kiterjedhetne egy „köszönöm”-re is – állt meg mellette Flóra, karba tett kézzel.

- Ö... ö... – pislogott nagyok Szili megrökönyödve, majd mint aki imádkozna, összetette a kezét és a lány felé fordulva folytatta: – Figyelj, elviszlek moziba, vagy ahova csak szeretnéd, csak ne keljen kimondanom ezt a szót, könyörgök!

- M-mi? Öö, sz-szó... val... Nekem most mennem kell! – fordult sarkon a lány, tök sápadt arccal.

- Ez eddig jól néz ki – jött oda hozzánk Drina és a Milán is.

- Ja, ilyen tempóba megszerzed a csajt úgy... az ükunokád korában – veregette vállon Milán Szilit.

- Tök mindegy, legalább próbálkozik és a csaj még értékeli is az igyekezetét – szólt közbe Ricsi, miközben az állat támasztva nézett kifelé az ablakon.

- Legalább megérte?! – kérdezett vissza Milán.

- Nem... – sóhajtotta Ricsi az egyszavas válaszát.

- Kérdezhetek? – szólalt meg Dominik is, mire mindenki rászegezte értetlen tekintetét, még Ricsi is, bár az ő tekintetéből pluszba áramlott még a kíváncsiság is. – Köze van ennek Kittihez? – a kérdése után mindannyian először egymásra, majd Ricsire néztünk, aki összeszorított öklét az asztalon pihentetve nézte tovább Dominiket, aki szintén Ricsit bámulta. A kínos csendet a csengő törte meg.

- Komolyan nem örültem még ennél jobban egy órának – dünnyögte Szili elhaladva mellettem. Ja, szerintem ezzel mindenki így volt most. Legalább utolsó óra, juhú.

- Szereted a gyrost?! – kérdeztem Dominiket, amikor leültem a helyemre.

- Igen, miért? – nézett rám értetlenül.

- Csak érdekelt – vontam meg a vállam, mire a srác elmosolyodott.

- Nem szokott téged az ilyesmi érdekelni.

- Bocs, lebuktam – nevettem fel kínosan. – A fejedbe akartam húzni, de így már mindegy.

- Hát, neked aztán vannak fura gondolataid – nevetett fel Dominik is. – Vagy, várj. Te most azt akarod, hogy menjünk el megenni egy gyrost?

- Hah, te aztán tényleg nem lehetsz valami eszes – néztem rá unottan. – De nekem mindegy, ha nem akarod, hogy segítsek Kittivel kapcsolatban, akkor nem pazarlom rád az időm.

- De... – vágta rá egyből. – Az jól jönne. 

- Istenem, a jövőben tényleg terapeuta leszek... – dünnyögtem, majd ráhajtottam a fejem a padra és... Csak úgy voltam. Meg egyszer-kétszer aludtam. De az óra 5%-ban fent voltam. És végül is, ez a lényeg, nem?

    

***

    Végül vége lett az utolsó órának is, mely a matek volt. Milyen meglepetést ért mindenkit, amikor kikapták a négyes dogájukat és még fel voltak háborodva, hogy miért nem ötös. Erre egyszerű volt a válaszom: „Mert egyikőtökről sem hinné el senki, hogy ilyet tudtuk!”. Meg amúgy is, nemhogy örülnének egy négyesnek, még reklamálnak. Persze, Dominiké ötös lett, na ő mondjuk tényleg szívrohamot kapott volna, ha négyest írt volna. De azt az ötöst is kinek köszönheti?! Nekem. És a Kittis segítségem miatt is jön nekem eggyel...

- ... És, amikor elmentél Milánhoz, akkor kezdett el fura lenni, így visszagondolva – regélt tovább Dominik, de végre eljutottunk az érdekes és lényeges részhez is. Eddig csak arról papolt, hogy milyen jó kislány volt, blablabla... – Elkezdett bulikba járni, szinte mindennapos, hogy apának kell összekaparnia valamelyik utcáról. Sőt, szombaton este felhívta Ricsit és ő hozta haza. Szerencséje volt, hogy anyáék nem keltek fel, és, hogy Ricsinek volt annyi esze, hogy felhívjon, mert tuti kiakadnának a szüleink. Mondjuk, már így is. Plusz, most már egyáltalán nem hallgat rám. Amikor szóltál, leültem vele beszélni, azonban direkt az ellenkezőjét csinálja.

- Hm, ez így korrekt – hümmögtem, a kólám üvegét forgatva a kezemben. – Nem lehet, hogy valakinek meg akar felelni? Vagy, azt akarja, hogy felfigyeljenek rá? Mivel, amikor nálunk volt, mindig azt mondta, hogy a szüleitek csak rád figyelnek, te vagy a kis kedvenc.

- Gondolod, hogy ezért csinálja? – kérdezett vissza Dominik.

- Csak találgatok – rántottam meg a vállam. – De látom a beszéd nem nagyon használ neki.

- Ezt hogy érted? – szólt közbe azonnal Dominik.

- Sehogy, csak gondolkodok – sóhajtottam, megismételve magam. – Mondanám, hogy próbáljuk meg rávenni, hogy Ricsi beszéljen vele, de a mai után ez is kilőve...

- Aj, de hülye vagyok, istenem! – fogta a fejét a srác. Hát, ezt amúgy adom, de inkább nem most mondom el neki erről a véleményem.

- Jó, ezzel nem megyünk semmire, szóval térj észhez! – pöcköltem meg a homlokát, mire csak rám emelte kétségbeesett tekintetét. Basszus, ez... már majdnem kezdem sajnálni... De miért?! Egyáltalán, miért foglalkozok a kis lelkivilágával?! Az ő dolga, semmi közöm hozzá! – Ez az! – pattantam fel a székről, majd a kabátom és a táskámat felkapva elindultam a kijárat felé.

- Mi?! Héj, Seredech, várj már! – rohant utánam Dominik is, én viszont beszáguldtam a legközelebbi boltba, mely jelen esetben egy százas bolt volt. Mindegy, a célnak pont megfelel.

- Hívd fel Kittit, most! – adtam parancsba a srácnak, aki bár értetlenül, de elkezdett tárcsázni, majd amint kicsöngött odaadtam nekem a telefont, míg én lepakoltam a polcokról a cuccokat.

- Mit akarsz?! Nem érek rá! – vette fel Kitti sokadjára és ha már itt tartunk: micsoda kedvesség...

- Hali, Kitti! Nincs kedved egy kis átalakításra?! – kérdeztem egyből és hallottam, hogy Kitti is minimum úgy meglepődik, mint Dominik mellettem. Azonban, mit sem foglalkoztam a srác sápadt arcával és miközben Kittivel dumáltam, kifizettem a cuccokat. – Tudod, hallottam, hogy kezdesz kicsit megváltozni! Rohadtul örülök neki, ezért gondoltam, hogy csinálunk egy kis csajos bulit, nálam, a szobámba és ott kitárgyalunk mindent! Mellesleg, választási lehetőséged nincs, fél óra múlva nálam!

- Most mire készülsz? – kérdezte Dominik, amikor hozzávágtam a telóját. 

- Bekeményítünk! Lássuk mennyire bírja a kiképzést abban a világban, ahonnan én jöttem – mosolyodtam el gúnyosan.

- De, nem akarod bántani, ugye? – kérdezgetett tovább.

- Persze, hajfestékkel... – sóhajtottam unottan. Ez bolond, látta mit vettem és mégis képes feltenni egy ilyen kérdést... Egyébként, gyorsan sikerült hazaérnünk és mivel Kitti még nem érkezett meg és Dominik minden áron maradni akart, így el kellett rejtenem valahol a srácot... Ez eléggé nehéz mutatvány volt, mivel az ágy alá nem fért be, a szekrénybe sem, más meg nem igen maradt, max. az erkély, de gondolom Kitti ott akar majd közlekedni, ezért ez is kifújt.

- Héj, várj egy kicsit – kapta el a vállam Dominik, mire csak pislogás nélkül néztem rá. – Te felfogtad, hogy a szobádban vagyok?

- Ha?! – akadtam ki egyből. – Igen, fel és én nem vagyok olyan hisztis, mint te, hogy emiatt balhét csapjak! Mellesleg, engedj el, most!

- Oké – húzta vissza a kezét azonnal. Istenem, ekkora egy barmot... Mellesleg, csak annyira volt időm, hogy sóhajtsak egy nagyot, mivel kopogott is Kitti az erkélyajtón. Gyorsan elkezdtem körbefordulni a szobában, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve belöktem Dominiket a fürdőbe és résnyire nyitva hagytam az ajtót, így mindent hallani fog.

- Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy fél óra – nyitottam ki az ajtót, amin Kitti mosolyogva lépett be.

- Bocsi, kicsit messzebb voltam, mint fél óra – nézett rám sajnálkozó tekintettel. – Mellesleg, miért Dominik telefonjáról hívtál?

- Mert nekem nem volt meg a számod – vontam meg a vállam.

- Ja, értem. Nos, bocsi, hogy úgy vetem fel, csak tényleg azt hittem, hogy a nagyon barom bátyám hív – forgatta a szemét unottan, majd leült az ágyra. Érdekes, hogy ez a téma, hogy megváltoztatja a személyiségét. – Milyen átalakítás lesz?

- Ja, sok fajta! Először is, vettem egy hajfestéket, azt mondtad, hogy be akarod festeni a hajad, ha jól emlékszem. Plusz, hazafelé voltam magamnak pulcsit venni és láttam egy csomó ruhát, amik pont a mostani... – kerestem a szavakat erre az állapotra – stílusváltozásodhoz illenek. Plusz, kell kezdeni valamit az arcoddal is, így aligha lehet bárkit is elcsábítani a bulikban!

- Azta! Én... azt hittem, hogy majd te is le fogsz szólni... – nézett rám kikerekített szemekkel. Erre egyébként had ne kelljen az igazi véleményemet mondani, mert akkor szerintem ott kezdődne, hogy jól meg kéne rázni a csajt, hogy ilyen élet mellett még elkezd magából egy... fú, mindegy.

- A te életed, azt csinálsz vele, amit akarsz – rántottam meg a vállam. – Én csak segítek ebből kihozni a maximumot.

- Milyen... hajfestéket hoztál? – kérdezte félve.

- Kimosható, magyarul pár mosás után kikopik. És mivel ezerrel lázadunk, így ez ilyen... lilás árnyalat. Feketében...

- Tehát, olyan mint a tiéd? – kérdezett ismét.

- Ja, csak a tiéd feketés lilás, az enyém meg szőkés rózsaszínes, de igen, olyan mint az enyém – feleltem kiakadva. Jézusom, hát, oké, hogy próbálunk nagy lányok lenni, de azért ennyire színvaknak nem kellene lenni. – De, először nézd meg a ruhákat – dobtam hozzá a szatyrot. – Mi van?! Tapsra vársz, öltözz már!

- D-de... - kezdte pirulva.

- Könyörgöm, csak én vagyok bent, de elfor... Vagyis, elmegyek megcsinálni a festéket, addig öltözz át – jutott eszembe hirtelen, hogy Dominik az előbb majdnem kivágódott az ajtón és szerintem egy jó alapos magyarázatra vár. Felkaptam a festéket, majd bevonultam a fürdőbe, ahol Dominik az ajtó mellett támasztotta a falat és lehajtott fejjel fürkészte a járólapot. Milyen érdekes, fehér... Nahát!

- Nem is voltunk ruhát venni – jegyezte meg halkan.

- Nem, azok az enyémek, de a hangsúly nem is ezen van – raktam le a csap mellé a dobozt, majd megláttam a tükörből, hogy Dominik kérdő tekintettel néz engem. – Nekem és neki teljesen más a stílusunk. Ő soha életben nem venne fel mondjuk egy ilyen pólót, és, hogy te is értsd, minden azon múlik, hogy milyen minta van rajta.

- Tehát... Nem értem – vallotta be végül.

- Tehát, ő mindig marad a kicsi, cuki szomszédlány, míg én nem tartom magam annak – sóhajtottam unottan, megtámaszkodva a csapnál.

- Erre kitérhetünk? – kérdezett vissza, én pedig felvontam a szemöldököm.

- Mire is?! – kérdeztem végül.

- Rád. Erre az egészre – mutatott végig rajtam, mire én is kíváncsi lettem, hogy mi olyan érdekes. Fehér, piros pöttyös zokni (oké, házban vagyunk, annyira trehány még én sem vagyok, hogy feljöjjek a havas cipőmmel), sötétkék csőnadrág és egy szintén sötétkék New York feliratú póló, amin két cseresznye van, az egyikben az ország zászlója, a másikban pedig kis, aranyszínű csillagok. Bocs, ha ebben én nem látom a kivetnivalót...

- Jó, nem akarom tudni, milyen perverzió által jöttél te erre rá, viszont most megyek! – robogtam ki mellette az ajtón és már éppen azon voltam, hogy becsapom azt, viszont félúton rájöttem, hogy elég hülyén venné ki magát, ha erőből becsapnál a semmiért, legalábbis Kitti szerint a semmiért, így gyorsan utána kaptam. A lényeg, hogy így is, úgy is, hülyén jött ki...

- Ez egy kicsit... merész nem? – nézte magát tök vörös fejjel a tükörben.

- Hm, pedig most ez a menő. Plusz a te stílusodnak ez felel meg. Na mindegy, van még jó pár darab, szóval...

- Nem! – szólt közbe a mondatomba, mire gúnyosan elmosolyodtam, majd karba tett kézzel vártam a folytatást. – Úgy értem, jók nekem a régi ruháim is... Ezek nem én vagyok, ez olyan, mintha... te lennék.

- Hű, pedig Ricsi valami olyasmit mondott, hogy rám akarsz hasonlítani – tetettem az elmélkedést. – Basszus, akkor nem is jó hajfestéket vettem...

- T-tényleg be akarod festeni a hajam? – nézett rám, már-már sírva.

- Persze, hiszen te mondtad, nem?! – kérdeztem vissza egyből. Hm, úgy látom, nagyon is sínen halad a terv.

- T-talán, azt... most nem kellene... Úgy értem, még nem beszéltem meg otthon, és... Hát... tudod... – hebegett össze-vissza, de a lényeget nem sikerült kinyögni.

- Na látod?! – ültem le végül az ágyamra, mire csak egy kérdő tekintett kaptam. – Semmi értelme ezt csinálnod, mivel ez nem te vagy. Amibe belekezdtél nem más, csak az engem, illetve a többiek utánzása. Nem kell minket utánoznod ahhoz, hogy bevágódj, vagy tudom is, hogy miért teszed. Vagy, ha már majmot játszol, akkor legalább rendesen csináld. Ne hívogass minket, és itt főleg Ricsire gondolok, minden hülyeség miatt, hogy részeg vagy és haza kell valahogy menned. Mi is voltunk már részegek, nem tagadom, de hazataláltunk, illetve ha nem, akkor még volt annyi büszkeségünk, hogy nem hívtunk fel mást, hogy ebből derüljön ki, mennyire arra hajtok, hogy olyan legyek mint ő!

- Én csak... azt akartam, hogy Ricsinek bejöjjek... Hiszen, ő balhés, rossz fiú, ezer meg ezer csaja lehetett már, így... Valahogy fel akartam magamra hívni a figyelmét... – ült le a földre és a fejét egyáltalán nem emelte fel, csak arra, amikor Ricsi megszólalt az ajtóban.

- Hát ezt nagyon elcseszted! Tudod, eddig még be is jöttél, de kösz, már nincs kedvem hozzá! – vágott le a földre, Kitti elé, egy illemkönyvet, majd kivonult a szobából. Szólhattam volna neki, hogy itt van, hiszen már egy ideje bejött. Mégsem tettem.

- Ez... – kezdte kitti, de közbeszóltam:

- Cinkes, de úgy látom, ő meg miattad akart jobb lenni.

- Vagyis, elszúrtam, igaz? – nevette el magát kínosan.

- Ki tudja?! – vontam meg a vállam. – A helyedben, én nem azon lennék, hogy kinek tetszek, hanem rendbe hoznám a bátyámmal a kapcsolatomat. Főleg, hogy van annak is egy... akkora átka, aki felnyitotta a szemét.

- Ezt, hogy érted? – nézett rám meglepődve.

- Kit tudja?! – ismételtem meg a kérdésem nevetve.

- Te beszéltél vele? – értette meg végül a célzást. – Mit mondtál neki? Elmondtad hogy...

- Nem! – szóltam közbe azonnal, mivel ezt már tényleg nem tehettem meg szegénnyel. A bátyja ott áll egy falnyira tőle és mindent hall. A felismerésben már nem akarok asszisztálni. – Én csupán elmondtam neki a jövőt, ami lám, beigazolódott. Annyit mondtam neki, hogy ha nem figyel jobban oda rád, oda fogsz jutni, ahonnan még mi sem tudtunk kijutni. Segítség nélkül legalábbis még mindig ott lennénk, vagyis már nem. Ha mi akkor nem fogadjuk el a segítséget, akkor most már egy cellában tengetnénk a napjainkat.

- Ez komoly? Miket csináltatok? És ki segített nektek? – szögezte nekem a kérdéseit Kitti kíváncsian.

- Drina nevelőapja, aki egyben az igazgatónk is volt, vette a fáradságot és felkereste a szüleinket. Megbeszélték, hogy ide küldenek minket, mivel... – gondolkodtam el azon, hogy mennyire kellene beavatni, de igazából mindegy volt. Talán így megérti a helyzetek súlyosságát. – Rengeteget verekedtünk, sokszor annyira elfajult a helyzet, hogy kórházba juttatunk embereket. Ezt úgy kell érteni, hogy volt olyan, aki mondjuk soha többé nem tudott járni. Nem jutottunk el odáig, hogy öljünk, de... Azt be kell vallanom, hogy mindannyian közel jártunk ehhez a szinthez.

- Te is? – kérdezett ismét.

- Igen, én is – nevettem el magam kínosan.

- Mit csináltál? – tette fel a következő kérdését mosolyogva.

- Egy éve volt egy csávó, aki sokat ártott nekünk. Folyamatosan keresztbe tett nekünk, mindenféle indok nélkül. Akkor kattant be az agyam, amikor... valaki olyat bántott aki fontos volt nekem. Egyszer mentem haza, szerintem akkor is nagyba buliztam, erre konkrétan nem emlékszem, a lényeg annyi, hogy megláttam ezt a srácot. Egyedül volt és a szóváltásokból verekedés lett. Mondott közben dolgokat, amik csak még jobban felvitték bennem a pumpát, és... – itt vettem egy mély levegőt, majd sóhajtva kifújtam –, ha Ricsi és Szili nem szed le róla, szerintem elvágtam volna a torkát. Így is csoda, hogy életben maradt.

- Hogy kerültek oda a fiúk? – pislogott nagyok a lány.

- Nem tudom – nevettem el magam ismét kínosan. – Szerintem a zsaruk elől menekülhettek, amikor megláttak. Na, mondjuk azon az estén voltunk úgy, hogy mégis elkaptak. Mind a hármunkat bedugtak a rácsok közé. Emlékszem, másnap, amikor kiengedtek minket és szembe találkoztunk Drinával... Hát, kábé három órán át csak menekültünk előle.

- Ez mégis vicces sztorinak hangzik – mosolyodott el Kitti, miközben a felhúzott lábán támasztotta az állát.

- Így visszagondolva igen. De, így visszagondolva, rengeteg mindent máshogy csinálnék. Például, ezt is... – bambult magam elé és már csak azt vettem észre, hogy Kitti felpattan a földről és leülve mellém megölel. Nem kicsit lepődtem meg ezen cselekedetén és amikor észbe kaptak, rögtön eltoltam magamtól. – Kitti, ne ölelgess, ha nem akarsz meghalni!

- De most mondtad, hogy nem csinálnál ilyet – nevetett a lány.

- A múltban, de a jelenben nem! – néztem rá felvont szemöldökkel, mire először megszeppent, majd még jobban kitört belőle a nevetés. 

- Bocsi – törölgette le a könnyeit. – Most haza megyek, beszélek Dominikkel – intett, majd kivágódott a teraszajtón. Én csak odasétáltam a fürdőhöz és kinyitva az ajtót, kiengedtem a srácot.

- Most jobb lesz, ha mész – fordítottam neki hátat, de ő elkapta a karom és lehajtott fejjel nézte tovább a földet. – Mi az, mit szeretnél?! Menj, keres a húgod.

- Kezdem átlátni, hogy milyen életed lehetett ott – emelte rám a fejét.

- Szar! Ritka szar! Ezért mondtam, hogy te semmit sem tudsz. És ennél többet nem is fogsz, szia! – löktem ki az erkélyre a srácot, majd rácsaptam az ajtót. Nos, akkor következzék Ricsi. 

19. rész – Az a sok probléma... ha lenne

- Szili, csináld! – szóltunk rá Drinával.

- Nem! Én biztos nem! Nem vagyok én olyan férfi, aki ilyen mocskos trükkökhöz folyamodik! – tette karba a kezét.

- Ugyan, nincs semmi gond azzal, hogy nem tudsz ilyet csinálni, hiszen az előző esetek többségében nem volt szükség ilyen drasztikus megoldásokra. Viszont most azt mondtam, hogy csináld, tehát csinálod! – kiabáltam le, míg Drina ott állt mellettem, a másik két fiú pedig már a könnyeit törölgetve röhögött a padlón fetrengve.

- Igen, meg kell tanulnod, hogy, hogy használd! Pasi vagy könyörgöm, de attól még tisztában kellene lenned vele! – vetette oda Drina is az érveit.

- De azzal sincs semmi gond, hogy ha segítséget kérsz tőlünk az ügyben, hogy, hogy fogd meg! – tettem a vállára a kezem.

- De én nem! – dobbantott a lábával idegesen a srác. – Akkor sem, ha beledöglök! Én nem fogok TAKARÍTANI!!!!!

- De ez csak egy torlórongy és egy porszívó! – nyomta a kezébe Drina a rongyot, majd rámutatott a mellettünk álló porszívóra.

- Mellesleg, te vagy a soros, tehát mozogj! Ti meg ne röhögjetek úgy, mint a hiénák! Ti is sorra fogtok majd kerülni, tehát nyugalom! – szóltam rá a két srácra is, akiknek rögtön az arcukra fagyott a mosoly.

- Mozgás, Szili! – lökdöste fel az emeltre Drina a srácot, mire ő csak duzzogva feltrappolt a lépcsőn és nekiállt végre takarítani. Ejha, ez de nehéz mutatvány volt.

- Megjöttem! – törte be az ajtót Milán.

- Mi járatban?! – néztem rá, amint megállt mellettem.

- Unatkoztam, gondoltam beugrok – rántotta meg a vállát. – Óó, de jó is, hogy megtettem! Szia, Drinácska!

- Én utálom ezt az embert! Embert, miket beszélek, ez egy érzéketlen, faragatlan, bunkó, semmirekellő, haszontalan tuskó, aki mellesleg még az illemmel sincs tisztában! – fújtatott a lány karba tett kézzel.

- Nahát, ez már öt sértés volt egy mondatban! – csodálkozott Milán.

- Mellesleg ez hat volt... – sóhajtottam. – De igazad van, neked olyannyira mindegy.

- Miért?! Volt az „érzéketlen”, a „faragatlan”, a „tuskó”, a „bunkó” és a „haszontalan”. Ez öt – számolgatta az úján a sértéseket.

- „Semmirekellő”! – jegyeztük meg egyszerre Drinával.

- Miért én?! Ti nem tudtuk számolni, erre én vagyok a szar?! – értetlenkedett tovább, bennünk meg elszakadhatott valami. Valami, amit türelemnek neveznek. És ennek örömére, én ott is hagytam őket, engem pedig követett Drina is és tök kedvesen még ki is rakta a szobájából Szilit, aki lelkiismeretesen takarított. Hát, nézzük a jó oldalát: kevesebb melója lesz.

***

- Vér... Hemoglobin... Három rész... – darálta mellettem idegbeteg állapotban a biosz anyagot Dominik. Na, nekem meg ettől lett idegbetegségem, mivel ezt csinálja már az első óra óta, most pedig a harmadik utáni szünet van.

- Könyörgöm, eddig hatszor mondtad el, hagyd már abba! – fogtam a fejem kikészülten.

- Miért te tudod? – nézett rám a füzetéből.

- Igen, miután másodjára is eldaráltad, már ezer százalékosan tudtam – ásítottam unottan.

- De azt hogy? Két oldalt magolok már mióta és még mindig nem tudok belőle mindent, de te meghallgattad kétszer és már tudod? – értetlenkedett és most komolyan nekem kell felvilágosítanom egy zsenit?!

- Tudod, két ember létezik: az, aki naphosszat magol és mégsem tud semmit, és az, aki első hallás után is vágja. Na, te az elsőbe tartozol. Mellesleg, míg itt fecsegsz, addig már rég beseggelhetted volna! – fordítottam a fejét a füzete felé, majd hátra fordultam, mivel Ricsi előszeretettel dobolt két tollal a székemen. – Neked mi a bánatod?!

- Semmi, gondolkodom – felelte, abbahagyva a dobolást. – Például, tudtátok, ha azt mondom, hogy „bocsánat”, akkor megkönnyebbül a lelkem?!

- Ha?! – reagáltuk le egyszerre Krisszel.

- Gyerekek, bejöttem! – állt meg felettünk egy férfi, aki gondolom a biosz tanárunk és amikor meglátta, hogy unott tekintettel fordulunk felé, rátette Dominik vállára a kezét. – Miért nem tudtuk olyan lelkiismeretesen tanulni, mint Dominik? – erre a kérdésére csak elröhögtük magunkat. Jó vicc, de kajakra. – Jó, akkor mind a hárman kifelé a táblához! Most!

- Haj, öcsém! – sóhajtotta Krisz. – Vagy, bocs, biosz óránk van és nekem csak húgom van, tehát átfogalmaznám: Haj, húgom!

- Ez ritka szarul hangzik – nevettem Krisz hülyeségén.

- Most miért szekálod?! Alkalmazkodik a tévképzethez, mely szerint mi biolikusok leszünk! – állt meg mellettünk Ricsi.

- Olyan szó nincs, az max. biológus, te agyhalott! – vertem fejbe, mire a többiek röhögni kezdtek, de elég diszkréten és akkor el is hallgattak, amikor a tanárunk szúrós szemmel nézett rájuk. Végül odasétált ő is az asztalához, majd leülve kezdte nézegetni a könyvét.

- Basszus, oké, hogy annyira öreg, hogy kényelmesen kell lennie de, esetleg haladhatnánk?! – törte meg végül Krisz a csendet.

- Ja, jogos érv, én is le akarok már ülni! – ásítottam, nyújtózkodva.

- Elég legyen! – csapott a tenyerével az asztalra, majd ránézett Ricsire. – Első kérdés, mi található a vérben?

- Konkretizálná a kérdést? – nézett rá vissza, kábé úgy, mint aki tényleg ennyire analfabéta.

- Hát én ezt nem bírom! – fogtam a fejem nevetve.

- Nem tudom konkretizálni, ugyanis ez egy elég konkrét kérdés volt! – fogta a fejét már most a tanárunk is. Magamban azért megjegyezném, hogy Kriszhez még el sem jutott. – Jó, haladjunk. Krisz, ugyan ez a kérdés!

- Alkohol! – vágta rá kapásból, én meg ismét felnevettem. Hát, ez hatalmas, képes úgy mondani egy ekkora baromságot, mintha az egy tök komoly és nem mellesleg hibátlan válasz lenne. – És az nálam jó sok, főleg ha leiszom magam a sárga földig.

- Jó... Khm... Seredech! – nézett rám, mit sem reagálva Krisz válaszára. – Más kérdését teszek fel a biztonság kedvéért. Mit tudsz a vérről? Bármit, színe miért olyan, amilyen, hány liter, ilyesmikre gondolok.

- Haj, miért én kaptam a rizsa részét?! – sóhajtottam unottan. – Jó, a nőknél általában négy és fél liter, a férfiaknál öt. Enyhén sós íze van és lúgos kémhatású. Színét a vörösvértest adja. Az artériás és a vénás vér színe különböző. Az artériás élénkpiros, az oxigéntelítettség miatt, a vénás meg a szén-dioxid miatt sötétvörös.

- Jó, várj! – intett le a tanár. Juhú, úgy sem volt sok kedvem rizsázni. Egyébként, ezután semmi nem következett, csak annyi, hogy a tanár ezerrel írt valamit.

- Te ezt honnan tudod?! – néztek rám a fiúk értetlenül.

- Hosszúak voltak a szünetek – rántottam meg a vállam ásítva.

- Jó, kérdezek! Ricsi! – emelte fel ismét a fejét a tanárunk. – Milyen szervek tárolják el a vért?

- He?! Asszem' a tüdő... vagy a szív... Borda... Aj, nem tudom! – tette karba a kezét. – Ja, mégis tudom! Lép és a máj!

- Mi az?! Most miért rám néz, ő felel! – sértődtem be, amikor a tanár rám szögezte gyanakodó tekintetét. Mondjuk, igaza volt, tényleg lesúgtam neki a választ, de én akkor sem csináltam semmit.

- Rajtad tartom a szemem! – húzta a tekintetét Kriszre. De rajtam tartja, istenem... – Mi található a vörösvértestekben?

- Öö... – na, jól van, az „öö”-zés már neked is nagyon jól megy... – Passzolási lehetőség nincs?!

- Természetesen nincs! – sóhajtotta a feleltetőnk, roppant megrökönyödve és ezt az alkalmat kihasználva Krisz rám nézett.

- Hemiglibon – felelte végül, én meg egyszerűen fejbe csaptam. – Ja, hemoglobin. Bocs, mindig meggyűlt a bajom a nehéz szavak kimondásával.

- Uram isten, jó, haladjunk! – írt megint valamit a lapra a tanár, aztán tovább kínzott minket. Vagyis, engem nem, csak a srácokat, akiknek az összes választ le kellett súgnom, de mindegy. Egyébként, igazán gratulálok a tanárnak, még hogy rajtam tartja a szemét. Hát látom, mennyire. Ott álltam előtte két lépésnyire és mégsem vette észre... Szörnyű. Mellesleg, a fiúknak adott egy kegyelem 4-est, mivel a lesúgott válaszok felét tök máshogy nyögték be... Én meg stréber lettem, második ötösöm két nap alatt... Ch, rontanom kell, de nagyon.

- Mond, te sosem lazítasz?! – kérdeztem Dominiket már a szünetben, mivel most nem a bioszt, hanem a magyart próbálta magolni.

- De, csak tegnap nem sok időm volt tanulni, így kénytelen vagyok most behozni... Várj, most nem akarnál felelni? – nézett rám, mint valami reményt hozó fénysugárra.

- Eltaláltad! – ásítottam, ma már sokadjára.

- Ma fáradtabb vagy, mint szoktál – jegyezte meg Dominik.

- Kösz az észrevételt – sóhajtottam.

- Ja, nagyon szívese... Meg kellett tanulni egy verset? Uram isten, semmit nem tudok belőle! – sápadt le egyből a srác.

- Góg és magóg?! Na, sok sikert, van rá öt perced – néztem meg a telómon az órát. Telefonról jut eszembe. – Krisz!

- Várj! – intett le egyből, erre a tettére pedig csak egy unott tekintetett kapott.

- És csodálkozol, ha inkább Milánnal beszélek – dünnyögtem, de ez megtette a hatását, mivel előre bukott a székkel és már nem nyomkodta a telóját sem.

- Figyelek!

- Örülök, hogy megtisztelsz – sóhajtottam. – Na, beszéltél Ricsivel?

- Aha, de amikor felvezettem neki a témát, azt mondta, hogy hallani sem akar... „Róla” – vakarta meg kínosan a fejét.

- Ez nehezebb lesz, mint gondoltam... – sóhajtottam ismét. – Mikor is jön?

- Azt nekem sem mondta. Gondolom, majd betoppan full random, ahogy szokott, és full random el is tűnik. Legalábbis, remélem – húzta a száját Krisz.

- Az útján, nem hágóján... – ásítottam, Krisz meg először furán nézett, aztán leesett neki, hogy Dominiknek mondtam, aki szintén értetlenül kapta felém a fejét. – Bocs, de már csesztette a fülem, hogy századjára mondod rosszul.

- Tudod őt mi cseszteti?! – hajolt közelebb Krisz, amikor Dominik ismét a szöveget magolta.

- Nem, de úgy is elmondod – néztem rá unott tekintettel. Nem igen érdekel. De úgy sem úszom meg, hogy ne mondja el...

- Az, hogy okosabb vagy nála! – kezdte suttogva, de tök feleslegesen, Dominik annyira extázisba van esve, hogy még a harmadik, a negyedik és az ötödik világháború is kitörhetne egyszerre, de ő még azt sem hallaná meg... – Biztos roppant idegesítő lehet, hogy ő magol, mint atom, te meg egyszeri hallás után visszamondod az egészet.

- Remek, végre én is idegesíthetem valamivel! – nevettem gúnyosan. – Ő folyamat idegesít, így legalább visszakapja.

- Te... – nézett rám pislogva Krisz. – Jesszusom, én sem akarok annak a helyében lenni, aki rád akar hajtani...

- Alapba sem lehetnél, mivel intézkednél róla, hogy az illető ne létezzen – néztem rá furán. Nem mintha megtörténne, hogy én szerelmes legyek....

- Ez igaz, de nyisd ki azt a szép kis szemed és gondolkozz picit az agyaddal is és látnál dolgokat – kopogtatta meg a homlokom.

- Tudod mit látok?! – kérdeztem, mire csak egy kérdő tekintettel ajándékozott meg. – A jövőt, miszerint ha ezt tovább csinálod, nem csak egy törött kézzel leszel gazdagabb!

- Kész! – kiáltott fel mellettem Dominik, mi pedig rákaptuk a fejünket. – Most mi az? – nézett ránk értetlenül.

- Tehát, mit is kéne látnom?! – kérdeztem végül Kriszt.

- Jó, maradjunk annyiban, hogy ezt a témát passzoljuk egy ideig – Krisz ezen mondatát nagyos is indokoltnak találtam, így csak egy bólintással letudtam az egészet.

- Héj, az nem... Ricsi?! – fordult felénk Milán és Drinával eléggé érdekes pózt vettek fel. A lány a srác haját tépte, míg Milán Drina kezét fogta le és teljesen rá volt hajolva a lányra, olyan szinten, hogy majdnem kiestek a padból.

- Ricsi, veled meg mi történt?! – néztem a srácra értetlenül, de ő csak legyintett, majd leült a helyére. Időközben bejött a tanár is és elkezdte a verset kérdezni, de szerencsére a kínzást az ajtó felőli padsornál kezdte. Szegény Szili, tuti nem tud belőle semmit. – Na, mutasd az arcod! – fogtam meg a srác arcát és elfordítottam Krisz felé, mivel elég szép zúzódás éktelenkedett a bal szeménél.

- Neked vérzik a kezed?! – emelte a magasba Krisz Ricsi jobb kezét, amin tényleg volt egy vágás, melyből nem olyan vészesen, de azért folyt a vér.

- Seredech! Megtenné, hogy az órámra figyel?! – dobott felém egy krétát a tanár, amit reflexből elkaptam.

- Ja, de kell ez még magának?! – kérdeztem én is és a meglepett bólintására csak visszadobtam neki a krétát, amit ő nem bírt elkapni. Micsoda reménytelen pasas. Bár, talán ezért nem lett belőle tesi tanár. Amint ismét Flórára figyelt, visszafordultam a srácokhoz. – Kivel verekedtél?!

- Á, csak egy kis senkivel, de ő rosszabbul járt! Viszont utána jöttek a haverjai, ők is rosszabbul jártak, de mivel én egyedül voltam, ők meg hatan, így esélytelen volt, hogy harci sérülések nélkül jöjjek vissza – darálta, eszméletlen gyorsasággal.

- De miért nem szóltál?! Mentünk volna és jól helybe...

- Nem! – szólt közbe Krisz mondatába Ricsi ingerülten.

- Jó, nyugi! – csillapítottam le a kedélyeket.

- Seredech, maga megtanulta a verset?! – szólt ismét a tanár, mire egy nagy sóhajjal övezve felé fordultam. Ch, nem hagyják még aggódni sem az embert, istenem...

- Nem – vágtam rá kapásból.

- Egyes! – szólt vissza a tanár.

- Kösz! – intettem és visszafordultam a srácok felé. De, majd pont meghat egy egyes.

- Kifelé! Most! – üvöltötte torkaszakadtából a tanár, mire csak a szememet forgatva felálltam és kiindultam a teremből. – Nem hiszem el, hogy ilyen neveletlen kölyköket átvettek ide!

- Én sem nagyon hiszem el, hogy maga itt van, ilyen idegállapottal, de sajna be kell érnünk egymással! – sóhajtottam unottan.

- Irány az igazgató úr irodája! Most! – mutatott a kezével az ajtó felé. – Ez a tény remélem megijeszti majd!

- Hah, van fogalma arról, hogy engem hányszor küldtek már az igazgatóhoz?! És nem csak olyan ügyek miatt, mint beszéltem az órán! – álltam meg előtte egy pillanatra, ő meg az arcával tartotta magát, de a szemében bizonytalanságot láttam. Elröhögtem magam, majd ellépve mellette kiindultam a teremből. Akkor, irány az igazgató.

 

18. rész – Tények nehéz felfogása

- Mily öröm számomra, hogy együtt látok mindenkit – nézett végig rajtunk egy középkorú nő, nem túl lelkesen. Bár, az ő kinézetével én sem lennék nagyon lelkes, de mivel nincs kedvem hatszor hányingert kapni, míg leírom, hogy miképpen néz ki egy... olyan egyed, akitől még a Notre Dame-i toronyőr is megijedne, így csak képzelj valami nagyon csúnya lényt. Na, ha ez megvan, akkor szorozd fel hétmillióval és már a közelében jársz ennek a nőnek. – Újoncok, meg akarom hallgatni a hangotok.

- Képzelje oda – vetettem oda, mit sem törődve azzal, hogy a többiek már kimentek. – Ajh! Francba, árulók.

- Mint mondtam, tanuló tendenciát próbálunk felvenni, tehát egyszer túléled – sóhajtott Drina is, mire csak unottan megálltam mellettük.

- Lehet olyan, amit még tudok is?! – kérdeztem végül.

- Te százból ezret tudsz, mit hisztizel?! – nézett rám megrökönyödve Milán.

- Kussolj be... – dünnyögtem.

- Tessék?! Mondtál valamit, bocs, nem hallottam tisztán! Meg ismételnéd még egyszer?! – nézett vissza rám, eléggé ideges tekintettel.

- Ne... nem mondtam semmit – nyeltem egy nagyot, majd a biztonság kedvéért arrébb mentem tőle.

- Ha végeztetek a melodrámával, akkor húzzatok ebből, te szőke, meg a másik nagyszájú barna! – nyújtott felénk egy csomó papírköteget. – Rock nap van, a lázadás tiszteletére, így ha nem jön be nektek, így jártatok. Lázadok, mivel ennyire... Hogy is mondjam?

- Ennyire nem tud mit kezdeni a... mindenével?! – kérdeztem vissza dünnyögve, mire Milán csak fejbe vágott. – Hé!

- Szeretnél valamit?! – kérdezte rám sem nézve, viszont a hangja nem csupa kedvességről árulkodott.

- Meggondoltam, már nem is annyira hülyeség ez! – kaptam ki a tanár kezéből az egyik lapot, amire egy eléggé régi szám volt írva, dalszöveggel, meg mindennel. Mondjuk, nem annyira régi, de én már speciel régen énekeltem. 

- Azta! Csak megélem, hogy valaki Seredechet fogja félelemben tartani? – kérdezte Dominik, mire csak egy szúrós pillantást kapott.

- Hé, hova készülsz?! – kérdezte tőlem Milán unottan, de én csak idegesen vettem egy mély levegőt, majd felé fordultam.

- Sehova! Még, de majd lesz ez másképp – dünnyögtem, a tekintetemmel visszapillantva Dominik felé.

- Kuss, most ideges kedvemben vagyok! – tudta le ennyivel az egészet.

- Jól van, lassan nyugodj le! – szólt közbe Krisz is. Hűha, ez nagyon kellett.

- Nyugi, betartom a szavam, nem úgy mint egyesek! – legyintett, majd kivette a kezemből a papírt, felvágta magát a tanári asztalra, és tök lazán elkezdte ezt a cuccost.

- Chasing these shadows, around this darken room – remek és nála van a szöveg, nekem honnan kéne tudnom... Istenem, de legalább jó hangja van, mellesleg gratulálok magamnak, nem véletlenül van x vidi a neten az énekléséről... – I've laid here so long I don't even want to move.

- I need a minute now to heal – na, ez meglepett. Nem úgy volt, hogy csak ketten szenvedünk?! Vagy lemaradtam arról, hogy Krisznek is be kell szállnia Milán sorába?! – I need a minute now, to remember how to feel.

- Whenever you're gone away – Milán is felém nézett, amikor a következő részt már Drina és Szili énekelték egyszerre. Jó, akkor játszunk így, ez így jobb lesz, egy-egy sor kevese... Hé, én nem akarok egyedül, álljunk már meg egy szóra! – The darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.

- It hurts 'till you come back – és még Ricsi is?! Ne már, komolyan ezt kapom azért, mert nem akartam ezt a baromságot csinálni ötödik órában?! Én kérek elnézést, de komolyan...

- Everything goes black – na jó, akkor játszunk így, Ricsi. Kissé meglepődött, amikor engem hallott meg, Drina helyett, a saját hangja mellett, de a végén elmosolyodott. – Everythink goes black.

- I reached out for when, I needed you to be there – na, kösz, hagyjatok egyedül egy vagon szöveggel, na mindegy...

- All alone, chasing these shadows – hm, látom azért Milán sem hagyja, hogy elcsórják tőle a sorát.

- I don't want the pain but I'd rather hurt than not care – mellesleg, hogy is sikerült engem rávenniük erre?! Utálok egyedül énekelni, meg úgy alapjáraton utálok énekelni, erre ez már a második sorom... egyedül... fú...

- It's so long, you've been away from here – na, azért Krisz még tuti fog kapni. Lenyúlta Mián részét, haha.

- I need a reason now to heal – na, az én soromat meg kivételesen Drina szedte el. Köszi szépen, de maradhat nálad, nekem nem kell.

- I need something, to believe in – Szili meg kapásból Flórának akar ezzel tetszeni, vagy mi?!

- I need a reason now, to remember how to feel – jó, kösz Drina, hogy képes voltál bevágni engem is saját sorodba, holott ezt te is el tudtad volna énekelni egyedül, nem kellettem volna én hozzá, de mindegy.

- Whenever you're gone away – hé, én mikor kerültem össze Ricsivel?! Azért, nekem is szólhattatok volna a felosztásról, úgy mellesleg. – The darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.

- It hurts 'till you come back – és, jól számítottam, Milán sora jött. Tehát, csak rájövök magamtól is erre a cuccosra.

- Everything goes black – ebben a dalban volt olyan, amikor Drina és Krisz közösködött egy soron?! Vagy csak nekem nem rémlik?! – Everything goes black. 

- Give me something, to believe in – régen is ez volt Szili kedvenc sora, nem? – I still believe in you.

- But if you're never here, and I'm left all alone – szuper, és megint nekem maradt ez a rész... Miért rám hagyják mindig ezt?! Drina is simán le tudná nyomni, ch... Ja, leesett már, persze, hogy rám hagyja a magas részeket, mint mindig... Ch, kellett nekem ez?! – Tell me what am I supposed to do?

- Whenever you're gone away – ja, már leesett... (ismét)... kedvesen nekem meg Milánnak hagyják a „legjobb” részt, ha már mi kaptuk eredetileg ezt a cuccost. De úgy megjegyezném, ha ennyire közbepofáztak, vitték volna az egészet, kajakra mondom, hogy nekem nem kell. – The darkness hides the day. Whenever you're gone, the bleeding won't stop.

- It hurts 'till you come back – remek, legalább ezt az egy sort átvette tőlünk Szili. Mily csodás kedvesség... Bah.

- Everything goes black – ja, de azt már elvárják, hogy a többi megint Milánra meg rám maradjon, fú! – Everything goes black.

- Whenever you're gone – na, még csoda, hogy ebbe besegített Drina. Azt hittem, hogy kapásból kell egyszerre kettőt énekelnem...

- Everything goes black – és, persze a végéről már nem maradhatott ki ez az egy sor, ami szintén kettőnkre maradt... De, legalább végre vége.

- Öö... Így is jó, bár nem így értettem – nézett ránk a sokkból legelőször felébredve a tanárunk. – Tényleg, Seredech, megkérhetnélek, hogy a magas rész elénekeld megint.

- Most?! – kérdeztem vissza sóhajtva.

- Ha nem nagy gond – hűha, micsoda kedvességbe csapott hirtelen át.

- Ch, ajh... – szenvedtem, bár úgysem volt mit tenni. Addig úgysem hagy békén, míg nem hallja még egyszer... – But if you're never here and I'm left all alone. Tell me what am I supposed to do?

- Hm... – hümmögött a tanár. Remélem nagyon elégedett.

- Az előtte lévő sort is hallhatnám még egyszer? Szili, azt hiszem te énekelted azt – nézett most a srácra, aki szintén lenyomtam neki a sorát, végül nekem is le kellett még egyszer, tehát nagyon örültem neki, hogy harmadjára is rákényszerít.

- Hm – hümmögött ismét. – Megpróbálnátok egy hanggal magasabban? – a tanár ezen kérdésére Szili csak rám nézett, én meg megvontam a vállam. Most mit mondjak erre, hatodjára csináltatja meg velünk, talán ezután végre leszáll rólunk. – Illetve, csak Seredechnek kellene magasabban.

- Komolyan, nem operában vagyunk... – dünnyögtem, mire csak kaptam egy könyörgő tekintett a tanártól. A sóhajom után Szili ismét belekezdett, de szerintem már ő is unta...

- Give me something to believe in. I still believe in you.

- But if you're never here and I'm left all alone. Tell me what am I supposed to do?

- Na, így már jó lesz – tapsikolt a tanárunk, mire a többiek követték. Egyrészről, micsoda irányítható csőcselé, másrészről, már fájnak a hangszálaim, de komolyan...

- Nagyon... – sóhajtottuk egyszerre Szilivel.

- Nos, mindannyian kaptok egy ötöst. Ti ketten kettőt. És mivel mindjárt csöngetnek, mehettek is – írta be a jegyeket a naplóba, majd végleg kifordult a teremből.

- Ajh, lefárasztanak utolsó órán... – ásítottam unottan, a helyemen ülve.

- Még lesz egy matekunk – lombozta le a kedvemet egyből Dominik.

- Egy mi?! – akadtunk ki egyszerre a hátunk mögött ülő fiúkkal. Hirtelen elkezdett rezegni a padomra kirakott a telóm, de a hívó fél láttán meglepődtem.

- Mit akarsz?! – vettem fel roppant udvariasan. 

- Ó, én csak közölném, hogy meglátogatlak titeket! – válaszolta meg a kérdésemet, mire sikerült is félrenyelnem. – Nem is örülsz?!

- De... khm... nagyon örülök... Krisz, beszélj vele! – nyomtam a srác kezébe a telefont, miközben én ezerrel megfulladósat játszottam.

- …. Mi a halál van?! – akadt ki Krisz is a „jó hír” hallatán. – De, nehogy le... És letette, k**** élet! Mellesleg, van egy SMS-ed – dobta vissza a telómat tök kedvesen.

- Nektek mi bajotok?! – kérdezett felváltva nézve ránk Ricsi.

- Semmi! – vágtuk rá szinkronba, majd Krisz elfordult Milán felé, én meg inkább visszafordultam a saját padom irányába, ahol mellesleg Dominik ezerrel írt valamit.

- Ez mi?! – kérdeztem, közelebb hajolva hozzá.

- Házi feladatnak hívják és konkrétan kombinatorika – felelte, monoton hangon.

- Aha – néztem meg a füzetét, amiben mellesleg nem egy, hanem legalább hat feladat volt háziba adva, de mindegy. – Mellesleg, a kettes nem jó.

- Mi? Miért? – nézett rám értetlenül, majd ismét a feladatot kezdte nézegetni.

- Azért mert ez ismétlés nélküli permutáció, tehát nem lehet 5*5-tel számolni. Nézd – húztam el tőle a füzetét és a tollát is kikaptam a kezéből. – Öten ülnek le egymás mellé és nincs ismétlés. Tehát, először öt, majd négy, három, kettő, egy. Ez mellesleg 125, vagyis 5! (ejtsd: öt faktoriális), ahogy tetszik. És, ha itt tartunk, a négyes sem jó – ragadt meg a szemem a négyes feladaton. – Kilencven számos a lottó és abból választunk ki ötöt, tehát az kilencven alatt az öt, nem pedig nyolcvan alatt az öt. Amit kapásból nem tudok mennyi, viszont, ha annyira ragaszkodsz a nehezebb felíráshoz, akkor az: 90! osztva 5!*85!-al, és beírod szépen a gépbe, ami majd kiadja. Plusz, a hatosban, 8*9*10 az 720 és nem 700 – dobtam vissza elé a füzetét, de ő csak pislogás nélkül bámult engem tovább, kikerekedett szemmel.

- Haha, ez nagy! Ser, az én házimat is, légyszi! – röhögött Ricsi a hátunk mögött.

- Biztos nem, csináld meg magad! – vágtam fejen és a csattanásra Dominik is felébredt a sokkból. – Mellesleg, nincs mit.

- Ja, öö... köszi – hebegett a srác, még mindig egy kicsit lesokkolva. De miért is?! Ennyire nem viseli el az egója, hogy valaki kijavította?!

- Hallod, mi ez a faktor... izé?! Úgy, mint az X-faktor?! – fordult felém Krisz is, aki... házit írt?! Mi a... Na, ezt nem vártam.

- Nem, úgy mint hülye vagy! – néztem rá pislogás nélkül, majd megláttam, hogy Léna hátrafelé pislog, így megértettem mindent. Egy nagyot sóhajtva vettem el tőle a füzetét. – Ajh, add ide...

- Az övét miért írod meg?! – értetlenkedett Ricsi.

- Mert és kész! – vágta rá Krisz kapásból.

- Mi van?! Nem segítek többet, van neked is eszed, értelmezd a feladatokat! – kérdeztem monoton hangon az engem néző Dominiket.

- Semmi, csak... Meglepődtem – vallotta be, mire felvontam az egyik szemöldököm, miközben Krisz hülye háziját írtam. Ch, mit meg nem teszek én azért, hogy legyen ennek egy normális csaja... Illetve, volt normális csaj az életében, csak ő volt olyan barom, hogy eldobta.

- Biztos nagyon meglepő lehetett, hogy egy olyan, mint én, javított ki téged, aki egy Einstein – sóhajtottam, továbbra is unott hangon beszélve a sráchoz, majd meghallottam a csengőt és annak megszólalásával egy időben, az ajtó csapódását is. Mindenki felállt, úgyhogy követtem én is a mozdulatot, miközben a hatos feladatot csináltam. Amikor leültünk hátravágtam Krisznek a füzetet, majd ásítva terültem szét a padon.

- Nos, akkor megnézném a házi feladatotokat, amiket le is fogok osztályozni, tehát nagyon remélem, hogy jól sikerültek! – és íme a matek tanárunk, aki kiköpött úgy néz ki, mint Einstein. Égnek álló, fehér haja van, nem mellesleg, szerintem árammal szokta beállítani a haját reggelente, miközben már mankóval is járkál, annyira nyugdíjba kellett volna vonulnia már hatezer éve.

- Basszus, Krisz, hagyj másoljak le párat! – hallottam meg Ricsi kétségbeesett hangját mögöttem, mire megsajnáltam szegényt... Nem szúrok ki vele, mivel senkinek nincs kész közülünk, tehát volt annyi eszem, hogy Krisszével együtt leírtam mindenkinek egy lapra.

- Ezért ma rizst kérek! – szóltam rá, amikor leraktam elé a lapot.

- Persze, még sajtos csirkét is! – bólintott csillogó szemekkel Ricsi. Istenem, micsoda stréber banda lettünk.

- Hé, Drina! – szóltam a lánynak, ő pedig félve nézett rám. Átnyújtottam neki három lapot, amiből kettőt magánál tartott, majd az utolsót leadta Szilinek, aki szintén megkönnyebbülve kapta felém a fejét. – Mi van?! – néztem végül Dominikre, aki egész végig engem bámult.

- Ugyan, mi lenne? – kérdezett vissza mosolyogva.

- Hát, én is ezt kérdem – sóhajtottam unottan. – Le sem szarnám a sulit, viszont ígéretet tettünk, így nem bukhatunk meg. Tehát, ne gondolj bele minden baromságot!

- Mi lenne, ha tanulnál is? – kérdezett továbbra is mosolyogva.

- Nem tudom, megállna a világ – dünnyögtem, furcsállva a kérdését. Talán, ha tanulnék, akkor nem kellene kaparásznom a kettesért?!

- Léna, összeszednéd, kérlek a házikat? – próbált mosolyogni a lányra a tanárunk, viszont nem igen jött össze szegénynek. Hm, tényleg nyugdíjba kellene már vonulni.

- Neked is kész van? – lepődött meg Kriszhez érve, aki csak unottan nyújtotta felé a füzetből kitépett lapját.

- Ja, úgy látszik – vonta meg a vállát a srác.

- Hmpf, micsoda stréber lettél, tehát ezért nem lehetett téged látni tegnap?! Egész nap tanultál, meg házikat írtál?! – kérdeztem gúnyos hangon, mire Krisz csak felém kapta a fejét, viszont Lénának nagyon bejött ez a kérdésem, mivel mosolyogva ugrált tovább a többiek lapjáért. Végignéztük az ugrálását, majd még megjegyeztem: – Szívesen, mellesleg.

- Kösz, tényleg – nézett rám Krisz hálásan.

- Ö, akkor most minden olyan dolgot kell hazudnunk Kriszről, amit alap esetben sosem csinálna meg, és még azt is az ő érdemének kell tekinteni, hogy Ser nagylelkűsége miatt van meg a házija?! – kérdezte Ricsi suttogva.

- Mi?! Dehogy, csak be akartam égetni, viszont ez nem jött be – vontam meg a vállam, és miközben előre fordultam még hozzátettem: – Úgy látszik, Lénának bejött a stréber jelleg.

- Ismétlem: gondoskodás – jegyezte meg Dominik, amikor visszafordultam.

- Ismétlem: dögölj meg! – vágtam rá egyből, majd elkezdtem a telómban nézegetni azt az SMS-t, amit Krisz is említett. – Ez... Krisz! – fordultam hátra ismét a srácokhoz. – Add ide egy kicsit a telód!

- Minek?! – szeretem, amikor a cselekedetei és a tettei nem egyeznek, Úgy kérdezi, mintha nem adná ide, de közben meg már nyújtja is a telóját. De, neki is van egy ilyen üzenete, csak még nem nézte még... Visszaadtam a telóját, megnyitva annál a bizonyos SMS-nél. – Mi a... Ez hogy?!

- Ilyet én is kaptam, először nem akartam elhinni, de úgy néz ki, hogy mindannyiunk számlájára utaltak 60.000 Ft-ot. Mellesleg, az enyémet anyám utalta...

- A miénket apa – jegyeztem meg halkan.

- De itt azt írja, hogy minden hónapban kapunk ennyit, és ha nem elég, akkor el kell mennünk dolgozni – szólt közbe Drina mellettünk. – Már akartam szólni, csak elfelejtettem.

- Tehát, mind az öten kaptunk. Akkor már nem halunk éhen! – lelkendezett Krisz.

- Ja, de szerintem nem kell elmennünk dolgozni – jegyeztem meg, mire mind a hárman értetlenül néztek rám. – Most miért?! Csak számoljatok, öten vagyunk és mind kaptunk hatvanat. Vagyis, 5*60.000.

- Ami... Öö, hát jó sok! – jegyezte meg végül Ricsi, mire Drinával csak sóhajtottunk egyet.

- Komolyan, ennyit nem tudtok kiszámolni?! – fogtam a fejem. – 300.000, mellesleg. Ebből százkilencven az albink és száztíz marad kajára és egyéb cuccokra per hónap.

- Mi az, hogy „per hónap”?! Nem szeretem a pereket, azok sok pénzbe kerülnek – jegyezte meg Krisz, én pedig végleg meglepődtem. Hogy lehet valaki ennyire... ennyire... Hát, már szavakat sem találok rá, hogy milyen....