4. rész – Készülődés...

- Akkor, most hova is megyünk? – kérdeztem kissé hangosabban, mivel az a nagyon értelmes társam, akivel azt a feladatot kaptuk, hogy szerezzük be a díszeket, egyszerűen lehagyott engem, nekem meg eszem ágában sincs utána rohangálni. Persze, majd pont egy pasi után fogok futkorászni... Mellesleg ismerem kábé tegnap óta. Ajh, ez is hülye egy rendszer, az már biztos: „Mindenkinek azzal kell párban lennie, aki a padtársa”. Huh, micsoda elragadó logika. Tuti, hogy kettő-kettő ember baromi sokra fog haladni ebben az egészben, de igaz is, van egy hetünk rá, nyugodtan lazuljuk el az egészet, hogy még véletlenül se végezzünk hamar és még véletlenül se tudjunk hamar hazamenni….

- Először is, a szüleim boltjába. Ilyenkor megmarad egy csomó díszük, amikkel nem tudnak mit kezdeni, úgyhogy... pont kapóra jön – várt be végül Dominik. Micsoda kedvesség, bár biztos leesett neki, hogy én nem fogok utána futkorászni, mint valami rossz pulikutya, vagy palotapincsi, vagy a halál sem tudja, hogy milyen kutya csahos még.

- Remek terv, eddig máris haladtunk egy szintet a... nulla felé – ásítottam, majd továbbra is a kabátom zsebébe mélyesztett kezekkel haladtam tovább a srác mellett, aki egyébként meglepődött a beszólásom kapcsán. De most tényleg. Elmegyünk, addig oké, el is hozzuk őket, akkor már még szuperebbek vagyunk. De itt ki is fújt a tervünk, vagy mi legyen? Menjünk be a boltokba és költsünk el egy rakat pénzt, csak, hogy a suli többi észlényének legyen egy jó partija?! Nyilván... Egyértelmű, már rohanok is...

- Jól látom, hogy nincs sok kedved ehhez? – kérdezte végül.

- Nem, én full happy vagyok! Cipelhetünk egy vagon díszt, amit nem mellesleg a nehéz megszerzés és felrakás után még bonthatunk is szét. Nem látszik eléggé az örömöm?! – érdeklődtem „kedves” stílusban. Vagyis, nálam ez kedves hangnem, nála meg kitudja, mit jelent. Értelmezi magának úgy, ahogy szeretné, a lényeg, hogy én tudjam miként értettem a mondatom.

- Mindig ilyen negatív vagy? – kérdezte nevetve a srác.

- Csak realista – vontam meg a vállam csodálkozva.

- Amúgy, tegnap bocs, ha mondtam valamit rosszat... Kissé gyorsan léptél le – nézett a szemembe, engem pedig kivert a víz.

- Hmpf! Hallod, ha ennyit magamra vennék, már rég az összes embert kicsináltam volna! – most én nevettem el magam, majd egy sokkal komolyabb hangszintre váltottam: – Azért léptem, mert nem volt kedvem dumálni, mellesleg témánk sem volt. Vagy mit vártál?! Majd egész éjszaka az erkély korlátján dekkolok és egy finom tea mellett kidumáljuk az életünket?! Bocs, de ha még nem esett volna le, nekem nem szokásom az ilyesfajta... ismerkedés! Plusz, most minek is magyarázkodom neked?!

- Miért van az, hogy mondasz valamit, aztán rájössz, hogy nem volt elég durva, ezért sértegetéssel kárpótolsz? – nézett engem továbbra is Dominik, egy nagy vigyorra húzva a száját. Nem durvát? Ezt mégis, hogy a fenébe érti?

- Aha, hát ez haláli! Forgasd még ki a szavaimat ilyen képtelen értelemben, rohadt jót röhögök rajta! – nevettem már könnyezve. Komolyan, az első ember, aki ezt vette ki és ennyire átértelmezte a szavaimat. Bár, egyúttal ezzel vérig is sértett. Nagyon ajánlom neki, hogy ezzel nem arra utalt, hogy én kedves vagyok, mert én rohadtul nem vagyok kedves. Na, ezután az értelmesen összeidegeskedett mondatom után, rágyújtok!

    Nagyon hosszúnak tűnő idő után megtaláltuk a boltot, ahol Dominik szülei bőkezűen „adakoztak” a drága kisfiúk kedvéért, majd még volt szerencsém végighallgatni egy családi melodrámát is, tehát most már nyíltan kijelenthetem: ez életem legteljesebb napja... Plusz, nyilván nem nézett minket hülyének fél Pest, hogy gyalog vánszorgunk végig hatalmas dobozokkal a kezünkben... Tehát, akkor mi is jó ebben a napban?! Életemben először értem be időben a suliba és életemben először segítek bármit is megcsinálni a sulinak és nem mellesleg egy vadidegennek. Ajh, kifordultam önmagamból. Ha hazaértem muszáj megfojtanom Kriszt, mert félő, hogy kezdek elrendesülni... vagy, azt csinálni, amit a többi kedves ember tesz nap, mint nap. De, ha már a napnál tartunk... Miért érdekel engem ennyire rohadtul, hogy kié a mellettem lévő erkélyhez tartozó szoba? Kitti vagy Dominik? Netán a szüleiké?! Ajh, hát engem az ilyen apró, semmit sem érő dolgok csak ne érdekeljenek!

- Egyéb zseniális ötlet?! Esetleg menjünk és nyúljuk le a karácsonyfáról a cuccokat?! Azokat még tuti nem szedték le a főtéren, vagy hol... – sóhajtottam, kifejtve az egyetlen eszembe ötlött gondolatomat.

- Hát, nem hiszem, hogy pont ellopnunk kellene... – nézett rám megrökönyödve Dominik.

- Ja, miért, akkor csöngessek be minden házba, hátha megszánnak, vagy mi a halál?! – értetlenkedtem. Nem vágom, rohadtul nem vágom, hogy miért nem lehet egyszerűen ellopni a közterekről! Fiolában, aki ilyet tett, még jót is tett a népnek...

- Nem, de... Fiolában mindent így csináltatok? – kíváncsiskodott a srác.

- Ja, tök jó buli volt! – emlékeztem vissza nevetve. – A kicsiknek, akik még hisznek a Jézuskában, meg a tököm tudja mikben, azoknak mindig megengedték, hogy titokban elcsenjék a díszeket a fákról. A nagyobbaknak, vagyis a mi korosztályunknak meg az volt a feladata, hogy elkapjuk őket és megmutassuk nekik, hogy, hogy kell minél jobban és gyorsabban elmenekülni. A felnőttek meg csak otthon várták haza a kölyköket. Bár, a mi részünk mindig kimaradt, általában a kicsik helyett egymást vertük szét. Később már bevett szokás lett, hogy mi versenyzünk, hogy ki tudja a legtöbbet kiütni, és amiket a kicsik elcsentek, azok lettek a győztes jutalmai.

- Azta... – nézett rám kikerekített szemekkel. – Hát, nekem ez új... Fiolában egészen... aljasul mehetnek a dolgok...

- Hm... Valójában, ott mindenki így fejezi ki a szeretetét. Tudod, megverlek, tehát szeretlek szindróma – vontam meg a vállam ismét.

- Hát, az tuti, hogy nem lennék a pasid helyében – nevetett fel kínosan Dominik, én pedig hirtelen megtorpantam a kijelentése hallatán.

- Szerinted én lealacsonyodtam azoknak a szintjére?! Inkább egyedül haltam volna meg, mint azoknak a bármije is legyek! – vágtam a kezébe az eddig nálam lévő dobozt, majd intettem egyet és csak úgy faképnél hagytam a srácot. Ch, most komolyan. Látta a három srácot és azt gondolja, én is összeálltam minden úton-útfélen lévő jövevénnyel?! Ja, egyértelmű! Hah, de már megint ez! Miért érdekel, hogy mit mond, vagy gondol?! Ugyan már, könyörgöm! Egyszerűen idegesít ez a srác, még ha meg sem szólal, de már az egekben van az agyvizem, és már másodjára érdekli olyan dolog, amihez rohadtul nincs köze! Oké, engem is érdekel egy valami vele kapcsolatban, de én megtartom magamnak! Úgy látom itt viszont nagyon megy ez a „minden érdekel” stílus... Ráadás képe... – Hé! Létra, figyelj már merre mész! – jött nekem az eddig velem szemben haladó, számomra elég ismerős alak, aki nem mellesleg hulla arccal kezdett rám bámulni. Felvontam az egyik szemöldököm, annyira nem vágtam, hogy most mi kínja. – Esetleg arrébb takarodnál?!

- Nem – felelte normál, de ugyanakkor ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nincs dolgom veled, tehát... – kerültem volna ki a srácot, mire ő csak megragadta a vállam. Már csak reflexből is gyomorszájon rúgtam, aminek hatására persze elengedett. – Ajh, remek... – sóhajtottam kikészülten. – Ha te itt vagy, akkor... hol van Drina?! – néztem körbe kissé aggódva.

- Be... bement abba az üzletbe... – mutatott a mellettünk lévő százas boltra. Csodás... Nekem is merre jár ilyenkor az eszem, Párizsba vagy netalántán Japánban?! Fényes nappal megrúgni valakit egy nagy tömegű utcán... Jól van, gratulálok, Ser, eddig bebizonyítottad, hogy Ervin tök feleslegesen vetette beléd a hitét...

- Seredech? Mit keresel itt?! – lépett ki Drina az ajtón, majd a földön guggoló társása nézett, aztán ismét rám. – Neked elmentek otthonról?! Ez egy nyüzsgő utca, akárki megláthatott volna titeket, nem mellesleg, ő is simán feljelenthetne! A szülei zsaruk! – mondta ezeket suttogva, közelebb lépve hozzám.

- Jó, én viszont nem fogok fosni a zsaruktól! – feleltem idegesen, bár továbbra is olyan hangerővel, hogy csak ő hallja.

- Mi?! Te egy rohadt cellá... – de hirtelen abbahagyta a mondandóját, majd sóhajtott egyet és hátat fordítva nekem elindult az időközben kicsit arrébb sétáló srác felé. Ch, ő kereste magának a bajt, most ez is miért az én hibám?! Önvédelemnek hívják ezt, ha zsaru sarj, akkor pontosan tudnia kéne! Drina meg túl kombinál mindent... Meg amúgy is, jelen pillanatban hol nem szarom le a zsarukat?! Ki kell derítenem, hogy miért idegesít fel ennyire az a szerencsétlen Dominik! És, már csak azért is megjegyzem, hogy én tapizásnak vettem az „érintését”! Ha van az embereknek még szeme és saját magánélete, akkor nem fog ebbe belekötni senki!