6. rész – Kovács Szilárd

    Fogalmam sincs, hogy, de végül elértünk 11-re a polgármesterhez. Számomra ez oltári nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis Ricsi hamarabb lépett le Drinával együtt, a megmaradt két fiú meg még döglődött, így kénytelen voltam magamnak kaját csinálni. Meg sem ütötte Ricsi szintjét, de mindegy, egy vigasztal: a két másik hulla is valami szemetet fog összerakni magának, vagy, ami még jobb eshetőség, nem fognak enni semmit, így éhen halnak. Várjunk csak, akkor mégis remekül indult a nap! Kettővel kevesebb, ez az!

- Minek örülsz ennyire? – fürkészte kíváncsian az arcom Dominik.

- A halálnak – tapsikoltam mellette, neki pedig leesett az álla. Szerintem nem értette a dolgot, de csak ismételni tudom önmagam: leszarom!

Megérkezve arra a bizonyos „főnyeremény” nevű helyre, amit mellesleg még mindig nem értek miért az, de Dominik folyton így emlegeti a polgármesteri hivatalt. Ki kellett ábrándítanom, mivel ez csak egy egyszerű hivatal, nem az ötös, de így is jó. Egyébként, többet kellett pislognunk, mint kettő, mivel addig oké, hogy ideadtak egy vagon ilyen valamit, viszont a kiszállítással sehogy sem akartak egyetérteni. Az ő indokuk igen egyszerű volt: „Ez a polgármesteri hivatal, nem pedig egy költöztetőcég!”, a miénk, vagyis pontosabban csak a Dominiké pedig az, hogy: „Elveszett gyermekek vagyunk, csak nem küldhet ki minket a nagyvilágba, ilyen rengeteg sok dobozzal!” Mellesleg, csak azért dobtak ki minket és a cuccokat a sulinál, hogy Dominik ne idegesítse tovább őket. Nekünk mára csak egy feladatunk maradt: bevinni a többi doboz mellé ezt a szemétkupacot.

- Ch, jó! Élvezed, ugye?! – kérdeztem a srácot, ledobva a kezemben lévő dobozt.

- Mit? – kérdezett vissza, ártatlan mosolyra húzva a száját.

- Biztos rohadt vicces, élvezetes és baszottul új lehet az, hogy veled, mint a mindent tudó egyeddel leállnak vitatkozni, de most közölném veled: nem a nagyon tehetséges színészkedésed miatt hoztak el minket, hanem mert cseszettül gyerekesen viselkedtél! – fújtattam idegbajosan, amikor már vagy tíz perce ugyan az a téma ment közöttünk.

- Miért, te hogy vetted volna rá őket? – érdeklődött viccelődve.

- Óó, csak nem érdekel?! – kérdeztem gúnyos hangon, mire csak bólintott egyet. Hirtelen megálltam, aminek következménye az lett, hogy az eddig mellettem haladó Dominik tovább sétált, majd leesett neki, hogy lehagyott, ezért visszajött hozzám és megállt előttem. Már ezt a döntésemet sem tudta hova rakni, de a végleges kiakadását az eredményezte, hogy megragadtam a ruháját és lehúztam magamhoz a srácot. Kikerekítette a szemét, én pedig eleresztettem egy gúnyos félmosolyt. Megragadtam a jobb kezét és a bal lapockájához szorítva folytattam: – Valószínű, hogy egy ilyen lett volna benne! És még sokkal több más is, ha nagyon feltolják az agyam – engedtem el, mire a srác előrebukott egy kicsit, majd értetlenül fordult felém és láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de még öt perc várakozási idő után sem tette. Röhögve ráztam meg a fejem, majd kiindultam egy következő dobozért... Viszont, a következő lépésére még én sem számítottam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egy szempillantás alatt ütközött a hátam a szekrényeknek, míg ő csak elzárva az utat figyelt engem... Nem mellesleg, büszkeség csillogott a szemeiben.

- Látom, nem csak te tudsz meglepetést okozni – nézett a szemembe mosolyogva.

- Hah, ezzel mit akartál elérni?! – kérdeztem nevetve, ő meg csak értetlen pillantást küldött felém. – A kezeid – pillantottam a srác karjára, majd megragadtam a két kezét, hátracsavartam és rátérdeltem a hátára, így most ő került a szekrények közelébe, csak éppenséggel arccal, nem pedig háttal. – Látod?! Most is megleptelek... Sose adj esélyt az ellenfelednek a visszavágásra! Ebből a helyzetből te nem tudsz csinálni semmit, én viszont könnyűszerrel kicsavarhatnám a karod – ekkor elengedtem Dominiket, aki ismét felém fordult.

- Tényleg jó vagy – nézett a szemembe elismerően.

- Kösz, de... Ne akcióz, mert egyszer bekattan az agyam és akkor tényleg eltöröm valamidet! A te épséged hidegen hagy, viszont nekem nem jönne jól egy esetleges balhé – indultam meg ismét, Dominik pedig kíváncsi tekintettel futott utánam.

- Emiatt vagytok itt? – kérdezte, beérve engem.

- Hm, ha elmondanám, meg kellene öljelek – néztem fel a srácra, kísérteties vigyorral. – Plusz, amúgy sincs közöd hozzá!

- Lehet, hogy nincs, de érdekel. Nem szoktak csak úgy átvenni egy ilyen... – itt egy megfelelő szó után keresgélt a „szótárában” – balhés társaságot, főleg nem félévkor.

- Pedig rohadt egyszerű a szitu! – feleltem látszólag kedves mosolyra húzva a számat, amit  Dominik észre is vett, csak kár, hogy túl naiv volt. – Te nem kérdezel, cserébe én sem akarlak kinyírni! Fogtad?!

- Fogadjunk, hogy úgy is elmondod? – lépett elém, ezzel elzárva előlem az utat. Felvont szemöldökkel néztem a bénázását. – Fogadjunk, hogy elérem, hogy... fél év múlva bennem fogsz megbízni a legjobban? – először hitetlenül néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés, melyhez könnyek is társultak.

- Arra... arra leszek én kíváncsi! – nevettem a hasamat fogva. Ez kész vicc, életem legjobb poénja, de komolyan.

- Pedig simán elérem. Félév, sőt! Hamarabb is – vitte lejjebb a képzeletbelihatárt, mellyel szintén csak saját magával szúrt ki.

- Na, de komolyan! Egy élet is kevés lenne hozzá! – töröltem le egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Szeretem a kihívásokat – nézett rám határozott tekintettel.

- Én viszont utálom a nyomulást! – sóhajtottam, elsétálva mellette. – Felőlem csináld, ha nem tetszik valami, akkor te is úgy jársz, mint a többiek, akik átlépték a határokat. Mellesleg, onnantól kezdve soha többé nem tudtak lépni.

    Ezután nem történt semmi érdemleges. Unalmasan telt el az a még hátramard egy óra, pakolással. Amint minden doboz a termünkben sorakozott, indulhattunk is haza. Egész úton azon agyaltam, amit Dominik mondott és még mindig elkap a röhögőgörcs, ha erre a bugyuta, magának csinált feladatára gondolok. Még, hogy fél év múlva ő lesz az, akiben megbízok?! Hah, jó vicc! Én csak abban a négy degeneráltban bízok meg és ez sosem fog változni. Bár, ez a fajta viselkedése Szilire emlékeztet, pontosabban a három évvel ezelőtti Kovács Szilárdra....

*** Visszaemlékezés ***

    Amikor beértünk a suli kapuján már rég elmúlt egy óra is. Szokatlanul túlnyüzsgő volt a Mendok. Minden egyes sarokban csak: „Hallottad?! Ma jött egy új srác! Állítólag nagyon nagy arc és mindenki azt mondja, hogy még Velük is felveheti a harcot!”

- Hm! – húztam gonosz mosolyra a számat. – Ez kezd tetszeni!

- Szerintem meg csak egy újabb nagyszájú kis pöcs, aki nagyra tartja a pirinyó kis erejét! – reagálta le ásítva az egész „új gyerek” érkezett sztorit Krisz.

- Engem is kezd érdekelni, főleg, hogy az az én nőm! – nézett idegesen a jobb oldalunkon álló ismeretlen alakra Ricsi, majd már ott sem volt mellettünk.

- Haha, na ennyit a nagyon erős, új srácról – röhögött fel Drina, ami minket is megmosolyogtatott Krisszel. Természetesen odamentünk Ricsi balhéját végignézni, bár nem számítottunk túl sok újra.

- Beverjem a képed, ha?! – érdeklődött az új tag. Összenéztem Drinával és szempontaktus alapján megbeszéltük, hogy ez a tag egy rohadt nagy öngyilkos hajlammal rendelkezik. – Nahát, veled már nincs is dolgom! Jobb elfoglaltságot találtam! – nézett ránk Drinával, megnyalva a szája szélét. Láttam, hogy Krisz megindul felé, de Ricsi lefogta, így végül Ricsit érte Krisz dührohama. Ismét összenéztünk Drinával, majd egy kissé meghajolva jelezte, hogy enyém lehet a srác. Ez jó kis mókának ígérkezett, meg amúgy is, a tegnapi csávót ő intézhette el, úgy igazságos, ha ennek a nagyszájú kölyöknek én tiporhatom sárba a becsületét, ha már a két fiú elment egymást ölni, inkább...

- Te lennél gondolom az új gyerek. Merész húzásaid vannak, mit ne mondjak – húztam gúnyos mosolyra a számat.

- Ismerkedjünk meg! Kovács Szilárd, bár neked megengedem a Szilit, de csak mert rólad van szó – kacsintott, majd a vállamra tette a kezét és lejjebb is akart volna haladni, de megragadtam a cuki kis kacsóját és egy egyszerű mozdulattal hátratörtem a kezét. A srác összegörnyedt egy kicsit, majd jajveszékelve kapott a szabad kezével a fájós karjához. – Harcias egy bige vagy, ez tetszik! De megmutatom, hogy velem nem lehet csak úgy szórakozni!

- Hidd el, nagyon megijedtem tőled – ásítottam az unalomtól. – Tudod, nem vagy valami nagy szórakozás! – ekkor már teljesen eltorzult ennek a Szilinek az arca és az idegességtől már gondolkodni sem tudott rendesen. Egyenesen nekem rontott, én viszont egy egyszerű mozdulattal arrébb léptem, így ő nekicsapódott a suli falának, majd esetlenül csúszott le a földre, ahol a hátát mutatta nekem és meg sem mozdult. Úgy viselkedett, mint aki minimum elájult volna. – Ügyes trükk, kár, hogy nem veszem be! – léptem a hátára, mire megpróbált felegyenesedni, azonban a másik lábammal az imént hátratört kezére léptem. Felszisszent a fájdalomtól és újra hasra vágta magát. A két lapockája közötti idegre térdeltem, a hajába belekapaszkodva pedig hátrafeszítettem a fejét. Ebben a helyzetben csak a lábával tudott volna bármit is kezdeni, ugyanis a másik kezét is használhatatlanná tettem azzal, hogy arra a bizonyos idegre nehezedtem rá. Gondolom zsibbadt neki a keze, így meg sem próbálta megmozdítani. – Most nyugodtan leteheted a lábad. Tudod, Szilike, nekem még maradt egy szabad kezem, plusz Drina is közbelépne! 

- Szerinted hagyom, hogy egy csaj verjen le?! – kérdezte gúnyos hangon, majd meglendítette a lábát, amit elkapva szintén hátrafeszítettem és a bokájánál lévő közvetlen ideget kezdtem el nyomni.

- Na, most hogyan tovább?! – téptem jobban hátra a haját, így már tényleg csak egy nagyon kicsi választott el attól, hogy hátratörjem a nyakát. – Látom, csak a szád volt nagy! Igaza volt Krisznek, te sem vagy jobb, mint a többi idejáró selejt! Mond, honnan jöttél?!

- Győrből – sziszegte a fogai között.

- Hm, egy nagyvárosi! Sorry, akkor be kéne mutatnom a szabályokat! Na, figyu! – hajoltam közelebb hozzá. – Egyszerű a képlet! Négyünket rohadtul de elkerülöd, kussba elsunnyogsz mellettünk, a többiekkel meg azt csinálsz, amit csak akarsz! Bár, az igazat megvallva, az első vagy, aki még a biztos reménytelenség tudatában is próbálkozott! De ezzel legalább túléled az ittlétet! Szevasz! – pattantattam le róla, majd a hajánál fogva felrángattam őt is a földről és előre hajítva engedtem útnak.

- Nem rossz a gyerek – jegyezte meg Ricsi mellém lépve. – Felkeltette az érdeklődésedet?!

- Az egyik lába még szabad volt. Akármit tehetett volna, mégsem használta ki. Talán, még esélye is lett volna – jegyeztem meg halkan, az elballagó Szili lépteit követve a szemmel.

- Mondjuk, szerencséje, addig is élt volna! Ha csak egy újjal is hozzád ér, tuti elvágom a torkát! – zsörtölődött Krisz, mire mosolyogva kaptam felé a fejem. – Most mi van?!

- Semmi – legyintettem. Igen, egyelőre még tényleg lényegtelen...

    Ezután három nap telt el. Ez a Kovács Szilárd nevezetű gyerek pedig roppant nagy csalódást okozott. Nem próbálkozott, amikor a közelében voltunk is, gyorsan elhúzta a csíkot. Pedig mi árgus tekintettel figyeltük minden mozdulatát, ugyanis megvolt vele a magunk kis célja. Senkivel sem beszélt, inkább csak leverte azokat, akik belé kötöttek. És észrevehetően sosem használta ki az utolsó esélyét, még ha ezzel vesztésre volt ítélve, akkor sem...

- Mekkora gyökér! Ott lett volna az esélye, csak visszakézből egy tasli és nyert ügye lett volna! – fújtatott sóhajtva Krisz, az emeleti korláton támaszkodva. Egyébként, mind a négyen onnan néztük a földszinten zajló eseményeket, melyek nagyon jól érezhetően egyoldalú küzdelmek voltak.

- Vesztett... Ez mekkora pech – kommentálta a szemünket kibökő eseményeket Drina.

- Meddig tesszük még próbára?! Csak mert egyre többen gyűlnek – követte a szemével az oldalról érkező, kábé 10-15 emberből álló csapatot Ricsi, akik nyílegyenesen haladtak az imént legyőzött fél felé.

- Ez megőrült?! Beverték a képét és kiáll még egy csapat ellen, ráadásul full egyedül?! – kapta fel a fejét Krisz, majd egyszerre néztek engem. Egy nagyot sóhajtva indultam meg a lépcsőn lefelé, a többiek meg persze egyből jöttek utánam. Ők csak erre a pillanatra vártak már napok óta.

- Na jó, vége a gyereknapnak! – tapsolt kettőt Drina, mire mindenki felénk kapta a fejét. 

- Na, látom itt mindenkinek van felesleges csontja! – tördelte a kezét Ricsi, kísérteties vigyorral a képén. Ez már bevált, egy szempillantás alatt szívódtak fel, mintha ott sem lettek volna. Szili is megpróbált eliszkolni, de neki már nem sikerült.

- Hé! – ragadtam meg a vállát, majd visszahúztam közénk. – Ne siess ennyire!

- Jelen helyzetemben vesztésre vagyok ítélve, tehát essünk túl rajta! – nyögte be végül, mire csak megragadtam az arcát, és felénk fordítottam a fejét, ugyanis időközben ő már mindenfajta védekezés nélkül adott pontos céltáblát magán.

- Szép! – bólogatott megvetően Krisz. – Csak úgy jelezném, ennél lejjebb már nincsen!

- Ne már, Krisz! Nem látod, hogy így is van nagyobb baja a gúnyolódásodnál?! – ragadta meg Drina a srác kezét, majd elkezdte húzni és a mi kis törzshelyünkig meg sem állt. Szili először nem értette a dolgot és amikor közöltük vele a tényeket, mármint, hogy itt mindenki bandába verődve mászkál, egyedül meg nem lenne túl biztonságos, akkor még jobban elvesztette a fonalat. Nem értette, hogy miért akarjuk pont mi „befogadni” őt. Igazából, roppant egyszerű volt az indokunk! Három napig csak megfigyeltük és pont olyannak tűnt, mint amilyenek mi is vagyunk. Nem próbált arcoskodni, mármint a harcok közben. Pontosan tudta, hogy mennyi esélye volt egy-egy verekedés során, mégsem használta ki az utolsót sosem. Ez érdekesnek bizonyult számunkra.

******

    Akkor segítettünk neki és ahogy ő mindig mondja „befogadtuk”. Azóta is velünk van, nem keresett mást és sosem hagyott minket cserben. Megérte őt kihalászni a többiek szemetéből... Nagyon is meg, mivel most már el sem tudnánk nélküli képzelni az életünket. Nagyon közel került hozzánk, a családunk részévé vált. És így visszagondolva, a pletykák, melyek arról szóltak, hogy mennyire le tudna minket nyomni, igazak voltak. Letudott volna nyomni minket, de mégsem tette meg soha.