6. rész – Kovács Szilárd

    Fogalmam sincs, hogy, de végül elértünk 11-re a polgármesterhez. Számomra ez oltári nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis Ricsi hamarabb lépett le Drinával együtt, a megmaradt két fiú meg még döglődött, így kénytelen voltam magamnak kaját csinálni. Meg sem ütötte Ricsi szintjét, de mindegy, egy vigasztal: a két másik hulla is valami szemetet fog összerakni magának, vagy, ami még jobb eshetőség, nem fognak enni semmit, így éhen halnak. Várjunk csak, akkor mégis remekül indult a nap! Kettővel kevesebb, ez az!

- Minek örülsz ennyire? – fürkészte kíváncsian az arcom Dominik.

- A halálnak – tapsikoltam mellette, neki pedig leesett az álla. Szerintem nem értette a dolgot, de csak ismételni tudom önmagam: leszarom!

Megérkezve arra a bizonyos „főnyeremény” nevű helyre, amit mellesleg még mindig nem értek miért az, de Dominik folyton így emlegeti a polgármesteri hivatalt. Ki kellett ábrándítanom, mivel ez csak egy egyszerű hivatal, nem az ötös, de így is jó. Egyébként, többet kellett pislognunk, mint kettő, mivel addig oké, hogy ideadtak egy vagon ilyen valamit, viszont a kiszállítással sehogy sem akartak egyetérteni. Az ő indokuk igen egyszerű volt: „Ez a polgármesteri hivatal, nem pedig egy költöztetőcég!”, a miénk, vagyis pontosabban csak a Dominiké pedig az, hogy: „Elveszett gyermekek vagyunk, csak nem küldhet ki minket a nagyvilágba, ilyen rengeteg sok dobozzal!” Mellesleg, csak azért dobtak ki minket és a cuccokat a sulinál, hogy Dominik ne idegesítse tovább őket. Nekünk mára csak egy feladatunk maradt: bevinni a többi doboz mellé ezt a szemétkupacot.

- Ch, jó! Élvezed, ugye?! – kérdeztem a srácot, ledobva a kezemben lévő dobozt.

- Mit? – kérdezett vissza, ártatlan mosolyra húzva a száját.

- Biztos rohadt vicces, élvezetes és baszottul új lehet az, hogy veled, mint a mindent tudó egyeddel leállnak vitatkozni, de most közölném veled: nem a nagyon tehetséges színészkedésed miatt hoztak el minket, hanem mert cseszettül gyerekesen viselkedtél! – fújtattam idegbajosan, amikor már vagy tíz perce ugyan az a téma ment közöttünk.

- Miért, te hogy vetted volna rá őket? – érdeklődött viccelődve.

- Óó, csak nem érdekel?! – kérdeztem gúnyos hangon, mire csak bólintott egyet. Hirtelen megálltam, aminek következménye az lett, hogy az eddig mellettem haladó Dominik tovább sétált, majd leesett neki, hogy lehagyott, ezért visszajött hozzám és megállt előttem. Már ezt a döntésemet sem tudta hova rakni, de a végleges kiakadását az eredményezte, hogy megragadtam a ruháját és lehúztam magamhoz a srácot. Kikerekítette a szemét, én pedig eleresztettem egy gúnyos félmosolyt. Megragadtam a jobb kezét és a bal lapockájához szorítva folytattam: – Valószínű, hogy egy ilyen lett volna benne! És még sokkal több más is, ha nagyon feltolják az agyam – engedtem el, mire a srác előrebukott egy kicsit, majd értetlenül fordult felém és láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de még öt perc várakozási idő után sem tette. Röhögve ráztam meg a fejem, majd kiindultam egy következő dobozért... Viszont, a következő lépésére még én sem számítottam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy szempillantás alatt ütközött a hátam a szekrényeknek, míg ő csak elzárva az utat figyelt engem... Nem mellesleg, büszkeség csillogott a szemeiben.

- Látom, nem csak te tudsz meglepetést okozni – nézett a szemembe mosolyogva.

- Hah, ezzel mit akartál elérni?! – kérdeztem nevetve, ő meg csak értetlen pillantást küldött felém. – A kezeid – pillantottam a srác karjára, majd megragadtam a két kezét, hátracsavartam és rátérdeltem a hátára, így most ő került a szekrények közelébe, csak éppenséggel arccal, nem pedig háttal. – Látod?! Most is megleptelek... Sose adj esélyt az ellenfelednek a visszavágásra! Ebből a helyzetből te nem tudsz csinálni semmit, én viszont könnyűszerrel kicsavarhatnám a karod – ekkor elengedtem Dominiket, aki ismét felém fordult.

- Tényleg jó vagy – nézett a szemembe elismerően.

- Kösz, de... Ne akcióz, mert egyszer bekattan az agyam és akkor tényleg eltöröm valamidet! A te épséged hidegen hagy, viszont nekem nem jönne jól egy esetleges balhé – indultam meg ismét, Dominik pedig kíváncsi tekintettel futott utánam.

- Emiatt vagytok itt? – kérdezte, beérve engem.

- Hm, ha elmondanám, meg kellene öljelek – néztem fel a srácra, kísérteties vigyorral. – Plusz, amúgy sincs közöd hozzá!

- Lehet, hogy nincs, de érdekel. Nem szoktak csak úgy átvenni egy ilyen... – itt egy megfelelő szó után keresgélt a „szótárában” – balhés társaságot, főleg nem félévkor.

- Pedig rohadt egyszerű a szitu! – feleltem látszólag kedves mosolyra húzva a számat, amit  Dominik észre is vett, csak kár, hogy túl naiv volt. – Te nem kérdezel, cserébe én sem akarlak kinyírni! Fogtad?!

- Fogadjunk, hogy úgy is elmondod? – lépett elém, ezzel elzárva előlem az utat. Felvont szemöldökkel néztem a bénázását. – Fogadjunk, hogy elérem, hogy... fél év múlva bennem fogsz megbízni a legjobban? – először hitetlenül néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés, melyhez könnyek is társultak.

- Arra... arra leszek én kíváncsi! – nevettem a hasamat fogva. Ez kész vicc, életem legjobb poénja, de komolyan.

- Pedig simán elérem. Félév, sőt! Hamarabb is – vitte lejjebb a képzeletbelihatárt, mellyel szintén csak saját magával szúrt ki.

- Na, de komolyan! Egy élet is kevés lenne hozzá! – töröltem le egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Szeretem a kihívásokat – nézett rám határozott tekintettel.

- Én viszont utálom a nyomulást! – sóhajtottam, elsétálva mellette. – Felőlem csináld, ha nem tetszik valami, akkor te is úgy jársz, mint a többiek, akik átlépték a határokat. Mellesleg, onnantól kezdve soha többé nem tudtak lépni.

    Ezután nem történt semmi érdemleges. Unalmasan telt el az a még hátramard egy óra, pakolással. Amint minden doboz a termünkben sorakozott, indulhattunk is haza. Egész úton azon agyaltam, amit Dominik mondott és még mindig elkap a röhögőgörcs, ha erre a bugyuta, magának csinált feladatára gondolok. Még, hogy fél év múlva ő lesz az, akiben megbízok?! Hah, jó vicc! Én csak abban a négy degeneráltban bízok meg és ez sosem fog változni. Bár, ez a fajta viselkedése Szilire emlékeztet, pontosabban a három évvel ezelőtti Kovács Szilárdra....

*** Visszaemlékezés ***

    Amikor beértünk a suli kapuján már rég elmúlt egy óra is. Szokatlanul túlnyüzsgő volt a Mendok. Minden egyes sarokban csak: „Hallottad?! Ma jött egy új srác! Állítólag nagyon nagy arc és mindenki azt mondja, hogy még Velük is felveheti a harcot!”

- Hm! – húztam gonosz mosolyra a számat. – Ez kezd tetszeni!

- Szerintem meg csak egy újabb nagyszájú kis pöcs, aki nagyra tartja a pirinyó kis erejét! – reagálta le ásítva az egész „új gyerek” érkezett sztorit Krisz.

- Engem is kezd érdekelni, főleg, hogy az az én nőm! – nézett idegesen a jobb oldalunkon álló ismeretlen alakra Ricsi, majd már ott sem volt mellettünk.

- Haha, na ennyit a nagyon erős, új srácról – röhögött fel Drina, ami minket is megmosolyogtatott Krisszel. Természetesen odamentünk Ricsi balhéját végignézni, bár nem számítottunk túl sok újra.

- Beverjem a képed, ha?! – érdeklődött az új tag. Összenéztem Drinával és szempontaktus alapján megbeszéltük, hogy ez a tag egy rohadt nagy öngyilkos hajlammal rendelkezik. – Nahát, veled már nincs is dolgom! Jobb elfoglaltságot találtam! – nézett ránk Drinával, megnyalva a szája szélét. Láttam, hogy Krisz megindul felé, de Ricsi lefogta, így végül Ricsit érte Krisz dührohama. Ismét összenéztünk Drinával, majd egy kissé meghajolva jelezte, hogy enyém lehet a srác. Ez jó kis mókának ígérkezett, meg amúgy is, a tegnapi csávót ő intézhette el, úgy igazságos, ha ennek a nagyszájú kölyöknek én tiporhatom sárba a becsületét, ha már a két fiú elment egymást ölni, inkább...

- Te lennél gondolom az új gyerek. Merész húzásaid vannak, mit ne mondjak – húztam gúnyos mosolyra a számat.

- Ismerkedjünk meg! Kovács Szilárd, bár neked megengedem a Szilit, de csak mert rólad van szó – kacsintott, majd a vállamra tette a kezét és lejjebb is akart volna haladni, de megragadtam a cuki kis kacsóját és egy egyszerű mozdulattal hátratörtem a kezét. A srác összegörnyedt egy kicsit, majd jajveszékelve kapott a szabad kezével a fájós karjához. – Harcias egy bige vagy, ez tetszik! De megmutatom, hogy velem nem lehet csak úgy szórakozni!

- Hidd el, nagyon megijedtem tőled – ásítottam az unalomtól. – Tudod, nem vagy valami nagy szórakozás! – ekkor már teljesen eltorzult ennek a Szilinek az arca és az idegességtől már gondolkodni sem tudott rendesen. Egyenesen nekem rontott, én viszont egy egyszerű mozdulattal arrébb léptem, így ő nekicsapódott a suli falának, majd esetlenül csúszott le a földre, ahol a hátát mutatta nekem és meg sem mozdult. Úgy viselkedett, mint aki minimum elájult volna. – Ügyes trükk, kár, hogy nem veszem be! – léptem a hátára, mire megpróbált felegyenesedni, azonban a másik lábammal az imént hátratört kezére léptem. Felszisszent a fájdalomtól és újra hasra vágta magát. A két lapockája közötti idegre térdeltem, a hajába belekapaszkodva pedig hátrafeszítettem a fejét. Ebben a helyzetben csak a lábával tudott volna bármit is kezdeni, ugyanis a másik kezét is használhatatlanná tettem azzal, hogy arra a bizonyos idegre nehezedtem rá. Gondolom zsibbadt neki a keze, így meg sem próbálta megmozdítani. – Most nyugodtan leteheted a lábad. Tudod, Szilike, nekem még maradt egy szabad kezem, plusz Drina is közbelépne! 

- Szerinted hagyom, hogy egy csaj verjen le?! – kérdezte gúnyos hangon, majd meglendítette a lábát, amit elkapva szintén hátrafeszítettem és a bokájánál lévő közvetlen ideget kezdtem el nyomni.

- Na, most hogyan tovább?! – téptem jobban hátra a haját, így már tényleg csak egy nagyon kicsi választott el attól, hogy hátratörjem a nyakát. – Látom, csak a szád volt nagy! Igaza volt Krisznek, te sem vagy jobb, mint a többi idejáró selejt! Mond, honnan jöttél?!

- Győrből – sziszegte a fogai között.

- Hm, egy nagyvárosi! Sorry, akkor be kéne mutatnom a szabályokat! Na, figyu! – hajoltam közelebb hozzá. – Egyszerű a képlet! Négyünket rohadtul de elkerülöd, kussba elsunnyogsz mellettünk, a többiekkel meg azt csinálsz, amit csak akarsz! Bár, az igazat megvallva, az első vagy, aki még a biztos reménytelenség tudatában is próbálkozott! De ezzel legalább túléled az ittlétet! Szevasz! – pattantattam le róla, majd a hajánál fogva felrángattam őt is a földről és előre hajítva engedtem útnak.

- Nem rossz a gyerek – jegyezte meg Ricsi mellém lépve. – Felkeltette az érdeklődésedet?!

- Az egyik lába még szabad volt. Akármit tehetett volna, mégsem használta ki. Talán, még esélye is lett volna – jegyeztem meg halkan, az elballagó Szili lépteit követve a szemmel.

- Mondjuk, szerencséje, addig is élt volna! Ha csak egy újjal is hozzád ér, tuti elvágom a torkát! – zsörtölődött Krisz, mire mosolyogva kaptam felé a fejem. – Most mi van?!

- Semmi – legyintettem. Igen, egyelőre még tényleg lényegtelen...

    Ezután három nap telt el. Ez a Kovács Szilárd nevezetű gyerek pedig roppant nagy csalódást okozott. Nem próbálkozott, amikor a közelében voltunk is, gyorsan elhúzta a csíkot. Pedig mi árgus tekintettel figyeltük minden mozdulatát, ugyanis megvolt vele a magunk kis célja. Senkivel sem beszélt, inkább csak leverte azokat, akik belé kötöttek. És észrevehetően sosem használta ki az utolsó esélyét, még ha ezzel vesztésre volt ítélve, akkor sem...

- Mekkora gyökér! Ott lett volna az esélye, csak visszakézből egy tasli és nyert ügye lett volna! – fújtatott sóhajtva Krisz, az emeleti korláton támaszkodva. Egyébként, mind a négyen onnan néztük a földszinten zajló eseményeket, melyek nagyon jól érezhetően egyoldalú küzdelmek voltak.

- Vesztett... Ez mekkora pech – kommentálta a szemünket kibökő eseményeket Drina.

- Meddig tesszük még próbára?! Csak mert egyre többen gyűlnek – követte a szemével az oldalról érkező, kábé 10-15 emberből álló csapatot Ricsi, akik nyílegyenesen haladtak az imént legyőzött fél felé.

- Ez megőrült?! Beverték a képét és kiáll még egy csapat ellen, ráadásul full egyedül?! – kapta fel a fejét Krisz, majd egyszerre néztek engem. Egy nagyot sóhajtva indultam meg a lépcsőn lefelé, a többiek meg persze egyből jöttek utánam. Ők csak erre a pillanatra vártak már napok óta.

- Na jó, vége a gyereknapnak! – tapsolt kettőt Drina, mire mindenki felénk kapta a fejét. 

- Na, látom itt mindenkinek van felesleges csontja! – tördelte a kezét Ricsi, kísérteties vigyorral a képén. Ez már bevált, egy szempillantás alatt szívódtak fel, mintha ott sem lettek volna. Szili is megpróbált eliszkolni, de neki már nem sikerült.

- Hé! – ragadtam meg a vállát, majd visszahúztam közénk. – Ne siess ennyire!

- Jelen helyzetemben vesztésre vagyok ítélve, tehát essünk túl rajta! – nyögte be végül, mire csak megragadtam az arcát, és felénk fordítottam a fejét, ugyanis időközben ő már mindenfajta védekezés nélkül adott pontos céltáblát magán.

- Szép! – bólogatott megvetően Krisz. – Csak úgy jelezném, ennél lejjebb már nincsen!

- Ne már, Krisz! Nem látod, hogy így is van nagyobb baja a gúnyolódásodnál?! – ragadta meg Drina a srác kezét, majd elkezdte húzni és a mi kis törzshelyünkig meg sem állt. Szili először nem értette a dolgot és amikor közöltük vele a tényeket, mármint, hogy itt mindenki bandába verődve mászkál, egyedül meg nem lenne túl biztonságos, akkor még jobban elvesztette a fonalat. Nem értette, hogy miért akarjuk pont mi „befogadni” őt. Igazából, roppant egyszerű volt az indokunk! Három napig csak megfigyeltük és pont olyannak tűnt, mint amilyenek mi is vagyunk. Nem próbált arcoskodni, mármint a harcok közben. Pontosan tudta, hogy mennyi esélye volt egy-egy verekedés során, mégsem használta ki az utolsót sosem. Ez érdekesnek bizonyult számunkra.

******

    Akkor segítettünk neki és ahogy ő mindig mondja „befogadtuk”. Azóta is velünk van, nem keresett mást és sosem hagyott minket cserben. Megérte őt kihalászni a többiek szemetéből... Nagyon is meg, mivel most már el sem tudnánk nélküli képzelni az életünket. Nagyon közel került hozzánk, a családunk részévé vált. És így visszagondolva, a pletykák, melyek arról szóltak, hogy mennyire le tudna minket nyomni, igazak voltak. Letudott volna nyomni minket, de mégsem tette meg soha. 

5. rész – A Zsoltai utánzat

- Seredech! – vágódott ki a bejárati ajtó, amin persze a srácok vánszorogtak be. Vagyis, Drina éppenséggel nem, ő majd felrobbant, főleg akkor, amikor unott ábrázattal fordultam felé. – Te teljesen meg vagy húzatva?! Először majdnem bevered az ofő képét, majd egy NYÍLT utcán vered le a másikat??!

- Persze, mert amikor Krisz kitörte az ajtót, az nem volt gond, ugye?! – szóltam vissza egyből, majd elindultam a lépcső felé. – Tudod, nem csak ti tudtok hibázni... – jegyeztem meg halkan, ezután pedig végleg száműztem magam a szobámba. Úgy beszél, mintha nem tudnám! Az persze nincs számításba véve, hogy Ricsi majdnem lekaszálta a kis vöröske fejét egy vödörrel, mert éppenséggel útban volt neki, és egyszerűen csak izomból arrébb rúgta. Ez persze csak vicc tárgya, de ettől még ugyan úgy nézegethetett volna az igazgató irodájában. Nem mellesleg, miért kell ennyire rágörcsölni?! Oké, fosunk a zsaruktól, mert már így is van elég a számlánkon, de ennyire már túlzás...

- Ser... – nyílt ki a szobám ajtaja és sikeresen majdnem leszúrtam Kriszt. Ja igen, ha nagyon ideges kedvemben vagyok szeretek késsel dobálózni. Most is ez történt, már vagy tízet a falba állítottam, a tizenegyediket viszont a srác kapta el két újjal az arca előtt, majd egy egyszerű mozdulattal ledobta, az pedig az élével átszúrta a szőnyeget és beleágyazódva a padlóba állt nyíl egyenesen. – Neked mi bajod egész nap?! – érdeklődött, mit sem reagálva arra, hogy az előbb majdnem a képébe állt egy kés.

- Honnan tudjam?! Egész nap sík ideg vagyok és rohadtul nem tudom, hogy miért! – dobtam el ismét egy kést, mely a srác feje mellett suhant el, majd végül a szemével egy vonalban állt meg a falban. Krisz nem mondott semmit, csak leült az ággyal szemben lévő székre és hallgatta tovább a kirohanásom. – Egyik percben még rohadtul el vagyok, a másikban már bekattan az agyam és törnék mindent... vagy mindenkit, aki elém kerül!

- Ennek még véletlenül sem az a Szverek az oka – ahogy meghallottam ezt a nevet, az utolsó nálam maradt kést már konkrétan Krisz felé dobtam, aki csak nevetve elhajolt előle, majd a falból kiszedve visszadobta hozzám.

- Ch, na meg még az is! Komolyan, már maga a létezése felidegesít... – sóhajtottam csüggedten.

- Beszarok! Neked bejön a Szverek! – röhögött fel a srác, engem meg kirázott a hideg. Mi az, hogy „bejön”??! Hát jobb ha tőlem tudja, hogy egyáltalán nem jön be! Rohadtul idegesít, hogy emlékeztet valakire, csak még nem jöttem rá, hogy kire!

- Mondom: feltolja az agyam, nem pedig csöpögök tőle! – löktem fel a széket (amin Krisz is ült) a lábammal. A srác persze levágódott róla és a hasát fogva röhögött tovább a földön. Ezt egy idő után még idegesítőbbnek találtam, így odamenve hozzá ráültem a hasára, és „érdeklődve” figyeltem a vicc tárgyát... De időközben elbambultam, így meglepett a következő lépése: fordult a kocka, most én feküdtem a földön...

- Pedig jobb lenne, ha bevallanád saját magadnak. Idegesít, hogy attól a szeméttől ennyire gyenge lettél! Most van az első alkalom, amikor még én is elhiszem, hogy simán legyőzhetnélek, h... – és ekkor szakadt el a cérna! Krisz ismét a földön fetrengett, csak most nem röhögött, inkább a fájós pontot fogta. Ja, nem mellékesen megrúgtam egy „bizonyos” ponton... Szó nélkül kivonultam a szobámból és olyan szinten becsaptam annak ajtaját, hogy a falra felrakott kép leesett a helyéről. Fhu, tényleg, mi a szarnak nekem testvér?! Ráadásul iker?! Nem elég, hogy csak feltolja jobban az agyam, még el is száll magával! Higgyen amit csak szeretne, a hittel úgy sem megyünk sokra! És felőlem azt is hiheti, hogy érdekel az a Szverek Dominik gyerek! Rohadtul hidegen hagy, rohadtul nem érdekel semmilyen értelemben! A többiek lent voltak, de furcsa is lett volna, ha nem hallják meg a nagyszerű ajtóbecsapásom, így nem is volt meglepő, hogy engem vizslattak.

- „Jobb jövő”, meg egy nagy szart! – dünnyögtem, lekapva a fogasról a kabátom, majd a fenti lendületemből megmaradt erővel bevágtam magam után a bejárati ajtót is.

Még jó, hogy van itt egy parkszerűség nem messze és még jó, hogy nincs ott most senki sem... Előkaptam a telómat, majd csak forgattam az ujjaim között, míg csak egy nagy sóhajjal övezve elkezdtem tárcsázni.

- Nahát, nahát... az egyik Benczei! Milyen rég is volt, hogy hallottam felőled! – vette fel a telefont az a retardált barom. – Mi szél hozott felém?!

- Te seggfej! – kezdtem bele roppant aranyos stílussal a mondandómba. Erre a kijelentésemre csak egy jót röhögött, de ez már mellékes tény. – Hol vagy most?!

- Nahát, és negyedszerre is: nahát! Mióta érdekel, hogy hol tengetem szerény kis életemet?! – röhögött tovább, de a hangjából őszinte meglepődést vettem ki.

- Szerény... mióta létezik ilyen szó a szótáradba?!

- Amióta Pécsre kerültem! Tudod, neked is ki kéne próbálnod, tök fain úgy élni az életed, hogy nem kell attól félned, mikor vágják el a torkod – elmélkedett tovább. Jó, Fiolában tényleg így mentek a dolgok, de mégis megnyugodtam, hogy nincs a közelünkbe ez a vadbarom. – Egyébként, hogy van Ricsi?! Rég beszéltem vele is!

- Na, aztán hozzá végképp semmi közöd! Mellesleg, azóta mióta nem akarod minden másodpercben megölni, sokkal jobban telik az élete – feleltem halkabb hangerővel. Igen, mint már rájöhettél, rá hasonlít Dominik. Ugyan olyan külsőre, mint ez a szemét barom, akit nem mellesleg Zsoltai Kristófnak hívnak. Ricsi uncsija, de valamilyen képtelen ötlet miatt folyamatosan azon volt, hogy kicsinálja Ricsit. Ekkor találkoztunk mi egyébként a sráccal. Nem sokat tudott még akkoriban kezdeni Kristóffal, így jobbára csak rettegett. Viszont több évi harc után, Kristóf egyszerűen csak felszívódott. Senki sem tudta, hogy hol lehet, bár az is igaz, hogy mindenki magasról tett rá... Most pedig, ha ránézek erre a Szverek gyerekre, olyan mintha Kristófot látnám és emiatt legszívesebben elásnám, de jó mélyre!

- Esetleg van valami haszna, hogy felhívtál?! Talán csak nem hiányoztam?! – hozott fel egy másik témát Kristóf.

- De még mennyire... – forgattam a szemem unottan, de nem mintha látta volna...

- Akkor, ha most megbocsátasz... Dolgom lenne! Remélem megnyugtattam a kis lelkivilágod... Mira! – röhögött fel gúnyosan, majd kinyomta a hívást. Fú, de szétverném, ha most itt lenne! De, legalább ő nem Budapestre került, már ez is haladás. Ricsin amúgy is láttam, hogy zavarja az a tény, hátha megint találkoznak. Bár, most már lenne ereje lenyomni, bár kétlem, hogyha szemtől szembe állnának egymással, bármit is merne csinálni... Sok esetben neki köszönheti az életét, gondolom pont ezért hitte azt Kristóf, hogy így neki van hatalma a srác élete felett és azt is megmondhatja, hogy mikor érjen az véget. Emlékszem, egyszer annyira helyben hagyta Ricsit, hogy a srác két hétig kórházban feküdt. Ekkor volt öt éves... Na, pont az övék volt a legrosszabbik családi kapcsolat. Mert addig oké, hogy néha... Na jó szinte mindig verekedünk Krisszel, de egyikünkben sem fordult meg az, hogy kicsináljuk a másikat. Sőt, Krisz jobbára azon van, hogy megvédjen, mert mégis a húga vagyok. Emiatt nagyon nem is ment el mellőlem, hiába tudta, hogy megtudnám védeni magam, sosem hagyott egyedül, a szüleinkkel ellentétben... Ezért van mindig az, hogy a választási esetekben neki tökre mindegy az egész. Neki csak egy eshetőség jöhet számításba... És tessék, az emlegetett szamár már hív is...

- Nem mintha annyira izgatna, hogy hol depized szét az agyad, de Ricsi üzeni, hogy kész van a kajával, tehát ha esetleg meguntad a kis hisztidet, told haza a képedet! – szólt bele köszönés nélkül, majd szintén köszönés nélkül le is tette. De jó is, hogy szólt, már kezdtem éhes lenni. Gyorsan lepattantam a fáról (Mert persze nekem fel kellett másznom a park első fájára és onnan kellett szemlélődnöm.), majd elindultam. Jut is eszembe! Drina a suliba nagyon nézegette azt a csávót, akit én kedvesen megrúgtam... Jaaaa, tehát ezért volt ennyire ideg. Az úgy korrekt, elsőre beleszeretni egy... idegenbe. Ki ennyire „szerencsés”? Én sosem hittem ebben, az „Első látásra szerelem” dologban. Nem ezért akarok szerelmes lenni, mert éppen hatszáz izom van a hasán, agya meg esetleg semmi. De igaz is, az már rohadt mellékes tény: legyen menő, oszt kész, el van intézve. De ha nem tud gondolkodni az sem gáz, kárpótolja magát a kis izmocskáival...

- Na mi van, gyökerek! Nem bírtok ki nélkülem fél órácskát?! – léptem be az ajtón, most már sokkal jobb kedvvel, mint ahogy fél órával ezelőtt kivonultam rajta. – Krisz, látom még élsz! Kár, pedig pont nem hiányoznál!

- Jut eszembe, a kórházi számla téged terhel – szólt vissza reflexből a srác. Ch, persze, nem adtam neki akkorát, hogy esetlegesen kórházba kerüljön. Még...

- Te figyu már, Seredech! – kezdte roppant artikuláltan Szili. – Azt a csajt, ott! – fordított a tévé felé, ahol egy rövid fekete hajú nő táncikált a rúdon. Vagyis, csak próbált, mert rohadt béna volt és nem mellesleg... Jó, nem kiskorúaknak való szórakozást művelt pár ifjúval. – Vajon milyen lehet megfektetni?!

- Álmodozz róla tovább, sajna a te sármod kevés hozzá! – veregettem meg a vállát, mire szomorúan rogyott össze a földre, de azért csillogó szemekkel nézte tovább a műsort. Pasik, nincs is jobb dolguk, mint ilyeneket nézegetni...

- Mellesleg, merre voltál? – érdeklődött Drina, amikor felültem mellé a konyhapultra.

- Erre-arra – vontam meg a vállam. Gyanúsan nézett rám, így folytattam: – Csak felhívtam egy régi ismerőst.

- Huh, féltem, hogy esetleg hülyeséget csináltál... – sóhajtott fel megkönnyebbülten és még a szívére is tette a kezét.

- Amúgy, ki az a gyökér gyerek?! – vettem elő egy energiaitalt. Drina rögtön fogta a lényeget, ugyanis full pirulva fordult felém.

- Nem gyökér, igenis rengeteg jó tulajdonsága van! És nem mellesleg... full segítőkész, full aranyos, full rendes, full leszarja azt, hogy honnan jöttem, és fullra... van csaja – darálta, majd ismét sóhajtott egyet és lehajtott fejjel kezdte nézegetni a talajt.

- Fullosan szar szitu – tettem a vállára a kezem, valamiféle biztatás képen.

- Magyarul, fullra leszar téged – értette meg a lényeget Ricsi, aki a konyhában matatott. – Jobb így, legalább nem kell agyonvernünk!

- Ne már, skacok... – nézett ránk könyörgően a lány, de mi csak összenevettünk Ricsivel. – Miért is mondtam el nektek?! – tette fel a költői kérdést, amire persze még jobban röhögni kezdtünk.

- Hé, Drina! Tudod egyáltalán a nevét? – húzta az agyát két röhögés között Ricsi.

- Persze, és igenis szép neve van! Én nem vagyok olyan gyökér, mint mondjuk te! – tette karba a kezét idegesen a lány.

- Figyeled ezt, Ser?! – kérdezte tőlem a srác és bár nem röhögött, de a szemében láttam a kacajt.

- Teljesen elcsavarta a fejté ez a srác. Már egy jó oltást sem tud kinyögni, ej! – és kész, eddig bírtuk visszatartani, fetrengtünk a röhögéstől, már a könnyeinket törölgettük, amikor észrevettük, hogy Drina csak fújtatva kimegy a konyhából. Egymásra néztünk Ricsivel és... Nem, nem mentünk utána bocsánatot kérni, mint a tündérmesékben, csupán továbbra is jót röhögtünk.

    

***

    A szobámban hallgattam a zenét és csak néztem ki a fejemből. A tévében nem ment semmi értelmes, és mivel teljesen be kell vágnunk a „jó” szerepet, ki sem mehetünk az utcára. Tuti kísértésbe esnénk.

- Haj, ez rosszabb, mint egy elvonó... – sóhajtottam, majd kivágtattam az erkélyre. Felültem a szokásos helyemre és a fejemet hátradöntve a falnak néztem ki a fejemből. Ja, zseni vagy, Seredech. Sokkal jobb a csillagos eget bámulni, mint a tévét... Hah, második napunk itt... Szép kis új élet, úgy látszik többnyire csak abban vagyunk jók, hogy kiakasszuk az embereket, vagy félelemben tartsuk őket. Krisznek ez nagyon is jól sikerült, mindenki kerüli, bár nem mintha ez annyira izgatná a srácot. Ricsit a vödrös húzása után kezdték el kerülni, pedig addig egészen elvoltak a létezésével. Szili... ő mondjuk tudtommal nem csinált semmit, csak annak a Flóra nevű kis csajnak csapja a szelet, eddig nem sok sikerrel. Dominik nem tudom, hogy most tart-e tőlem, vagy sem. Drina meg... Hát, ő csak álmodozik arról a pasiról, akinek mellesleg még mindig nem sikerült megtudnom a nevét. Ja, biztos szép neve lehet, főleg, hogy ezek szerint sehogy se hívják. Na, ez még pont fel is keltette az érdeklődésem, mert alapba leszarnám. De igaza van Ricsinek, ha megbántaná Drinát, tuti egyesével szednénk darabokra a tagot...

- Vaú! Vaú! Grrrr! – halottam meg egy kutya ugatását, majd lepillantottam a szomszéd erkélyre, ahol egy kuvasz „magyarázott” nekem. Micsoda merészség, kár, hogy nem félek a kutyáktól... Nem mellesleg, ennyit a csendről és a nyugalomról. Plusz, ez tegnap még nem volt itt. Kábé szerintem a századik ugatásánál tarthatott, amikor felugrott a korlátra, majd elkezdte nyaldosni az arcom. Olyan nagy lendülettel volt, hogy oldalra borultam a kutyával együtt, aki továbbra is az arcomon csüngött.

- Takarodj már le rólam, te rühes korcs! – próbáltam letolni magamról a kutyát, de nem nagyon ment. Végül annyira nagy zajjal lehettünk, hogy kijött Dominik is a vakarcsa után. – Francba már, utálom a kutyákat!! – üvöltöttem, mire a kutya szomorú tekintettel ült le mellém.

- Maci, gyere! – szólt a dögnek a srác, az meg egy ugrással átvetődött hozzá. – Bocsi, nem szokott ilyet csinálni, nem tudom, mi ütött most belé.

- Ja, semmi gáz! Legnagyobb örömöm, hogy engem nyáladzott össze ilyen előszeretettel! – fújtattam idegesen. – Nem mellesleg, engem ért az a megtiszteltetés, hogy vérig sérthettem egy kutyát...

- Ja, eléggé magára szokta venni a dolgokat – nevetett a srác.

- Tényleg?! Juhú, micsoda öröm! – forgattam a szemem, majd visszapattantam az eredeti helyemre, ahol tök jól éreztem magam, mindaddig, ameddig ez a dög le nem támadott.

- Tényleg, jó is, hogy összefutottunk! – indult be a szobájába, vagyis gondolom, hogy az övé, mivel egy papírt hozott ki onnan, amit ráadásul egészen nagy zajjal talált meg. – Bár, nem haladja meg a lopásos ötleted, de majdnem olyan jó – nyomta a kezembe az előbb említett tárgyat, melyen egy hirdetés szerepelt. Pontosabban, a polgármesteri hivatal nyitva tartása.

- Ez miért is jó nekünk?! – vontam fel az egyik szemöldököm

- Apa egyik ismerőse ott dolgozik és ő mondta, hogy minden évben rengeteg díszük megmarad, ami csak halmozódik – felelte, nagy elszántsággal.

- Tehát, pislogunk kettőt és megkapjuk a díszeket?! – kérdeztem, mire Dominik csak bólintott. – Jól van, zsenikém, de el is kéne őket hozni! Azt felejtsd el, hogy végig szántom a város hatszázmilliószor, csak emiatt a nyamvadt bál szervezése miatt!

- Pislogunk még kettőt és akkor kiszállítják a sulihoz – nézett rám mosolyogva.

- Vagyis, csak te! Oké, hogy segítek, de nem fogok tök korán felkelni! – nyújtózkodtam, majd a kezemet összekulcsolva a fejem és a fal közé tettem.

- Oké, négyig ott vannak – nézte a papírt, amit időközben már visszaadtam neki. – Tehát, mikor menjünk?

- Ajh, úgysem hagysz békén addig, míg bele nem megyek, igaz?! – néztem rá sóhajtva. A kérdésemet pedig letudta egy sunyi mosollyal. – Jó, 11-re bőven elég lesz, szerintem.

- Szuper, akkor szerdától meg csak a díszítés és kész is vagyunk – dobta le magát a székre ezzel az optimista beszólással. Hanyagul bólintottam egyet, majd beállt a síri csönd. Nekem nem feltétlenül volt kínos, ő meg pont nem érdekelt, tehát továbbra is a csillagokat kezdtem fürkészni. 

4. rész – Készülődés...

- Akkor, most hova is megyünk? – kérdeztem kissé hangosabban, mivel az a nagyon értelmes társam, akivel azt a feladatot kaptuk, hogy szerezzük be a díszeket, egyszerűen lehagyott engem, nekem meg eszem ágában sincs utána rohangálni. Persze, majd pont egy pasi után fogok futkorászni... Mellesleg ismerem kábé tegnap óta. Ajh, ez is hülye egy rendszer, az már biztos: „Mindenkinek azzal kell párban lennie, aki a padtársa”. Huh, micsoda elragadó logika. Tuti, hogy kettő-kettő ember baromi sokra fog haladni ebben az egészben, de igaz is, van egy hetünk rá, nyugodtan lazuljuk el az egészet, hogy még véletlenül se végezzünk hamar és még véletlenül se tudjunk hamar hazamenni….

- Először is, a szüleim boltjába. Ilyenkor megmarad egy csomó díszük, amikkel nem tudnak mit kezdeni, úgyhogy... pont kapóra jön – várt be végül Dominik. Micsoda kedvesség, bár biztos leesett neki, hogy én nem fogok utána futkorászni, mint valami rossz pulikutya, vagy palotapincsi, vagy a halál sem tudja, hogy milyen kutya csahos még.

- Remek terv, eddig máris haladtunk egy szintet a... nulla felé – ásítottam, majd továbbra is a kabátom zsebébe mélyesztett kezekkel haladtam tovább a srác mellett, aki egyébként meglepődött a beszólásom kapcsán. De most tényleg. Elmegyünk, addig oké, el is hozzuk őket, akkor már még szuperebbek vagyunk. De itt ki is fújt a tervünk, vagy mi legyen? Menjünk be a boltokba és költsünk el egy rakat pénzt, csak, hogy a suli többi észlényének legyen egy jó partija?! Nyilván... Egyértelmű, már rohanok is...

- Jól látom, hogy nincs sok kedved ehhez? – kérdezte végül.

- Nem, én full happy vagyok! Cipelhetünk egy vagon díszt, amit nem mellesleg a nehéz megszerzés és felrakás után még bonthatunk is szét. Nem látszik eléggé az örömöm?! – érdeklődtem „kedves” stílusban. Vagyis, nálam ez kedves hangnem, nála meg kitudja, mit jelent. Értelmezi magának úgy, ahogy szeretné, a lényeg, hogy én tudjam miként értettem a mondatom.

- Mindig ilyen negatív vagy? – kérdezte nevetve a srác.

- Csak realista – vontam meg a vállam csodálkozva.

- Amúgy, tegnap bocs, ha mondtam valamit rosszat... Kissé gyorsan léptél le – nézett a szemembe, engem pedig kivert a víz.

- Hmpf! Hallod, ha ennyit magamra vennék, már rég az összes embert kicsináltam volna! – most én nevettem el magam, majd egy sokkal komolyabb hangszintre váltottam: – Azért léptem, mert nem volt kedvem dumálni, mellesleg témánk sem volt. Vagy mit vártál?! Majd egész éjszaka az erkély korlátján dekkolok és egy finom tea mellett kidumáljuk az életünket?! Bocs, de ha még nem esett volna le, nekem nem szokásom az ilyesfajta... ismerkedés! Plusz, most minek is magyarázkodom neked?!

- Miért van az, hogy mondasz valamit, aztán rájössz, hogy nem volt elég durva, ezért sértegetéssel kárpótolsz? – nézett engem továbbra is Dominik, egy nagy vigyorra húzva a száját. Nem durvát? Ezt mégis, hogy a fenébe érti?

- Aha, hát ez haláli! Forgasd még ki a szavaimat ilyen képtelen értelemben, rohadt jót röhögök rajta! – nevettem már könnyezve. Komolyan, az első ember, aki ezt vette ki és ennyire átértelmezte a szavaimat. Bár, egyúttal ezzel vérig is sértett. Nagyon ajánlom neki, hogy ezzel nem arra utalt, hogy én kedves vagyok, mert én rohadtul nem vagyok kedves. Na, ezután az értelmesen összeidegeskedett mondatom után, rágyújtok!

    Nagyon hosszúnak tűnő idő után megtaláltuk a boltot, ahol Dominik szülei bőkezűen „adakoztak” a drága kisfiúk kedvéért, majd még volt szerencsém végighallgatni egy családi melodrámát is, tehát most már nyíltan kijelenthetem: ez életem legteljesebb napja... Plusz, nyilván nem nézett minket hülyének fél Pest, hogy gyalog vánszorgunk végig hatalmas dobozokkal a kezünkben... Tehát, akkor mi is jó ebben a napban?! Életemben először értem be időben a suliba és életemben először segítek bármit is megcsinálni a sulinak és nem mellesleg egy vadidegennek. Ajh, kifordultam önmagamból. Ha hazaértem muszáj megfojtanom Kriszt, mert félő, hogy kezdek elrendesülni... vagy, azt csinálni, amit a többi kedves ember tesz nap, mint nap. De, ha már a napnál tartunk... Miért érdekel engem ennyire rohadtul, hogy kié a mellettem lévő erkélyhez tartozó szoba? Kitti vagy Dominik? Netán a szüleiké?! Ajh, hát engem az ilyen apró, semmit sem érő dolgok csak ne érdekeljenek!

- Egyéb zseniális ötlet?! Esetleg menjünk és nyúljuk le a karácsonyfáról a cuccokat?! Azokat még tuti nem szedték le a főtéren, vagy hol... – sóhajtottam, kifejtve az egyetlen eszembe ötlött gondolatomat.

- Hát, nem hiszem, hogy pont ellopnunk kellene... – nézett rám megrökönyödve Dominik.

- Ja, miért, akkor csöngessek be minden házba, hátha megszánnak, vagy mi a halál?! – értetlenkedtem. Nem vágom, rohadtul nem vágom, hogy miért nem lehet egyszerűen ellopni a közterekről! Fiolában, aki ilyet tett, még jót is tett a népnek...

- Nem, de... Fiolában mindent így csináltatok? – kíváncsiskodott a srác.

- Ja, tök jó buli volt! – emlékeztem vissza nevetve. – A kicsiknek, akik még hisznek a Jézuskában, meg a tököm tudja mikben, azoknak mindig megengedték, hogy titokban elcsenjék a díszeket a fákról. A nagyobbaknak, vagyis a mi korosztályunknak meg az volt a feladata, hogy elkapjuk őket és megmutassuk nekik, hogy, hogy kell minél jobban és gyorsabban elmenekülni. A felnőttek meg csak otthon várták haza a kölyköket. Bár, a mi részünk mindig kimaradt, általában a kicsik helyett egymást vertük szét. Később már bevett szokás lett, hogy mi versenyzünk, hogy ki tudja a legtöbbet kiütni, és amiket a kicsik elcsentek, azok lettek a győztes jutalmai.

- Azta... – nézett rám kikerekített szemekkel. – Hát, nekem ez új... Fiolában egészen... aljasul mehetnek a dolgok...

- Hm... Valójában, ott mindenki így fejezi ki a szeretetét. Tudod, megverlek, tehát szeretlek szindróma – vontam meg a vállam ismét.

- Hát, az tuti, hogy nem lennék a pasid helyében – nevetett fel kínosan Dominik, én pedig hirtelen megtorpantam a kijelentése hallatán.

- Szerinted én lealacsonyodtam azoknak a szintjére?! Inkább egyedül haltam volna meg, mint azoknak a bármije is legyek! – vágtam a kezébe az eddig nálam lévő dobozt, majd intettem egyet és csak úgy faképnél hagytam a srácot. Ch, most komolyan. Látta a három srácot és azt gondolja, én is összeálltam minden úton-útfélen lévő jövevénnyel?! Ja, egyértelmű! Hah, de már megint ez! Miért érdekel, hogy mit mond, vagy gondol?! Ugyan már, könyörgöm! Egyszerűen idegesít ez a srác, még ha meg sem szólal, de már az egekben van az agyvizem, és már másodjára érdekli olyan dolog, amihez rohadtul nincs köze! Oké, engem is érdekel egy valami vele kapcsolatban, de én megtartom magamnak! Úgy látom itt viszont nagyon megy ez a „minden érdekel” stílus... Ráadás képe... – Hé! Létra, figyelj már merre mész! – jött nekem az eddig velem szemben haladó, számomra elég ismerős alak, aki nem mellesleg hulla arccal kezdett rám bámulni. Felvontam az egyik szemöldököm, annyira nem vágtam, hogy most mi kínja. – Esetleg arrébb takarodnál?!

- Nem – felelte normál, de ugyanakkor ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nincs dolgom veled, tehát... – kerültem volna ki a srácot, mire ő csak megragadta a vállam. Már csak reflexből is gyomorszájon rúgtam, aminek hatására persze elengedett. – Ajh, remek... – sóhajtottam kikészülten. – Ha te itt vagy, akkor... hol van Drina?! – néztem körbe kissé aggódva.

- Be... bement abba az üzletbe... – mutatott a mellettünk lévő százas boltra. Csodás... Nekem is merre jár ilyenkor az eszem, Párizsba vagy netalántán Japánban?! Fényes nappal megrúgni valakit egy nagy tömegű utcán... Jól van, gratulálok, Ser, eddig bebizonyítottad, hogy Ervin tök feleslegesen vetette beléd a hitét...

- Seredech? Mit keresel itt?! – lépett ki Drina az ajtón, majd a földön guggoló társása nézett, aztán ismét rám. – Neked elmentek otthonról?! Ez egy nyüzsgő utca, akárki megláthatott volna titeket, nem mellesleg, ő is simán feljelenthetne! A szülei zsaruk! – mondta ezeket suttogva, közelebb lépve hozzám.

- Jó, én viszont nem fogok fosni a zsaruktól! – feleltem idegesen, bár továbbra is olyan hangerővel, hogy csak ő hallja.

- Mi?! Te egy rohadt cellá... – de hirtelen abbahagyta a mondandóját, majd sóhajtott egyet és hátat fordítva nekem elindult az időközben kicsit arrébb sétáló srác felé. Ch, ő kereste magának a bajt, most ez is miért az én hibám?! Önvédelemnek hívják ezt, ha zsaru sarj, akkor pontosan tudnia kéne! Drina meg túl kombinál mindent... Meg amúgy is, jelen pillanatban hol nem szarom le a zsarukat?! Ki kell derítenem, hogy miért idegesít fel ennyire az a szerencsétlen Dominik! És, már csak azért is megjegyzem, hogy én tapizásnak vettem az „érintését”! Ha van az embereknek még szeme és saját magánélete, akkor nem fog ebbe belekötni senki! 

3. rész – Megjöttünk, Mirátes

    Reggeli kelés. Korán kelés. Ez számunkra full idegen volt. Fiolában csoda, ha délben betaláltunk az iskola kapuján, és akkor még korán is keltünk fel. Ezzel ellentétben most fél nyolcra már bent kell lennünk, pedig a tanítás csak nyolckor kezdődik. Emitt Drina vérszemet kapott és már fél hétkor keltet mindenkit. Illetve, csak próbálkozott ezzel az öngyilkos kísérlettel...
- Kelj már fel, te tökéletes szerencsétlenség! – hallottam meg Drina hangját, majd a következő pillanatban egy betört ajtó hangjára emlékeztető csattanásra is felfigyeltem.
- Hagyjá' má'! – üvöltött vissza Szili, majd még egy csattanás. Öcsém, itt még aludni sem hagyják az embert, ezekkel összeköltözni tényleg kész öngyilkosság... – Jó, jó, felkeltem!
- Én is így gondoltam! Most pedig takarítsd ki magad ebből a már most szeméttelepnek tűnő szobának nevezett helyiségből! – verte erőből a lábait a padlózathoz a lány, aminek köszönhetően még az ágyam is arrébb ugrált minden léptére. – Seredech! – vágódott ki a szobám ajtaja és feltárta a teljesen eksztázisba esett Drina alakját. – Könyörgőm, legalább te ne nehezítsd meg a dolgom! Szili?! Hol a bánatos égbe vagy?! Aj, a rohadt életbe! – ekkor kidugtam a fejem a takaró alól és érdeklődve figyeltem a lányt, aki idegesen kivágtatott a szobámból, majd elüvöltötte magát. – Srácok, itt egy lány! Seredech, kész a reggeli! – mondanom sem kell, erre mind a négyen egyszerre vágtuk ki magunkat az ágyból és egyszerre lombozódott le a kedvünk, amikor már a konyhában ültünk.
- Basszus, bedőltem, ez nem lehet igaz! – vágta le magát a földre, ülő helyzetből Krisz.
- Ricsi, éhes vagyok... – nyígtam ásítva, ráhajolva a pultra.
- Jó, mit kértek? – indult meg a hűtő felé a srác – Megfelel rántotta? – egy bólintással engedélyeztük a menüt, majd mindenki visszavonult a szobájába. Drina tuti a fürdőbe ment és az is biztos, hogy én is oda száműztem magam, viszont a másik két srácról nem tudok nyilatkozni. Szerintem ők csak az ágyig jutottak el.
    Amikor elkészültem, rájöttem, hogy ki kellene pakolnom, mert a bőröndökből eléggé nehéz kiválasztani valami értelmes ruhát. Ezen agyaltam, amikor lementem a lépcsőn, illetve majdnem legurultam róla... Kissé még kómás voltam. Úú, Ricsi kész lett a kajával, és még a tányérok alá rakott egy-egy fecnit is, melyre a nevünket véste. Bár, enélkül is meg tudtuk volna különböztetni, nyilván az enyém a legnagyobb adag. Múltkor kihívott a három fiú egy versenyre, de végül én nyertem. És a legnagyobb szerencsém az, hogy egyáltalán nem fog rajtam a kaja, ki sem nézik belőlem, hogy mennyit birok enni.
- Hol a fenébe vannak a fiúk?! – lépett be a konyhába Drina. – Nem hiszem el, elfordulok egy fél órára, erre már sehol senki! Segíts, létszi! – nézett rám könyörgően.
- Ajh... – sóhajtottam egy nagyot. – Most miért én?! Legalább több kaja marad nekem, haha! – erre a kijelentésemre persze mindannyian eldugták a képüket. Mily meglepő... Éhenkórászok...
    Megkajáltunk, majd nagy szenvedések árán, de sikerült elindulnunk. A szenvedést úgy értettem, hogy Szili és Krisz megint összeverekedtek, és hol máshol, mint az emeleten. Végül öt perc után megoldódott a dolog: Ricsi felment értük és egyesével rúgta le őket a lépcsőn. Élveztem volna, ha kigurulnak az ajtón, viszont sajnos van a lépcsőben egy forduló az első négy lépcsőfok után, tehát felfogta az érkezésüket a fal. Kár, bár még így is jól kiröhögtük a két srácot. Persze a suliba megint nehéz volt az eljutás. Ricsi elszántan hajtogatta, hogy balra kell menni, mi meg pontosan tudtuk, hogy jobbra van a suli. Ebből akkora összeveszés lett, hogy se jobbra, se pedig balra nem jutottunk egy lépést sem, úgyhogy meguntam az egészet és inkább elindultam a suli felé, a helyes irányba. Ahogy ezt észrevették a többiek, ők is jöttek, csak annyi különbséggel, hogy a két túl energizált majom verekedve tette meg azt az öt percet.

A suli egyébként pont olyan volt, mint gondoltuk: túlontúl csicsás és még egy külön parkszerű valami is tartozott hozzá, ahol mindenki füzettel vagy könyvel a kezében mászkált. A legrosszabb, hogy elkezdtük keresni a balhézósabb bagázst, már csak megszokás miatt is, de itt csak a full nyugalom és a stréber aura a menő.
- Ezek még a havat sem tudják élvezni?! Miért jobb egy több lapból álló szemetet nézegetni, mint jól megfürdetni a csajokat a hóban?! – nézett körbe megrökönyödve Krisz, majd belerúgott egy jókora hóbuckába.
- Üdvözöllek titeket a Mirátes Gimnáziumban, újonnan jött, kis diákok! – hallottuk meg a hátunk mögül jövő mély, férfi hangot. Egyszerre fordultunk hátra, csak éppen arra nem számítottunk, hogy ilyen gyorsan elkap minket egy tanár... Sőt, nem is akármilyen tanár... – Sok „szépet” hallottam már rólatok! Be is mutatkoznék, Kovács Dániel a nevem és én vagyok ennek az iskolának az igazgatója!
- Remek, akkor már tudjuk, kihez kell majd mennünk minden öt percben! – nézett lenézően az igazgatóra Szili, majd a dominanciáját megkoronázta egy gúnyos mosollyal is. Az diri azonban felvette a kesztyűt, a maga kis módján:

- Remélem, erre nem kerül sor. Gyertek, körbevezetlek titeket – indult meg ez a Dániel névre hallgató egyed, mi meg fintorogva néztünk egymásra és ebben a gesztusunkban minden benne volt: suli... (bha -.-"), az hogy nem mi irányítunk... és az is, hogy kivételesen mi lettünk az áldozatok és az igazgató a vadász...

- Ne fáradjon, nem fogunk mi annyit itt lenni, tehát bőven elég a termünk is – szóltam közbe, mire a többiek röhögtek egy sort, a Kovács arcát meg még a mögöttünk lévő tökéletesen fehér fal is megirigyelte. Azért na, majd pont hagyom magam legyőzni, nem? 

- Értem, nos... – köszörülte meg a torkát –, remélem azért ilyenre sem fog sor kerülni és azt is nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a hely. Tudjátok, ti vagytok az elsők és nagyon valószínűnek tartom, hogy nagyon hosszú ideig az utolsók is, akiket így vettünk át félévkor, ráadásul elég gyenge tanulmányi átlaggal. Remélem, ezek a könyvek – ekkor egyesével a kezünkbe rakott egy rakat könyvet, amit nem mellesleg az íróasztaláról szedett le. Ja, igen elfelejtettem mondani, hogy a rizsálása közben betessékelt minket az irodájába – majd segítségetekre lesznek a felzárkózásban. A szekrényetek kulcsa és a száma pedig szintén a legfelső lapon található, az osztálytermetek és az órarend felvázolásával egyetemben. Most, ha nincs szükségetek a körbevezetésre, esetleg mehettek is a termetekbe.

- Jézusom, ezek dög nehezek! – sopánkodott Ricsi már a szekrényeinket keresve. 193-as, csodás... Pont utálom ezt a számot, de mindegy, legalább az egymás melletti szekrények a miénk. Mindannyian fogtuk ezt a rengeteg gyújtóst, mellyel már egy komplett erdőt is fel lehetne gyújtani, majd bevágtuk a szekrényeinkbe. Szó szerint, a mögöttünk elhaladó csaj teljesen megijedt, hogy kiszakad a helyéről a szekrény.

- Hát, legalább nem kell semmit cipelni a táskáinkba – nézte a napos oldalát Drina – Bár, tök mindegy, semmilyen eshetőség esetén sem hoztuk volna magunkkal – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta négyünk eltorzult arcát.

- Remek, tizennyolcan leszünk egy osztályban. Így hogy a f****mba fogok elvegyülni?! – tépte ki a terem ajtaját Krisz. – Baszki!

- Te teljesen barom, takarodj már befelé, de az ajtó nélkül, ha már kiszakítottad! – rúgtam hátba a srácot, aminek köszönhetően beesett a terembe, az ajtó kezében maradt darabja pedig hangos puffanással ért földet.

- Fasza, ezt jól megcsináltad! – veregette Krisz vállát Ricsi. Ekkor esett le mindannyiunknak, hogy három szempár néz minket és szerintem erősen elgondolkodtak azon, hogy nem jó suliba jöttek ma be.

- Még jobb, közönségünk is van... Remek... – sóhajtott egy nagyot Szili. Na, ő meg tiszta pesszimista jelleg, szerintem néha még nálam is sötétebb lelkületű, vagyis Drina totális ellentéte.

- Ti... ti lennétek az új osztálytársaink? – érdeklődött félének és totál csendben az első padban ülő vöröses hajú és barna szemű lány. Ja, amúgy az osztály jellemzése: három padsor, három sor, és kettő férőhelyes padok. Huh, ebből is látszik, hogy nem lesz olyan könnyű az alvás... A kétségbeesésemből a csengő hangja rázott fel, és egy szempillantás alatt arra lettem figyelmes, hogy mindenki heringmódba kapcsol, és már bent is vannak a teremben. Jézusom, nekem most esik le...

- A rohadt életbe! Ennél mélyebbre már tényleg nem süllyedhetek! – akartam beleverni egyet az ajtó megmaradt részébe, de ezt megakadályozta a rajta éppen bejönni készülő tanár. Az öklöm már majdnem súrolta az orrát, de szerencsére még épp időben sikerült visszafognom magam. Hirtelen a kisebb zajok is megszűntek és mindenki falfehér arccal ült tovább a helyén... Mármint, mi öten álltunk, de mi is tök fehérek voltunk. Basszus! Basszus! A rohadt életbe!

- Kedvesem, megtennéd, hogy óvatosabban legyeskedsz a kezeddel? – kérdezte mosolyogva a tanár, nekem meg leesett az állam. „Kedveském”?! Itt mindenki ilyen becenevekkel illeti egymást?! Hol vannak a „barom”, az „agyhalott”, az „elmebeteg”, vagy az ettől még százszor durvább megnevezések?! Hol marad az üvöltözés?! Nyeltem egy nagyot, majd szépen elkezdtem hátrálni, így esélyem sem volt észrevenni Kriszt, akinek ráléptem a lábára, de most nem szólt ezért semmit. – Ne félj, nem harapok!

- Én mindjárt rosszul leszek... – suttogtam, és nem az ijedtség beszélt belőlem, csak az a bizonyos fura érzés, ami hányingert keltett bennem eme hatalmas kedvesség hallatán.

- Nos, bemutatkoznék nektek, én leszek az osztályfőnökötök, Lengyel Tímea. Most pedig, kérlek titeket, hogy ti is mutatkozzatok be a többieknek, egyesével! – mosolygott ránk továbbra is kedvesen. Asszem'... vagy már nem tudom.

- Ja, most én kezdjek? – értette meg a rejtett üzenetet Ricsi, amikor már vagy fél órája mindenki őt bámulta. Ja, nehéz a felfogása szegénynek egy kicsit... Vett egy mély levegőt, majd belevágott a jellemzésbe. – Molnár Ricsi lennék, a fiolai Mendok-ból érkeztem, és... Ja, nincs több mondandóm – vonta meg végül a vállát.

- Ez egy nagyon szép bemutatkozás volt, kérlek foglalj helyett az ablak felőli padsor utolsó sorában – mondta Tímea, le sem hervadó mosollyal az arcán. Ricsi csak bólintott egyet, majd hátrabaktatott a kijelölt helyre. A többiek mind utána fordultak, majd amikor meglátták a srác full unott képét, inkább újragondolták az egészet. Nem is értem miért, Ricsi most még higgadt állapotba is van kapcsolva...

- Szintúgy Mirátes, plusz Benczei-Seredech Krisztián. Bár, eddig egy valaki hívott így, onnantól viszont az illető már soha többé nem beszélt – idáig hallottam, ahogy a többiek nyelnek egy hatalmasat, majd a srác eszelős vigyorától még jobban hátrahőköltek. – Csak vicc, de... Kajak, akinek kedves az élete, annak csak Krisz.

- K-köszönjük eme nagyon kedves bemutatást saját magadról kedves... Krisz... A helyed pedig Ricsi mellett lesz! – mondanom sem kell, amikor a srác megindult mindenki elhúzódott a közeléből. Hát, nem is értem miért, pedig még kedves is volt... A teljes nevét mondta, pedig ő utálja, ha a „Seredech” is szerepel a nevénél. Ez ugyan olyan, mint az én esetem, engem is egyszer próbált meg valaki Mirának hívni, azóta viszont folyamatosan kapott Ervin egy kórházi jelentést a személy állapotát illetően... Rehabilitációs lett szegény, de na... Én utálom a Mirát, amire nem mellesleg meg is van az okom, ezért hív mindenki Seredechnek.... – Hát, ezen meglepődtem, Szili! Kérlek foglalj helyet a második sorban ülő Flóra mellett, az ajtó felőli padsorban! – remek, addig bambultam, míg Szili önjellemzését sikerült nem felfognom... De legalább jó helyre került, csak kár, hogy ez a Flóra nevű kis csaj pont eléggé visszahúzódó... Na, Szilikém, őt próbált megfektetni, mert addig oké, hogy pont az eseted (hosszú fekete haj, és barna szem), de szerintem semmire nem mész majd ezzel a ténnyel.

- Sziasztok, Molin Drina! Szerintem én vagyok a csapat legoptimistább tagja, és nem mellesleg velem még jól is jártok, ugyanis ötünk közül nekem van egyedül annyi eszem, hogy érdekel is a többiek véleménye. Öm... Ja, és nem fogok bántani senkit, mindaddig, ameddig nem akartok a barátaimnak ártani, mert arra viszont nagyon bekattanok, és akkor garantálom, hogy nem egy törött csonttal mentek kórházba! – lett egyre kísértetiesebb a hangja és egyben a légkör is Drina körül, amikor az utolsó mondatát kiejtette a száján. Nem mellesleg ezután visszavette a mosolyát, majd helyet foglalt a tanár által kijelölt helyen: középső padsor, második pad, egy srác mellett, akinek bár mondták a nevét, de nem figyeltem. A külseje: eléggé félénk srácnak néz ki (de van egy olyan érzésem, hogy ezzel a taggal még lesz egy-ként problémánk), sötétbarna hajának a színe már majdnem a feketére emlékeztet, szeme pedig méregzöldben pompázik... Hm, a méregről jut eszembe...

- Benczei-Seredech Mira, magyarul a nehéz felfogásúaknak: Seredech! Higgyétek el, nem akarok senkit a Miráért kórházba küldeni. Öm... Sok minden van, amit utálok, és kevés dolog van, amit szeretek. Felsorolni semmi kedvem, úgyhogy... asszem', ennyi lenne – vontam meg a vállam, majd ránéztem a tanárra, aki kicsit meglepetten állt a helyén, továbbra is mosolyogva. Ez a mosoly lehet neki a védjegye, vagy tudom is én, de rohadtul kezd az idegeimre menni. Végül meguntam a várakozást és helyet foglaltam az utolsó üresen hagyott helyen: Ricsiék előtt, és nem mellesleg Dominik mellett, pont az ablaknál, mely alatt volt egy radiátor, így még a hátamat is neki tudtam dönteni melegítés gyanánt.

    Az óra további része tök unalmasan telt. Az ofő valami olyasmiről beszélt, hogy lesz egy bál, vagy mi, amit a mi osztályunknak kell előkészítenie. Ez azt jelenti, hogy van az egész megszervezésére egy hetünk és az egész alatt tényleg mindent értek. Kaja, pia, termek feldíszítése, zene, esetleges zenekar meghívása, stb. Amikor ezt meghallottuk a srácokkal csak kétségbeesett pillantást váltottunk egymással, majd a jó hír hallatán szerintem mi örültünk a legjobban: „Ezen az egy héten nem lesz tanítás nektek, az előkészületek rengeteg időt és energiát fognak magukba foglalni!” Juhú, az első hétfői napunkon egy ilyen jó hírrel indítani?! Eskü megyek és dobok egy szaltót! 

2. rész – Viszlát Fiola, üdv... Pest

- Tehát, vége... – szólalt meg Drina, amikor a vonat végleg kigördült Fiolából. A város határán túl egy erdős rész következett, majd már nem is érdekelt minket többet a kinti táj. Úgy sóhajtottunk fel, mintha egy ember ülne a kabinban, pedig mi öten voltunk és lehet, hogy pont most hoztuk meg életünk legrosszabb döntését.

- Valójában, most kezdődik, nem?! – kérdezte Ricsi hátradűlve az ülésen.

- Nem, úgy értem ennek lesz vége. Elég erősek vagyunk mi a Mirátes-hez? Vagy, egyáltalán Pesthez? Kitudja, az mégis a főváros, biztos nálunk százszor erősebb emberek élnek ott... – vázolta tovább a félelmét Drina, mi pedig csak csendben figyeltünk magunk elé, ki-ki a maga módján.

- És?! Mi van akkor, ha erősebbek?! Majd addig edzünk, míg le nem nyomjuk őket! – próbálta egózással fellelkesíteni a társaságot Krisz, megjegyzem, teljesen eredménytelenül. Na, az meg már egy másik dolog, hogy ő sosem volt az a fajta, akinek az ilyen dolgok mentek volna... 

- Kemények vagyunk mi, engem csak Seredech tud félelemben tartani... Ma majdnem meghaltam, ettől rosszabb nem lehet már az a Mirátes sem – fújta ki lassan és szaggatottan a levegőt Ricsi.

- Plusz, ott is biztos lesznek jó csajok! Már alig várom, hogy megismerjem az összeset – dörzsölte össze a tenyerét Szili és mivel pont úgy ültünk, hogy én a szélén, ő meg mellettem, így ráraktam a lábam az övére és kényelmesen lejjebb csúsztam az ülésben. Szili egyébként ugyanezt csinálta, csak éppen ő a velünk szemben ülő Krisz és Drina közötti részre pakolta fel a patáit. Ricsi Szili mellé vágta le magát az ablak mellé, természetesen. Krisz kihasználta a lehetőséget, hogy lett egy kis szabad hely előttem, így ő meg elém pakolta fel a lábát. Kényelmes egy bagázs vagyunk, na. 

- Ne már, skacok! Ne kényelmesedjünk el ennyire, még Ricsi is tud normálisan ülni... – sopánkodott Drina, majd ránéztünk Ricsire, aki szokásától eltérően tényleg normálisan foglalt helyet. Ez a látvány eléggé fura volt számunkra, de a jelenség érdekeltsége még sem tartott két másodpercnél tovább. 

- Mondod ezt te... – sóhajtottam, mivel Drina a hátát támasztotta az ablaknak és felhúzott lábára nehezedve szemlélődött.

- Jé, még tudsz beszélni?! Már féltem, elment a hangod, vagy tudom is én – nevetett gúnyosan Krisz, a kijelentésére viszont belevertem egyet a lábába, vagyis csak akartam, mivel ezt a tetettem megérezve folyamatosan húzgálta a lábát össze-vissza. Nos, nem baj, ami késik, nem múlik. 

- Ha nem akarod, hogy kivágjalak az ablakon, bekussolsz! – fenyegettem meg inkább, mire az arcáról lehervadt a diadalittas vigyor. Hjaj, mondtam már, hogy mennyire gyerekesek vagyunk?

- Mikor is van jelenésünk a dirinél? – érdeklődött büfögve Ricsi. Hát, mondanám, hogy ez is meglepetést okozó cselekedett volt tőle, de... Kit is akarok álltatni?!

- Holnap, tudod kezdődik a második félév, satöbbi... – sóhajtottam, majd kikaptam a kezéből az energiaitalt. Imádom, egyszerűen csak ez tart életben és van egy olyan érzésem, hogy a Mirátes-ben még ezt is tiltják. Mondjuk, édes mindegy, én már elmúltam 18, szóval felőlem azt tiltanak meg, amit csak akarnak. Vagyis, mégsem... Megfeledkeztem a többiekről, mert addig oké, hogy Krisz is betöltötte már a 18-at, a többiek viszont még nem, ráadásul, ha nem viselkedünk jól, akkor tuti a zsaruk cellájában kötünk ki, viszont ez esetben meg tök felesleges volt eljönnünk idáig.

- Remek, akkor holnaptól jó gyerek imidzs, és másfél évig robot, majd a múltnak annyi! Ja, valahogy csak kibírjuk... Valahogy... – számolgatott Szili, mintha csak kitalálva a gondolataimat. De, nem lepődnék meg, ha mindenki ezen a témán kattogna, még Krisz is, aki közismerten agyatlan személyiség. 

- Huh, ez a másfél év baromi sok... Mégis, hogy a jó életbe fogunk mi megjavulni, amikor azt sem tudjuk, hogy miben vagyunk rosszak?! – értetlenkedett Ricsi a fejét vakarva. Hát, igen... Ez egy nehéz kérdés, amire úgy néz ki rajtunk kívül mindenki tudja a válasz. A szüleink, Ervin... Eddig jó az arány... 

- Krisz, becsuknád az ajtót? – nézett Drina a srácra, aki csak feljebb ágaskodott, majd egy erős lökéssel meglendítette az ajtót, ami olyan szinten becsapódott, hogy szerintem még két vagonnal arrébb is hallani lehetett. Ja, szerintem erre értette Ricsi a „megjavulást”... – Na, figyuzzatok! Nehéz lesz, nem tagadom, de megcsináljuk! Ervin is számít ránk és most azért vagyunk itt, mert mi is bánjunk, amiket tettünk. Gondolom a megjavulást kezdhetjük azzal, hogy megtanuljuk, hogyan kell becsukni egy ajtót. Kizárt, hogy ezt eltűrik majd Mirátes-ben... És, szerintem, ha megértjük azt a lényeget, amit Ervin is megpróbált felfogatni velünk, akkor nem lesz gond és hamar letesszük az érettségit.

- De én nem tudok kedves lenni az emberekhez... Nálam kimerül a kedvesség fogalma, ha mondjuk leverhetlek titeket. Azt full szeretetből teszem... – kezdtem el rázni a lábam idegesen, aminek Szili eléggé megörült. A dolgot mondjuk nem vágom, de a mosolyt az arcáról le sem lehetett volna törölni. .

- Ja, azt vettem észre... – szólt közbe Ricsi.

- Pofád lapos, vagy megint befogjam én neked?! – érdeklődtem, majd elkezdtem a plafont vizslatni. – Látjátok?! Ahonnan mi jövünk aligha tanították meg a kedvesség fogalmát. Lopni, vagy csalni már simán tudtunk két-három évesen, de bezzeg egy k... kö...

- Köszönöm – segített ki Drina.

- Ja, az! Na, még mindig nem tudom kinyögni, pedig már tizennyolc éve próbálkozok vele – fújtattam kikészülten, ami nálam nem számít új dolognak. Valamilyen formában mindig full ki tudnak készíteni az emberek. Vagy, csak úgy alapjáraton az élet... 

- Ja, nekem még a boccsal is bajom van, az idegeimre megy ez a szó! – szállt bele Krisz is a lehetetlen szavak kimondásába.

- Hát, a helyzet az, hogy valahol el kell kezdeni... – sóhajtotta Drina, aki a csapatunk legoptimistább tagja. Verekedni azt nagyon tud, viszont ennek ellenére tök kedves csaj és mindennek a napos oldalát látja. Nem is értem, hogy, hogy keveredett közénk...

- Egyenlőre van nagyobb problémánk is... – szólt közbe Ricsi. – Mondjátok, hogy van szállásunk!

- Van, otthon találtam ezt... Ervin lerendezett nekünk egy hat szobás albérletet, de csak három hónapi lakbér van rá. Utána magunkra vagyunk utalva... – vette elő a táskájából az említett borítékot Drina, amiből még saccra is legalább 500.000 Ft virított ránk.

- Huh, legalább három hónapig lógathatom a lábam... – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt Szili.

- Dehogy is! Utána mit csinálunk, utcára kerülünk?! Meg valamiből kajálnunk is kell! Tehát, a suli mellett szépen dolgozunk is, vagy tényleg kinyiffanunk! És ritka szégyen lenne, ha nem egy ottani banda nyírna ki, hanem az éhség! - szólt közbe Krisz, ami a személyét tekintve eléggé nagy meglepettséget hozott maga után. Amúgy, a mai napunk nem állt másból, csak alvásból és egy kicseszettül nagy meglepetéshullámból... 

- Ja, jó... Leesik lassan nekem is, hogy totál magunkra vagyunk utalva mostantól... – sóhajtott Szili. Hm, igen, lassan mindannyiunkban tudatosul, hogy ez mégsem lesz olyan sétagalopp, mint azt mi vártuk, és ez a másfél év is tuti, hogy nem fog hamar elmenni. Öcsém, mi mindent meg nem teszünk...

- Miért is csináljuk ezt egyáltalán?! – mondtam ki hangosan a gondolatomat, majd gyorsan hozzátettem: – Azt ne mondjátok, hogy csak mert én is bele mentem, mert akkor egyesével lökök ki innen mindenkit!

- Nekem jó bulinak tűnt! Meg az is csábított, hogy eltűnhetünk arról a helyről – felelte Ricsi elgondolkodva.

- Na, meg az sem kis pálya, hogy minden bűnünk, egy kis áldozat után, csak egy szemvillanás alatt el fog tűnni. Nem fog tudni róla más, csak mi... – elmélkedett tovább Szili.

- Meg talán valamiféle bizonyítási vágy is... Hisz, mennyire fogja majd őket enni az irigység, ha megtudják, hogy mi kijutottunk arról az elátkozott helyről és még túl is éltük! Már csak ezért is megéri az egész – szólalt meg hirtelen Krisz, ami mindenkit meglepett. Mármint, nem az, hogy megszólalt, hanem az, amit mondott. Ő mindig oda ment, meg azt csinálta amit én is. Megvan rá a maga kis indoka, ami viszont tök jól esik és nem is zavart sosem az, hogy együtt barmoltuk szét az életünket, de, vajon kinek akar bizonyítani?! Mert tuti nem a többieknek, az ezer százalék. – Te?

- Nekem meg olyannyira mindegy volt, hogy hol teszem tönkre az életem. Aztán rájöttem, hogy nagy lehetőség, nem kéne kihagyni, legalábbis nektek az, úgyhogy úgy voltam vele, hogy csináljuk. Drina?! – néztem a lányra, aki eddig teljesen csöndben hallgatott minket.

- Hát, nagy lehetőség kiszabadulni onnan, az a légkör előbb-utóbb kifullasztott volna minket – vonta meg a vállát, majd kinézett az ablakon. Szerintem ő az egyetlen, aki valamilyen szinten örül ennek az egésznek. Végül is, valahol, ebben az országban élnek a vér szerinti szülei. Nem hiszem, hogy ez nem fordult meg a fejében, amikor átgördültünk Fiola határán.

- Figyu! Nem akartam elmondani, de... – kezdtem, mire mindenki kíváncsian nézett engem –, Ervin azt mondta, hogy szereztünk ott egy erőt és kisugárzást, ami már rajtunk áll, hogy, hogy használjuk fel. Egyszóval, tőlünk függ, hogy milyen célra használjuk fel ezt a tudást. Én azt mondom, hogy ameddig fel nem mérjük a terepet, addig maradjunk ugyan ilyenek, sőt! Meg akarunk változni, csak mert egy új helyre megyünk?! Ne görcsöljünk rá, mert emiatt vagyunk ilyen... megviseltek... Nem azt mondom, hogy majd, amikor leszállunk a vonatról, menjünk neki az első embernek, akit megláttunk, csak... ezt kellene szerintem visszafogni. Utána, akinek nem tetszik a stílusunk, az így járt!

- Ez igaz! Akkor, tartsátok ide a kezeteket! – biztatott minket Drina, majd előre hajolva közénk rakta a kezét.

- Csináljuk így, jelenleg úgy sem tudunk mást tenni! – csapta rá a kezét a lányéra Ricsi.

- Mellesleg, így is attól féltünk, hogy 180 fokos személyiség csere kell. Ez így megnyugtatóbb! – vágta a pracliját a többiekére Szili is.

- Aj, megint azt csináljátok, amit elsőre kinyögök... – nyomtam el egy hatalmas sóhajt, majd Krisz megragadta a kezem és az övével együtt a többiekére rakta.

- Ja, de ez így jó! – kacsintott. – Plusz, mi ilyenek vagyunk! Próbáljuk meg, aztán meglátjuk mi sül ki belőle!

- Szuper, akkor hajrá! Vigyázz, mert jövünk... Mirátes! – dobtuk fel egyszerre a kezünket a magasba, majd röhögve visszavágtuk magunkat az eredeti helyzetünkbe. Végül addig paráztuk szét az agyunkat, hogy megérkeztünk Pestre.

- Na, akkor hogyan tovább?! – kérdezte Krisz, amikor a nagyvárosi tömegben már minket is majdnem elhagyott, pedig mindannyian egy helyben álltunk, még ő is. – Basszus, ez a „Nem megyek neki minden első embernek!” eskü egyre nehezebben betartható, pedig még csak egy perce vagyok itt!

- Oké, itt a térkép nálam, most már biztonságban vagyunk! – kapta ki Drina kezéből a térképet Ricsi. – Akkor jobbra!

- Vettük, tehát balra! – sóhajtottunk egyszerre a többiekkel, majd elkezdtünk az ellenkező irányba sétálni, mint amerre a srác mondta. Nem véletlenül, ennek a gyereknek a tájékozódási képessége egyenlő a nullával, vagy már a mínuszt veri....

- Oké, akkor itt egyenesen! – szólalt meg ismét Ricsi, nekem pedig kedvem támadt kitekerni a nyakát.

- Fú, te tökéletes marha! – indultam meg felé, majd egy gyors mozdulattal kivettem a kezéből a térképet, amit ő nem akart hagyni, így gyomorszájon könyököltem. Ez persze megtette a hatását és a földön fetrengett egy sort. – Mond, te teljesen hülye vagy?! Egyenes, amikor itt van előttünk egy bazi nagy fal?! Repüljem át, vagy mit csináljak vele?! És... – ekkor vettem egy mély levegőt, majd nekivágtam a térképet Szilinek, aki a többiekkel együtt röhögött Ricsi nyomorán. – Fogjátok már be a retkes képeteket, idióták! Na, végre, egy értelmesnek ígérkező ember... – láttam meg egy srácot, aki jobbról közeledett felénk. A srácok persze full szemügyre vették, főleg Krisz, mert ugye az illető egy fiú volt, mint az előbb is említettem. Tök átlagos: barna haja kócosra volt csinálva, a tengerkék szeme pedig már szinte világított. – Szia, bocs, de segítenél? Kissé eltévedtünk, mert egy olyan idiótára bíztuk magunkat, aki alapba tájékozódási analfabéta, plusz még fordítva is fogta a térképet...

- Persze, hova szeretnétek eljutni? – kérdezte az idegen tök kedvesen. Aha, szóval ezt jelenti a kedvesség. Hányok tőle, bár meg is értettem a lényegét.

- Na, kedvesség minta példánya... – duruzsolt Krisz.

- Krisz, kuss, vagy te is ott fogsz fetrengeni Ricsi mellett! – szóltam a srácra, majd egy nagyot sóhajtva fordultam az idegenünk felé. – Tehát, a harmadik kerületbe kellene eljutnunk, de van egy olyan érzésem, hogy jóval odébb vagyunk.

- Ha ennyire tudod, miért kellett megkérdezni valakit?! – értetlenkedett tovább Krisz...

- Csak egy pillanat – mosolyogtam rá a srácra, aki kissé leesett állal nézett minket, majd egy aprót bólintott. – Te, én most fojtalak meg! Azt mondtam fogd be a képed, mit nem lehet ezen érteni, ha?!

- Most mi a kiakadások oka, ismét?! – kérdezett karba tett kézzel vissza, majd Drina elrángatta az idegent mellőlünk egy kicsit odébb, hozzájuk pedig csatlakozott Szili, aki Ricsit kaparta fel a földről.

- Hogy fel tudod tornázni az agyam az egekbe! – fogtam meg a srác haját, majd elkezdtem lefelé húzni a fejét, ő meg persze követte a mozdulatot, mivel a hajára pont kényes. Közben azért próbált felém nyúlni a kezével, gondolom ki akart gáncsolni, de nem jött be neki. Egy gyors mozdulattal elugrottam előle, majd az egyik lábamat rávágtam a kezére, még a másikkal mellkason rúgtam, a haját elengedve pedig borult egyet a srác, de nem tudott messze kerülni, ugyanis még mindig a kezén álltam. – Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy eltöröm a kezed! És tudod, hogy én megteszem! – fújtam ki ismét idegesen a levegőt, majd az idegen felé fordultam. – Nos, akkor ott tartottunk, hogy... – de ekkor megéreztem, hogy Krisz készül valamire, ezért a biztonság kedvéért hátrahúztam a másik karját is, míg a lábammal továbbra sem engedtem el a jobb kezét, és ráadásként az egyik kezemmel belekapaszkodtam a hajába, tehát, egyáltalán nem tudott megmozdulni „szegény”. – Na, végre!

- Szóval, itt mindenhol ilyen sok sikátor van? – kérdezte Szili körbenézve, mire nekem is leesett, hogy valahogy bekeveredtünk egy sikátorba.

- Ja, itt elég sok van, szinte ebből áll az egész város – ébredt fel a sokkból a közénk keveredett srác.

- Az remek, közönség nélküli kiiktatás! – röhögött Ricsi, mire Drina kedvesen lapockán rúgta a srácot, aki köhögve állt arrébb.

- Na, akkor, merre is kell mennünk harmadik kerület felé? – érdeklődött a lány.

- Ja, igen. Szóval... Lehet inkább el kéne kísérnem titeket, ahogy elnézem, eléggé nehézkesen jutnátok oda... – nézett végig rajtunk a srác.

- Hé, csorog a nyálad! Engedj el, te némber! – rúgkapált Krisz, mire rátérdeltem a hátára, és a térdemmel előre toltam a srácot, míg a karját egyre jobban veszítettem hátra.

- Tudod kinek csorog a nyála és tudod kit hívj te némbernek! Fú, a világ áldott meg veled, áá! – dühösen engedtem el Kriszt, majd a karját megragadva nekivágtam a legközelebbi falnak. Félreértés ne essék, nem vagyok én olyan erős, hogy simán elbírjak egy ekkora állattal. Csupán minden azon múlik, hogy mikor támadsz és hova. Meglepetés és véletlenszerű támadás. Ha ez a kettő meg van, az ellenfeled lehet akármilyen nagy arc, nincs sok esélye ellened. Drina is ugyanezt a taktikát alkalmazza, nagyon jó sikerrel. Plusz, sajna érdekel az anatómia, így pontosan tudom, hogy hova kell egy kisebb-, vagy egy nagyobb ütés ahhoz, hogy az ellenfél gazdagodjon egy törött csonttal. Drinának még azt is megtanítottam, hogy hol vannak azok az idegek, amiket ha erősebben megnyom az illetőn, az tehetetlen lesz egy ideig. A srácok meg alapba erősek, nekik nincs szükségük ilyen „alantas” támadási módra, viszont lehet megúsztak volna ők is egy-két felrepedt ajkat, vagy betört orrot, ha néha nem csak fejjel mennének a falnak.

- Basszus, tuti kicsavartad a karom... – fogta a vállát Krisz, felállva a földről, mire csak a szememet forgatva közelebb lépted az idegenünkhöz.

- Na, esetleg... Maradhatna ez köztünk?! – érdeklődtem, mert ez is testi sértésnek számít, ő ráadásul végig nézte, úgyhogy, ha szól a zsaruknak, nekünk már az első órában annyi.

- Persze... – pislogott nagyokat, a szemembe nézve.

- Aha, pasik csajfogó tekintete... Nem tudom, melyik szánalmasabb: ez, vagy a csajok, akik beveszik... – sóhajtottam, majd ránéztem Ricsire, hogy él-e még. Illetve, azt hallottam, hogy még igen, csak azzal volt itt a gond, hogy még mindig fuldokolt.

- Tévedsz, ez egy egyszerű nézés volt, de kösz, hogy szánalmasnak tartasz... – nézett rám Szili, tetettet haraggal a szemeiben.

- Ja, alap – vontam meg a vállam, nem értve, hogy Ricsi mit szenved még össze.

- Hupsz, talán túl erősen rúgtam meg... – nevetett Drina, majd odaugrott az idegen elé és a kezét nyújtotta felé. Én felvont szemöldökkel néztem ezt a kis gesztust, otthon ez nem volt megszokott. Fiolában csak jól benyomtál egyet az új tagnak, aztán kezdődjék a harc, lássuk mennyire erős. – Molin Drina, örülök a találkozásnak!

- Hogy mi?! – kaptam hányingert rögtön ettől a túlzott szeretetrohamtól. – Na jó, nekem ezt fel kell dolgoznom...

- Szevasz, becses nevem Kovács Szilárd, de csak maradjunk a Szilinél – nyújtotta ő is kezét, mire én megint csak hülyét kaptam. Jesszusom, ezek szerint nekem is kedvesnek kell lennem?! – Nem mellesleg, aki épp megfullad, Molnár Ricsi! Az ott pedig, aki éppen... Hé, hova lett Krisz?! – nézett körbe, mire mindenki elkezdte Kriszt keresni.

- Hagyd, majd visszajön! – legyintettem, majd folytattam ezt a nagyszerű ismerkedést: – Na, az a seggfej Benczei Krisztián volt, de hidd el, nem akarod te így hívni, nem nagyon szereti. Maradjunk annál, hogy Krisz – néztem fel rá, mert ugye, kábé az álláig érek, meg amúgy is a táskámon ültem. – Mellesleg, engem Seredechnek hívnak.

- Seredech, nem illik így bemutatkozni! Mond a teljes neved! Gyakorold, a suliban úgyis hatszázszor kell elismételned – szólt rám egyből Drina, mintha minimum a fegyelmezőtanárom lenne. Amúgy meg, hatszázszor, hát hogyne. Egyszer elmondom, aztán kész. 

- Fú, úr isten... – forgattam a szemem unottan. – Jó, Benczei-Seredech Mira. De, csak Seredech, mint mondtam az előbb is...

- Baszki, életemben másodszor hallom, hogy a teljes nevét mondja – lepődött meg Ricsi, aminek hatására abbahagyta a köhögést.

- Hé, gerlepár, haladjunk már! Még mielőtt nagybácsi nem leszek... Öregem – robbant vissza Krisz, az isten tudja, honnan. – Ricsi, élsz még?! Azt hittem egyel kevesebben leszünk...

- Tudod, a drága húgod kinyögte a teljes nevét, és annyira meglepődtem, hogy elállt a fuldoklásom! – szólt vissza egyből a srác, Krisz meg felvont szemöldökkel nézett rám.

- Könyörgöm, kedves vagyok, az a baj, nem vagyok kedves, az a baj! Döntsétek már el, kezdem elveszíteni a fonalat! – szóltam rájuk, teljesen kikészülten a tenyereimbe temetve az arcomat. 

- Fú, jézusom... – fogta a fejét kétségbeesetten Krisz. – Na, csórikám, tiplizhetsz, kösz az eddigi semmit, innentől elboldogulunk! Csapat, fogtam taxit!

- Öm, akkor... Viszlát... – rohant el gyors léptekkel mellettünk ez az idegen, akinek hiába mondtam el a teljes nevem, mert ő még arra sem volt képes, hogy benyögje a sajátját! Jézusom, és kinek a hibája?! A gyökér Krisszé, természetesen, ki másé lenne?!

- Taxi, jól van, okoskám! – vertem fejbe a srácot, aki értetlenkedve fogta a fejét azon a ponton, ahol az imént lecsaptam. – Öten vagyunk, észkombájn, és a taxiba csak négyen férünk be! Jézusom... de, semmi para, te majd futsz az autó után, ha már ennyi eszed van!

- Mondom, hogy Ricsit nem számítottam bele! Amikor elmentem még döglődött! – mondta el a szerinte teljesen logikus érvet Krisz.

- Istenem, jó... – legyintettem. Ebbe a témába inkább nem kezdenék bele, már így is feltolta az agyam... – Na, akkor... préseljük be magunkat a taxiba... – indultam meg, felkapva a cuccomat az autó felé. Végül, kiderült, hogy még a csomagok is alig férnek el a csomagtartóban, nemhogy mi... Krisz bevágta magát az anyósülésre, mi négyen meg hátul próbáltuk nem megölni egymást. Igazán nehéz volt, tekintve, hogy fél órát nyomorogtunk egymáson, de legalább végre elértük az úti célt és végre megtaláltuk azt a retkes házat is.

    Kertes házról van szó, a bejáratnál egy kisebb kert, hátul egy négyszer akkora és még egy terasz is járt hozzá. Egyébként, eléggé otthonos kis hely, belépve az ajtón rögtön a nappaliban találod magad egy TV-vel, egy kanapéval és kettő fotellel. Az ajtó mellett közvetlenül bal oldalt jön egy lépcső, mely kábé 20-30 lépcsőfokkal vezet fel az emeletre, ahol négy szoba vigyorgott ránk. Az ötödik helyiség a fürdő volt, egyébként. Lent, a lépcső alatt elmenve bejuthatunk a konyhába, a bejárat másik oldalán pedig ismét két szoba. A földszinti szobákhoz hozzátartozik egy-egy fürdőszoba is. Ezt a két lakosztályt Krisz és Ricsi foglalta le magának. Egyiken sem lepődtem meg, mindegyik lusta lépcsőt mászni. Én az emeleten lévő harmadik szobát választottam, melyhez szintén tartozott egy fürdő. Szilié volt a középső szoba és a vele szemben lévő fürdő, aminek ekkor értettük meg a lényegét. Aztán, a szoba lényegét nem értettük, mivel ez az egyedüli, aminek nincs beépített fürdője, de mindegy is. Drina „részlege” közvetlen a lépcső előtti ajtó mögött volt. Egyébként az összes szobához tartozik egy-egy terasz is, függetlenül attól, hogy az emeleten vagy a földszinten található az.

- Zsír, ide pont befér egy medence is! – nézegette a kertet tök vidáman Szili. Ja, neki vízmániája van... Ha lenne is medence, akkor tuti a nap 24 órájából minimum 40-et ott töltene.

- Zsír, menő a konyha! – örvendezett Ricsi is a kis „szerelme” láttán.

- Én meg rájöttem, hogy a suli öt percnyire van innen – ült fel a konyhapultra Drina, megszakítva a mondatával a "zsír" láncot. 

- Aha, stréberkém... – nézett rá értetlenül Krisz. – Ez miért is lényeg?!

- Mert sokáig tudsz aludni, te nagyon elcseszett! – adtam választ a srácnak Drina helyett. Komolyan, néha megkérdem, hogy miért a tesóm... Semmi haszna, plusz még sík hülye is.

- Ja, az jó – vonta meg a vállát, majd levágta magát a kanapéra.

- Azta! Én menten berosálok! – esett le Szili álla teljesen. Próbáltam becsukni neki, de ő folyamatosan eltátotta. Ezt a negyedik menet eljátszása után meguntam, úgyhogy inkább azt kezdtem el nézi, hogy mi akasztotta ki ennyire. Ja, jó... Egy újabb liba, juhú.... Micsoda öröm, főleg, hogy csak az utcában sétált el, valószínűsítem, hogy ez a csaj nem lesz áldozat...

- Na, el sem hiszem! – örvendezett tetetett örömmel Drina. – Egy újabb egy éjszakás kaland.

- Pasik... – forgattam a szemem unottan. Na, pont ezért nem voltam én még szerelmes. És nem mellesleg Drina sem. Három éves korunk óta ismerjük egymást Drinával, és az otthoni pasik mind ilyenek voltak, mint ezek a tökéletes barmok. Egyiknek sem jött számításba egy komoly kapcsolata lehetősége. Na jó, én kérek elnézést, Krisznek volt egyszer egy egynapos kapcsolata. Megjegyzem, az is csak azért, mert elfelejtette közölni a csajjal, hogy „Sorry, tipli!”, így véletlenül lett neki egy huszonnégy órás kapcsolata, ami után már üdvrivalgást csapott, hogy ő mennyire komoly kapcsolatban élt egy lánnyal. Ja, és még nem csak komoly, de hosszútávú is. Pasi logika, jesszus.... Na, visszatérve, minket még meg sem csókoltak Drinával. Lehet tök cinkes, én 18 vagyok, ő meg lassan ennyi lesz. De, kit izgat?! Eldöntöttük, hogy egy olyan szemétnek sem adjuk oda az elsőt semmilyen értelemben, tehát... ez van.

- Szerinted itt lesz egy normális fiú? – kérdezte Drina, kitalálva a bambulásom témáját.

- Passz! De kétlem, ez a főváros, ha van is itt, vagy foglalt, vagy... vagy nincs – vontam meg a vállam, majd felbontottam az energiaitalomat.

- Ja, igazad lehet... – felelte ő is sóhajtva.

- Hé6, te még kiskorú vagy! – szóltam rá egyből, amikor láttam, hogy a cigis dobozért nyúl.

- Mondja ezt az, aki 14 évesen már bagózott – röhögött fel a lány, mire én is mosolyogva adtam igazat. Amúgy, viccből szóltam rá, az ő élete, azt csinál vele, amit csak akar.

- Na, én léptem aludni. Holnapra be kell magolnom a kedvesség alapfeltételeit... – intettem, majd felkaptam pár szál cigit a pultról és már mentem is fel a szobámba. Elég necces lesz a holnap... Kitártam, pontosabban kicsaptam az erkélyem ajtaját, majd rátámaszkodva az erkély korlátjára rágyújtottam. Hm, ja... Talán, tényleg sok dologban voltunk benne Fiolában, amiben nem kellett volna... Mindegy, ez sem egy veszélytelen környék. Ekkor láttam meg a szemem sarkából, hogy valaki kijön a mellettünk lévő házból és szintén az erkélyen pihentetni magát. Huh, micsoda szerencse, nem vett észre.

- Áá, jesszusom! – sikoltott fel a csaj hirtelen. – Ne ijesztgess, majdnem megállt a szívem! – fogta a szívét a lány...

- Öö, ja... bocs... – néztem rá furán, majd a lány hirtelen hátra kapta a fejét és elkezdett hátrálni, majd nekiütközött a korlátnak, tehát, ha jól vettem észre, akkor menekülőutat keresett.

- Hát itt vagy, Kitti! Megmondtam már, hogy ne... – robbant ki az ajtón egy srác, majd amikor meglátott, el akadt a mondatával és én is meglepetten néztem vissza rá.

- Na, bátyus, létsziiii! – nyújtotta el az „i” betűt, az ezek szerint Kitti névre hallgató, olyan 14-15 év körüli lány. És, amúgy azt mondta, hogy „bátyus”? Mi sosem beszéltünk így egymással Krisszel... Fura, milyen különbségek vannak a családi kapcsolatok viszonyát tekintve itt, mint Fiolában. – Oké, köszi! – ugrált be végül a lány, amikor a bátyja nem reagált semmit.

- Mi?! Hé, én nem mondtam... Áá, mindegy, úgyis azt csináld, amit akarsz... – sóhajtott legyintve a srác.

- Hahaha... – nevettem el magam, már folytak a könnyeim, annyira nevettem ezen. – Bocs, de ez rohadt nagy! – pattantam fel a korlátra, majd kényelmesen nekidőltem a falnak. Annyira furák itt a házak is, ez egy házrész csak, de közben egymáshoz van építve legalább hat másik ház. Így például az én erkélyemet és azt az erkélyt, ahol most a srác áll, csak egy korlát választ el egymástól, és egy kábé két centis rés a két erkély között.

- Szóval, akkor ti vagytok az új szomszédok – vette a lapot a srác.

- Ja, valami olyasmi. Előre szólok, hangos társaság vagyunk – figyelmeztettem az eget nézve. Tök jól lehet innen látni a lassan csillagos eget. – Amúgy, ha már így másodjára is beléd futok, elárulhatnád a neved.

- Ja, bocsi, délután nem volt alkalmam rá, de... Szverek Dominik – nyújtotta felém a kezét, én meg először felvont szemöldökkel néztem rá, majd leutánoztam ugyan ezt a mozdulatát. – Te pedig Seredech, ha jól rémlik.

- Mertem ajánlani, hogy emlékszel a nevemre – mosolyodtam el gúnyosan, mire hirtelen elkapta a kezét. Na, erre ismét kitört belőlem a nevetés. – Egyébként, nem állt szándékomba bántani, vagy ilyenek.

- Reflex volt, bocsi – nevetett kínosan, a tarkóját vakarva Dominik. – Ez a te szobád, vagy... Bocsi, nincs sok közöm hozzá, csak kíváncsi vagyok.

- Tényleg nincs sok közöd hozzá, de egyébként az enyém – vontam meg a vállam ásítva.

- Seredech! – rontott be a szobám ajtaján Ricsi. – Seredech, van piám, nézd! Óó, szevasz! Várj, te vagy az, aki segíteni akart!

- Igen, te meg az, aki majdnem megfulladt – nevetett Dominik, mi meg követtük őt Ricsivel.

- Mit hoztál, Ricsi?! – érdeklődtem, csillogó szemekkel.

- Na, képzeld! Krisz ezt neked küldi – lépett hátrébb, miután a kezembe nyomta az üveget. Egy sima boros üveg volt, legalábbis az elején annak tűnt... Valójában egy kígyót zártak az üvegbe, és mivel tiszta por és pókháló volt az egész, sejtettem, hogy nem az értelmi szerző Krisz tette bele szegény állatot, csak találta valahol.

- Aj, na jó, ne fárasszatok! – dobtam Ricsinek az üveget, aki könnyűszerrel elkapta. – Mond meg neki, hogy ma már fáradt vagyok, de holnapra kitalálom, hogy miként törjem el az összes csontját! Nem mellesleg, takarodj ki a szobámból, most! – üvöltöttem el magam, mire Ricsi gyorsan eliszkolt a közelemből. – Fú, de az idegeimet zabálja ez a cseszett agyú...

- Fura viszony van köztetek – mosolygott kedvesen Dominik.

- Hm... Igen, fura... – jegyeztem meg halkan, majd leugrottam a korlátról. – Zajos szoktam lenni, szóval... valahogy bírjátok ki! – csaptam be magam után a teraszajtót, majd lecsúsztam a földre, és a hátamat nekitámasztottam az ajtónak. „Fura viszony van köztetek”... Ja, ezt vettük észre mi is, csupán az a retkes nagy probléma, hogy fogalmunk sincs, hogy kellene emberien bánni a másikkal! Jó, mégis kedvem van most kinyírni azt a senkiházit... – Krisz! Told elő a retkes képed! MOST!!!