1. rész – Hajrá új kezdet

    A kezdet, mely irtóra nehéz. A változás, mely csak egy karnyújtásnyira van tőlem. De ki merné megadni a löketet? Mert én biztos nem, és bizton állíthatom, hogy az a négy személy sem, akik mára már többet érnek az életemben, mint a saját csalódom. Család, hm... Szép kis álom. A történetem igen egyszerű. De nem itt és nem most fogom ezt kifejteni. Szép lassan, a történések alakulása során majd te is rájössz, hogy kiből, ki lettem. És hogy ez kinek is köszönhető...
    Egyenlőre, ami lényeges csak annyi, hogy az ország leghíresebb gimijébe járok. Aha, csak nem akármilyenbe. Innen ugyanis csak a legalja kerül ki, olyanok, akik nagyra tartják az erejüket, és előbb-utóbb az iskolai élményeket egy jó kis börtönben, a rácsok mögött eleveníthetik fel. A suli neve Mendok és egy elhagyott kis városban, Fiolában helyezkedik el. Na, persze nem azért elhagyott, mert elvándoroltak az itt élők, hanem mert a bűnözői csoportok rivalizálása annyira mélyre süllyedt, hogy már civilek is belekeveredtek az ügyeikbe.

    Én és a már említett négy társam ezt az iskolát szépen az uralmunk alá is vontuk. Rettegnek tőlünk az itteniek, a tanárok is sorra esnek ki, ha velünk összetűzésbe keverednek. Nem járunk be órákra, de sosem buktunk meg. Ki merne nekünk ellent mondani?! Ugyan, a mi hatalmunkkal már senki. Csak talán egy valaki, aki a későbbiekben meghatározta az életünket, és kilökött minket a sietős végzetünkbe vezető útról... Most is ennek a személynek az irodájában dekkolunk...

- Nos, üdvözöllek titeket szerény törzshelyeteken – kezdte az igazgató „meghitt” beszédét. – Ennyire otthonosnak azért ne érezzétek ezt a helyet. Lábakat letenni! – parancsolt ránk, miközben barna szeme már villámokat szórt. Igen, tényleg otthonos, csak kár, hogy egyikünk sem csinálta azt, amit kedves igazgatónk kért.

- Öcsém, zúzzunk már innen! – kezdődött meg a szokásos nyafogás, mely szokásosan a bal oldalon pihenő Ricsitől jött. Jellemzés: „tök laza vagyok” csávó, szőkés barnás haj és barna szem. A sérója persze full tökéletesen kócosra van belőve, mint mindig. Változatosság az életében és a stílusában szintén nulla. De legalább nagy arc, lehet rá számítani. Főleg mivel én kajálásban irtóra nagy vagyok, ő meg pont szakácskodik. Életem értelme... lenne, ha még érdeklen is maga a srác.

- Kedves Ricsi, jó is, hogy megszólaltál, sorolnám a bűneidet – vett elő egy látszólag harminc oldalból álló papírtömböt, amire a „Molnár Richárd” nevet vésték. Hm, szép kis lista, ez vajon az e hónapi teljesítménye? Gondolom a többi, ami az asztal alatt van a mi tetteinket tartalmazza. – Nos, ezen a héten nagyon kitettél magadért. Sikerült tíz embert kórházba juttatnod, ebből kettő kómában fekszik. Elüldözted az újonnan jött angol tanárnőt azzal az indokkal, idézem: „Nem szereti a szezámmagos csirkemellet, pedig az igazán isteni és nem mellesleg a specialitásom.”. Ezen felül a betöréseket és az utcai balhékat már nem is sorolnám. És ez csak egy hét, ez a nyamvadt hét!

- Csak tíz?! Öcsém, de gyenge lettél – ásította a szokásos „mindenbe és mindenkibe belekötök” Krisz.

- Benczei Krisztián! Te már ne is papolj itt nekem! A te egy heti mutatványodat nem sikerült csak három lapra összesíteni! – járkált idegesen az igazgatónk, akit mellesleg Molin Ervinnek hívnak. Krisz csak egy jót röhögött, de mindenki sejtette, hogy ugyan az a felállás: verekedés, lopás, vandálkodás, egy kis megspékelt csajozás. – Tudod mi ez itt?! Kórházi jelentés! És tudod kinek címezték?! Neked, édes fiam! Tudod hányszoros keresztapa lehetnék már, csak te miattad?!

- Haha – nevette el magát Drina. – Hé, de Krisz egy ideál. Szőke haj, kékeszöld szem... A csajok csak úgy tapadnak rá, de minek?!

- Drina, édes kicsi Drinácskám – kezdte szülőire venni a figurát Ervin. Ja, nem mellesleg Drina apja, tehát nem csoda. – Mit csináljak veled, hogy megértsd?! A te listád is elmegy egy könyvnek, édes kislányom! Sőt, mindegyikőtök egy évéből már ki tudnék adni egy hatszáz oldalas könyvet! És csak egy évről beszélünk! Folytassuk! Szilárd! Jaj, hát Kovács Szilárdról majdnem meg is feledkeztem! Képzeld csak, neked köszönhetően nem lesz használható a tornaterem egy hónapig! Mégis hogy a fenébe gondoltad, hogy felszeded a padlózatot és nem mellesleg még fel is gyújtod, ráadásul még szalonna sütésre is invitálod a társaidat?!

- Hé, az egy király buli volt! – védte magát fekete hajú és kék szemű barátunk. Ja, igazi ideál ő is, mint az összes srác a bandában, csak a legnagyobb pech, hogy egyik sem értelmesen szed fel egy csajt sem... Nem is értem, hogy Drinával mégis hogy bírjuk ki ezt. Drina alapba is egy szép lány, és a megjelenése sem arról árulkodik, hogy ő már kiütött legalább kétszáz embert az élete során. De ki akarna abba a zöld szemekkel és a barna hosszú, göndör hajával keretezett csinos kis pofiba egy ilyen dolgokat beképzelni első látásra?! Hát elhiheted, nagyon senki.

- Ja, meg kéne ismételni! – elmélkedett Drina, Ervin képe meg egyre jobban lefehéredett. Na, mi lesz?! Kihagy a felsorolásból?! Kár, pedig ma igazán kitettem magamért...

- Isten ments! És ha már itt tartunk, hol van a nagyszájú királynő?! A banda fejese, aki nem a nyugodtságáról híres, de legnagyobb meglepetésemre ma a nevét még eddig csak akkor hallottam, amikor közölték, hogy nem vett részt semmilyen BALHÉBAN?! – nézett körül az irodájában Ervin, majd megakadt a szeme rajtam. Az ablakban ücsörögtem és legfőképpen csak a kinti tájat bámultam.

Na, meg hallgattam a többiek nagy cselekedeteit ezen a csodás héten, bár nem mintha nem a saját szememmel néztem volna végig az egészet...

- Hah... – sóhajtottam egy nagyot, majd ennyivel le is tudtam az egészet.

- Már megint, az agyamra mész! Ma ki sem nyögtél egy normális szót! – reagált Krisz a sóhajomra. Ma valahogy mindenki nyugodtabb, egy ilyen beszólásra általában egymásnak szoktunk esni. Fura, akkor ezek szerint nem csak nekem van rossz előérzetem a mai találkozónk miatt.

- Seredech, ma igazán nem tudok mit mondani rád. Bár, ez csak a mai nap. Nem tudom miért érezted viccesnek, hogy fellógattad szegény Tomit a zászlók közé, és egy éjszakán át ott hagytad szerencsétlent. A szülei kénytelenek voltak elvinni egy elmegyógyintézetbe, annyira megviselte az egész!

- Most miért?! Ő mondta, hogy tériszonyos, én csak segítettem rajta – vontam meg a vállam.

- Ebből elég!! Tudjátok mi van most?! Az van most, hogy ezeket a „kis” aktákat simán leadhatnám a rendőrségnek, és akkor ég veletek álmok, ég veled szabadság! – erre már mindannyian figyelmesen követtük az ideges Ervin mozgását. Ritkaságnak számít, hogy valakinek sikerül felkeltenie a figyelmünket, de ez a téma érdekesnek ígérkezett. – A szüleitekkel volt egy megbeszélésem az elmúlt napokban. Mind aláírásos belegyezéssel indítanak titeket útnak egy másik városba, egy másik gimnáziumba! A végállomás pedig a pesti Mirátes Gimnázium!

- Hogy mi???! – álltunk fel egyszerre a helyünkről.

- Felejtősek vagytok, én nem megyek egy ilyen... stréber képzőbe! Csupa nyifi-nyafi, kis apuci meg anyuci kedvence az összes! Ráadásul az egy nívós hely, kizárt, hogy betegyem egy olyan helyre a lábam! – szűnt meg egy pillanat alatt a hallgatási kedvem, amit a többiek egyáltalán nem tartottak furcsának. A hirtelen jött kirohanásomnak nagyon is örültek, sőt, meg merem kockáztatni azt is, hogy csak erre a pillanatra vártak.

- Igen, számítottunk erre a lépésre – sóhajtotta Ervin, majd leroskadt a székébe, és diplomatikusra vette a figurát: az álla előtt összekulcsolta két kezét, és felváltva nézett ránk. Végül, rajtam állapodott meg a tekintete. – Sejtettük, hogy ha Seredech azt mondja, hogy „Nem!”, akkor a többiek is maradnak. Bár, az is igaz, hogy magatoktól sem mennétek. Tehát, kössünk alkut. Ha meg tudom győzni Seredechet, akkor a 11.osztály második félévét már a Mirátes-ben kezditek el! Ha nem, itt maradhattok és ezt a szülői alkut is semmisnek tekintem. Élitek tovább az életeket, mint eddig is. Benne vagytok? – hirtelen mindenki egymásra kezdett nézegetni, majd egyszerre vágták vissza magukat a helyükre, egy gúnyos vigyor kíséretében. Igen, a vigyor érthető volt. Engem nagyon nehéz eltántorítani a tervemtől, márpedig abban nem szerepel ez a bizonyos Mirátes. A többiek talán ezért is kezdtek el engem tekinteni a „fejesnek”, de egyáltalán nem így megy itt a játék. Együtt csinálunk mindent, nincsenek közöttünk rangok, vagy hierarchia. Egyszerűen csak tudják, hogy jók a megérzéseim és Drinán kívül nekem meg van ahhoz az eszem, hogy előrelátóan gondolkozzak. Azt egy szóval sem kértem tőlük, hogy minden szavamon csüngjenek, és azt csinálják, amit mondok. Ezt maguktól döntötték el, én meg nem fogom leállítani őket. Az ő életük, éljék úgy, ahogy akarják. Eme szép kis felvezetés után, gondolom kíváncsi vagy külsőmre is. Hm, hát... Nem tartom magam egy csúnya lánynak, sőt! Egó ide vagy oda, ez van. Egyébként majdnem a derekamig érő szőke hajam van és nagyon világos, zöldeskék szemekkel áldott meg a sors... – Seredech! Ezt mind a ti érdeketekben tesszük! – jajj, hogy hányszor hallottam már ezt: "Minden a ti érdeketekben történik!", meg a többi ilyenkor kötelező blablabla, csak, hogy jól érezzem magam és még jobban húzzuk az amúgy is veszett ügynek ígérkező témát, egy jó kis "a google a legjobb barátom" dumával. – Ha itt maradtok, akkor csak a börtön innen a kivezető út! Jobb lesz nektek ott! Tudom, hogy téged még egy esetleges börtön sem hatna meg, de nézz rájuk! Veled együtt, ti mind értelmes és okos gyerekek lennétek, de ez a környezet nektek sem kegyelmezett. Tudom, hogy itt az „Ölj, mielőtt téged ölnének!” szabály van életben, de meg kell értsd! Ez így nem mehet tovább! És nem csak azért, mert egyre kezelhetetlenebbek vagytok, hanem azért is, mert ott van kint, eme falakon túl a bizonyíték, hogy ti tudtuk ettől – ekkor felemelte a mappákat, melyeket egy egyszerű mozdulattal ismét az asztalra dobott, az eddigi csöndet pedig halk csattanás törte meg, szinte már aláfestésként szolgálva Ervin ismételten diplomatikus kéztartásának felvételéhez. – jobbak is lenni!

- A falakon kívül nincs semmi. Ugyan az van, mint itt – szóltam közbe eme nagyon érdekfeszítő kiselőadásba. Igaza volt, tényleg nem hatott meg a könnyekkel elnyögött egy-két mondata. – Ettől még nem tartozik a számításaim közé Mirátes.

- Azért mentek ti, és nem mások, mert ti egyszer sem vontatok be civileket! Betörések, oké, nézzük csak... – szólt közbe, amikor látta rajtam az ellenkezést a civil témával kapcsolatban, majd elkezdte nézegetni a lassan több ezer oldalból álló paksamétánkat. – Tanári ház. Kollégium. Egy diák. Hm, és még egy tanár. Civilnek civil, de itt közötök volt hozzájuk. Vajon, miért nem fordult meg a fejetekben, hogy, a mondjuk az innen két házzal arrébb lévő idős házaspárhoz törjetek be, mint a többieknek?! Ezért kell nektek a Mirátes-be mennetek, nektek nem egy rohadt sitten kell megposhadnotok, fogjátok már fel! Seredech! Ez egy egyszeri lehetőség, egy esély arra, hogy megmutassátok, tudtuk ti élni ezen falakon kívül is! Ahol nem fogja eltusolni a kapcsolatom a kisebb-nagyobb ügyeiteket. Ahol mindvégig magatokra és egymásra lesztek utalva.

- Miért lenne nekünk jobb ott, ahol a kapcsolatok semmit sem érnek, mint itt, ahol biztonságban vagyunk?! – kezdtem kicsit meginogni. Ha csak magamról kellene döntenem, akkor már rég kifordultam volna az ajtón, és hazáig meg sem álltam volna, ahol előkapartam volna a szüleimet, és elbeszélgettem volna velük. De itt vannak a többiek. Ebben igaza van Ervinnek, nem ártottunk olyanoknak, akik nem tartózkodnak a suliban nap, mint nap. Hátrapillantottam a srácokra, akik, nagy megdöbbenésemre, gondolkodtak. Drinán kívül ez újnak számított. Végül, vissza sem fordulva folytattam: – Én nem fogok helyettük dönteni. Ha menni akarnak, menjenek, nem én akarom meghozni az életüket megváltoztató döntést – ekkor felkapták rám a fejüket, és kissé furcsán néztek rám. A tekintetükből csak azt tudtam kiszűrni, hogy nem értik, most mi van. Beleegyeztem... vagy, mégsem?! Az a helyzet, hogy én magam sem tudom.

- Ők viszont csak a te döntésedet várják – hallottam meg Ervin hangját, amire fel is ébredtem a bambulásból és ismét őt kezdtem el vizslatni. – Te is tudod, hogy igazam van. Biztos már végig vezetted az agyadban, hogy mi lesz mondjuk... egy év múlva. Itt? Ugyan ez, netalántán börtön. Ott? Változás és minden bizonnyal egy jobb jövő felé.

- Hamarabb halnék meg, mint a sitt – jegyezte meg Ricsi. Mindenki így van ezzel... Inkább agyonveretjük magunkat, mint egy rács mögött éljük le az életünket. Mert, bizony csináltunk mi baromságokat, nem is egyet és nem is kicsiket.

- Ha elmegyünk, megsemmisíti a papírokat az érettségi után! Cserébe, nem bukunk meg semmiből, se év végén, se félévkor, és nem keveredünk bele olyan ügyekbe, amik rendőrséget vonna maguk után! – mondtam a feltételeket öt perc hallgatás után.

- Nagy falakat állítottál fel Seredech! Biztos megbirkóztok vele?! – nézett rám Ervin, továbbra is fenntartva a diplomatikus formát. Hátranéztem a srácokra, akik szintén engem néztek. Miért mindig nekem kell ilyenekben döntenem?! Az ő életük, hagy csesszék már el ők, ha el akarják...

- Szükségünk van ezekre a falakra. Itt biztonságban voltunk, ha elmegyünk innen, teljesen magunkra leszünk utalva – vetette bele magát a „tárgyalásba” Drina, amin először nagyon meglepődtem. Ő nem igen szokott beleszólni a dolgokba... Azonban, amikor egy apró félmosoly jelent meg a száján, értettem a célzást: "Together or nowise."... 

- Ja, meg amúgy is! Seredech miattunk hozta meg ezt a döntést, magától ezer százalék, hogy belevágna e nélkül is – nézett rám Szili, aki eddig nagyon csendben szemlélődött.Lehet ő is fogta a célzást, ami Drinától jött és mindenkinek szólt. A mondata, a rejtet üzenete, melyről mind az öten tudjuk, hogy mit jelent. És nem csak szó szerint. De, ez azt jelenti, hogy eddig kettőt sikerült meggyőznie Ervinnek. A tekintetem Ricsire irányult:

- Ha letesszük az érettségit és nem kerülünk bajba, akkor ez az összes dolog kitörlődik az életünkből?!

- Igen, akkor ez semmisé válik, de az életetekből nem törlődik ki. A múltatok része lesz, amit vagy megpróbáltok elfelejteni, vagy ezzel együtt éltek tovább – nézett végig rajtunk Ervin, most már sokkal megnyugtatóbb hangon szólva hozzánk. Persze, mi nem a kellemesen lágy hangjától nyugodtunk le. Nem, koránt sem volt ekkora hatással ránk. Ránk, csak egy mondat hatott... "Együtt vagy sehogy."... 

- Most mi van?! – nézett ránk Krisz, amikor mindenki őt kezdte fürkészni. Bár, az ő véleménye úgy is egyértelmű. – Megmondtam már nem?! Én oda megyek, ahova Seredech is. Ha ő elvállalja ezeket, akkor hajrá! 

- Megmondtam már, hogy ne engem kövess! – szóltam közbe a mondandójába, de ő szokásosan csak gúnyos mosolyra húzta a száját és megvonva a vállát folytatta:

- Skacok, hajtsunk rá! Törjünk ki innen, max., ha nem jön be, új embereket verhetünk el, az eddigieket már uncsi folyamat legyőzni! – és, még szép, hogy ezt nem hagyhatta ki... Jézusom, mi lesz ebből?! Semmi jó, már előre érzem. 

- Nos, akkor most könnyes búcsút kell vennünk egymástól. Itt vannak a jegyek a vonatra. Menjetek haza, pakoljatok össze, hatkor indul a vonat. Sok sikert kívánok nektek erre az útra! – szólt Ervin könnyezve, majd kitessékelt minket az irodából. – Seredech, te még maradj! Ezt neked címezték – nyújtott át egy borítékot, amin nem csak az én nevem szerepelt, hanem mindannyiunké. Felvont szemöldökkel néztem Ervinre. – Ezt a szüleitek írták, gondoltam nálad jobban biztonságban lesz, mint a többieknél. Drinával kapcsolatban, tudod, hogy csak az örökbefogadó apja vagyok, azok a papírok a vér szerinti szüleiről szólnak.

- Drinán kívül egyikünket sem érdekelnek a szülei – vontam meg a vállam hanyagul.

- Tudom – bólintott helyeslően, mire csak egy értetlent nézést kapott. Ha tudja, akkor miért őrizzem meg?! – Figyelj, tudom, hogy ide már egyikőtök sem fog visszatérni. De azt is tudom, hogy bármi is történjen, ti örökké egymás közelében maradtok. Csak arra kérlek, hogy vigyázz rájuk, te vagy az egyetlen, aki meg tudja akadályozni, hogy bajba keveredjenek. Bár, te sem vagy egy sétagalopp – erre a kijelentésre büszke mosoly szaladt végig a számon –, de bízok benne, hogy megoldjátok a problémát. És még egy valamit mondanék. Ne feledjétek el ezt a helyet, mert ez nektek nem gyengeség, hanem erő. Itt lettetek azok, akik most erővel szereztek meg mindent. Ott pedig legyetek azok, akik ezt az erőt felhasználva megmutatják a világnak, hogy ami ezekben a mappákban szerepel, az csupa tévedés.

- Mindent köszönünk, amit értünk tett. Jobb apja volt mindannyiunknak, mint amilyet kívánhattunk volna. A Mirátes... Csak egy állomás, de még hallani fog felőlünk, ígérem – Ervin csak bólintott egyet, majd a székével együtt elfordult az ablak felé. Egyikünk sem fogja bevallani, de ami itt történt, nem jelentett semmit. Mély pont, melybe mindannyian belestünk. De nem leszünk mindig ilyen kedvesek, ezek egyenlőre még nem mi vagyunk...

- Add vissza azt a retkes telefont, vagy addig verem a képedbe az öklöm, míg már egy plasztikai sebész is kevés lenne hozzád! – üvöltötte Ricsi, a földön fekvő Szili képébe... Nem mellesleg, erről beszéltem. Szeretetteljes birkózás.

- Te szemétláda, ezért megdöglesz! – most fordult a kocka és Szili került Ricsi felé, miközben a telefont eldobta Drinának, aki a nevetéstől majdnem kiejtette a kezéből a készüléket.

- Engem ki ne hagyatok, gyökerek! – szállt be röhögve Krisz is a verekedésbe. Hah, micsoda gyerekes bagázs...

- Most min is megy a vita?! – kérdeztem Drinát, akinek már folytak a könnyei, annyira röhögte a három srácot. Mellesleg, magas nekem a vicc tárgya. Ölik egymást... Aham, és?! Minden másodpercben ezt teszik, mi olyan érdekes ebben? 

- Ja, csupán ezen, olvasd! – nyomta a kezembe Ricsi telóját a lány, majd menten megértettem mindent. Egy csajszikával beszélt Messengeren és hát... haláli a kis csaj: 

„Mi az h nem írtál nekem vissza????!!! Tod te h ki vok??! Mert én nem! Mért nem??! Mer múltkor piáltunk oszt te szépen megcsináltad magadnak a dógokat velem aztán faképnél hagytál!! Ugye nem csak ennyire kőlőttem neked??!”. 

Kész, ezután nekem is végem volt, jobbára csak Drina következő szavaira eszméltem fel: – Na, szétszednéd létszi őket? Lassan idő van...

- Ja – sóhajtottam egyet, majd egy mély levegőt véve próbáltam magam előre megnyugtatni. Valahogy, éreztem, hogy csak a szavak ereje itt hatástalan lesz. – Hé, töketlen majmok! Kaparjátok össze magatokat, lépünk!

- Várjá”, még nem adták vissza a telóm! – vert egyet Ricsi Krisz mellkasába, aki kapásból visszaütött, így szegény srác hátrabukfencezett egy sort, majd sprintből vetette vissza magát a további harcba.

- Hjaj, na jó! – mondtam, majd Drina kezébe nyomva a telefont megindultam a srácok felé.

- Azért ne öld meg őket! – nevetett ugrálva Drina, én meg időközben odaértem a srácokhoz, megragadtam Krisz és Szili haját, felhúztam őket a földről, míg a földön háton fekvő Ricsi hasára léptem.

- Fú, engedj el, még nem végeztem! – rúgkapált a két srác a kezemben, mire a kérésüknek eleget téve, erőből egymásnak vágtam a kettejük fejét. Mindketten az arcukhoz kapták a kezüket, majd leültek inkább a földre.

- Seredech, nem... kapok leve... gőt... – nyöszörgött a lábam alatt Ricsi. – Bár, nem lenne rossz ez a szitu, ha mondjuk szoknya lenne rajtad... – erre a kijelentésére csak még jobban rátapostam a gyomrára, a srác meg összehúzta magát. Gondolom, fájt neki, a gyomor egy érzékeny terület.

- Te terjedelmes barom, én kinyírlak! – kelt újból életre Krisz, majd minden erejével azon volt, hogy kimeneküljön a szorításomból és rávesse magát Ricsire.

- Elegem van az összes baromból! – markoltam jobban rá Krisz hajára, majd erőből hátravágtam a srácot, akinek a háta nagy csattanással érkezett be a pont mellettünk lévő ajtóba. Az ajtó végül megadta magát, és csak úgy kidőlt, egyenesen a srácra, aki alig tudott alóla kimenekülni. Végül Drina is kezelésbe vette egy kicsit: betörte az orrát, mivel kitörte az ajtót. – Na marhák, lehiggadtatok?! – érdeklődtem a két nálam maradt „áldozattól”.

- Én le, teljes mértékben, csak ne bánts! – húzta össze magát a kezemben lévő Szili, majd mint aki imádkozna, még össze is tette a két kezét. Felvont szemöldökkel néztem rá, ez életében nem csinált még ilyet, tehát... Végül a hajánál fogva felhúztam a földről, majd odalöktem Drinának, aki a srác megérkezését egy tockossal jutalmazta. A lábam alatt szenvedő Ricsivel azonban még volt elszámolni valóm.

- Ricsikém, gyere csak! – térdeltem bele a srác gyomrába, majd a ruháját két kézzel megragadva felrángattam a földről.

- Haha, micsoda csodás találkozás, észre sem vettelek – nevetett kínosan, elterelés képen, erre a tettére pedig megjutalmaztam az unott pillantásaimmal.

- Ne szemétkedj! – vágtam vissza a srácot a földre, aminek köszönhetően kissé beverte a fejét a járólapba, majd megkegyelmezve felálltam róla. – Na, teljesen degeneráltak!

- Tudod, nagyon is... – de nem hagytam, hogy befejezze a mondatát, fogtam és ismét ráléptem, csak most sokkal erősebben és most az arcára. Behajlítottam azt a lábam, ami a nagyságos pofáját takarta, majd rákönyökölve a térdemre folytattam:

- Nos, szerintem senki ne hozza magával még a szomszéd kiscicát is. Hozzuk, ami a legszükségesebb és akkor talán még kiérünk a vonatállomásra – sóhajtottam, majd leléptem Ricsi fejéről, aki eddig azt próbálta jelezni, hogy rohadtul nem kap levegőt, mert éppen a fején állok, de leszartam a kapálózását. Felőlem aztán meg is fulladhatott volna, volt jobb dolgom is, mint élni hagyni ezt a degenerált barmot.

- Hé, majdnem megfulladtam! – kapkodta a levegőt idegesen az emlegetett szamár.

- Ch! – tudtam le ennyivel, majd elindultam. Engem követett a két srác és Drina, aki még rávágta Ricsi hasára a telóját. Amikor kiértünk a suli kapuja elé még mindannyian visszafordultunk, majd öt perc után egy sóhajjal indultunk meg a saját házunk felé.

    Végül hat óra előtt öt perccel mindannyian egyszerre léptünk be a vonatállomás várójába, kisebb-nagyobb csomagokkal megpakolva...