3. rész – Megjöttünk, Mirátes

    Reggeli kelés. Korán kelés. Ez számunkra full idegen volt. Fiolában csoda, ha délben betaláltunk az iskola kapuján, és akkor még korán is keltünk fel. Ezzel ellentétben most fél nyolcra már bent kell lennünk, pedig a tanítás csak nyolckor kezdődik. Emitt Drina vérszemet kapott és már fél hétkor keltet mindenkit. Illetve, csak próbálkozott ezzel az öngyilkos kísérlettel...
- Kelj már fel, te tökéletes szerencsétlenség! – hallottam meg Drina hangját, majd a következő pillanatban egy betört ajtó hangjára emlékeztető csattanásra is felfigyeltem.
- Hagyjá' má'! – üvöltött vissza Szili, majd még egy csattanás. Öcsém, itt még aludni sem hagyják az embert, ezekkel összeköltözni tényleg kész öngyilkosság... – Jó, jó, felkeltem!
- Én is így gondoltam! Most pedig takarítsd ki magad ebből a már most szeméttelepnek tűnő szobának nevezett helyiségből! – verte erőből a lábait a padlózathoz a lány, aminek köszönhetően még az ágyam is arrébb ugrált minden léptére. – Seredech! – vágódott ki a szobám ajtaja és feltárta a teljesen eksztázisba esett Drina alakját. – Könyörgőm, legalább te ne nehezítsd meg a dolgom! Szili?! Hol a bánatos égbe vagy?! Aj, a rohadt életbe! – ekkor kidugtam a fejem a takaró alól és érdeklődve figyeltem a lányt, aki idegesen kivágtatott a szobámból, majd elüvöltötte magát. – Srácok, itt egy lány! Seredech, kész a reggeli! – mondanom sem kell, erre mind a négyen egyszerre vágtuk ki magunkat az ágyból és egyszerre lombozódott le a kedvünk, amikor már a konyhában ültünk.
- Basszus, bedőltem, ez nem lehet igaz! – vágta le magát a földre, ülő helyzetből Krisz.
- Ricsi, éhes vagyok... – nyígtam ásítva, ráhajolva a pultra.
- Jó, mit kértek? – indult meg a hűtő felé a srác – Megfelel rántotta? – egy bólintással engedélyeztük a menüt, majd mindenki visszavonult a szobájába. Drina tuti a fürdőbe ment és az is biztos, hogy én is oda száműztem magam, viszont a másik két srácról nem tudok nyilatkozni. Szerintem ők csak az ágyig jutottak el.
    Amikor elkészültem, rájöttem, hogy ki kellene pakolnom, mert a bőröndökből eléggé nehéz kiválasztani valami értelmes ruhát. Ezen agyaltam, amikor lementem a lépcsőn, illetve majdnem legurultam róla... Kissé még kómás voltam. Úú, Ricsi kész lett a kajával, és még a tányérok alá rakott egy-egy fecnit is, melyre a nevünket véste. Bár, enélkül is meg tudtuk volna különböztetni, nyilván az enyém a legnagyobb adag. Múltkor kihívott a három fiú egy versenyre, de végül én nyertem. És a legnagyobb szerencsém az, hogy egyáltalán nem fog rajtam a kaja, ki sem nézik belőlem, hogy mennyit birok enni.
- Hol a fenébe vannak a fiúk?! – lépett be a konyhába Drina. – Nem hiszem el, elfordulok egy fél órára, erre már sehol senki! Segíts, létszi! – nézett rám könyörgően.
- Ajh... – sóhajtottam egy nagyot. – Most miért én?! Legalább több kaja marad nekem, haha! – erre a kijelentésemre persze mindannyian eldugták a képüket. Mily meglepő... Éhenkórászok...
    Megkajáltunk, majd nagy szenvedések árán, de sikerült elindulnunk. A szenvedést úgy értettem, hogy Szili és Krisz megint összeverekedtek, és hol máshol, mint az emeleten. Végül öt perc után megoldódott a dolog: Ricsi felment értük és egyesével rúgta le őket a lépcsőn. Élveztem volna, ha kigurulnak az ajtón, viszont sajnos van a lépcsőben egy forduló az első négy lépcsőfok után, tehát felfogta az érkezésüket a fal. Kár, bár még így is jól kiröhögtük a két srácot. Persze a suliba megint nehéz volt az eljutás. Ricsi elszántan hajtogatta, hogy balra kell menni, mi meg pontosan tudtuk, hogy jobbra van a suli. Ebből akkora összeveszés lett, hogy se jobbra, se pedig balra nem jutottunk egy lépést sem, úgyhogy meguntam az egészet és inkább elindultam a suli felé, a helyes irányba. Ahogy ezt észrevették a többiek, ők is jöttek, csak annyi különbséggel, hogy a két túl energizált majom verekedve tette meg azt az öt percet.

A suli egyébként pont olyan volt, mint gondoltuk: túlontúl csicsás és még egy külön parkszerű valami is tartozott hozzá, ahol mindenki füzettel vagy könyvel a kezében mászkált. A legrosszabb, hogy elkezdtük keresni a balhézósabb bagázst, már csak megszokás miatt is, de itt csak a full nyugalom és a stréber aura a menő.
- Ezek még a havat sem tudják élvezni?! Miért jobb egy több lapból álló szemetet nézegetni, mint jól megfürdetni a csajokat a hóban?! – nézett körbe megrökönyödve Krisz, majd belerúgott egy jókora hóbuckába.
- Üdvözöllek titeket a Mirátes Gimnáziumban, újonnan jött, kis diákok! – hallottuk meg a hátunk mögül jövő mély, férfi hangot. Egyszerre fordultunk hátra, csak éppen arra nem számítottunk, hogy ilyen gyorsan elkap minket egy tanár... Sőt, nem is akármilyen tanár... – Sok „szépet” hallottam már rólatok! Be is mutatkoznék, Kovács Dániel a nevem és én vagyok ennek az iskolának az igazgatója!
- Remek, akkor már tudjuk, kihez kell majd mennünk minden öt percben! – nézett lenézően az igazgatóra Szili, majd a dominanciáját megkoronázta egy gúnyos mosollyal is. Az diri azonban felvette a kesztyűt, a maga kis módján:

- Remélem, erre nem kerül sor. Gyertek, körbevezetlek titeket – indult meg ez a Dániel névre hallgató egyed, mi meg fintorogva néztünk egymásra és ebben a gesztusunkban minden benne volt: suli... (bha -.-"), az hogy nem mi irányítunk... és az is, hogy kivételesen mi lettünk az áldozatok és az igazgató a vadász...

- Ne fáradjon, nem fogunk mi annyit itt lenni, tehát bőven elég a termünk is – szóltam közbe, mire a többiek röhögtek egy sort, a Kovács arcát meg még a mögöttünk lévő tökéletesen fehér fal is megirigyelte. Azért na, majd pont hagyom magam legyőzni, nem? 

- Értem, nos... – köszörülte meg a torkát –, remélem azért ilyenre sem fog sor kerülni és azt is nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a hely. Tudjátok, ti vagytok az elsők és nagyon valószínűnek tartom, hogy nagyon hosszú ideig az utolsók is, akiket így vettünk át félévkor, ráadásul elég gyenge tanulmányi átlaggal. Remélem, ezek a könyvek – ekkor egyesével a kezünkbe rakott egy rakat könyvet, amit nem mellesleg az íróasztaláról szedett le. Ja, igen elfelejtettem mondani, hogy a rizsálása közben betessékelt minket az irodájába – majd segítségetekre lesznek a felzárkózásban. A szekrényetek kulcsa és a száma pedig szintén a legfelső lapon található, az osztálytermetek és az órarend felvázolásával egyetemben. Most, ha nincs szükségetek a körbevezetésre, esetleg mehettek is a termetekbe.

- Jézusom, ezek dög nehezek! – sopánkodott Ricsi már a szekrényeinket keresve. 193-as, csodás... Pont utálom ezt a számot, de mindegy, legalább az egymás melletti szekrények a miénk. Mindannyian fogtuk ezt a rengeteg gyújtóst, mellyel már egy komplett erdőt is fel lehetne gyújtani, majd bevágtuk a szekrényeinkbe. Szó szerint, a mögöttünk elhaladó csaj teljesen megijedt, hogy kiszakad a helyéről a szekrény.

- Hát, legalább nem kell semmit cipelni a táskáinkba – nézte a napos oldalát Drina – Bár, tök mindegy, semmilyen eshetőség esetén sem hoztuk volna magunkkal – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta négyünk eltorzult arcát.

- Remek, tizennyolcan leszünk egy osztályban. Így hogy a f****mba fogok elvegyülni?! – tépte ki a terem ajtaját Krisz. – Baszki!

- Te teljesen barom, takarodj már befelé, de az ajtó nélkül, ha már kiszakítottad! – rúgtam hátba a srácot, aminek köszönhetően beesett a terembe, az ajtó kezében maradt darabja pedig hangos puffanással ért földet.

- Fasza, ezt jól megcsináltad! – veregette Krisz vállát Ricsi. Ekkor esett le mindannyiunknak, hogy három szempár néz minket és szerintem erősen elgondolkodtak azon, hogy nem jó suliba jöttek ma be.

- Még jobb, közönségünk is van... Remek... – sóhajtott egy nagyot Szili. Na, ő meg tiszta pesszimista jelleg, szerintem néha még nálam is sötétebb lelkületű, vagyis Drina totális ellentéte.

- Ti... ti lennétek az új osztálytársaink? – érdeklődött félének és totál csendben az első padban ülő vöröses hajú és barna szemű lány. Ja, amúgy az osztály jellemzése: három padsor, három sor, és kettő férőhelyes padok. Huh, ebből is látszik, hogy nem lesz olyan könnyű az alvás... A kétségbeesésemből a csengő hangja rázott fel, és egy szempillantás alatt arra lettem figyelmes, hogy mindenki heringmódba kapcsol, és már bent is vannak a teremben. Jézusom, nekem most esik le...

- A rohadt életbe! Ennél mélyebbre már tényleg nem süllyedhetek! – akartam beleverni egyet az ajtó megmaradt részébe, de ezt megakadályozta a rajta éppen bejönni készülő tanár. Az öklöm már majdnem súrolta az orrát, de szerencsére még épp időben sikerült visszafognom magam. Hirtelen a kisebb zajok is megszűntek és mindenki falfehér arccal ült tovább a helyén... Mármint, mi öten álltunk, de mi is tök fehérek voltunk. Basszus! Basszus! A rohadt életbe!

- Kedvesem, megtennéd, hogy óvatosabban legyeskedsz a kezeddel? – kérdezte mosolyogva a tanár, nekem meg leesett az állam. „Kedveském”?! Itt mindenki ilyen becenevekkel illeti egymást?! Hol vannak a „barom”, az „agyhalott”, az „elmebeteg”, vagy az ettől még százszor durvább megnevezések?! Hol marad az üvöltözés?! Nyeltem egy nagyot, majd szépen elkezdtem hátrálni, így esélyem sem volt észrevenni Kriszt, akinek ráléptem a lábára, de most nem szólt ezért semmit. – Ne félj, nem harapok!

- Én mindjárt rosszul leszek... – suttogtam, és nem az ijedtség beszélt belőlem, csak az a bizonyos fura érzés, ami hányingert keltett bennem eme hatalmas kedvesség hallatán.

- Nos, bemutatkoznék nektek, én leszek az osztályfőnökötök, Lengyel Tímea. Most pedig, kérlek titeket, hogy ti is mutatkozzatok be a többieknek, egyesével! – mosolygott ránk továbbra is kedvesen. Asszem'... vagy már nem tudom.

- Ja, most én kezdjek? – értette meg a rejtett üzenetet Ricsi, amikor már vagy fél órája mindenki őt bámulta. Ja, nehéz a felfogása szegénynek egy kicsit... Vett egy mély levegőt, majd belevágott a jellemzésbe. – Molnár Ricsi lennék, a fiolai Mendok-ból érkeztem, és... Ja, nincs több mondandóm – vonta meg végül a vállát.

- Ez egy nagyon szép bemutatkozás volt, kérlek foglalj helyett az ablak felőli padsor utolsó sorában – mondta Tímea, le sem hervadó mosollyal az arcán. Ricsi csak bólintott egyet, majd hátrabaktatott a kijelölt helyre. A többiek mind utána fordultak, majd amikor meglátták a srác full unott képét, inkább újragondolták az egészet. Nem is értem miért, Ricsi most még higgadt állapotba is van kapcsolva...

- Szintúgy Mirátes, plusz Benczei-Seredech Krisztián. Bár, eddig egy valaki hívott így, onnantól viszont az illető már soha többé nem beszélt – idáig hallottam, ahogy a többiek nyelnek egy hatalmasat, majd a srác eszelős vigyorától még jobban hátrahőköltek. – Csak vicc, de... Kajak, akinek kedves az élete, annak csak Krisz.

- K-köszönjük eme nagyon kedves bemutatást saját magadról kedves... Krisz... A helyed pedig Ricsi mellett lesz! – mondanom sem kell, amikor a srác megindult mindenki elhúzódott a közeléből. Hát, nem is értem miért, pedig még kedves is volt... A teljes nevét mondta, pedig ő utálja, ha a „Seredech” is szerepel a nevénél. Ez ugyan olyan, mint az én esetem, engem is egyszer próbált meg valaki Mirának hívni, azóta viszont folyamatosan kapott Ervin egy kórházi jelentést a személy állapotát illetően... Rehabilitációs lett szegény, de na... Én utálom a Mirát, amire nem mellesleg meg is van az okom, ezért hív mindenki Seredechnek.... – Hát, ezen meglepődtem, Szili! Kérlek foglalj helyet a második sorban ülő Flóra mellett, az ajtó felőli padsorban! – remek, addig bambultam, míg Szili önjellemzését sikerült nem felfognom... De legalább jó helyre került, csak kár, hogy ez a Flóra nevű kis csaj pont eléggé visszahúzódó... Na, Szilikém, őt próbált megfektetni, mert addig oké, hogy pont az eseted (hosszú fekete haj, és barna szem), de szerintem semmire nem mész majd ezzel a ténnyel.

- Sziasztok, Molin Drina! Szerintem én vagyok a csapat legoptimistább tagja, és nem mellesleg velem még jól is jártok, ugyanis ötünk közül nekem van egyedül annyi eszem, hogy érdekel is a többiek véleménye. Öm... Ja, és nem fogok bántani senkit, mindaddig, ameddig nem akartok a barátaimnak ártani, mert arra viszont nagyon bekattanok, és akkor garantálom, hogy nem egy törött csonttal mentek kórházba! – lett egyre kísértetiesebb a hangja és egyben a légkör is Drina körül, amikor az utolsó mondatát kiejtette a száján. Nem mellesleg ezután visszavette a mosolyát, majd helyet foglalt a tanár által kijelölt helyen: középső padsor, második pad, egy srác mellett, akinek bár mondták a nevét, de nem figyeltem. A külseje: eléggé félénk srácnak néz ki (de van egy olyan érzésem, hogy ezzel a taggal még lesz egy-ként problémánk), sötétbarna hajának a színe már majdnem a feketére emlékeztet, szeme pedig méregzöldben pompázik... Hm, a méregről jut eszembe...

- Benczei-Seredech Mira, magyarul a nehéz felfogásúaknak: Seredech! Higgyétek el, nem akarok senkit a Miráért kórházba küldeni. Öm... Sok minden van, amit utálok, és kevés dolog van, amit szeretek. Felsorolni semmi kedvem, úgyhogy... asszem', ennyi lenne – vontam meg a vállam, majd ránéztem a tanárra, aki kicsit meglepetten állt a helyén, továbbra is mosolyogva. Ez a mosoly lehet neki a védjegye, vagy tudom is én, de rohadtul kezd az idegeimre menni. Végül meguntam a várakozást és helyet foglaltam az utolsó üresen hagyott helyen: Ricsiék előtt, és nem mellesleg Dominik mellett, pont az ablaknál, mely alatt volt egy radiátor, így még a hátamat is neki tudtam dönteni melegítés gyanánt.

    Az óra további része tök unalmasan telt. Az ofő valami olyasmiről beszélt, hogy lesz egy bál, vagy mi, amit a mi osztályunknak kell előkészítenie. Ez azt jelenti, hogy van az egész megszervezésére egy hetünk és az egész alatt tényleg mindent értek. Kaja, pia, termek feldíszítése, zene, esetleges zenekar meghívása, stb. Amikor ezt meghallottuk a srácokkal csak kétségbeesett pillantást váltottunk egymással, majd a jó hír hallatán szerintem mi örültünk a legjobban: „Ezen az egy héten nem lesz tanítás nektek, az előkészületek rengeteg időt és energiát fognak magukba foglalni!” Juhú, az első hétfői napunkon egy ilyen jó hírrel indítani?! Eskü megyek és dobok egy szaltót!