17. rész – Ez mégis mi a halál volt?!

    Hétfőre minden visszatért az eredeti kerékvágásba, sőt úgy viselkedtünk, mintha az elmúlt pár nap meg sem történt volna. Vagyis, majdnem mindenki így tett: Krisznek bökte a csőrét, hogy Milánnak megint sikerült felülkerekednie rajta, még ha ezt csak szavakkal is tette meg, így a srác keményen tartja magát ahhoz, hogyha Milán a közelében van, akkor durcázik. Hát, váljék egészségére, de szerintem igaza volt Milánnak, viszont ezt jobb, ha nem hangoztatom, félő, hogy nem bírná el Krisz nagyságos egója. Mellesleg, az ofőnk elvitte a fél osztályt, így a teremben maradt diákok összege kilencre esett. Én, Drina, Krisz, Ricsi, Szili, Milán, Dominik, Léna és Flóra voltunk azok, akiket magukra hagytak, viszont én speciel pont nem bántam. De, ha már itt tartunk...

- Hé, Ricsi! Ha még egyszer megrúgod ezt a nyamvadt széket... – de, amikor hátrafordultam a sráchoz, megakadt a szemem a kinti tájon. Hiába múlt el nyolc óra, a kinti ködös és felhős időben nem sokat lehetett látni, már-már éjszakának lehetett nevezni a tájat. Végül ránéztem a srácra, aki velem együtt szintén elmosolyodott. – Szórakozzunk?!

- Még szép! – vágta rá kapásból, majd felpattant a helyéről és kiment a tanári asztalhoz. – Na, akkor most kaptok egy kis bemutatást Mendokbó! Skacok, ki akar kezdeni?!

- Ne ijesszük egyből halálra őket, tehát majd mondok én valami... bénát... – szólt Drina, majd kivonult Ricsi mellé és rávágta magát a tanári asztalra.

- Mit csináltok?! – értetlenkedett Milán.

- A Mendokban az ilyen időben halálra szoktuk rémiszteni egymást. Tök fain sztorikat tudunk – magyarázta meg Szili a tettünket.

- Plusz, a Mendokban így tudtuk a legkönnyebben kórházba juttatni az embereket. Imádtam, mindig olyan jót lehetett rajtuk röhögni – nosztalgiáztam, mire mi öten csak felnevettünk, a többiek meg kissé őrültnek néztek minket.

- De nyugi van, most nincs kedvünk ilyesmihez, tartjuk magunkat az itteni szabályokhoz – köszörülte meg a torkát Drina, majd belekezdett a... hát, nem is mondom mennyire nem ijesztő sztoriba, amit tuti, hogy csak a gyengeelméjűek miatt hozott fel: – Volt egyszer, nagyon régen egy kisfiú, akinek a szülei lent voltak a földszinten, míg a fiú az emeleten játszott. Egyszer csak, megszólalt a telefon és a kisfiú felvette: „Véres Kéz vagyok és itt vagyok az országodban!”. A fiú nem szólt semmit, csak letette és visszament játszani. Fél óra múlva ismét megszólalt a telefon, melyet szintén a kisfiú vett fel: „Véres Kéz vagyok és itt vagyok a városodban!”. Hát, ez még mindig nem jött be, a kisfiú visszament játszani. Pár perc múlva ismét csörög a telefon: „Véres Kéz vagyok és itt vagyok az utcádban!”. A kisfiú egy kicsit megijedt, rájött, hogy az alak egyre közelebb és közelebb ér. Alig pár perc múlva meghallotta az ajtócsengőt, majd az apja hangját. Az idegen így felelt: „Véres Kéz vagyok és... kérhetnék egy ragtapaszt?”.

- Jézusom, azért egy kicsit megijedtem... – szólalt meg Léna, belőlünk meg kitört a nevetés.

- Ez nagyon szar volt, Drina, de segáz, elhisszük neked, hogy csak miattuk csináltad! – veregette meg a vállát könnyek között Ricsi.

- Te jobbat tudsz talán?! Nem akarom őket megijeszteni, még olyan kicsikék ehhez! – verte fejbe a lány, mire a szemem sarkából egy jelentkező kezet láttam meg.

- Izé, nekem is van egy történetem... – felelte félénken Flóra, mi meg először nagyokat pislogtunk, majd átadtuk neki a stafétabotot. Hasonlóan Drinához, ő is kiment a tanári asztalhoz.

– Ez pár éve történt meg velem és... nem tudom, hogy álmodtam-e vagy sem... Nos, egyik este a szobámban voltam és meghallottam anyu hangját, amint engem szólít. Már éppen, amikor ki akartam menni, valaki berontott a szobámba, ez a valaki pedig anya volt, és azt mondta, hogy: „Ne menj ki, én is hallottam, de nem én voltam”.

- B***ki, ez tényleg megtörtént?! – vetette oda Krisz, aki eddig szokatlanul csendben röhögött, viszont a történet után, mintha egy kicsit az arcára fagyott volna a vigyor.

- Na, mi van, beparáztál?! És akkor én még nem is voltam – néztem rá gúnyosan mosolyogva, mire csak megrántotta a vállát.

- Ki tudja? Lehet tényleg csak álmodtam... – válaszolta meg Flóra a srác kérdését.

- Na jó, ha legközelebb is hallasz ilyen hangokat, csak szólj és én leverem azt a valamit! – szállt be a témába Szili is, és hűha. Merész.

- Tényleg? – nézett rá csodálkozva a lány.

- Hogy ne már! Mit nekem egy fura lény, ami nyugodt szívvel utánozza le más emberek hangját... – ne már, ezek kajak beparáztak ennyitől?

- Nyuszi – köhögte Drina és Ricsi egyszerre.

- Be lehet kussolni! Amúgy is, én jövök, lássuk ez mennyire fog meg titeket! Öö, Ser, megtennéd, hogy megjátszod, hogy megijedtél?! – néztem rám a srác, mire csak a fejemet rázva elnevettem magam. – Nos, egy üzleti útra indult meg a férfi és a célt elérve egy szállodában szállt meg. A recepciós megmutatta neki a szobáját és miközben mentek a folyosón, a férfi észrevett egy számozatlan szobát. Rá is kérdezett a recepciósnál a szoba mivoltjával kapcsolatban, de ő csak azt felelte, hogy abba a szobába nem szabad bemenni, de még csak belesni sem. Amint megérkeztek a férfinak kijelölt szobába, a férfi csak az ágyán forgolódva próbálta álomba ringatni magát, azonban a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Elindult hát a számozatlan szoba felé és amint odaért, megpróbált benyitni, viszont az ajtó zárva volt. A férfi mindenáron tudni akarta a titkot, ezért benézett a kulcslyukon, ahol meglátott egy hosszú, fehér hajú alakot, amint háttal áll neki és a fejével a falat támasztotta. A felfedezés után a férfi nyugodtan szenderült álomba, viszont másnap még többet akart tudni, így az éjszaka kellős közepén megint a számozatlan szobánál találta magát. Ismét benézett a kulcslyukon, azonban most nem látott mást, csak egy vörös tájat. A férfi azt hitte, hogy meglátták őt a múlt éjjel és egy vörös lappal takarták el a benti tájat. Másnap reggel a férfi lement a recepcióshoz és a kérdéseivel bombázta őt. A recepciós megkérdezte, hogy belesett-e a szobába, mire a férfi válasza igenleges volt. A recepciós végül egy nagyot sóhajtva folytatta: „Nos, akkor elmondom, mi történt ott. Réges-régen, egy férfi abban a szobában ölte meg a feleségét és a szelleme azóta is ott kísért. De ezek az emberek nem átlagos emberek voltak. Az egész testük fehér volt, kivéve a szemüket. Ugyanis a szemük... vörös volt.”.

- Ááá!! – sikította el magát Flóra és Léna.

- Azta, Szili, te tudsz ilyeneket is?! – kérdezte tőle Drina kissé remegő hangon, de azért próbálta tartani magát. A srác végül felém fordulva megkérdezte:

- Te be mertél volna menni, Ser?!

- Egy fenét, szerintem a recepciós magyarázata után kerestem volna egy másik hotelt, vagy inkább mentem volna haza és leszedtem volna az összes vörös dolgot, ami csak a házban található – rázott ki a hideg. Szeretem a horrorost cuccokat, de azért az nem igaz, hogy nem ijedek meg semmitől, ezt csak a négy barom találta ki. – Hé, Krisz! Nem akarsz mesélni valami szépet?!

- Hát, ha már így megkérdezted... – vonta meg a vállát, majd továbbra is Léna padján helyet foglalva kezdett bele egy másik sztoriba: – Ez elvileg megtörtént, aztán kitudja... Van egy családunk, négy tagból áll. Két gyerek és két felnőtt. A szülők elmennek színházba, felbérelnek egy bébicsőszt, aki úgy ér oda, hogy a gyerekek már alszanak. Nagy unalmában bemegy a szülők hálószobájába tévézni, mivel csak ott van tévé. A színházban közben a darab feléhez érkeznek és az apa fel is hívja a bébiszittert, hogy megkérdezze a felállást. A csaj elmondja, hogy a gyerekek alszanak, viszont megkérdezi, hogy nem-e veheti le az éjjeliszekrényről az angyal szobrot, mivel nagyon megrémiszti a látványa. Az apa először csendben volt, majd egy aggódó hangot felvéve közli, hogy azonnal vigye ki a gyerekeket a házból, mivel semmilyen angyalszobor nincs a hálószobában, de még a házban sem. Letették a telefont és a szülők rohantak is haza. De már csak a rendőrséget találják meg és három holtestet. Ki hívta ki a rendőröket?! Erre sosem jött válasz, mint ahogy arra sem, hogy... hova, tűnt az angyalszobor?

- Erre emlékszem, nagy port kavart Fiolában – gondolkodott el Ricsi. – Már értem miért nem mertem sosem közel menni ahhoz a házhoz...

- Ja, én meg miért kerültem a templomot – feleltem, mire csak elröhögtük magunkat. – Veled mi van?! Be ne parázz nekem itt, mint valami kislány! – néztem a mellettem ülő Dominiket, aki eddig tényleg nem reagált semmit sem.

- Én imádom a horrort, nem félek az ilyesmiktől – felelte mosolyogva.

- Na, ezt mond majd azután, hogy Ser is mesélt – nevettek a többik, mire csak Dominik rám nézett, így eleresztettem egy gúnyos mosolyt.

- Ez viszont nálunk történt meg – szólt közbe Léna, amire mind meglepődtünk, még Krisz is értetlenül nézett le a lányra. – Két diáklány lakik együtt egy albérletben. Az egyik lánynak randija lesz, így este el is megy, de visszamegy a táskájáért. Sötét volt már, de lámpát nem kapcsolt, mivel tudta, hogy a barátnője alszik. Másnap reggel hazamegy és bemegy a szobába, ahol ott a lány holteste és egy felírat vörös betűkkel a falon: „BIZONYÁRA ÖRÜLSZ, HOGY NEM KAPCSOLTAD FEL A VILLANYT!” – Léna, ahogy kihangsúlyozta az utolsó mondatát, mindenki egy kissé lefagyott.

- Ejha! Te tudsz ilyet is?! – törte meg végül a csendet Krisz, mire a lány csak pirulva bólintott egyet. – Mellesleg, Ricsi! Te nem akarsz alkotni?!

- Á, én ma nem vagyok toppon, de legyen – állt tovább karba tett kézzel. Igen, eddig nagyon rémisztő. – Nos, egy hét éves kisfiút otthon hagynak a szülei és azt mondták neki, hogy ha fél, rakja le a kezét az ágya alá és ha a kutya megnyalja a kezét, akkor nincs baj. Este a kis srác hangokat hall, lerakja a kezét, a kutya megnyalja. Megnyugszik a gyerek, viszont nem sokkal később megint hangokat hall. Megint lerakja a kezét, a kutya megint megnyalja. A harmadik eset után azonban már kimegy az előszobába, felkapcsolja a lámpát és...

- Állj! – szólalt meg hirtelen Milán. – Ugye a kutyinak nem lesz baja, mert ha igen, akkor én kimennék.

- Jó, ha már lelőtted a poént... – sóhajtotta Ricsi, majd gyorsan eldarálta a végét: – A kutyát felakasztva látta a csilláron és vérrel fel volt írva a falra, hogy: „Nem csak a kutya tud nyalni!”... Kösz, hogy eltoltad a kiselőadásom...

- És mi ennek az egésznek a vége?! – kérdeztem meg, mivel ez kissé... lezáratlan volt.

- Nem tudom, mondom, hogy nem vagyok toppon! Csak eddig volt kész a sztorim – vonta meg a vállát, viszont ekkor dörgött egyet az ég, a két lány pedig felsikított.

- Jesszusom, micsoda nyápic bagázs... – sóhajtottam.

- Kezd felmenni bennem az adrenalin és még időnk is van. Seredech, nem akarod folytatni? – nézett rám Flóra és ha már az adrenalinnál tartunk...

- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Aludni próbálsz, de egy zavaró hang ébren tart. Mintha valami a falon kaparászna és morogna. Megpróbálod magad megnyugtatni, hogy ez csak a szél hangja a fákon, de a hang csak erősödik.... és egyre csak erősödik.... Végül nem bírod tovább. Felkelsz, hogy felkapcsold a lámpát. Az ajtód felől jön a hang. Félelemmel telve a nappaliba sétálsz, a hangok pedig egyre erősebbek és.... gonoszabbak lesznek. Remegő kezekkel keresed meg a telódat... Viszont a hangok abbamaradnak. Mintha soha nem is lettek volna. Óráknak tűnő ideig állsz mozdulatlanul, kezedben a telefonnal, várva, hogy a hangok újra előjöjjenek... De nem hallasz semmit. A szíved a torkodban dobog és a bejárati ajtóhoz lépsz, majd kinyitod... Nem találsz semmit, csak a hűvös esti levegő csapja meg az arcod. Ránézel az ajtóra. Esküdni mertél volna, hogy karmolás nyomok lesznek rajta, hiszen olyan erős dörömbölést és kaparászást hallottál... Azonban az ajtó sértetlen. Megrázod a fejed. Úgy néz ki csak a képzeleted játszik veled. Bezárod az ajtód. A karmolások az ajtón belül vannak...

- Jézusom, hagyd abba! – sikított fel Léna.

- Jó, jó, bocsi! Nem gondoltam, hogy ennyire beparáztok tő... – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mivel hirtelen lekapcsolódott a lámpa és az egész suli területén a még nagyobb sötétség uralkodott el.

- Áááááá! – sikítottak fel a lányok.

- Jól van, Ser, elég a tréfából! Hozd helyre ezt! – hallottam meg Krisz hangját.

- Nem én voltam! – védtem magam azonnal.

- Nyugi, srácok! Ez csak áramszünet. Nemsokára ismét lesz fény – jegyezte meg Dominik mellettem.

- Én félek, ez mégis micsoda? – jött egy sírós hang, amit Lénának lehetett azonosítani.

- Ricsi, ne fogdos, vagy eltöröm a kezed! – szólalt meg Drina is idegesen.

- Hupsz, bocs, célt tévesztettem – röhögött fel Milán, mire csak egy csattanást lehetett hallani. Aha, szóval ők megint összeverekedtek, szuper. A vak sötétben ez igazán jó.

- Köcsög Milán, ne fogdosd Drinát!

- Krisz, oké, hogy rá haragszol, de ne engem verjél már le! – szenvedett Szili.

- Bocs, de ebben a sötétben rohadtul nem látok semmit! – szállt vitába Krisz is.

- Dominik, ha nem akarod, hogy eltörjem a kezed, elengedsz! – szóltam rá én is a srácra. Oké, hogy tök sötét van, de nem kell annyira beparázni, hogy megfogja a vállam, istenem...

- Mi? Nem csináltam semmit, esküszöm – védte magát Dominik is.

- Na jó, ki szórakozik?! Ricsi! Te nagyon csendben vagy! – szólt Krisz a srácnak. Ja, igen, a lányok sikítoznak, Drina Milánnal verekszik, Szili Krisszel ölte eddig egymást, én tuti nem voltam, Dominik sem, ha igazat mondott, akkor már csak Ricsi maradt.

- Szakadj már le rólam! Nem csináltam semmit! – válaszolta Ricsi feldúlt állapotban. – Lehet te vagy a bűnös, csak rá akarod fogni másra!

- Hé, abban egyetértek, hogy Szilit vertem le, de nem csináltam semmit ezen kívül és ha most látnálak, tuti megdöglenél! – folytatta a vitát Krisz.

- Kussoljatok már el! Arra senki nem gondol, hogy iskolában vagyunk és akárki bejöhetett rajtunk kívül?! Lehet egy teljesen tőlünk kívülálló személy szórakozik velünk! – szólaltam meg ingerülten.

- Tehát, egy kísértet tanyázik itt?! – sikította el magát Léna.

- Csönd legyen már, csak egy percig! – szólt rájuk Dominik is, mire mindenki elhallgatott és szerintem senki nem értette, hogy miért kell csendbe maradniuk, de aztán furcsa hangokat kezdtünk el hallani. Mintha, valaki énekelne. Na, jó, az öt bolond, Milánt is ideértve, tuti nem lehet, ismerem már a hangjukat. Léna és Flóra is ki van zárva, ez férfi hangnak tűnik. Dominik meg ha csak nem tud has beszélni, vagyis ebben az esetben, has énekelni, akkor ő sem lehet.

- Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho, Yo-hohoho.

- Mi a fene... – szólalt meg elsőnek Ricsi. – Tényleg van valaki a teremben!

- Mondtam én, hogy kísértet – sikította ismét Léna. Őerzsze, szellem... Egy aranyos kis kutyival karöltve a hegyekben... Jah, vagy most nem ebben a filmben vagyunk? 

- De ez még nem bizonyította azt, hogy szellem az illető – szólt a témához Flóra is, aki meglepő módon most nem sikított.

- Ráadásul úgy hallom, hogy nem is a teremben van, hanem valahonnan kintről jön a hang – Milán eme nagyon érdekes észrevételét még adtuk is. Úgy, ahogy.

- Hajrá, Milán! Nézd meg, hogy ki az – noszogatta őt Krisz.

- Dehogy megyek! – micsoda határozottság jött válaszként Milántól.

- Várjatok egy kicsit! Már nem is hallom az éneklést... – szólt közbe Dominik. És pont ekkor tért vissza a világosság is. Ellenben, új probléma keletkezett. Itt volt egy srác, akit eddig még senki sem látott. Bár, ez csak később derült ki.

- Yo-hohoho! Hali! A nevem Félix! Örülök a találkozásnak. Egyébként, hölgyeim – nézett először Drinára, aztán rám, majd az egymás mellett álló Lénára és Flórára – megmutatnátok a bugyitokat?! – az eléggé fura névre hallgató egyed kérdésére Léna és Flóra csak felsikított.

- Egy kísértet! – kiabálták egyszerre a lányok.

- Uram isten! Hol?! – válaszolta kétségbeesetten Félix, vagy ki, majd ijedten nézett körbe. – Ja, persze, az én lennék – nevetett, mire villámlott egyet, ezt pedig követett egy mennydörgés is. Viszont ez a Félix vagy ki, eltűnt.

- Mi van?! Most akkor mi a halál van?! – nézett körbe mindenki értetlenül.

- Na jó, ki szórakozott?! Komolyan, nem nyírunk ki senkit, de mondjátok már el! – nézett mindannyiunkra Szili.

- Ki volt egyáltalán ez a Félix?! – tette fel a következő kérdést Dominik.

- Mi?! Ezek szerint ti sem ismeritek?! – kérdeztem én is. Huh, de jól megy nekünk a kérdések sorozata.

- Én még életemben nem láttam – felelte Flóra.

- Én sem – rázta meg a fejé Léna is.

- De most komolyan, térjünk már vissza az eredeti témára! – szólt közbe Ricsi.

- Mi a tököm történt itt????! – akadt ki most már Drina is.

- Hé, neked van olyanod?! Basszus, pedig én lánynak néztelek – sopánkodott Milán, mire Drina megint rávetette magát. Oké, tehát nekik ennyit ért a téma. 

- Mellesleg! – állt meg előttünk Krisz, az öklét tördelve. – Miért is fogdostad a húgom?!

- Mi?! Nem én voltam, tényleg! – pattant fel a helyéről Dominik, majd elkezdett szaladni, Krisz meg utána.

- Ja, ha már itt tartunk, Krisz gyere ide! Szétverlek, köcsög, mert engem csaptál le más helyett! – szaladt a két srác után Szili is.

- Ricsi!! Én megöllek, miért nyúlkálsz te nem illő helyre?! – állt meg Drina a srác előtt, aki csak egy nagyot nyelve és sikítva rohant el, Drina meg utána. Az egyébként nem baj, hogy nem Ricsi volt, hanem Milán?! Még be is vallotta, hogy „célt tévesztett”. Na, mindegy.

- Hé, én még nem ellenőriztem a tökös dolgot! – kiabálta utánuk Milán, majd nem meglepő dolgot csinált: a srácok után rohant.

- Izé... Lehetséges lenne, hogy ezt nem híreszteljük? Félek, hogy valami volt a reggelimben – szólalt meg hirtelen Flóra, mi meg Lénával együtt bólintottunk.

- Az a gáz, hogy akkor mindannyiunkéban volt valami – jegyeztem meg, mire csak kettő mosolygós arc fordult felém.

- Nem vagytok éhesek? – kérdezte meg Léna, majd mind a hárman felpattantunk a helyünkről és kivonultunk a teremből. Az immár üres teremből. Legalábbis, reményeink szerint az volt. 

16. rész – Otthon

    Szerencsére, csütörtök reggel már ki is engedtek, bár ehhez kellett pár könyörgéssel eltöltött óra, mivel mindenáron be akarták tartani a 24 órát, viszont nekem semmi bajom nem volt, és igen, ezt én állapítottam meg, a nagy doktori mivoltommal, a szakemberek tudását ezzel teljesen sárba tiporva, de mindegy. Végre, szabadság! Úú, rohadtul jól esik a friss levegő, olyan... szabadság illata van.

- Na, akkor! – kezdte Milán, amikor beértünk a házba, én viszont egyből levágtam magam a konyhapulthoz, miután önkényesen kiszolgáltam magam a hűtőjéből. Amint Milán ezt meglátta csak egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán. – Gondolatolvasó vagy?!

- Nem, viszont a csoki meghozta az étvágyam – vontam meg a vállam.

- Azt látom. Mellesleg, a csokit ledolgozod majd, ugye tudod?! Ja, és a fal közelébe sem mehetsz! – darálta a szabályokat a srác, amire csak egy unott tekintett volt a válaszom. – Plusz, voltam nálatok. Ne lepődj meg ennyire, még mindenki él – legyintette le azonnal a reakciómat. – Viszont, nagyon bátrak a kis haverjaitok, főleg az a csaj, Drina, asszem.

- Ja, Drinát nem tanácsos felidegesíteni – nevettem el magam.

- Azt vettem észre... – dünnyögte Milán. Hm, csak megélem, hogy Milánt egy csaj fog kioktatni?! Bár kétlem, ahogy engem Milán, úgy én Drinát tanítottam meg „harcolni”, így ahogy nekem sem, úgy Drinának sincs sok esélye Milánnal szemben. – Egyébként, elég lecke volt ez már Krisznek. Lassan el kellene nekik mondani, hogy...

- Mi az, hogy „elég”?! Ezt pont te mondod, aki világ életében csak szívatta Kriszt?! – kaptam fel a fejem, furcsállva Milán ezen kijelentését.

- Nem „szívattam”, hanem neveltem! Az nem ugyan az! – zsörtölődött és most én legyintettem le. Hát, nekem nem így tűnt az egész, de innen is látszik, hogy Milán még mindig fogalomzavarban szenved, annak ellenére, hogy két éve karácsonyra egy szótárat adtam neki ajándékba. – Mellesleg, azért mondtam, mert nem néz ki túl jól a srác. Tudod mit csinált Krisz?! Bocsánatot kért! Ő, érted?! Azt mondta, hogy „Bocsi, Milán”, magyarul azt mondta, hogy „Bocsi”! Fel tudod ezt fogni?!

- Fel, de nem érdekel... Úgy is haza megyek vasárnap, akkor nem tök mindegy?! – vontam meg a vállam unottan. Tehát... aggódik.

- Ne már, hova kínzod még szerencsétlent?! – tette a vállamra a kezét, mire csak leráztam magamról a srácot, majd felállva megindultam a „Szentélybe”, ahol megálltam a régi poroló alatt, és nekiálltam felhúzásokat csinálni.

***

    És, végül eljött a vasárnap is. Ahogy Milán ígérte, tényleg sikerült kivernie belőlem ezt a valamit, ami megszállt, bár ez a „kór” számára csak egy egyszerű hiszti, de mindegy is. Végül még a csokikat is sikerült ledolgozni, bár az is tény, hogy Milánnak szó szerint ki kellett rángatnia a szobából, mivel nem nagyon akartam abbahagyni. Bármikor, amikor eszembe jutott Krisz, csak még jobban akartam hajtani. Lassan már kezdem érteni, hogy mit érezhet Szili, és azt is kezdem megérteni, hogy mire mondja mindig, hogy: „Ez már majdnem olyan, mint egy jó erős nyugtató”. Hát, tényleg jó arra, hogy levezesd a fölös, vagy az éppen már felgyülemlett energiáidat.

- Megyek előre, megnézem, hogy mennyire fognak idegbajt kapni. Bár, már mindegy, a jelenlegi állapotuk már a maxon túl van, tehát nem hiszem, hogy van ettől nagyobb szint... – sóhajtotta Milán, majd csak úgy benyitott a bejárati ajtón. Mondjuk jogos volt ez, mivel én nem akartam szólni a többieknek, Milán meg tiszteletben tartotta a döntésemet, és inkább ő sem szólt semmit sem. Időközben az is kiderült, hogy Dominik sem fecsegett a srácoknak, annak ellenére, hogy nap, mint nap találkozott velük. Bár, erre senki nem kérte meg, viszont ajánlott volt neki. Amikor Milán bement, résnyire nyitva hagyta az ajtót. Mellesleg, nekem ehhez a bugyuta színjátékhoz nincs kedvem, tehát... bemegyek.

- Ne már, Krisz! Te magad mondtad, hogy se nem hülye, se nem gyenge... – amikor beléptem, Milán csak karba tett kézzel állt az ajtó előtt közvetlenül, míg a többiek észre sem vettek minket és a nappaliban dekkoltak.

- Oké... – reagálta le a srác Drina mondatát.

- Ajh, el sem hiszem! Magatokra sem lehet hagyni titeket anélkül, hogy ne akasszátok fel magatokat?! – amint meghallották a hangomat, eléggé sok dolog történt egyszerre. Szili és Ricsi azonnal felkapták a fejüket és értetlenkedve néztek egymásra. Krisz a nagy lendületében leborult a kanapéról és ezt a cselekedetét Milán jól kiröhögte. Drina viszont a sokk után felébredve odarohant hozzám, majd megragadva a vállam elkezdett rázni.

- Én most fojtalak meg! Hogy lehetsz ennyire barom??! Se egy telefon, se egy életjel, se semmi???! Én esküszöm, hogy ha most életedben is hagylak, akkor bezárlak a retkes szobába és csak akkor mehetsz el, ha magamhoz láncoltalak! – rázott tovább idegbetegen, majd a mellettem álló Milán felé fordult. – Te pedig! Láttad, mennyire ki vagyunk, erre a szemünkbe hazudsz??! Téged már semmi sem menthet meg az általam előírt haláltól!

- Hoppá! – kapta el hátulról Drinát Ricsi, majd felemelte a lányt, így Drina kapálózva próbált valamit elérni, viszont nem sok sikerrel.

- Mellesleg, nem is tudom, miért nem hagyjuk neki?! – lépett mellénk Szili, aminek köszönhetően megláttam Kriszt, amint az ajtófélfát támasztja lehajtott fejjel.

Megérezhette, hogy nézem, mivel felemelte a fejét, majd egy szempillantás alatt sarkon fordult és kiment a konyhába, viszont, olyan fura volt most... Mintha, nem is tudom, nem... – Mellesleg, hozzád dumálok, nem a falnak!

- Bocs, mondtál valamit?! – kérdeztem vissza, Szilire emelve a tekintetem.

- Mi van?!! – értetlenkedett, majd közelebb jőve hozzám, jó erősen homlokon csapott. – Soha többé, megértetted?!
- Nem ígérek semmit – mosolyodtam el gúnyosan.

- Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Fogd! – dobta Milán kezébe Ricsi Drinát, amire amint ráeszmélt a csaj elkezdte Milánt ütögetni, ahol csak érte, így végül ők elvonultak a nappaliba ölni egymást. Illetve, az a baj, hogy csak Drina fog így meghalódni, de majd rájön erre maga is. – Te papolsz itt nekünk, hogy ne csináljunk baromságot, erre te tűnsz el napokra?! Anélkül, hogy bármi életjelet adnál magadról és még a gyökér Milán is az idegeinkkel játszik?!

- Plusz, amikor Drina csinálta ugyan ezt, azt te is átérezted, erre alig egy hétre rá ugyan azt kell végig játszanunk, csak te most jobban kib***tál velünk, mivel napokig azt sem tudtuk, hogy élsz-e még! – szállt bele a további okításba Szili.

- Azért ez erős túlzás volt – sóhajtottam csüggedten. Persze, nem meghalni mentem, csupán kikapcsolni...

- Kussolj már, a francba is! – szóltak egyszerre a srácok, majd ismét megpöckölték a homlokom.

- Menj el, le sem szarjuk, de legalább tudjuk, hogy mi van veled! Nem csak úgy, hogy se szó, se beszéd elviharzol mellettem, kivágtatsz a házból, majd Milán veszi fel a retkes telefonod és még őt is bevonod a barom hülyeségedbe! – hallgattam tovább Ricsi kirohanását, míg a srác oda-vissza járkált a nappali és a bejárat ajtó között.

- Most pedig mehetsz Kriszhez! Le sem szarom már, hogy akármi bajod van vele, mivel a srác már teljesen kifordult önmagából! – vetette oda Szili, majd egy egyszerű mozdulattal belökött a konyhába és még be is zárta az ajtót. Az ő közlendője nélkül is beszélni akartam Krisszel, de mindegy. A srác egyébként a pultnál ült és a homlokát támasztotta a kezével, miközben az előtte álló pohár tartalmát nézegette. Egy nagy sóhajjal ültem le vele szembe.

- Úgy látom, amióta itt vagyok, csak túlzásokba esek. Sajnálom... – szólaltam meg végül, mire a srác reakciója csak egy fejfelkapás volt és egy döbbent tekintett. A következő pillanatban viszont áthajolt a konyhapulton és magához húzva megölelt. Ez viszont engem lepett meg. Soha, tényleg, soha nem csinált még ilyet...

- Ez egy nagyon szar ötlet volt! – mondta halkan, mire én csak ki akartam húzni magam a szorításából, viszont ő csak jobban magához húzott. – Most leszarom, itt maradsz és végig hallgatsz! – egy aprót bólintottam és ekkor esett le, hogy miért csinálja... – Ez rohadtul nem volt jó ötlet! Elszöksz, vagy mi a halál van?!

- Nem elszöktem, csak elmentem gondolkodni. Az nem ugyan az – válaszoltam meg a kérdését, mire csak elröhögte magát.

- De pont hozzá?! Uram isten, Ser, miért pont Milán??! – ekkor a hangja egy kissé elcsuklott. – Még egy ilyet mersz tenni, és esküszöm, hogy... Csak, ne csinálj ilyet még egyszer, rendben?!

- Miért is? Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, ugyebár... – kérdeztem vissza halkabb hangerővel.

- Mert rohadtul nem akarlak elveszíteni! A húgom vagy, basszus, szerinted milyen érzés volt, hogy azt sem tudtam hol vagy??! És ha bármi történt volna veled, az az én hibám lett volna... Mert miattam mentél el... Ráadásul ahhoz, aki nem éppen arról híres, hogy kedvesen bánik másokkal, még a saját rokonait se kí... – ekkor hirtelen elengedett, majd a vállamat megragadva eltolt magától és aggodalmasan mért végig. Végül a székkel együtt próbált meg  megfordítani, de ekkor már ellenkeztem.

- Nyugi, jól vagyok, nem ártana nekem, mégis csak a húga vagyok! Sőt, kaptam tőle csokit! – tereltem a témát, tök reménytelenül. Először engem, majd az ajtót kezdte nézni a szúrós tekintetével, végül felpattant a székről és kivágódott a nappaliba, ahol Milán és Drina „harca” már végett ért. Krisz után rohantam és megálltam az ajtóban. Ránéztem Milánra, aki egyből kapcsolt.

- Na, mi van, ma mindenki verekedni akar?! – röhögött fel gúnyosan, majd karba tett kézzel megállt Krisz előtt. – Neked mi a bánatod?!

- Te, mit csináltál már megint?!? – állt meg előtte Krisz is, karba tett kézzel. Nagyon rossz előérzetem van...

- Semmit, nem engem kellene kérdezned – vonta meg a vállát Milán. – Mellesleg, tényleg nem történt semmi, egy valamit kivéve – erre a kijelentésére Krisz kíváncsian, én viszont kissé feszélyezve néztem a srácra. Ez komolyan meg őrült, vagy a mi halál van?! – Hát, peched van, mivel pont elfelejtettem.

- Miről dumálsz?! Ne szórakozz velem, nyögd ki, most! – lett még idegesebb Krisz.

- Mit is mondjak?! – röhögte el magát Milán. A légkör egyébként egyre jobban vibrált. Drináék is csak megállva mellettem hallgatták az egészet. Akkor, nem csak én sejtek rosszat... – Sokat nem tudok mondani. A húgod jól van, mint látod. Nem gyilkos vagyok, se embercsempész, és mellesleg, nem csak neked a húgod! És ezt jól jegyezd meg: lehetek én az akármilyen szemét, mert te túl gyenge vagy ahhoz, hogy lenyomj engem, viszont ő az én rokonom is! Igaz, nem az ikre vagyok, de ha már itt tartunk! Miért is hozzám jött, és nem hozzád?! Ja, megvan! Hiszen te sehol nem voltál, amikor kellettél volna megint csak a régi nótát zengted! Bocs, hogy én helyetted hallottam meg a segítségkérését. Na, léptem, a suliban! – intett, majd csak úgy elsétált. Viszont, Kriszt jól helyben sikerült hagyni. Íme, itt a „nevelése”. Sosem tudtak el lenni egymás mellett anélkül, hogy Milán legalább egyszer ne oltotta volna be. Viszont, Krisz ezután mindig elgondolkodott, Milán szavainak nagyobb hatása van rá, mint az enyémnek, vagy... apáénak. Milán a szemében, már egy teljesen más kategória és ezzel mindenki tisztában van.

 

15. rész – A segítség átka

- Szevasz, öcskös! Rég dumáltunk, már hiányoztál – szólt bele a telefonomba Milán, amelynek a másik oldalán Krisz kaphatott szerintem idegbajt, Milán eme fantasztikusan barom cselekedetén. – Komolyan?! Úú, öregem, ezt nem is tudtam! … Fú, nem is tudom, mit mondjak! Elhagyni a saját húgodat, de cseszettül peches vagy! … Ja, amúgy fogalmam sincs, hogy merre van, valamiért ő is elkerül, mint te, pedig egy osztályba járunk, majdnem egy helyen is lakunk, és ráadásul olyannyira szeretlek titeket, istenem, szavakba foglalni képtelenség! … Ja, csak találtam az utcán egy telefont, gondoltam, beviszem a rendőrségre, de ez nekem is új! … Szerinted itt van, de most komolyan?! Gyere át, átkutathatod még a kemencét is, de akkor sem itt bujkál! … Persze, persze, majd szólok, sötöbö! Szevasz! – ezután a nagyszerű beszélgetés után végre felém fordult, majd az eddig a folyamatosan számba nyomott labdát elhajította valahova. Igazából, fogalmam sincs, hova, a lényeg, hogy nem próbál meg megfojtani vele. – Na, a bátyád be van már parázva! Szegényke, pedig valami olyasmit hallottam, hogy le sem szarja, merre mászkálsz...

- Ezt muszáj volt?! – kérdeztem tőle ingerülten, majd megragadtam a vállát és felhúztam magam ülő helyzetbe. Basszus, ha eddig nem tört el az összes csontom, akkor most tuti, még ha csak levegőt veszek, akkor is ropognak...

- Muszáj hát, annyiszor hívogattak, hogy betűnként kellett elolvasnom az SMS-eket, amiket neked írnak! Főleg Krisszé tetszett, figyeld! – mosolyodott el gúnyosan, majd csillogó szemekkel kezdte el keresgélni az üzenetet. – Figyeld, hát ez hatalmas, khm!

- Nem érdekel, Milán! – álltam fel, majd ismét megindultam a mászófal felé.

- Hé! Várj már, hékás! – kapta el a vállam két kézzel Milán, majd elfordított a faltól és lenyomott a földre. – Kis esélye van ugyan, de nem akarok meghalni amiatt, hogy hagytalak újra mászni!

- Tényleg?! Esetleg, amikor estem, nem csak nézned kellett volna! – álltam volna fel, de megint lenyomott a földre, majd erősebben megmarkolta a vállam. – Á, jó, jó, kussba maradok, felfogtam!

- Ügyes kislány! – veregette meg a vállam, majd helyet foglalt előttem. – Na, felejtsd el, hogy majd energiaitalt fogsz magadba tömni, nesze! – dobott hozzám egy eléggé érdekes kinézetű, kék színű üveget.

– Víz, plusz majd fekete tea és kizárólag fekete! Ha nem iszod meg, akkor felőlem ki is száradhatsz, de most ez van, mivel jelenleg edzel, öö... kissé drasztikus esések bemutatása közben, mely megjegyzem, hogy nincs benne az edzéstervben – erre a kijelentésére majdnem visszaköptem az üvegbe a vizet és nem csak azért mert mellékesként borzalmas íze volt ennek az agyon desztillált csodának... – Másrészről, nincs itthon most olyan és mivel téged nem lehet magadra hagyni, mert lám, még ha a tökéletes trénered itt is van veled, akkor is dobsz egy hátast két és fél méter magasból.

- De szeretném már látni, hogy te egy húsz emeletes házból dobsz egy hátast – dünnyögtem unottan.

- Most nem is értem, hogy mit rinyálsz! Ez a szőnyeg legalább hat réteg puha cuccal van kitömve, tehát puhára estél – ütögette a szőnyeget maga mellett Milán.

- Ja, eszeském, lehet akármilyen puha, ha magasból esel, akkor is rohadtul megérzed! – nyomtam össze az üres flakont, majd nekidobtam ennek az értelmi szerzőnek. – Mellesleg, miért mondtad azokat Krisznek?!

- Te nem valami olyasmit mondtál, hogy „Nem érdekel, Milán”?! – kérdezett vissza gúnyos mosolyra húzva a száját, miközben engem idézett, majd megrántotta a vállát és egy sokkal komolyabb hangnemben folytatta: – Az a helyzet, hogy hallottam tőle valami olyasmit, hogy őt egy cseppet sem izgatná, ha csak úgy eltűnnél. Kérése számomra parancs, tanulja csak meg ő is, hogy súlya van a szavainak, akármennyire is csak pillanatnyi dühből mondta ki azokat! Meg amúgy is, azért vagy itt, hogy kiverjem belőled ezt az idióta hisztit, ami mostanában megszállt téged és ő csak egy zavaró tényező volt. Ráadásul még jó is, hogy gyötri magát egy kicsit, tetszik!

- Jó, de ezzel a többiekkel is kicsesztél – néztem rá felvont szemöldökkel. Most komolyan, ennek milyen hátsó gondolatai vannak még?!

- Hát, nincs győzelem áldozat nélkül, nem igaz?! – vonta meg ismét a vállát. – Mellesleg, ma már nem csinálunk semmit!

- Mi?! Miért?! – kaptam fel a fejem az éppen meginduló srácra.

- Mert én azt mondtam és kész! Ne kérdőjelezz meg minden olyan dolgot, ami kiveri a szemed és ráadásul még fel is tudod fogni az agyacskáddal! – állt meg az ajtóban karba tett kézzel. – Na, tapsra vársz, vagy mire?! Mozdulj, vagy szeretnéd, hogy segítsek?!

- Ne! – szaladt ki a számon egyből, majd már fel is pattantam a földről. Az ő segítségéből nagyon nem kérek, sajna az mindig fájdalmas véget ér. – Jó, felfogtam, megyek...

- Más választásod úgysem lett volna – vonta meg a vállát nevetve, majd bezárta mögöttem az ajtót. – Na, most pedig irány a kocsi!

- Ha?! – néztem rá értetlen tekintettel. – Hova megyünk?!

- Kórházba! Estél majd két és fél métert, ezért kivizsgáltatjuk, hogy a cuki kis agyaddal minden rendben van-e – kopogtatta meg a homlokom Milán, majd megragadta a kezem és kirángatott az autóhoz. – Szerencséd van, hogy megvan a jogsim.

- Nekem is megvan... – dünnyögtem a szememet forgatva.

- Ajh, nem lehetne egyszer, hogy nem a tiéd az utolsó szó?! – sóhajtotta csüggedten, majd már száguldtunk is a kórház felé.

    Mellesleg, a kórházban alapos kivizsgáláson vehettem részt, ami eltartott kábé két óráig, mivel itt a lassúság világrekordja megdönthetetlen...

- Nos, én egyáltalán nem értem magát. A röntgen eredmények eléggé érdekes dolgokat tártak fel, nem is értem, hogy, hogy volt képes ilyen lábbal felmászni arra a falra. Ennek ellenére nem történt nagyobb baj, mint alap esetben megvolt már – mondta a doki, fel sem nézve a kezében tartott papírokból. – Viszont benntartjuk az elkövetkezendő huszonnégy órában, megfigyelés végett!

- Ne már! De én teljesen jól vagyok, nem lesz semmi bajom, nem mehetnék mégis haza?! – akadtam ki azon a tényen, hogy ez a vénség be akar zárni engem ebbe a lassított felvételbe., főleg, hogy régen eleget voltam én ilyen helyeken...

- Hát, saját felelősségre haza mehet, de ezt nem tanácsolnám... – vakargatta azt a pár ősz tincset a fején a tollával a doki.

- Magyarul, maradsz! – szólalt meg hirtelen Milán is, aki eddig mögöttem állt, karba tett kézzel.

- De...

- Mondom, maradsz! – szólt közbe a srác, már az első szavamnál.

- De...

- Marad! – parancsolt rám, kábé úgy, mint egy kutyára.

- Istenem, jó... – fújtattam leroskadva a székbe.
    Végül beraktak egy egyágyas szobába, hála az égnek. Semmi kedvem nincs hallgatni az öregek lassú rizsálását arról, hogy Bözsike hogy jött össze Sanyikával még Krisztus előtt 50-ben... Milán is hamar lelépett, de legalább a telómat itt hagyta, bár minek?! Nagyon úgy sincs kedvem vele semmit sem csinálni, ebben a légkörben csak meghalni lehet. Ez már lassan nem is kórház, hanem elfekvő... Milyen ironikus, most már kopogást is hallok. Tuti a kaszás, vagy kapás, meg gereblyés, vagy a tököm sem tudja, hogy ki az, aki átsegít a „túloldalra”.

- Nos, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy közületek kit kell meglátogatnom majd a kórházban, hát az tuti, hogy te lettél volna az utolsó tippem – nyitott be az ajtón Dominik, mire teljesen meglepődtem. Ez nem a seprűs!

- Basszus, én a halált vártam, most menj ki és vissza se gyere! Elüldözöd a halálomat, itt fogok meghalni – ültem le az ágyra kiakadva, viszont a srác totál kész volt, nem értett semmit és kábé úgy nézett rám, mint egy sárga laposra. Hm, lehet ez már a zárt osztály. – Mellesleg, mit akarsz?! – törtem meg a csendet végül egy sokkal komolyabb hangnemet magamra erőltetve.

- Ja, hát Milán megkeresett és... – vakargatta kínosan a fejét, majd ránézett a kezében tartott cuccra, aztán egy nagy sóhajjal felém nyújtotta. – Ezt neked hoztam.

- Csoki?! – vettem el tőle értetlenül. – Bocs, de nem szeretem a csokit.

- Megkönnyebbültem, én szeretem, és mivel ez a kedvenc fajtám, nem is veszik majd kárba – nyúlta le tőlem, mire csak utána nyúlva kikaptam a kezéből a... mogyis Milka csokit.

- De csak mert itt éheztetnek és azt felejtsd el, hogy megköszönöm vagy ilyesmi! – néztem rá duzzogva, mire ő csak mosolyogva bólintott egyet, majd leült velem szembe a székre. – Szóval, Milán szólt... És?!

- Ja, hát csak ennyi – felelte, én meg megajándékoztam egy fura pillantással. – Mellesleg, én is éhes vagyok, adj belőle.

- El a kezekkel a csokimtól, vagy esküszöm, hogy eltöröm a kezed! – szórtam villámokat a szememmel.

- Úgy is helyben vagyunk – vonta meg a vállát, majd tök önkényesen letört a csokimból egy sort. – Plusz, te nem is szereted, nem igaz?

- Nem szeretem, de éhes vagyok! – fújtattam idegesen. Köcsög, lenyúlja a csokim, hmpf.

- Na, akkor elmeséled, hogy miért vagy itt? – nézett rám kíváncsian.

- Miattad! – vágtam rá kapásból. – Na, meg Milán miatt! Minden a ti hibátok, ch!

- Ha? – pislogott nagyokat a srác. – Ott sem voltam, ráadásul a szituációt sem tudom, akkor mégis hogy lehetett az én hibám?

- A szitu egyszerű: miattatok zúgtam le egy két és fél méteres falról! Tehát, remélem azért jöttél, hogy bocsánatot kérj, hmpf! – tettem karba a kezem és a még a fejem is oldalra fordítottam, jelezve, hogy én most nagyon, de nagyon be vagyok rágva.

- Tényleg azért jöttem... – vakarta kínosan a fejét, én pedig először meglepődtem, majd kissé összevont szemöldökkel néztem rá. – Tudod, a hétfő délután miatt. Tényleg vannak fura... megmozdulásai mostanában Kittinek, tehát – itt két kézzel megragadta a vállam, majd maga felé fordítva, a szemembe nézve folytatta: –, bocsánat, hogy nem hittem neked.

- Ha?! – akadtam ki és megdöbbenve húztam el magam a közeléből.

- Bár, a te reakciód is kissé... túlzott volt – vetette a szememre egyből, mire csak egy csúnya nézést kapott.

- Ajh – sóhajtottam el magam végül. Jézusom, még nekem van bűntudatom, uram atyám. Neki kéne, nem nekem, a fenébe is! – Nem nagyon érdekel, hogy mit csináltok Kittivel, csak próbáltam beilleszkedni az itteni... „törvényekbe”, viszont, a te hibád volt, hogy kiakadtam. Nem kellene beleavatkoznod a dolgaimba, mivel...

- Mivel? – kérdezett vissza halk, szinte alig halható hangerővel, amikor már vagy öt perce csak hallgattam.

- Mivel nem nagyon láthatja át egy olyan ember a helyzetet, akinek sosem kellett megküzdenie semmiért sem az életben! De, legyen neked gyereknek, én is... túlreagáltam a dolgot... – válaszoltam meg a kérdését, a mondatom végét már szinte alig halhatóan mondva.

- Azta! – döbbent meg Dominik. – Ilyet sem hallottam még tőled.

- Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mivel soha többé nem hallasz több ilyet, legalábbis tőlem biztos nem! – kaptam fel egyből a fejem idegesen.

- Csodás pár ezredmásodperc volt a lelkiismeretesebb éneddel – sóhajtotta, mire kissé kiakadtam. Mi az, hogy „lelkiismeretesebb”?! Nem vagyok ilyen, és nem is akarok egy talpnyaló kis szeretetroham lenni! – Mellesleg, ne vedd ezt ennyire biztos.

- Megint idegesítesz – néztem rá ingerülten.

- Ugyan már! – nevette el magát Dominik. – Tudom, hogy te nem ilyen vagy. Látom, hogy van egy olyan éned, aki valójában nagyon is gondoskodik a barátairól, de ahhoz közel kell kerülni hozzád. Hiába mondod folyton azt, hogy téged ez nem izgat, meg hidegen hagy, stb., valójában segítesz végül rajtuk, és lám, nekem is segítettél. Felnyitottad a szemem Kittivel kapcsolatban.

- Ha?! – kérdeztem megrökönyödve. Mégis... mi a francról beszél ez?!

- Viszont nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz – folytatta tovább, mit sem reagálva a kiakadásomra –, mivel ott van az az éned, ami folyamatosan eltaszít. Van egy olyan érzésem, hogy téged csak a környezeted tett ilyenné.

- Szakadj le az életemről! Nem tudsz semmit, és, ha már itt tartunk, milyen ironikus, hogy a kis stréber gyerek nem jól vonta le a következtetéseket. Azért vagyok ilyen, mert nekem így jó, ez vagyok én – néztem rá gúnyos mosolyra húzva a számat. Ch, életem első bocsánatkérést sem érdemelte meg.

- Szerintem viszont nagyon is igazam van – mosolyodott el ő is.

- Ne... – kezdtem, azonban kivágódott a szoba ajtaja, aminek hatására ráébredtem egy apró tényre. Nem, esélytelen, hogy én leálljak vitatkozni arról, amihez nincs köze! Ez majdnem kiment a fejemből.

- Nem meglepő tény, hogy együtt látlak titeket, de azért úgy teszek, mintha meglepődtem volna. Mellesleg, hoztam csokit, asszem egy éve még ezt kellett neked vennem minden másodpercben, tehát ha a hisztid nem uralkodott el az ízlésed felett is, akkor ezzel az öt... tíz... jó, halál se tudja már mennyivel kibírod úgy... öt percig – Milán hirtelen jött betoppanását csak ideges tekintettel figyeltem, és ha lehetne szemmel ölni, akkor már nem itt lenne. Dominik egyébként először meglepődve nézett a srácra, majd gúnyosan mosolyogva nézett vissza rám. Basszus, ekkorát már régen égtem. – Most mi van?! Amnéziás lettél?! Csoki... Seredech, cso-ko-lá-dé.

- Nahát, mogyorós Milka – ámult el Dominik. – De Seredech nem szereti ezt a fajtát, sőt! Azt mondta, hogy ő nem is szereti a csokit.

- Mi?! – nézett értetlenül Milán, majd gyorsan gúnyosan mosolyogva hozzátette: – Ó, igaz is! De feledékeny vagyok... No, nem baj, több marad nekünk.

- Pontosan! – bólogatott helyeslően Dominik is, majd egyszerre nevették el magukat. Én csak fújtatva a szememet forgattam, de azért elmosolyodtam, amikor Milán az ölembe vágta a több tucat tábla csokit. Hülye barmok, de azért... kösz.... 

14. rész – Segítség a láthatáron

- Dominik! – értem be a srácot, amikor már kifordult a suli kapuján. Mellesleg, a nap további része a suliban uncsi volt, így nem tudnék mit mesélni.

- Mi az? – nézett rám értetlenül a srác. Ja, nem szokásom nekem sem az ilyesmi, de...

- Ajh, figyelj – sóhajtottam egy nagyot, majd megláttam Kittit, így olyat tettem, amit rohadtul nem szokásom. – Öö, megmutatnád mi van arra?!

- Fák. Bokrok. Sétáló. És... – vázolta Dominik a dolgokat. – egy híd.

- Jó, de engem érdekel, tehát jössz! – toltam meg a srácot annak a sétálószerű valaminek a bejárata felé. – Kitti hányadikos?!

- Miért érdekel? – kérdezett vissza mosolyogva.

- Elmondom, amint válaszoltál! – néztem rá sóhajtva.

- Na, ez új – pislogott nagyokat a srác. – Azt vártam, hogy „Neked ahhoz semmi közöd!”, de ez most meglepett.

- Csak nyögd ki, és mindketten boldogan halunk meg! – vertem fejbe a srácot, mire ő csak elröhögte magát.

- Kilencedikes, egy suliba jár velünk, amúgy – jegyezte meg, csak úgy mellékesen.

- Figyelj – álltam meg, majd leültem egy padra. Dominik is követte ezt a cselekedetemet. – Nem az én dolgom, de...

- Állj! – szólt közbe már az elején. – Nem vagy lázas? Esetleg, valaki más, aki tök ugyan úgy néz ki, mint te?

- Nem, és eltöröm a kezed, ha most azonnal nem veszed le a homlokomról! – néztem rá fenyegetően, mire gyorsan visszahúzta a kezét.

- Jó, bocsi, figyelek – nevette el magát. Istenem, ezt miért is csinálom most, egyébként?!

- Kösz, mily megtisztelő – forgattam a szemem unottan, majd egy nagy sóhajjal övezve újból belekezdtem. – Mint már mondtam, nem tartozik rám, de szerintem oda kellene egy kicsit figyelned Kittire. Nem mintha zavarna, hogy mostanában átszokott hozzánk, meg aránylag a skacok is normálisan el tudnak lenni vele, viszont nem hiszem, hogy örülnének neki a szüleitek, ha azt kezdené el csinálni, amit mi is. Például, be akarja festeni a haját, vagy tetkót akar.

- Hogy mit?! – kapta fel hirtelen a fejét Dominik.

- Na, erről beszéltem! – sóhajtottam ismét.

- De ez honnan jött neki? – kérdezte kiakadva.

- Befestettem a hajam, meglátta a tetkóm, és 99%-ban mindig engem talál meg elsőnek – soroltam a tényeket.

- Van tetoválásod? – jött a következő kiakadási szintje a srácnak, majd visszaváltott az eredeti arcszínére. – Megmutatod?

- Nem, és térj vissza az eredeti témára, tökkelütött! – ütöttem fejbe ismét a srácot. – Beszélsz te egyáltalán a húgoddal?!

- Persze, ha bejön a szobámba. Na, akkor veszekszünk egy sort, utána pedig napokig elkerül – elmélkedett Dominik.

- Te teljesen degenerált! – kapott egy fülest harmadjára is, mire egy értetlen tekintetett kaptam. – Figyelj, mi bajod neked Kittivel?!

- Aj, nincs sok időm vele beszélni. Tudod, a szüleim folyamatosan rám vannak szállva, hogy tanuljak jól, meg ilyesmi – bámulta Dominik a földet.

- És?! Ez rohadtul nem kifogás! – döntöttem hátra a fejem.

- Ja, mondod te, akire a bátyja egész életében vigyázott... – dünnyögött, mire csak a hajánál fogva hátrahúztam a fejét.

- Te szemét köcsög! Annyira nem tudsz rólam semmit, de annyira! Ha őfelsége ennyire nagy számra tartja magát, akkor közölném, hogy én három évig nem beszéltem a tesómmal, pedig egy házba éltem vele! Vagy ha beszéltünk is, csak veszekedtünk, és nem ám úgy, mint te a Kittivel! – engedtem el haját, majd felpattantam mellőle. – Beszélj vele, mert megjegyezném, hogy azért jön utánam, mert valamilyen képtelen ötlet miatt azt hiszi, hogy én állok hozzád a legközelebb! Valaki után mennie kell, aki nem biztos, hogy én akarok lenni! Bár engem hidegen hagy, Kitti is megrohadhat egy szaros sitten, le sem szarom! Viszont utána ne az én hibám legyen, hogy nem figyeltél eléggé a húgodra, barom!

    Ezután faképnél hagytam. Ch, persze, mit tud ő?! Még, hogy nincs ideje, jaj, hogy oda ne rohanjak! Bocs, hogy engem valamiért jobban kezdett el érdekelni Kitti sorsa. Mellesleg, bár nekünk lenne annyi bajunk Krisszel, mint ezeknek. Jaj, bement a szobámba, mint valami rossz kislány, de bezzeg észre sem veszi, hogy konkrétan fél tőle a saját tesója. Biztos nem a semmiért húzódott mögém Kitti sem múlt szerda délután.

- Ser, jó, hogy itt vagy! Válaszd szét őket, légyszi, mert már így is széttörtek két lámpát! – könyörgött nekem Drina, amikor beléptem az ajtón, de én csak megvonva a vállam elindultam a konyhába, viszont még így is hallottam, hogy mit beszélnek:

- Krisz, beszélj már vele! – hallottam meg Szili hangját.

- Hagyjatok már békén vele! Én aztán biztos nem beszélek egy ilyen hisztigéppel! Sőt, innentől semmit nem fogok csinálni, amiben érintett ő is! – jött a válasz Krisztől.

- Mi?! – értetlenkedett Drina. – Bocs, de neked elment az eszed?! A húgod!

- Tényleg?! Szuper, akkor te eddig merre néztél?! Meg tudja magát védeni, se nem hülye, se nem gyenge! – Krisz ezen mondata után egy csattanás is hallható volt. Oké, lehet, hogy hülye gondolat volt, amit felvetettem a suliba, de rohadtul így érzem, és ezzel csak még jobban eléri, hogy bebizonyosodjon a gyanúm.

- Na, mi a pálya?! – tette a vállamra a kezét Ricsi, mire felébredtem a bambulásból.

- Mi lenne?! – kérdeztem vissza, unott tekintettel nézve a srácot.

- Te, ki az a Milán gyerek?! – tette fel az őt érdekelt kérdést.

- Az uncsim – vontam meg a vállam hanyagul, mire Ricsi lefagyott egy pillanatra.

- Ja, akkor már értem, hogy miért nem szólt be neki Krisz – Ricsi megértését idáig hallottam. Jó nehéz lehetett az a valami, ami leesett neki.

- Egyrészről, másrészről pedig, ő az egyetlen, akit nem tud lenyomni Krisz – nevettem el magam, mire Ricsi csak furcsán nézett, majd gonosz vigyor jelent meg az arcán.

- Na, ez érdekes! – simogatta két oldalt az állát, mintha csak gondolkodna. Azért csak „mintha”, mert köztudott, hogy ő erre a tevékenységre képtelen.

- Hogy vagy, Drina? – kérdeztem a lányt, amikor ő is belépett a konyhába.

- Én tökéletesen! Mint még soha, újra éledtem! Tudod kinek kell az a senkiházi, és tudod ki fog miatta depizni! Hát én biztos nem! – nyitotta ki a hűtőt, majd a kezembe nyomott egy dobozt. Úgy értem, egy karton dobozt, aminek a teteje le volt zárva, és mivel sima barna színe volt az egésznek, nem nagyon tudtam kivenni, hogy mit takarhat.

- Ezt tőlünk kapod, mert... Hát, sokat tettél értünk az elmúlt napokban – vakarta a fejét kínosan Szili. Ő mikor került közénk?!

- Ne már, srácok! Tiszta bolondok vagytok, alapból csináltam, nem ezért! Bármi is ez... – néztem a dobozra nevetve, majd lepakoltam a konyhapultra, és elkezdtem leszedni róla a ragasztót.

- Várj! – szóltak közbe azonnal egyszerre, mire csak egy értetlen nézést kaptak.

- Figyelj, menj fel a szobádba, és ott nyisd ki, oké? – kérdezte Drina, mire először csak pislogtam párat, majd elmosolyodva felkaptam a dobozt, és felvonultam a szobámba. Ezek annyira bolondok tudnak lenni néha, hogy az már fáj. De, azért aranyos is volt tőlük, ez a bármi legyen is cuccos.

- Te mit is keresel a szobámban?! – kérdeztem Kriszt, miközben levágtam a kezemben tartott dobozt az ágyra.

- Kerestem valamit, oké?! – kérdezett vissza, majd megállt előttem. – Tényleg nem tudlak hova rakni téged!

- Pedig nem olyan nehéz... – dünnyögtem sóhajtva.

- Bocs, de nekem nagyon is az! – dünnyögte ő is.

- Szuper, talán kérdezd meg apát, hátha ő megint megmondja neked, hogy mit csinálj és miként viselkedj másokkal! – vágtam magam hátra az ágyamon.

- Ja, mert talán anya annyira más volt! – ült le ő is az ágyam szélére. – Az gondolom nem volt gond, hogy nem hitt neked, sőt!

- Kit érdekel?! Nekem csak az számított, hogy te ott legyél velem, ne pedig minden szarságot rám fogj! De nem, te mit csináltál?! Inkább szaladgáltál apuci után, mint valami rossz pulikutya! És tudod mi zavar rohadtul most, a jelenben?! – álltam fel, majd felrángattam Kriszt is az ágyból, és mielőtt becsaptam volna előtte az ajtót, még megjegyeztem: – Az, hogy múlthéten is ugyan azt csináltad! Ebből te mire gondolnál?!

    Az a baj, hogy ezután jött el az én végleges kiakadásom is. Minden bizonnyal az én hibám volt, hogy nem tudom hova rakni Kriszt, de... akkor is össze vagyok zavarodva. Abban a dobozban, amit a srácok adtak nem volt más, mint csupa felejtést segítő „csodaszer”, mely mégsem bizonyult annyira hatásosnak, mint azt mindannyian gondoltuk. Nem lett jobb tőle, max. beálltam a rengeteg piától, de még annyit sem segített, hogy legalább kiüssön egy teljes éjszakára...

- Ser! – hallottam meg Drina hangját, majd megpróbálta lenyomni a kilincset, de bejutni már nem tudott. – Seredech, engedj be, kérlek! Ki sem jöttél innen már két napja, hallod?!

- Hagyatok már végre békén! Majd kimegyek, ha jónak látom! – kiabáltam ki, de a hangom teljesen sírós volt. Utálom ezt, rohadtul utálom. Miért kell nekem emlékezni?! Bár elfelejthetnék mindent.

- Na jó, ebből elég! Ha nem nyitod ki ezt a rohadt ajtót, akkor esküszöm, hogy betöröm! – dörömbölt az ajtón Ricsi is. Erre a kijelentésre csak fogtam magam, kipattantam az ágyból, majd a táskámba bepakoltam pár darab ruhát. Ezután kinyitottam az ajtót, és az éppen az ajtómnak nekirohanni készülő Ricsi, és a meglepett Drina mellett lerohantam a lépcsőn, majd már a bejárati ajtón kilépve elkezdtem tárcsázni.

- Otthon vagy?! – kérdeztem köszönés nélkül, amint felvette a telefont.

- Persze, de... Miért is?! – kérdezett vissza Milán meglepetten.

- Befogadnál pár napra? – tettem fel a harmadik kérdést eme csodás telefonhívásunk során.

- Persze... – felelte továbbra is meglepetten. Kábé 10 perc volt, míg odaértem, viszont amint megérkeztem a sráchoz, rögtön bevonultam a Milán által megmutatott szobába, és megígértem neki, hogy nem sok vizet fogok zavarni az ittlétem során. Sőt, nagyon ki sem szándékozok ebből a szobából menni. Időközben lett vagy hatszáz nem fogadott hívásom is. Remek, úgy látom jól mennek nekem az elmenekülős mutatványok... Harmadjára, szuper teljesítmény, igazán büszke lehetek magamra.

- Már vagy négy órája bámulod azt a plafont – állt meg Milán az ajtóban. – Nem uncsi?!

- De, de jobb ötletem nincs – feleltem sóhajtva, majd felültem az ágyban, mire csak a képembe vágta a táskám.

- Most mit bámulsz?! Gondolom, nem lazsálni jöttél ide, tehát mozogj! – majd ezzel a kijelentéssel sarkon is fordult. Pár percig csak néztem utána, majd átvettem a ruhámat egy atlétára és egy rövidnadrágra, ezután pedig a hajamat felfogva rohantam a srác után. – Na, üdv a „Szentélyben”! – nyitotta ki a földszinten található legnagyobb szoba ajtaját. – Már hiányoztál a kicsikéknek.

- Megtennéd, hogy nem hívod „kicsikéknek” ezeket a tárgyakat?! – léptem be a szobába, majd azonnal leültem a szoba közepén található, hatalmas, szürke szőnyegre, mely a nyújtások színhelyét szokta szolgálni. Nos igen, mivel Milánnak van egy fura hobbija: a saját házában hozott létre egy kisebb edzőtermet. Bár, nem úgy kell elképzelni, hogy tele van futópadokkal, meg ilyesmikkel, viszont valahonnan szerzett mászófalat, és újrahasznosított egy régi porolót, melyen többnyire felhúzásokat szoktunk csinálni. Többnyire, mivel volt már rá példa, hogy Krisz felidegesítette Milánt, ezért a srácnak fejjel lefelé kellett lógnia ezen a csövön, míg Milán számolta neki az ezer felülést. Öm, ja, nem mindent a rendeltetésnek megfelelően hasznosítottunk néha.

- De most miért vagy ilyen?! – biggyesztette le a száját Milán, majd odament a bordásfalhoz, és elkezdte simogatni. – Ssss, semmi baj, drágaságom. Ne is foglalkozz ezzel a csúnya lánnyal, csak féltékeny...

- Te pedig beteg – sóhajtottam, felvont szemöldökkel nézve a srácot.

- Na, melegíts be! – adta ki az utasítást, mire csak egy unott tekintetett kapott. – Ja, persze! Bocs, elfelejtettem. Na, akkor... Ülj le!

- Már ülök, és ha esetleg engem figyelnél, a hülye bordásfal helyett, még tudnád is! – vágtam hozzá egy... gumilabdát. Jé, ezt mikor szerezte?! Tavaly még nem volt neki ilyenje...

- Nyugi, rád is fogok figyelni, de vérig lettek sértve az édeseim – legyintett, nekem pedig kissé leesett az állam. Jó, akkor én most hátravágom magam ezen a szőnyegen, míg Milán kiélvezkedik a cuccokon... Fél óra elteltével ez sikerült is neki. – Na, ne lazsálj már annyit, istenem! Felülni, nagy terpesz, és hajolj előre! Minimum padlóig, feltéve, ha nem le... Jó, akkor nem vagy berozsdásodva, helyes!

- Aha, jó, és ezt meddig kell csinálnom?! – kérdeztem, amikor már hatodjára ért az állam a földhöz.
- Még... húszat! Addig én leülök ide – ült le Milán velem szembe –, és beszélgessünk. Mellesleg, most egy.

- Mellesleg, ez már minimum tíz volt – sóhajtottam unottan.

- Majd én azt eldöntöm! – vert fejbe, mire csak egy sóhajt kapott. – Tehát, ma van szerda dél. Öt. Enni gondolom nem akarsz, tehát, hét, tehát ezzel sem veszítünk időt. Kilenc, és ha már itt tartunk! A haverjaid kibírják majd nélküled vasárnapig, utána visszaadlak nekik, feltéve, ha még ma eljutunk húszig, mivel ez csak tizennégy.

- Így is van már ezzel a nappal két igazolatlan napom, nem kéne több – el sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Aj, de tényleg, még a végén engem is felfüggesztenek, csak éppenséggel a sok lógásért. – És ezzel húsz!

- És?! Én sem megyek, mit számít?! – nézett rám röhögve. – Na, állj fel és most guggolsz szépen úgy... Hát, legyen ugyan ennyi!

- Az nekem miért jó, hogy te sem mész?! – néztem a srácra unottan, miközben felálltam és elkezdtem guggolásokat csinálni. Mindeközben Milán persze a földön dekkolt...

- Mert segítek neked?! – kérdezett vissza röhögve. Jó, mondjuk ez jogos érv volt. – Mellesleg, itt a telód?!

- Ki nem szúrja a szemed, ott van melletted... – sóhajtottam unottan. – Számolnál?!

- Ja, persze! Egy – kapott a telóm felé, én meg megálltam guggoló helyzetben.

- Csináltam vagy hatot eddig, és most kezded el egynél?! – most már kiakadtam. Direkt csinálja, vagy mi a halál van?!

- Csitulj már, a drágáim nem bírják a hisztidet! – legyintett le, de nem engem figyelt, hanem a telefonommal babrált. – Na, mi lesz?! Kérvényt nyújtsak be?! Eddig egy, nagyon jól haladsz, még van vissza tizenkilenc!

- Matek zseni... – dünnyögtem, majd újból belekezdtem a guggolásba, amit Milán rohadtul leszart, de mindegy. Legalább a telefonom nézegetése közben számolt. Azt amúgy mégis hogy?!

- Hét. Nyolc. Kilenc. Mi a tököm ez?! Tizenegy. Tizenkettő. Mi az, hogy kecsketej?! – fordította felém a telómat, ahol az SMS-ek voltak megnyitva, méghozzá Ricsié. Ezt én sem értettem, így döbbenten hagytam abba ezt a gyakorlatot. – Ne hagyd abba!

- Jó, de – kezdtem bele ismét –, ott van utána, hogy jött oda a kecsketej.

- Jaaa – értette meg a lényeget, hogy talán tovább kellene olvasni. – Tizenöt. Fizikai képtelenség, tizenhét, megtalálni ebben a városban, tizenkilenc, téged, csak úgy mint a kecsketejet a Holdon. És húsz. Holdon?! Nem lehet valami eszes ez a Ricsi gyerek, a Hold köztudottan sajtból van, semmi köze a tejhez!

- Mielőtt annyira megrökönyödsz, hogy szívrohamot kapsz, elárulnék egy kis titkot – tettem a vállára a kezem. – A sajtot tejből készítik.

- Jaaaa... És?!

- Most nagy késztetést érzek, hogy megfojtsalak – néztem rá unott tekintettel.

- Én tudod mire érzek nagy késztetést?! Hogy lemérjem, hogy mennyi idő alatt mászol fel arra a két és fél méteres falra! – lökött meg a mászófal irányába. Ez jó, szeretem a mászófalat. – Nincs kötél!

- Oké, oké, tudom! – legyintettem, majd elkezdtem mászni.

- Mellesleg, milyenek ezek a srácok?! Sosem meséltetek róluk Krisszel – hallottam meg Milán hangját, és bár nem láttam, de tuti még mindig a telómat bújta. Ezt minden évben eljátssza, csak tudnám, mi olyan rohadt jó benne...

- Mert meg akartuk kímélni őket attól, hogy esetleg kinyírd őket! Mellesleg, meg is volt rá az okunk, már az első másodpercben sem jöttetek ki Drinával – sóhajtottam, miközben ezerrel azon voltam, hogy felmásszak ezen a falon.
- Hoppá, úgy látom, hív is az emlegetett szamár – nevetett Milán, és miközben hátrapillantottam a vállam felett láttam, hogy ez a tökkelütött ezerrel integet, kezében a telómmal.

- Melyik?! Sokat emlegettünk... – sóhajtottam, mit sem reagálva a mutatványára.

- Nyugi, nem a pasikádra gondoltam, tudod, arra a Szverek Dominik csávóra, mert csak a bátyád az! –  röhögött ismét, én pedig megállva idegesen kaptam felé a fejem.

- Nem a pasim, és ha még ő lenne az utolsó pasi is ezen a retkes világon, akkor is egyedül halnék meg inkább! – néztem rá szúrós szemekkel. Mi a szarért hiszi mindenki azt, hogy a pasim?! Könyörgöm, még ha az is lenne, már rég halott lenne, mert egy ilyen embert normális idegállapottal lehetetlenség elviselni!

- Jó, jó, nyugi van, másszá' csak tovább! – röhögött tovább, a kezével felfelé mutatva. Hah, csak érjek le, esküszöm, hogy belefojtom valamibe! – Azta, most egy ismeretlen szám hív! Na, ez már tuti valamelyik pasid! Melyik vajon?!

- Ja, főleg, hogy egy sincs... – dünnyögtem idegesen.

- Ja, tudom már, hát a Dominik az! – már pont a tetején jártam a falnak, amikor meghallottam ezt a kijelentését, így idegesen kaptam felé ismételten a fejem, de elbénáztam egy lépést. Mellé léptem a kapaszkodónak, aminek következményeképpen sikerült kábé két és fél métert zúgnom lefelé, majd alig pár másodperc múlva háttal megérkeztem arra a bizonyos szürke szőnyegre, pontosan Milán mellé, aki nem nagyon törte magát, semmilyen tekintetben. – Hékás, mondtam, hogy nincs kötél, mit bénázol ennyit?!

- Ha most nem fájna annyira a hátam, hogy levegőt is alig kapok, megfojtanálak! – fújtattam idegesen, és megpróbáltam felülni, viszont jobbnak láttam, ha még egy kicsit fekszek a padlón. – Szünet, most! Ez rohadtul fáj!

- Óó, jó is, hogy szünetet tartunk, már elfáradtam – nyújtózkodott Milán, majd megszólalt a kezében a telefonom. – Nahát, és még Krisz is hív! Remek, beszélek vele, ha nem bánod.

- De, bánom! És azt is bánom, hogy megismertelek, és azt is, hogy téged hívtalak fel, mert.... – kezdtem, azonban levágta magát mellém, és belenyomta a számba azt a bizonyos labdát, amivel az elején ledobtam. Ez bolond és ellenkeznék is, ha nem fájna ennyire rohadtul az összes csontom... 

13. rész – Egy régi új tag

    A szerdát gyorsan felváltották a napok. Én már meg sem tudtam különböztetni egymástól őket. Az a bizonyos álom folyton visszatért és még Drina sincs jobban, sőt. Nem tudom, nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra legyen jobban, de ez már kezd sok lenni. Értem én, tényleg megértem, amin átment, szerintem mindenki másnál, én tudom átlátni a legjobban ezt a helyzetet, de... Jó, tudom, hogy nem minden embernek ugyan olyan a felépülési szintje, de nekem...

- Na, ebből most lett elegem! – vágtam ki Drina ajtaját, majd hallottam, hogy Szili is kitolja a képét a szobájából. – Tessék, olvasd el! – dobtam az ágyára egy kábé 10 oldalból álló papírtömeget.

- Ez mi? – kérdezte, könnyes szemmel.

- Ébredj már fel, hisztigép! – vertem homlokon a lányt, mire ő csak megdöbbenve nézett rám. – Meddig akarsz még hisztizni, mert elment a hős lovagod?! Jaj, szegénykém, oda ne rohanjak, csak tudod, ez mind megelőzhető lett volna, ha esetleg hallgatsz ránk, mert nem véletlenül koptattuk a szánkat!

- De... – kezdett el Drina megint sírni.

- Mit, de?! Mi a jó élet lehet itt még „de”?! – vertem a falba idegesen. – Mégis mit csináljunk még?! Leszedettük azt a szaros videót, nap mint nap ápoljuk a kicsi lelked, de te ettől csak jobban bedepizel! Olvasd el, aztán told ki a segged most már ebből a szobából, vagy én váglak ki innen! – fordultam idegesen sarkon, majd a három srác között elmenve leviharoztam a konyhába. Bocs, de tényleg nincs most türelmem erre, hétfő kora hajnalban.

- Akkor, reggeli? – ugrott le Ricsi a lépcső tetejéről. Remek, remélem összetörte ez is az összes csontját, nehogy nekem legyen már jó.

- Kösz, kihagyom! – legyintettem, majd Krisz mellett elsuhanva felszáguldtam az emeletre, az energiaitalommal egyetemben.

- Ser! – szólt ki Drina a szobájából, amikor elrobogtam annak ajtaja előtt. Sóhajtva támaszkodtam meg az ajtófélfán. – Ezt...

- Ervin adta, olvasd el, ha akarod, nekem tök mindegy! – szóltam közbe. – Aztán hátha elég lesz neked, mert ennél többet már senki nem tehet érted!

- Tudom – bólintott, mire csak ellöktem magam és bevonultam a szobámba. De ritka sok türelmem van ma, remek. Folyamatosan azok a rohadt álmok kavarognak a fejemben, ráadásul még Krisz is roppantul foglalkoztat. Az biztos, hogy egy ideig elkerülöm, mert nem akarok megint úgy járni, mint múltkor Ricsiékkel. Egy felesleges balhé hiányzik most a legkevésbé.

***

- Egek, egy Seredech! Hogy kerültél te ide?! – vágódott a szekrényeknek egy ismerős, világosbarna hajú és barna szemű srác.

- Te még nem döglöttél meg?! Kár, de egyben érdekes is! – csaptam be a szekrényem ajtaját, majd a füzetemmel a kezemben felé fordultam. – Ha nem szakadsz le rólam, akkor én lehetek az a szerencsés, aki kicsinál!

- Hű, csak nekem lehet ilyen rohadt nagy szerencsém, hogy csak akkor kaplak el, amikor rossz kedved van – nevetett fel a srác kínosan.

- Milán, dögölj már meg! – szóltam unottan, majd elvonulva mellette bementem a terembe, ahol levágtam Dominik mellé a cuccomat.

- Na, de Seredech! Milyen kis agresszív vagy ma! – röhögött tovább a srác.

- Na jó, elegem van! Takarodj el a közelemből, most! – csaptam az asztalra, amin Dominik teljesen meglepődött. Hát, nem csoda, majdnem a srácra borítottam a padot.

- Mi van veled?! Máskor a nyakamba ugranál örömödben – kérdezte olyan hangerővel, hogy még én is alig hallottam, mit duruzsol.

- Menj már a képemből, köcsög! – fújtattam, majd levágtam magam a helyemre.

- Megtennéd, hogy kevésbé tombolsz? – kérdezte unott hangon Dominik mellettem, miközben ezerrel a füzetét bújta.

- Miért is érdekel?! Tudtommal irritállak! – vágtam rá a lábam a pad szélére és már reflexszerűen is idegesen rázni kezdtem.

- Én nem ezt mondtam! – fordította felém a fejét, majd egy sokkal normálisabb hangon folytatta: – Ki ez a srác?

- Molnár Milán – feleltem szárazon. 
- Te vagy az új és mégis te ismered? – kérdezett tovább mosolyogva.

- Miért, nekem nem lehetnek haverjaim?! – kérdeztem, felé fordulva.

- Krisz! Öcsém, te is itt vagy?! – kiabálta el hirtelen magát Milán, mire Krisz megdermedve állt meg az ajtóban. – Hát ez mekkora szerencse, komolyan mondom!

- Hát még én milyen komolyan mondom, hogy hagyj már békén végre! – szólt vissza egyből a srác.

- Nem hiszem el! – sopánkodott Milán. – Az előbb Seredech, most te! Mégis mi a fene történt veletek?!

- Taszítsd már vissza magad a mocsárba, kettyós! – szólaltunk meg egyszerre Krisszel. Fú, de fel tudja ez a Milán is tolni az agyam.

- Na, ennyit a kedvességről, pedig annyit gyakoroltam – vágta le magát egy random székre Milán.

- Abból adhatnál órát valaki másnak is! – nézett rám Krisz.

- Igen?! Ha már a kedvességnél tartunk, valakit meg kellene tanítani az igazmondásra is! – szóltam vissza a srácnak.

- Te miről beszélsz?! – nézett rám értetlenül Krisz.

- „Ezt pont neked kellene tudnod a legjobban!” – idéztem őt, majd rávágtam magam a padra, és hallgattam a beszáguldó tömeget, és az ajtó halk becsukódását, majd az ofőnk kedves hangját:

- Annyira öröm számunkra ez az új félév! Mennyi új diákkal gazdagodtunk – nézett körül rajtunk csillogó szemekkel, majd Milán felé intett. – Na gyere csak, mutatkozz be nekünk!

- Oké! – vágta ki magát a padból a srác, majd már szinte ott is termett Tímea mellett. – Molnár Milán a becsületes nevem, és Pécsről érkeztem ide! Nagy örömömre szolgál, hogy ebbe az iskolába vettek fel, hiszen ide csak a legjobbak járnak, és köztudott, hogy én nagyon eszes fiatalember hírében járok!

- A szerénységedet ki ne hagyd már! – szóltam közbe, mire a srácok mögöttem és Szili a „túlparton” felnevetett. Drina meg... Ő ma sem jött el.

- Fú, de ezt majdnem kifelejtettem, kösz, édesem! – kacsintott, mire megeresztettem felé egy gúnyos mosolyt.

- „Édesem”?! – akadt ki egyszerre a három srác, mármint Dominik, Ricsi és Szili.

- Krisz, te ezt hagyod?! – kérdezte a srácot Ricsi meglepetten.

- Most mit csináljak?! – kérdezett vissza Krisz, miután megrántotta a vállát.

- Khm, esetleg beszélnék, ha nem zavarna! – köszörülte meg a torkát élesen Milán.

- Olyannyira zavarsz, hogy azt el sem hiszed, majd pont a dumád fog meghatni! – szóltam vissza, mire kinyújtotta a nyelvét, én pedig karba tett kézzel vártam a folytatást.

- Nos, remélem mindenkivel jól ki fogok jönni, és annyira örülök, hogy ilyen kedves és csinos osztályfőnökkel áldott meg a sors! – fogta meg Tímea kezét, majd nyomott rá egy csókot, a tanár pedig összehebegett valami olyasmit, hogy menjen a helyére, és, hogy mennyire örül az ittlétének. Amikor visszafelé jött eleresztett egy gúnyos mosolyt, mire csak szúrós szemmel néztem rá.

- Elég érdekes „haverjaid” vannak – nézett rám Dominik megdöbbenve.

- Bajod van?! Akkor szakadj le, mert semmi közöd hozzá! – vágtam magam ismét a padra.

- Hagyjál már, Ricsi! Le sem szarom, ki csapja neki a szelet, nem vagyok a gyámja! – verte bele Ricsit fejét a padba Krisz.

- Ej, hát még mindig terrorizálod az ismerőseidet, Krisz?! Na, ezt majd szünetben lerendezzük! – szólt közbe Milán, Krisz nyelését pedig még én is hallottam.

- Kösz, de megvagyok a segítséged nélkül is! – szenvedett Krisz. Nem is értem miért... Végre valaki jól elveri, haha!

    Igazából, most lenne kedvem részletezni az ofői órát, de az a nagy helyzet, hogy rohadtul nem figyeltem, mivel bevágtam a szunyát. Ritka szar álmom volt, de ez már mellékes tény. Viszont, óra után a szekrényeknél Krisz kapott el.

- Hé! – vágódott neki a szekrényeknek az emlegetett srác.

- Remélem leszakad még pár ajtó, és akkor megint felfüggesztenek! – szóltam rá, monoton hangon.

- Jó, az ajtó túléli! – legyintett, majd a vállamra tette a kezét. – Távol szándékozol maradni Milántól, ugye?!

- Nem, most hogy mondod, éppen el akartam hívni egy randira! – tettem a fejem, majd unottan sóhajtottam egyet. – Nincs neked üldözési mániád?! Miért akarna ártani nekem pont ő?!

- Egyedül tőle nem tudnálak megvédeni, idióta! – pöckölte meg a homlokom.

- Nem most kellene megvédened! – törtem hátra az úját, majd jobbnak láttam, ha most inkább elengedem a srácot.

- Mi van?! – értetlenkedett Krisz. – Miről beszélsz te?!

- Tudod mit?! – fordultam felé, miközben lendületből becsaptam a szekrényem ajtaját. – Miért is vagy most itt?! Sajnálat, netalántán szánalom?!

- Ha?! – nézett engem meghökkenve. – Neked meg mi a bajod?!

- Az, hogy rohadtul nem tudom miért lett apuci kicsi fiából, ez! – mutattam rá, mire lehajtotta a fejét. – Tudod, eddig még el is hittem, hogy csak miattam vagy itt, de megint elkezdtél eltolni magadtól!

- Ja, csak ennyi?! – kapta fel hirtelen a fejét, majd ideges tekintettel nézett a szemembe. – Kösz, basszus, rohadt jó! Nem a semmiért csináltam mindent, szerinted?!

- Mit szerintem?! Kérdeztem csak, de megint te értelmeztél át mindent! – ch, jó lehet én is bénán kérdeztem, de ő lett hirtelen idegbeteg.

- Persze, mert te egy ilyen szövegre nem lennél cseszettül ideges! – vert egyet a szekrénybe, majd másodszor is meg akarta tenni, de szerintem rájöhetett, hogy mi lesz, ha megint felmondja a szolgálatot az ajtó, így mégsem tette meg.

- Na, látod?! Ez megint lehetne csak védekezésbeli kiakadás! Lehet nem is a lelki nyugalmadról van szó! – tettem karba a kezem.

- Hát amúgy meg ja! – szólalt meg hirtelen mellettünk valaki, de ekkor még pont nem fogtuk fel a jelenlétét.

- Ser, te hallod magad?! – utánozta le a mozdulatomat Krisz is és a hangjából őszinte megdöbbenést vettem ki.

- Igen, hallom! – feleltem határozottan.

- Hát nekem nem úgy néz ki! – nézett mélyen a szemembe. – Elment a józan eszed, vagy mi a tököm van?! Komolyan, minek nézel te engem?! A húgom vagy, cseszd meg, nem valami játék baba! Bocs, tényleg, nem tudok elégszer bocsánatot kérni a múltért, de a jelenért ne várd már el, hogy én legyek a hibás!!

- Én csak gondolkodtam, mert nem arról vagy híres, hogy apuci kicsi fiacskája lévén, hirtelen elpártolj apától! – vetettem a szemére a valójában legjobban zavaró tényt.

- Most mit vársz, mit mondjak?! Azt, hogy igazad van, csak hogy az egód növelve legyen?! Ne gondolkozz, mert rohadtul csak a szarságot agyalod ki! És menj el orvoshoz, kezdesz te is úgy becsavarodni, mint Drina! Vagy tudod mit?! Szóljunk inkább anyának, hiszen ő az akiért annyira oda vagy, holott szart sem tett érted soha sem! – ezután csak úgy faképnél hagyott. Fú, nem hiszem el, képes volt csak úgy itt hagyni!

- Nahát! – pislogott nagyokat Milán, akinek a jelenlétét most fogtam fel. Várjunk, akkor az előbb is ő szólt közbe?! – Vagyis, te most fújsz rá, mert régen nem hitt neked?!
- Nem, én azért fújok rá, mert több, mint három éven át eltaszított magától, és a múlt héten megint elkezdte! Nem értem, rohadtul nem értem, hogy miért van itt, ha egyszer apa a mindene! – rúgtam bele a falba, majd mindkét kezemet ökölbe szorítva vertem ugyan ebbe a falba bele, mielőtt még nekidöntöttem volta a homlokom.

- De ez neki sem könnyű – tette a vállamra a kezét Milán. – Plusz, arra még én sem számítottam, hogy majd a...

- Ne merd folytatni! – hallottunk meg egy hangot a bal oldalunkon, majd Milán a szekrényeknek esett.

- Te ki a halál vagy?! – kérdezte a srác, én pedig kénytelen voltam elmosolyodni. Hát, végre reagáltál...

- Na, ide figyelj – ragadta meg Drina a srác ruháját, majd beletérdelt a gyomrába. –, nem érdekel, hogy mi miatt tudsz te erről, de nagyon ajánlom, hogy befogd a szád!

- Bocs, kislány, de lányokat nem szokásom verni – egyenesedett fel Milán, majd lerázta magáról Drinát. – Amúgy sem hozzád beszéltem, hanem Serhez, bármi különösebb okod volt rá, hogy közbezavarj?!

- Volt, seggfej! De a te kisagyú mivoltoddal nem csodálom, hogy ezt nem fogod fel! – lépett el mellőlünk Drina, majd bevonult a terembe, míg Milán értetlenül kapta felém a fejét, de én csak Drina után mentem.