5. rész – A Zsoltai utánzat

- Seredech! – vágódott ki a bejárati ajtó, amin persze a srácok vánszorogtak be. Vagyis, Drina éppenséggel nem, ő majd felrobbant, főleg akkor, amikor unott ábrázattal fordultam felé. – Te teljesen meg vagy húzatva?! Először majdnem bevered az ofő képét, majd egy NYÍLT utcán vered le a másikat??!

- Persze, mert amikor Krisz kitörte az ajtót, az nem volt gond, ugye?! – szóltam vissza egyből, majd elindultam a lépcső felé. – Tudod, nem csak ti tudtok hibázni... – jegyeztem meg halkan, ezután pedig végleg száműztem magam a szobámba. Úgy beszél, mintha nem tudnám! Az persze nincs számításba véve, hogy Ricsi majdnem lekaszálta a kis vöröske fejét egy vödörrel, mert éppenséggel útban volt neki, és egyszerűen csak izomból arrébb rúgta. Ez persze csak vicc tárgya, de ettől még ugyan úgy nézegethetett volna az igazgató irodájában. Nem mellesleg, miért kell ennyire rágörcsölni?! Oké, fosunk a zsaruktól, mert már így is van elég a számlánkon, de ennyire már túlzás...

- Ser... – nyílt ki a szobám ajtaja és sikeresen majdnem leszúrtam Kriszt. Ja igen, ha nagyon ideges kedvemben vagyok szeretek késsel dobálózni. Most is ez történt, már vagy tízet a falba állítottam, a tizenegyediket viszont a srác kapta el két újjal az arca előtt, majd egy egyszerű mozdulattal ledobta, az pedig az élével átszúrta a szőnyeget és beleágyazódva a padlóba állt nyíl egyenesen. – Neked mi bajod egész nap?! – érdeklődött, mit sem reagálva arra, hogy az előbb majdnem a képébe állt egy kés.

- Honnan tudjam?! Egész nap sík ideg vagyok és rohadtul nem tudom, hogy miért! – dobtam el ismét egy kést, mely a srác feje mellett suhant el, majd végül a szemével egy vonalban állt meg a falban. Krisz nem mondott semmit, csak leült az ággyal szemben lévő székre és hallgatta tovább a kirohanásom. – Egyik percben még rohadtul el vagyok, a másikban már bekattan az agyam és törnék mindent... vagy mindenkit, aki elém kerül!

- Ennek még véletlenül sem az a Szverek az oka – ahogy meghallottam ezt a nevet, az utolsó nálam maradt kést már konkrétan Krisz felé dobtam, aki csak nevetve elhajolt előle, majd a falból kiszedve visszadobta hozzám.

- Ch, na meg még az is! Komolyan, már maga a létezése felidegesít... – sóhajtottam csüggedten.

- Beszarok! Neked bejön a Szverek! – röhögött fel a srác, engem meg kirázott a hideg. Mi az, hogy „bejön”??! Hát jobb ha tőlem tudja, hogy egyáltalán nem jön be! Rohadtul idegesít, hogy emlékeztet valakire, csak még nem jöttem rá, hogy kire!

- Mondom: feltolja az agyam, nem pedig csöpögök tőle! – löktem fel a széket (amin Krisz is ült) a lábammal. A srác persze levágódott róla és a hasát fogva röhögött tovább a földön. Ezt egy idő után még idegesítőbbnek találtam, így odamenve hozzá ráültem a hasára, és „érdeklődve” figyeltem a vicc tárgyát... De időközben elbambultam, így meglepett a következő lépése: fordult a kocka, most én feküdtem a földön...

- Pedig jobb lenne, ha bevallanád saját magadnak. Idegesít, hogy attól a szeméttől ennyire gyenge lettél! Most van az első alkalom, amikor még én is elhiszem, hogy simán legyőzhetnélek, h... – és ekkor szakadt el a cérna! Krisz ismét a földön fetrengett, csak most nem röhögött, inkább a fájós pontot fogta. Ja, nem mellékesen megrúgtam egy „bizonyos” ponton... Szó nélkül kivonultam a szobámból és olyan szinten becsaptam annak ajtaját, hogy a falra felrakott kép leesett a helyéről. Fhu, tényleg, mi a szarnak nekem testvér?! Ráadásul iker?! Nem elég, hogy csak feltolja jobban az agyam, még el is száll magával! Higgyen amit csak szeretne, a hittel úgy sem megyünk sokra! És felőlem azt is hiheti, hogy érdekel az a Szverek Dominik gyerek! Rohadtul hidegen hagy, rohadtul nem érdekel semmilyen értelemben! A többiek lent voltak, de furcsa is lett volna, ha nem hallják meg a nagyszerű ajtóbecsapásom, így nem is volt meglepő, hogy engem vizslattak.

- „Jobb jövő”, meg egy nagy szart! – dünnyögtem, lekapva a fogasról a kabátom, majd a fenti lendületemből megmaradt erővel bevágtam magam után a bejárati ajtót is.

Még jó, hogy van itt egy parkszerűség nem messze és még jó, hogy nincs ott most senki sem... Előkaptam a telómat, majd csak forgattam az ujjaim között, míg csak egy nagy sóhajjal övezve elkezdtem tárcsázni.

- Nahát, nahát... az egyik Benczei! Milyen rég is volt, hogy hallottam felőled! – vette fel a telefont az a retardált barom. – Mi szél hozott felém?!

- Te seggfej! – kezdtem bele roppant aranyos stílussal a mondandómba. Erre a kijelentésemre csak egy jót röhögött, de ez már mellékes tény. – Hol vagy most?!

- Nahát, és negyedszerre is: nahát! Mióta érdekel, hogy hol tengetem szerény kis életemet?! – röhögött tovább, de a hangjából őszinte meglepődést vettem ki.

- Szerény... mióta létezik ilyen szó a szótáradba?!

- Amióta Pécsre kerültem! Tudod, neked is ki kéne próbálnod, tök fain úgy élni az életed, hogy nem kell attól félned, mikor vágják el a torkod – elmélkedett tovább. Jó, Fiolában tényleg így mentek a dolgok, de mégis megnyugodtam, hogy nincs a közelünkbe ez a vadbarom. – Egyébként, hogy van Ricsi?! Rég beszéltem vele is!

- Na, aztán hozzá végképp semmi közöd! Mellesleg, azóta mióta nem akarod minden másodpercben megölni, sokkal jobban telik az élete – feleltem halkabb hangerővel. Igen, mint már rájöhettél, rá hasonlít Dominik. Ugyan olyan külsőre, mint ez a szemét barom, akit nem mellesleg Zsoltai Kristófnak hívnak. Ricsi uncsija, de valamilyen képtelen ötlet miatt folyamatosan azon volt, hogy kicsinálja Ricsit. Ekkor találkoztunk mi egyébként a sráccal. Nem sokat tudott még akkoriban kezdeni Kristóffal, így jobbára csak rettegett. Viszont több évi harc után, Kristóf egyszerűen csak felszívódott. Senki sem tudta, hogy hol lehet, bár az is igaz, hogy mindenki magasról tett rá... Most pedig, ha ránézek erre a Szverek gyerekre, olyan mintha Kristófot látnám és emiatt legszívesebben elásnám, de jó mélyre!

- Esetleg van valami haszna, hogy felhívtál?! Talán csak nem hiányoztam?! – hozott fel egy másik témát Kristóf.

- De még mennyire... – forgattam a szemem unottan, de nem mintha látta volna...

- Akkor, ha most megbocsátasz... Dolgom lenne! Remélem megnyugtattam a kis lelkivilágod... Mira! – röhögött fel gúnyosan, majd kinyomta a hívást. Fú, de szétverném, ha most itt lenne! De, legalább ő nem Budapestre került, már ez is haladás. Ricsin amúgy is láttam, hogy zavarja az a tény, hátha megint találkoznak. Bár, most már lenne ereje lenyomni, bár kétlem, hogyha szemtől szembe állnának egymással, bármit is merne csinálni... Sok esetben neki köszönheti az életét, gondolom pont ezért hitte azt Kristóf, hogy így neki van hatalma a srác élete felett és azt is megmondhatja, hogy mikor érjen az véget. Emlékszem, egyszer annyira helyben hagyta Ricsit, hogy a srác két hétig kórházban feküdt. Ekkor volt öt éves... Na, pont az övék volt a legrosszabbik családi kapcsolat. Mert addig oké, hogy néha... Na jó szinte mindig verekedünk Krisszel, de egyikünkben sem fordult meg az, hogy kicsináljuk a másikat. Sőt, Krisz jobbára azon van, hogy megvédjen, mert mégis a húga vagyok. Emiatt nagyon nem is ment el mellőlem, hiába tudta, hogy megtudnám védeni magam, sosem hagyott egyedül, a szüleinkkel ellentétben... Ezért van mindig az, hogy a választási esetekben neki tökre mindegy az egész. Neki csak egy eshetőség jöhet számításba... És tessék, az emlegetett szamár már hív is...

- Nem mintha annyira izgatna, hogy hol depized szét az agyad, de Ricsi üzeni, hogy kész van a kajával, tehát ha esetleg meguntad a kis hisztidet, told haza a képedet! – szólt bele köszönés nélkül, majd szintén köszönés nélkül le is tette. De jó is, hogy szólt, már kezdtem éhes lenni. Gyorsan lepattantam a fáról (Mert persze nekem fel kellett másznom a park első fájára és onnan kellett szemlélődnöm.), majd elindultam. Jut is eszembe! Drina a suliba nagyon nézegette azt a csávót, akit én kedvesen megrúgtam... Jaaaa, tehát ezért volt ennyire ideg. Az úgy korrekt, elsőre beleszeretni egy... idegenbe. Ki ennyire „szerencsés”? Én sosem hittem ebben, az „Első látásra szerelem” dologban. Nem ezért akarok szerelmes lenni, mert éppen hatszáz izom van a hasán, agya meg esetleg semmi. De igaz is, az már rohadt mellékes tény: legyen menő, oszt kész, el van intézve. De ha nem tud gondolkodni az sem gáz, kárpótolja magát a kis izmocskáival...

- Na mi van, gyökerek! Nem bírtok ki nélkülem fél órácskát?! – léptem be az ajtón, most már sokkal jobb kedvvel, mint ahogy fél órával ezelőtt kivonultam rajta. – Krisz, látom még élsz! Kár, pedig pont nem hiányoznál!

- Jut eszembe, a kórházi számla téged terhel – szólt vissza reflexből a srác. Ch, persze, nem adtam neki akkorát, hogy esetlegesen kórházba kerüljön. Még...

- Te figyu már, Seredech! – kezdte roppant artikuláltan Szili. – Azt a csajt, ott! – fordított a tévé felé, ahol egy rövid fekete hajú nő táncikált a rúdon. Vagyis, csak próbált, mert rohadt béna volt és nem mellesleg... Jó, nem kiskorúaknak való szórakozást művelt pár ifjúval. – Vajon milyen lehet megfektetni?!

- Álmodozz róla tovább, sajna a te sármod kevés hozzá! – veregettem meg a vállát, mire szomorúan rogyott össze a földre, de azért csillogó szemekkel nézte tovább a műsort. Pasik, nincs is jobb dolguk, mint ilyeneket nézegetni...

- Mellesleg, merre voltál? – érdeklődött Drina, amikor felültem mellé a konyhapultra.

- Erre-arra – vontam meg a vállam. Gyanúsan nézett rám, így folytattam: – Csak felhívtam egy régi ismerőst.

- Huh, féltem, hogy esetleg hülyeséget csináltál... – sóhajtott fel megkönnyebbülten és még a szívére is tette a kezét.

- Amúgy, ki az a gyökér gyerek?! – vettem elő egy energiaitalt. Drina rögtön fogta a lényeget, ugyanis full pirulva fordult felém.

- Nem gyökér, igenis rengeteg jó tulajdonsága van! És nem mellesleg... full segítőkész, full aranyos, full rendes, full leszarja azt, hogy honnan jöttem, és fullra... van csaja – darálta, majd ismét sóhajtott egyet és lehajtott fejjel kezdte nézegetni a talajt.

- Fullosan szar szitu – tettem a vállára a kezem, valamiféle biztatás képen.

- Magyarul, fullra leszar téged – értette meg a lényeget Ricsi, aki a konyhában matatott. – Jobb így, legalább nem kell agyonvernünk!

- Ne már, skacok... – nézett ránk könyörgően a lány, de mi csak összenevettünk Ricsivel. – Miért is mondtam el nektek?! – tette fel a költői kérdést, amire persze még jobban röhögni kezdtünk.

- Hé, Drina! Tudod egyáltalán a nevét? – húzta az agyát két röhögés között Ricsi.

- Persze, és igenis szép neve van! Én nem vagyok olyan gyökér, mint mondjuk te! – tette karba a kezét idegesen a lány.

- Figyeled ezt, Ser?! – kérdezte tőlem a srác és bár nem röhögött, de a szemében láttam a kacajt.

- Teljesen elcsavarta a fejté ez a srác. Már egy jó oltást sem tud kinyögni, ej! – és kész, eddig bírtuk visszatartani, fetrengtünk a röhögéstől, már a könnyeinket törölgettük, amikor észrevettük, hogy Drina csak fújtatva kimegy a konyhából. Egymásra néztünk Ricsivel és... Nem, nem mentünk utána bocsánatot kérni, mint a tündérmesékben, csupán továbbra is jót röhögtünk.

    

***

    A szobámban hallgattam a zenét és csak néztem ki a fejemből. A tévében nem ment semmi értelmes, és mivel teljesen be kell vágnunk a „jó” szerepet, ki sem mehetünk az utcára. Tuti kísértésbe esnénk.

- Haj, ez rosszabb, mint egy elvonó... – sóhajtottam, majd kivágtattam az erkélyre. Felültem a szokásos helyemre és a fejemet hátradöntve a falnak néztem ki a fejemből. Ja, zseni vagy, Seredech. Sokkal jobb a csillagos eget bámulni, mint a tévét... Hah, második napunk itt... Szép kis új élet, úgy látszik többnyire csak abban vagyunk jók, hogy kiakasszuk az embereket, vagy félelemben tartsuk őket. Krisznek ez nagyon is jól sikerült, mindenki kerüli, bár nem mintha ez annyira izgatná a srácot. Ricsit a vödrös húzása után kezdték el kerülni, pedig addig egészen elvoltak a létezésével. Szili... ő mondjuk tudtommal nem csinált semmit, csak annak a Flóra nevű kis csajnak csapja a szelet, eddig nem sok sikerrel. Dominik nem tudom, hogy most tart-e tőlem, vagy sem. Drina meg... Hát, ő csak álmodozik arról a pasiról, akinek mellesleg még mindig nem sikerült megtudnom a nevét. Ja, biztos szép neve lehet, főleg, hogy ezek szerint sehogy se hívják. Na, ez még pont fel is keltette az érdeklődésem, mert alapba leszarnám. De igaza van Ricsinek, ha megbántaná Drinát, tuti egyesével szednénk darabokra a tagot...

- Vaú! Vaú! Grrrr! – halottam meg egy kutya ugatását, majd lepillantottam a szomszéd erkélyre, ahol egy kuvasz „magyarázott” nekem. Micsoda merészség, kár, hogy nem félek a kutyáktól... Nem mellesleg, ennyit a csendről és a nyugalomról. Plusz, ez tegnap még nem volt itt. Kábé szerintem a századik ugatásánál tarthatott, amikor felugrott a korlátra, majd elkezdte nyaldosni az arcom. Olyan nagy lendülettel volt, hogy oldalra borultam a kutyával együtt, aki továbbra is az arcomon csüngött.

- Takarodj már le rólam, te rühes korcs! – próbáltam letolni magamról a kutyát, de nem nagyon ment. Végül annyira nagy zajjal lehettünk, hogy kijött Dominik is a vakarcsa után. – Francba már, utálom a kutyákat!! – üvöltöttem, mire a kutya szomorú tekintettel ült le mellém.

- Maci, gyere! – szólt a dögnek a srác, az meg egy ugrással átvetődött hozzá. – Bocsi, nem szokott ilyet csinálni, nem tudom, mi ütött most belé.

- Ja, semmi gáz! Legnagyobb örömöm, hogy engem nyáladzott össze ilyen előszeretettel! – fújtattam idegesen. – Nem mellesleg, engem ért az a megtiszteltetés, hogy vérig sérthettem egy kutyát...

- Ja, eléggé magára szokta venni a dolgokat – nevetett a srác.

- Tényleg?! Juhú, micsoda öröm! – forgattam a szemem, majd visszapattantam az eredeti helyemre, ahol tök jól éreztem magam, mindaddig, ameddig ez a dög le nem támadott.

- Tényleg, jó is, hogy összefutottunk! – indult be a szobájába, vagyis gondolom, hogy az övé, mivel egy papírt hozott ki onnan, amit ráadásul egészen nagy zajjal talált meg. – Bár, nem haladja meg a lopásos ötleted, de majdnem olyan jó – nyomta a kezembe az előbb említett tárgyat, melyen egy hirdetés szerepelt. Pontosabban, a polgármesteri hivatal nyitva tartása.

- Ez miért is jó nekünk?! – vontam fel az egyik szemöldököm

- Apa egyik ismerőse ott dolgozik és ő mondta, hogy minden évben rengeteg díszük megmarad, ami csak halmozódik – felelte, nagy elszántsággal.

- Tehát, pislogunk kettőt és megkapjuk a díszeket?! – kérdeztem, mire Dominik csak bólintott. – Jól van, zsenikém, de el is kéne őket hozni! Azt felejtsd el, hogy végig szántom a város hatszázmilliószor, csak emiatt a nyamvadt bál szervezése miatt!

- Pislogunk még kettőt és akkor kiszállítják a sulihoz – nézett rám mosolyogva.

- Vagyis, csak te! Oké, hogy segítek, de nem fogok tök korán felkelni! – nyújtózkodtam, majd a kezemet összekulcsolva a fejem és a fal közé tettem.

- Oké, négyig ott vannak – nézte a papírt, amit időközben már visszaadtam neki. – Tehát, mikor menjünk?

- Ajh, úgysem hagysz békén addig, míg bele nem megyek, igaz?! – néztem rá sóhajtva. A kérdésemet pedig letudta egy sunyi mosollyal. – Jó, 11-re bőven elég lesz, szerintem.

- Szuper, akkor szerdától meg csak a díszítés és kész is vagyunk – dobta le magát a székre ezzel az optimista beszólással. Hanyagul bólintottam egyet, majd beállt a síri csönd. Nekem nem feltétlenül volt kínos, ő meg pont nem érdekelt, tehát továbbra is a csillagokat kezdtem fürkészni.