2. rész – Viszlát Fiola, üdv... Pest

- Tehát, vége... – szólalt meg Drina, amikor a vonat végleg kigördült Fiolából. A város határán túl egy erdős rész következett, majd már nem is érdekelt minket többet a kinti táj. Úgy sóhajtottunk fel, mintha egy ember ülne a kabinban, pedig mi öten voltunk és lehet, hogy pont most hoztuk meg életünk legrosszabb döntését.

- Valójában, most kezdődik, nem?! – kérdezte Ricsi hátradűlve az ülésen.

- Nem, úgy értem ennek lesz vége. Elég erősek vagyunk mi a Mirátes-hez? Vagy, egyáltalán Pesthez? Kitudja, az mégis a főváros, biztos nálunk százszor erősebb emberek élnek ott... – vázolta tovább a félelmét Drina, mi pedig csak csendben figyeltünk magunk elé, ki-ki a maga módján.

- És?! Mi van akkor, ha erősebbek?! Majd addig edzünk, míg le nem nyomjuk őket! – próbálta egózással fellelkesíteni a társaságot Krisz, megjegyzem, teljesen eredménytelenül. Na, az meg már egy másik dolog, hogy ő sosem volt az a fajta, akinek az ilyen dolgok mentek volna... 

- Kemények vagyunk mi, engem csak Seredech tud félelemben tartani... Ma majdnem meghaltam, ettől rosszabb nem lehet már az a Mirátes sem – fújta ki lassan és szaggatottan a levegőt Ricsi.

- Plusz, ott is biztos lesznek jó csajok! Már alig várom, hogy megismerjem az összeset – dörzsölte össze a tenyerét Szili és mivel pont úgy ültünk, hogy én a szélén, ő meg mellettem, így ráraktam a lábam az övére és kényelmesen lejjebb csúsztam az ülésben. Szili egyébként ugyanezt csinálta, csak éppen ő a velünk szemben ülő Krisz és Drina közötti részre pakolta fel a patáit. Ricsi Szili mellé vágta le magát az ablak mellé, természetesen. Krisz kihasználta a lehetőséget, hogy lett egy kis szabad hely előttem, így ő meg elém pakolta fel a lábát. Kényelmes egy bagázs vagyunk, na. 

- Ne már, skacok! Ne kényelmesedjünk el ennyire, még Ricsi is tud normálisan ülni... – sopánkodott Drina, majd ránéztünk Ricsire, aki szokásától eltérően tényleg normálisan foglalt helyet. Ez a látvány eléggé fura volt számunkra, de a jelenség érdekeltsége még sem tartott két másodpercnél tovább. 

- Mondod ezt te... – sóhajtottam, mivel Drina a hátát támasztotta az ablaknak és felhúzott lábára nehezedve szemlélődött.

- Jé, még tudsz beszélni?! Már féltem, elment a hangod, vagy tudom is én – nevetett gúnyosan Krisz, a kijelentésére viszont belevertem egyet a lábába, vagyis csak akartam, mivel ezt a tetettem megérezve folyamatosan húzgálta a lábát össze-vissza. Nos, nem baj, ami késik, nem múlik. 

- Ha nem akarod, hogy kivágjalak az ablakon, bekussolsz! – fenyegettem meg inkább, mire az arcáról lehervadt a diadalittas vigyor. Hjaj, mondtam már, hogy mennyire gyerekesek vagyunk?

- Mikor is van jelenésünk a dirinél? – érdeklődött büfögve Ricsi. Hát, mondanám, hogy ez is meglepetést okozó cselekedett volt tőle, de... Kit is akarok álltatni?!

- Holnap, tudod kezdődik a második félév, satöbbi... – sóhajtottam, majd kikaptam a kezéből az energiaitalt. Imádom, egyszerűen csak ez tart életben és van egy olyan érzésem, hogy a Mirátes-ben még ezt is tiltják. Mondjuk, édes mindegy, én már elmúltam 18, szóval felőlem azt tiltanak meg, amit csak akarnak. Vagyis, mégsem... Megfeledkeztem a többiekről, mert addig oké, hogy Krisz is betöltötte már a 18-at, a többiek viszont még nem, ráadásul, ha nem viselkedünk jól, akkor tuti a zsaruk cellájában kötünk ki, viszont ez esetben meg tök felesleges volt eljönnünk idáig.

- Remek, akkor holnaptól jó gyerek imidzs, és másfél évig robot, majd a múltnak annyi! Ja, valahogy csak kibírjuk... Valahogy... – számolgatott Szili, mintha csak kitalálva a gondolataimat. De, nem lepődnék meg, ha mindenki ezen a témán kattogna, még Krisz is, aki közismerten agyatlan személyiség. 

- Huh, ez a másfél év baromi sok... Mégis, hogy a jó életbe fogunk mi megjavulni, amikor azt sem tudjuk, hogy miben vagyunk rosszak?! – értetlenkedett Ricsi a fejét vakarva. Hát, igen... Ez egy nehéz kérdés, amire úgy néz ki rajtunk kívül mindenki tudja a válasz. A szüleink, Ervin... Eddig jó az arány... 

- Krisz, becsuknád az ajtót? – nézett Drina a srácra, aki csak feljebb ágaskodott, majd egy erős lökéssel meglendítette az ajtót, ami olyan szinten becsapódott, hogy szerintem még két vagonnal arrébb is hallani lehetett. Ja, szerintem erre értette Ricsi a „megjavulást”... – Na, figyuzzatok! Nehéz lesz, nem tagadom, de megcsináljuk! Ervin is számít ránk és most azért vagyunk itt, mert mi is bánjunk, amiket tettünk. Gondolom a megjavulást kezdhetjük azzal, hogy megtanuljuk, hogyan kell becsukni egy ajtót. Kizárt, hogy ezt eltűrik majd Mirátes-ben... És, szerintem, ha megértjük azt a lényeget, amit Ervin is megpróbált felfogatni velünk, akkor nem lesz gond és hamar letesszük az érettségit.

- De én nem tudok kedves lenni az emberekhez... Nálam kimerül a kedvesség fogalma, ha mondjuk leverhetlek titeket. Azt full szeretetből teszem... – kezdtem el rázni a lábam idegesen, aminek Szili eléggé megörült. A dolgot mondjuk nem vágom, de a mosolyt az arcáról le sem lehetett volna törölni. .

- Ja, azt vettem észre... – szólt közbe Ricsi.

- Pofád lapos, vagy megint befogjam én neked?! – érdeklődtem, majd elkezdtem a plafont vizslatni. – Látjátok?! Ahonnan mi jövünk aligha tanították meg a kedvesség fogalmát. Lopni, vagy csalni már simán tudtunk két-három évesen, de bezzeg egy k... kö...

- Köszönöm – segített ki Drina.

- Ja, az! Na, még mindig nem tudom kinyögni, pedig már tizennyolc éve próbálkozok vele – fújtattam kikészülten, ami nálam nem számít új dolognak. Valamilyen formában mindig full ki tudnak készíteni az emberek. Vagy, csak úgy alapjáraton az élet... 

- Ja, nekem még a boccsal is bajom van, az idegeimre megy ez a szó! – szállt bele Krisz is a lehetetlen szavak kimondásába.

- Hát, a helyzet az, hogy valahol el kell kezdeni... – sóhajtotta Drina, aki a csapatunk legoptimistább tagja. Verekedni azt nagyon tud, viszont ennek ellenére tök kedves csaj és mindennek a napos oldalát látja. Nem is értem, hogy, hogy keveredett közénk...

- Egyenlőre van nagyobb problémánk is... – szólt közbe Ricsi. – Mondjátok, hogy van szállásunk!

- Van, otthon találtam ezt... Ervin lerendezett nekünk egy hat szobás albérletet, de csak három hónapi lakbér van rá. Utána magunkra vagyunk utalva... – vette elő a táskájából az említett borítékot Drina, amiből még saccra is legalább 500.000 Ft virított ránk.

- Huh, legalább három hónapig lógathatom a lábam... – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt Szili.

- Dehogy is! Utána mit csinálunk, utcára kerülünk?! Meg valamiből kajálnunk is kell! Tehát, a suli mellett szépen dolgozunk is, vagy tényleg kinyiffanunk! És ritka szégyen lenne, ha nem egy ottani banda nyírna ki, hanem az éhség! - szólt közbe Krisz, ami a személyét tekintve eléggé nagy meglepettséget hozott maga után. Amúgy, a mai napunk nem állt másból, csak alvásból és egy kicseszettül nagy meglepetéshullámból... 

- Ja, jó... Leesik lassan nekem is, hogy totál magunkra vagyunk utalva mostantól... – sóhajtott Szili. Hm, igen, lassan mindannyiunkban tudatosul, hogy ez mégsem lesz olyan sétagalopp, mint azt mi vártuk, és ez a másfél év is tuti, hogy nem fog hamar elmenni. Öcsém, mi mindent meg nem teszünk...

- Miért is csináljuk ezt egyáltalán?! – mondtam ki hangosan a gondolatomat, majd gyorsan hozzátettem: – Azt ne mondjátok, hogy csak mert én is bele mentem, mert akkor egyesével lökök ki innen mindenkit!

- Nekem jó bulinak tűnt! Meg az is csábított, hogy eltűnhetünk arról a helyről – felelte Ricsi elgondolkodva.

- Na, meg az sem kis pálya, hogy minden bűnünk, egy kis áldozat után, csak egy szemvillanás alatt el fog tűnni. Nem fog tudni róla más, csak mi... – elmélkedett tovább Szili.

- Meg talán valamiféle bizonyítási vágy is... Hisz, mennyire fogja majd őket enni az irigység, ha megtudják, hogy mi kijutottunk arról az elátkozott helyről és még túl is éltük! Már csak ezért is megéri az egész – szólalt meg hirtelen Krisz, ami mindenkit meglepett. Mármint, nem az, hogy megszólalt, hanem az, amit mondott. Ő mindig oda ment, meg azt csinálta amit én is. Megvan rá a maga kis indoka, ami viszont tök jól esik és nem is zavart sosem az, hogy együtt barmoltuk szét az életünket, de, vajon kinek akar bizonyítani?! Mert tuti nem a többieknek, az ezer százalék. – Te?

- Nekem meg olyannyira mindegy volt, hogy hol teszem tönkre az életem. Aztán rájöttem, hogy nagy lehetőség, nem kéne kihagyni, legalábbis nektek az, úgyhogy úgy voltam vele, hogy csináljuk. Drina?! – néztem a lányra, aki eddig teljesen csöndben hallgatott minket.

- Hát, nagy lehetőség kiszabadulni onnan, az a légkör előbb-utóbb kifullasztott volna minket – vonta meg a vállát, majd kinézett az ablakon. Szerintem ő az egyetlen, aki valamilyen szinten örül ennek az egésznek. Végül is, valahol, ebben az országban élnek a vér szerinti szülei. Nem hiszem, hogy ez nem fordult meg a fejében, amikor átgördültünk Fiola határán.

- Figyu! Nem akartam elmondani, de... – kezdtem, mire mindenki kíváncsian nézett engem –, Ervin azt mondta, hogy szereztünk ott egy erőt és kisugárzást, ami már rajtunk áll, hogy, hogy használjuk fel. Egyszóval, tőlünk függ, hogy milyen célra használjuk fel ezt a tudást. Én azt mondom, hogy ameddig fel nem mérjük a terepet, addig maradjunk ugyan ilyenek, sőt! Meg akarunk változni, csak mert egy új helyre megyünk?! Ne görcsöljünk rá, mert emiatt vagyunk ilyen... megviseltek... Nem azt mondom, hogy majd, amikor leszállunk a vonatról, menjünk neki az első embernek, akit megláttunk, csak... ezt kellene szerintem visszafogni. Utána, akinek nem tetszik a stílusunk, az így járt!

- Ez igaz! Akkor, tartsátok ide a kezeteket! – biztatott minket Drina, majd előre hajolva közénk rakta a kezét.

- Csináljuk így, jelenleg úgy sem tudunk mást tenni! – csapta rá a kezét a lányéra Ricsi.

- Mellesleg, így is attól féltünk, hogy 180 fokos személyiség csere kell. Ez így megnyugtatóbb! – vágta a pracliját a többiekére Szili is.

- Aj, megint azt csináljátok, amit elsőre kinyögök... – nyomtam el egy hatalmas sóhajt, majd Krisz megragadta a kezem és az övével együtt a többiekére rakta.

- Ja, de ez így jó! – kacsintott. – Plusz, mi ilyenek vagyunk! Próbáljuk meg, aztán meglátjuk mi sül ki belőle!

- Szuper, akkor hajrá! Vigyázz, mert jövünk... Mirátes! – dobtuk fel egyszerre a kezünket a magasba, majd röhögve visszavágtuk magunkat az eredeti helyzetünkbe. Végül addig paráztuk szét az agyunkat, hogy megérkeztünk Pestre.

- Na, akkor hogyan tovább?! – kérdezte Krisz, amikor a nagyvárosi tömegben már minket is majdnem elhagyott, pedig mindannyian egy helyben álltunk, még ő is. – Basszus, ez a „Nem megyek neki minden első embernek!” eskü egyre nehezebben betartható, pedig még csak egy perce vagyok itt!

- Oké, itt a térkép nálam, most már biztonságban vagyunk! – kapta ki Drina kezéből a térképet Ricsi. – Akkor jobbra!

- Vettük, tehát balra! – sóhajtottunk egyszerre a többiekkel, majd elkezdtünk az ellenkező irányba sétálni, mint amerre a srác mondta. Nem véletlenül, ennek a gyereknek a tájékozódási képessége egyenlő a nullával, vagy már a mínuszt veri....

- Oké, akkor itt egyenesen! – szólalt meg ismét Ricsi, nekem pedig kedvem támadt kitekerni a nyakát.

- Fú, te tökéletes marha! – indultam meg felé, majd egy gyors mozdulattal kivettem a kezéből a térképet, amit ő nem akart hagyni, így gyomorszájon könyököltem. Ez persze megtette a hatását és a földön fetrengett egy sort. – Mond, te teljesen hülye vagy?! Egyenes, amikor itt van előttünk egy bazi nagy fal?! Repüljem át, vagy mit csináljak vele?! És... – ekkor vettem egy mély levegőt, majd nekivágtam a térképet Szilinek, aki a többiekkel együtt röhögött Ricsi nyomorán. – Fogjátok már be a retkes képeteket, idióták! Na, végre, egy értelmesnek ígérkező ember... – láttam meg egy srácot, aki jobbról közeledett felénk. A srácok persze full szemügyre vették, főleg Krisz, mert ugye az illető egy fiú volt, mint az előbb is említettem. Tök átlagos: barna haja kócosra volt csinálva, a tengerkék szeme pedig már szinte világított. – Szia, bocs, de segítenél? Kissé eltévedtünk, mert egy olyan idiótára bíztuk magunkat, aki alapba tájékozódási analfabéta, plusz még fordítva is fogta a térképet...

- Persze, hova szeretnétek eljutni? – kérdezte az idegen tök kedvesen. Aha, szóval ezt jelenti a kedvesség. Hányok tőle, bár meg is értettem a lényegét.

- Na, kedvesség minta példánya... – duruzsolt Krisz.

- Krisz, kuss, vagy te is ott fogsz fetrengeni Ricsi mellett! – szóltam a srácra, majd egy nagyot sóhajtva fordultam az idegenünk felé. – Tehát, a harmadik kerületbe kellene eljutnunk, de van egy olyan érzésem, hogy jóval odébb vagyunk.

- Ha ennyire tudod, miért kellett megkérdezni valakit?! – értetlenkedett tovább Krisz...

- Csak egy pillanat – mosolyogtam rá a srácra, aki kissé leesett állal nézett minket, majd egy aprót bólintott. – Te, én most fojtalak meg! Azt mondtam fogd be a képed, mit nem lehet ezen érteni, ha?!

- Most mi a kiakadások oka, ismét?! – kérdezett karba tett kézzel vissza, majd Drina elrángatta az idegent mellőlünk egy kicsit odébb, hozzájuk pedig csatlakozott Szili, aki Ricsit kaparta fel a földről.

- Hogy fel tudod tornázni az agyam az egekbe! – fogtam meg a srác haját, majd elkezdtem lefelé húzni a fejét, ő meg persze követte a mozdulatot, mivel a hajára pont kényes. Közben azért próbált felém nyúlni a kezével, gondolom ki akart gáncsolni, de nem jött be neki. Egy gyors mozdulattal elugrottam előle, majd az egyik lábamat rávágtam a kezére, még a másikkal mellkason rúgtam, a haját elengedve pedig borult egyet a srác, de nem tudott messze kerülni, ugyanis még mindig a kezén álltam. – Ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy eltöröm a kezed! És tudod, hogy én megteszem! – fújtam ki ismét idegesen a levegőt, majd az idegen felé fordultam. – Nos, akkor ott tartottunk, hogy... – de ekkor megéreztem, hogy Krisz készül valamire, ezért a biztonság kedvéért hátrahúztam a másik karját is, míg a lábammal továbbra sem engedtem el a jobb kezét, és ráadásként az egyik kezemmel belekapaszkodtam a hajába, tehát, egyáltalán nem tudott megmozdulni „szegény”. – Na, végre!

- Szóval, itt mindenhol ilyen sok sikátor van? – kérdezte Szili körbenézve, mire nekem is leesett, hogy valahogy bekeveredtünk egy sikátorba.

- Ja, itt elég sok van, szinte ebből áll az egész város – ébredt fel a sokkból a közénk keveredett srác.

- Az remek, közönség nélküli kiiktatás! – röhögött Ricsi, mire Drina kedvesen lapockán rúgta a srácot, aki köhögve állt arrébb.

- Na, akkor, merre is kell mennünk harmadik kerület felé? – érdeklődött a lány.

- Ja, igen. Szóval... Lehet inkább el kéne kísérnem titeket, ahogy elnézem, eléggé nehézkesen jutnátok oda... – nézett végig rajtunk a srác.

- Hé, csorog a nyálad! Engedj el, te némber! – rúgkapált Krisz, mire rátérdeltem a hátára, és a térdemmel előre toltam a srácot, míg a karját egyre jobban veszítettem hátra.

- Tudod kinek csorog a nyála és tudod kit hívj te némbernek! Fú, a világ áldott meg veled, áá! – dühösen engedtem el Kriszt, majd a karját megragadva nekivágtam a legközelebbi falnak. Félreértés ne essék, nem vagyok én olyan erős, hogy simán elbírjak egy ekkora állattal. Csupán minden azon múlik, hogy mikor támadsz és hova. Meglepetés és véletlenszerű támadás. Ha ez a kettő meg van, az ellenfeled lehet akármilyen nagy arc, nincs sok esélye ellened. Drina is ugyanezt a taktikát alkalmazza, nagyon jó sikerrel. Plusz, sajna érdekel az anatómia, így pontosan tudom, hogy hova kell egy kisebb-, vagy egy nagyobb ütés ahhoz, hogy az ellenfél gazdagodjon egy törött csonttal. Drinának még azt is megtanítottam, hogy hol vannak azok az idegek, amiket ha erősebben megnyom az illetőn, az tehetetlen lesz egy ideig. A srácok meg alapba erősek, nekik nincs szükségük ilyen „alantas” támadási módra, viszont lehet megúsztak volna ők is egy-két felrepedt ajkat, vagy betört orrot, ha néha nem csak fejjel mennének a falnak.

- Basszus, tuti kicsavartad a karom... – fogta a vállát Krisz, felállva a földről, mire csak a szememet forgatva közelebb lépted az idegenünkhöz.

- Na, esetleg... Maradhatna ez köztünk?! – érdeklődtem, mert ez is testi sértésnek számít, ő ráadásul végig nézte, úgyhogy, ha szól a zsaruknak, nekünk már az első órában annyi.

- Persze... – pislogott nagyokat, a szemembe nézve.

- Aha, pasik csajfogó tekintete... Nem tudom, melyik szánalmasabb: ez, vagy a csajok, akik beveszik... – sóhajtottam, majd ránéztem Ricsire, hogy él-e még. Illetve, azt hallottam, hogy még igen, csak azzal volt itt a gond, hogy még mindig fuldokolt.

- Tévedsz, ez egy egyszerű nézés volt, de kösz, hogy szánalmasnak tartasz... – nézett rám Szili, tetettet haraggal a szemeiben.

- Ja, alap – vontam meg a vállam, nem értve, hogy Ricsi mit szenved még össze.

- Hupsz, talán túl erősen rúgtam meg... – nevetett Drina, majd odaugrott az idegen elé és a kezét nyújtotta felé. Én felvont szemöldökkel néztem ezt a kis gesztust, otthon ez nem volt megszokott. Fiolában csak jól benyomtál egyet az új tagnak, aztán kezdődjék a harc, lássuk mennyire erős. – Molin Drina, örülök a találkozásnak!

- Hogy mi?! – kaptam hányingert rögtön ettől a túlzott szeretetrohamtól. – Na jó, nekem ezt fel kell dolgoznom...

- Szevasz, becses nevem Kovács Szilárd, de csak maradjunk a Szilinél – nyújtotta ő is kezét, mire én megint csak hülyét kaptam. Jesszusom, ezek szerint nekem is kedvesnek kell lennem?! – Nem mellesleg, aki épp megfullad, Molnár Ricsi! Az ott pedig, aki éppen... Hé, hova lett Krisz?! – nézett körbe, mire mindenki elkezdte Kriszt keresni.

- Hagyd, majd visszajön! – legyintettem, majd folytattam ezt a nagyszerű ismerkedést: – Na, az a seggfej Benczei Krisztián volt, de hidd el, nem akarod te így hívni, nem nagyon szereti. Maradjunk annál, hogy Krisz – néztem fel rá, mert ugye, kábé az álláig érek, meg amúgy is a táskámon ültem. – Mellesleg, engem Seredechnek hívnak.

- Seredech, nem illik így bemutatkozni! Mond a teljes neved! Gyakorold, a suliban úgyis hatszázszor kell elismételned – szólt rám egyből Drina, mintha minimum a fegyelmezőtanárom lenne. Amúgy meg, hatszázszor, hát hogyne. Egyszer elmondom, aztán kész. 

- Fú, úr isten... – forgattam a szemem unottan. – Jó, Benczei-Seredech Mira. De, csak Seredech, mint mondtam az előbb is...

- Baszki, életemben másodszor hallom, hogy a teljes nevét mondja – lepődött meg Ricsi, aminek hatására abbahagyta a köhögést.

- Hé, gerlepár, haladjunk már! Még mielőtt nagybácsi nem leszek... Öregem – robbant vissza Krisz, az isten tudja, honnan. – Ricsi, élsz még?! Azt hittem egyel kevesebben leszünk...

- Tudod, a drága húgod kinyögte a teljes nevét, és annyira meglepődtem, hogy elállt a fuldoklásom! – szólt vissza egyből a srác, Krisz meg felvont szemöldökkel nézett rám.

- Könyörgöm, kedves vagyok, az a baj, nem vagyok kedves, az a baj! Döntsétek már el, kezdem elveszíteni a fonalat! – szóltam rájuk, teljesen kikészülten a tenyereimbe temetve az arcomat. 

- Fú, jézusom... – fogta a fejét kétségbeesetten Krisz. – Na, csórikám, tiplizhetsz, kösz az eddigi semmit, innentől elboldogulunk! Csapat, fogtam taxit!

- Öm, akkor... Viszlát... – rohant el gyors léptekkel mellettünk ez az idegen, akinek hiába mondtam el a teljes nevem, mert ő még arra sem volt képes, hogy benyögje a sajátját! Jézusom, és kinek a hibája?! A gyökér Krisszé, természetesen, ki másé lenne?!

- Taxi, jól van, okoskám! – vertem fejbe a srácot, aki értetlenkedve fogta a fejét azon a ponton, ahol az imént lecsaptam. – Öten vagyunk, észkombájn, és a taxiba csak négyen férünk be! Jézusom... de, semmi para, te majd futsz az autó után, ha már ennyi eszed van!

- Mondom, hogy Ricsit nem számítottam bele! Amikor elmentem még döglődött! – mondta el a szerinte teljesen logikus érvet Krisz.

- Istenem, jó... – legyintettem. Ebbe a témába inkább nem kezdenék bele, már így is feltolta az agyam... – Na, akkor... préseljük be magunkat a taxiba... – indultam meg, felkapva a cuccomat az autó felé. Végül, kiderült, hogy még a csomagok is alig férnek el a csomagtartóban, nemhogy mi... Krisz bevágta magát az anyósülésre, mi négyen meg hátul próbáltuk nem megölni egymást. Igazán nehéz volt, tekintve, hogy fél órát nyomorogtunk egymáson, de legalább végre elértük az úti célt és végre megtaláltuk azt a retkes házat is.

    Kertes házról van szó, a bejáratnál egy kisebb kert, hátul egy négyszer akkora és még egy terasz is járt hozzá. Egyébként, eléggé otthonos kis hely, belépve az ajtón rögtön a nappaliban találod magad egy TV-vel, egy kanapéval és kettő fotellel. Az ajtó mellett közvetlenül bal oldalt jön egy lépcső, mely kábé 20-30 lépcsőfokkal vezet fel az emeletre, ahol négy szoba vigyorgott ránk. Az ötödik helyiség a fürdő volt, egyébként. Lent, a lépcső alatt elmenve bejuthatunk a konyhába, a bejárat másik oldalán pedig ismét két szoba. A földszinti szobákhoz hozzátartozik egy-egy fürdőszoba is. Ezt a két lakosztályt Krisz és Ricsi foglalta le magának. Egyiken sem lepődtem meg, mindegyik lusta lépcsőt mászni. Én az emeleten lévő harmadik szobát választottam, melyhez szintén tartozott egy fürdő. Szilié volt a középső szoba és a vele szemben lévő fürdő, aminek ekkor értettük meg a lényegét. Aztán, a szoba lényegét nem értettük, mivel ez az egyedüli, aminek nincs beépített fürdője, de mindegy is. Drina „részlege” közvetlen a lépcső előtti ajtó mögött volt. Egyébként az összes szobához tartozik egy-egy terasz is, függetlenül attól, hogy az emeleten vagy a földszinten található az.

- Zsír, ide pont befér egy medence is! – nézegette a kertet tök vidáman Szili. Ja, neki vízmániája van... Ha lenne is medence, akkor tuti a nap 24 órájából minimum 40-et ott töltene.

- Zsír, menő a konyha! – örvendezett Ricsi is a kis „szerelme” láttán.

- Én meg rájöttem, hogy a suli öt percnyire van innen – ült fel a konyhapultra Drina, megszakítva a mondatával a "zsír" láncot. 

- Aha, stréberkém... – nézett rá értetlenül Krisz. – Ez miért is lényeg?!

- Mert sokáig tudsz aludni, te nagyon elcseszett! – adtam választ a srácnak Drina helyett. Komolyan, néha megkérdem, hogy miért a tesóm... Semmi haszna, plusz még sík hülye is.

- Ja, az jó – vonta meg a vállát, majd levágta magát a kanapéra.

- Azta! Én menten berosálok! – esett le Szili álla teljesen. Próbáltam becsukni neki, de ő folyamatosan eltátotta. Ezt a negyedik menet eljátszása után meguntam, úgyhogy inkább azt kezdtem el nézi, hogy mi akasztotta ki ennyire. Ja, jó... Egy újabb liba, juhú.... Micsoda öröm, főleg, hogy csak az utcában sétált el, valószínűsítem, hogy ez a csaj nem lesz áldozat...

- Na, el sem hiszem! – örvendezett tetetett örömmel Drina. – Egy újabb egy éjszakás kaland.

- Pasik... – forgattam a szemem unottan. Na, pont ezért nem voltam én még szerelmes. És nem mellesleg Drina sem. Három éves korunk óta ismerjük egymást Drinával, és az otthoni pasik mind ilyenek voltak, mint ezek a tökéletes barmok. Egyiknek sem jött számításba egy komoly kapcsolata lehetősége. Na jó, én kérek elnézést, Krisznek volt egyszer egy egynapos kapcsolata. Megjegyzem, az is csak azért, mert elfelejtette közölni a csajjal, hogy „Sorry, tipli!”, így véletlenül lett neki egy huszonnégy órás kapcsolata, ami után már üdvrivalgást csapott, hogy ő mennyire komoly kapcsolatban élt egy lánnyal. Ja, és még nem csak komoly, de hosszútávú is. Pasi logika, jesszus.... Na, visszatérve, minket még meg sem csókoltak Drinával. Lehet tök cinkes, én 18 vagyok, ő meg lassan ennyi lesz. De, kit izgat?! Eldöntöttük, hogy egy olyan szemétnek sem adjuk oda az elsőt semmilyen értelemben, tehát... ez van.

- Szerinted itt lesz egy normális fiú? – kérdezte Drina, kitalálva a bambulásom témáját.

- Passz! De kétlem, ez a főváros, ha van is itt, vagy foglalt, vagy... vagy nincs – vontam meg a vállam, majd felbontottam az energiaitalomat.

- Ja, igazad lehet... – felelte ő is sóhajtva.

- Hé6, te még kiskorú vagy! – szóltam rá egyből, amikor láttam, hogy a cigis dobozért nyúl.

- Mondja ezt az, aki 14 évesen már bagózott – röhögött fel a lány, mire én is mosolyogva adtam igazat. Amúgy, viccből szóltam rá, az ő élete, azt csinál vele, amit csak akar.

- Na, én léptem aludni. Holnapra be kell magolnom a kedvesség alapfeltételeit... – intettem, majd felkaptam pár szál cigit a pultról és már mentem is fel a szobámba. Elég necces lesz a holnap... Kitártam, pontosabban kicsaptam az erkélyem ajtaját, majd rátámaszkodva az erkély korlátjára rágyújtottam. Hm, ja... Talán, tényleg sok dologban voltunk benne Fiolában, amiben nem kellett volna... Mindegy, ez sem egy veszélytelen környék. Ekkor láttam meg a szemem sarkából, hogy valaki kijön a mellettünk lévő házból és szintén az erkélyen pihentetni magát. Huh, micsoda szerencse, nem vett észre.

- Áá, jesszusom! – sikoltott fel a csaj hirtelen. – Ne ijesztgess, majdnem megállt a szívem! – fogta a szívét a lány...

- Öö, ja... bocs... – néztem rá furán, majd a lány hirtelen hátra kapta a fejét és elkezdett hátrálni, majd nekiütközött a korlátnak, tehát, ha jól vettem észre, akkor menekülőutat keresett.

- Hát itt vagy, Kitti! Megmondtam már, hogy ne... – robbant ki az ajtón egy srác, majd amikor meglátott, el akadt a mondatával és én is meglepetten néztem vissza rá.

- Na, bátyus, létsziiii! – nyújtotta el az „i” betűt, az ezek szerint Kitti névre hallgató, olyan 14-15 év körüli lány. És, amúgy azt mondta, hogy „bátyus”? Mi sosem beszéltünk így egymással Krisszel... Fura, milyen különbségek vannak a családi kapcsolatok viszonyát tekintve itt, mint Fiolában. – Oké, köszi! – ugrált be végül a lány, amikor a bátyja nem reagált semmit.

- Mi?! Hé, én nem mondtam... Áá, mindegy, úgyis azt csináld, amit akarsz... – sóhajtott legyintve a srác.

- Hahaha... – nevettem el magam, már folytak a könnyeim, annyira nevettem ezen. – Bocs, de ez rohadt nagy! – pattantam fel a korlátra, majd kényelmesen nekidőltem a falnak. Annyira furák itt a házak is, ez egy házrész csak, de közben egymáshoz van építve legalább hat másik ház. Így például az én erkélyemet és azt az erkélyt, ahol most a srác áll, csak egy korlát választ el egymástól, és egy kábé két centis rés a két erkély között.

- Szóval, akkor ti vagytok az új szomszédok – vette a lapot a srác.

- Ja, valami olyasmi. Előre szólok, hangos társaság vagyunk – figyelmeztettem az eget nézve. Tök jól lehet innen látni a lassan csillagos eget. – Amúgy, ha már így másodjára is beléd futok, elárulhatnád a neved.

- Ja, bocsi, délután nem volt alkalmam rá, de... Szverek Dominik – nyújtotta felém a kezét, én meg először felvont szemöldökkel néztem rá, majd leutánoztam ugyan ezt a mozdulatát. – Te pedig Seredech, ha jól rémlik.

- Mertem ajánlani, hogy emlékszel a nevemre – mosolyodtam el gúnyosan, mire hirtelen elkapta a kezét. Na, erre ismét kitört belőlem a nevetés. – Egyébként, nem állt szándékomba bántani, vagy ilyenek.

- Reflex volt, bocsi – nevetett kínosan, a tarkóját vakarva Dominik. – Ez a te szobád, vagy... Bocsi, nincs sok közöm hozzá, csak kíváncsi vagyok.

- Tényleg nincs sok közöd hozzá, de egyébként az enyém – vontam meg a vállam ásítva.

- Seredech! – rontott be a szobám ajtaján Ricsi. – Seredech, van piám, nézd! Óó, szevasz! Várj, te vagy az, aki segíteni akart!

- Igen, te meg az, aki majdnem megfulladt – nevetett Dominik, mi meg követtük őt Ricsivel.

- Mit hoztál, Ricsi?! – érdeklődtem, csillogó szemekkel.

- Na, képzeld! Krisz ezt neked küldi – lépett hátrébb, miután a kezembe nyomta az üveget. Egy sima boros üveg volt, legalábbis az elején annak tűnt... Valójában egy kígyót zártak az üvegbe, és mivel tiszta por és pókháló volt az egész, sejtettem, hogy nem az értelmi szerző Krisz tette bele szegény állatot, csak találta valahol.

- Aj, na jó, ne fárasszatok! – dobtam Ricsinek az üveget, aki könnyűszerrel elkapta. – Mond meg neki, hogy ma már fáradt vagyok, de holnapra kitalálom, hogy miként törjem el az összes csontját! Nem mellesleg, takarodj ki a szobámból, most! – üvöltöttem el magam, mire Ricsi gyorsan eliszkolt a közelemből. – Fú, de az idegeimet zabálja ez a cseszett agyú...

- Fura viszony van köztetek – mosolygott kedvesen Dominik.

- Hm... Igen, fura... – jegyeztem meg halkan, majd leugrottam a korlátról. – Zajos szoktam lenni, szóval... valahogy bírjátok ki! – csaptam be magam után a teraszajtót, majd lecsúsztam a földre, és a hátamat nekitámasztottam az ajtónak. „Fura viszony van köztetek”... Ja, ezt vettük észre mi is, csupán az a retkes nagy probléma, hogy fogalmunk sincs, hogy kellene emberien bánni a másikkal! Jó, mégis kedvem van most kinyírni azt a senkiházit... – Krisz! Told elő a retkes képed! MOST!!!