13. rész – Egy régi új tag

    A szerdát gyorsan felváltották a napok. Én már meg sem tudtam különböztetni egymástól őket. Az a bizonyos álom folyton visszatért és még Drina sincs jobban, sőt. Nem tudom, nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra legyen jobban, de ez már kezd sok lenni. Értem én, tényleg megértem, amin átment, szerintem mindenki másnál, én tudom átlátni a legjobban ezt a helyzetet, de... Jó, tudom, hogy nem minden embernek ugyan olyan a felépülési szintje, de nekem...

- Na, ebből most lett elegem! – vágtam ki Drina ajtaját, majd hallottam, hogy Szili is kitolja a képét a szobájából. – Tessék, olvasd el! – dobtam az ágyára egy kábé 10 oldalból álló papírtömeget.

- Ez mi? – kérdezte, könnyes szemmel.

- Ébredj már fel, hisztigép! – vertem homlokon a lányt, mire ő csak megdöbbenve nézett rám. – Meddig akarsz még hisztizni, mert elment a hős lovagod?! Jaj, szegénykém, oda ne rohanjak, csak tudod, ez mind megelőzhető lett volna, ha esetleg hallgatsz ránk, mert nem véletlenül koptattuk a szánkat!

- De... – kezdett el Drina megint sírni.

- Mit, de?! Mi a jó élet lehet itt még „de”?! – vertem a falba idegesen. – Mégis mit csináljunk még?! Leszedettük azt a szaros videót, nap mint nap ápoljuk a kicsi lelked, de te ettől csak jobban bedepizel! Olvasd el, aztán told ki a segged most már ebből a szobából, vagy én váglak ki innen! – fordultam idegesen sarkon, majd a három srác között elmenve leviharoztam a konyhába. Bocs, de tényleg nincs most türelmem erre, hétfő kora hajnalban.

- Akkor, reggeli? – ugrott le Ricsi a lépcső tetejéről. Remek, remélem összetörte ez is az összes csontját, nehogy nekem legyen már jó.

- Kösz, kihagyom! – legyintettem, majd Krisz mellett elsuhanva felszáguldtam az emeletre, az energiaitalommal egyetemben.

- Ser! – szólt ki Drina a szobájából, amikor elrobogtam annak ajtaja előtt. Sóhajtva támaszkodtam meg az ajtófélfán. – Ezt...

- Ervin adta, olvasd el, ha akarod, nekem tök mindegy! – szóltam közbe. – Aztán hátha elég lesz neked, mert ennél többet már senki nem tehet érted!

- Tudom – bólintott, mire csak ellöktem magam és bevonultam a szobámba. De ritka sok türelmem van ma, remek. Folyamatosan azok a rohadt álmok kavarognak a fejemben, ráadásul még Krisz is roppantul foglalkoztat. Az biztos, hogy egy ideig elkerülöm, mert nem akarok megint úgy járni, mint múltkor Ricsiékkel. Egy felesleges balhé hiányzik most a legkevésbé.

***

- Egek, egy Seredech! Hogy kerültél te ide?! – vágódott a szekrényeknek egy ismerős, világosbarna hajú és barna szemű srác.

- Te még nem döglöttél meg?! Kár, de egyben érdekes is! – csaptam be a szekrényem ajtaját, majd a füzetemmel a kezemben felé fordultam. – Ha nem szakadsz le rólam, akkor én lehetek az a szerencsés, aki kicsinál!

- Hű, csak nekem lehet ilyen rohadt nagy szerencsém, hogy csak akkor kaplak el, amikor rossz kedved van – nevetett fel a srác kínosan.

- Milán, dögölj már meg! – szóltam unottan, majd elvonulva mellette bementem a terembe, ahol levágtam Dominik mellé a cuccomat.

- Na, de Seredech! Milyen kis agresszív vagy ma! – röhögött tovább a srác.

- Na jó, elegem van! Takarodj el a közelemből, most! – csaptam az asztalra, amin Dominik teljesen meglepődött. Hát, nem csoda, majdnem a srácra borítottam a padot.

- Mi van veled?! Máskor a nyakamba ugranál örömödben – kérdezte olyan hangerővel, hogy még én is alig hallottam, mit duruzsol.

- Menj már a képemből, köcsög! – fújtattam, majd levágtam magam a helyemre.

- Megtennéd, hogy kevésbé tombolsz? – kérdezte unott hangon Dominik mellettem, miközben ezerrel a füzetét bújta.

- Miért is érdekel?! Tudtommal irritállak! – vágtam rá a lábam a pad szélére és már reflexszerűen is idegesen rázni kezdtem.

- Én nem ezt mondtam! – fordította felém a fejét, majd egy sokkal normálisabb hangon folytatta: – Ki ez a srác?

- Molnár Milán – feleltem szárazon. 
- Te vagy az új és mégis te ismered? – kérdezett tovább mosolyogva.

- Miért, nekem nem lehetnek haverjaim?! – kérdeztem, felé fordulva.

- Krisz! Öcsém, te is itt vagy?! – kiabálta el hirtelen magát Milán, mire Krisz megdermedve állt meg az ajtóban. – Hát ez mekkora szerencse, komolyan mondom!

- Hát még én milyen komolyan mondom, hogy hagyj már békén végre! – szólt vissza egyből a srác.

- Nem hiszem el! – sopánkodott Milán. – Az előbb Seredech, most te! Mégis mi a fene történt veletek?!

- Taszítsd már vissza magad a mocsárba, kettyós! – szólaltunk meg egyszerre Krisszel. Fú, de fel tudja ez a Milán is tolni az agyam.

- Na, ennyit a kedvességről, pedig annyit gyakoroltam – vágta le magát egy random székre Milán.

- Abból adhatnál órát valaki másnak is! – nézett rám Krisz.

- Igen?! Ha már a kedvességnél tartunk, valakit meg kellene tanítani az igazmondásra is! – szóltam vissza a srácnak.

- Te miről beszélsz?! – nézett rám értetlenül Krisz.

- „Ezt pont neked kellene tudnod a legjobban!” – idéztem őt, majd rávágtam magam a padra, és hallgattam a beszáguldó tömeget, és az ajtó halk becsukódását, majd az ofőnk kedves hangját:

- Annyira öröm számunkra ez az új félév! Mennyi új diákkal gazdagodtunk – nézett körül rajtunk csillogó szemekkel, majd Milán felé intett. – Na gyere csak, mutatkozz be nekünk!

- Oké! – vágta ki magát a padból a srác, majd már szinte ott is termett Tímea mellett. – Molnár Milán a becsületes nevem, és Pécsről érkeztem ide! Nagy örömömre szolgál, hogy ebbe az iskolába vettek fel, hiszen ide csak a legjobbak járnak, és köztudott, hogy én nagyon eszes fiatalember hírében járok!

- A szerénységedet ki ne hagyd már! – szóltam közbe, mire a srácok mögöttem és Szili a „túlparton” felnevetett. Drina meg... Ő ma sem jött el.

- Fú, de ezt majdnem kifelejtettem, kösz, édesem! – kacsintott, mire megeresztettem felé egy gúnyos mosolyt.

- „Édesem”?! – akadt ki egyszerre a három srác, mármint Dominik, Ricsi és Szili.

- Krisz, te ezt hagyod?! – kérdezte a srácot Ricsi meglepetten.

- Most mit csináljak?! – kérdezett vissza Krisz, miután megrántotta a vállát.

- Khm, esetleg beszélnék, ha nem zavarna! – köszörülte meg a torkát élesen Milán.

- Olyannyira zavarsz, hogy azt el sem hiszed, majd pont a dumád fog meghatni! – szóltam vissza, mire kinyújtotta a nyelvét, én pedig karba tett kézzel vártam a folytatást.

- Nos, remélem mindenkivel jól ki fogok jönni, és annyira örülök, hogy ilyen kedves és csinos osztályfőnökkel áldott meg a sors! – fogta meg Tímea kezét, majd nyomott rá egy csókot, a tanár pedig összehebegett valami olyasmit, hogy menjen a helyére, és, hogy mennyire örül az ittlétének. Amikor visszafelé jött eleresztett egy gúnyos mosolyt, mire csak szúrós szemmel néztem rá.

- Elég érdekes „haverjaid” vannak – nézett rám Dominik megdöbbenve.

- Bajod van?! Akkor szakadj le, mert semmi közöd hozzá! – vágtam magam ismét a padra.

- Hagyjál már, Ricsi! Le sem szarom, ki csapja neki a szelet, nem vagyok a gyámja! – verte bele Ricsit fejét a padba Krisz.

- Ej, hát még mindig terrorizálod az ismerőseidet, Krisz?! Na, ezt majd szünetben lerendezzük! – szólt közbe Milán, Krisz nyelését pedig még én is hallottam.

- Kösz, de megvagyok a segítséged nélkül is! – szenvedett Krisz. Nem is értem miért... Végre valaki jól elveri, haha!

    Igazából, most lenne kedvem részletezni az ofői órát, de az a nagy helyzet, hogy rohadtul nem figyeltem, mivel bevágtam a szunyát. Ritka szar álmom volt, de ez már mellékes tény. Viszont, óra után a szekrényeknél Krisz kapott el.

- Hé! – vágódott neki a szekrényeknek az emlegetett srác.

- Remélem leszakad még pár ajtó, és akkor megint felfüggesztenek! – szóltam rá, monoton hangon.

- Jó, az ajtó túléli! – legyintett, majd a vállamra tette a kezét. – Távol szándékozol maradni Milántól, ugye?!

- Nem, most hogy mondod, éppen el akartam hívni egy randira! – tettem a fejem, majd unottan sóhajtottam egyet. – Nincs neked üldözési mániád?! Miért akarna ártani nekem pont ő?!

- Egyedül tőle nem tudnálak megvédeni, idióta! – pöckölte meg a homlokom.

- Nem most kellene megvédened! – törtem hátra az úját, majd jobbnak láttam, ha most inkább elengedem a srácot.

- Mi van?! – értetlenkedett Krisz. – Miről beszélsz te?!

- Tudod mit?! – fordultam felé, miközben lendületből becsaptam a szekrényem ajtaját. – Miért is vagy most itt?! Sajnálat, netalántán szánalom?!

- Ha?! – nézett engem meghökkenve. – Neked meg mi a bajod?!

- Az, hogy rohadtul nem tudom miért lett apuci kicsi fiából, ez! – mutattam rá, mire lehajtotta a fejét. – Tudod, eddig még el is hittem, hogy csak miattam vagy itt, de megint elkezdtél eltolni magadtól!

- Ja, csak ennyi?! – kapta fel hirtelen a fejét, majd ideges tekintettel nézett a szemembe. – Kösz, basszus, rohadt jó! Nem a semmiért csináltam mindent, szerinted?!

- Mit szerintem?! Kérdeztem csak, de megint te értelmeztél át mindent! – ch, jó lehet én is bénán kérdeztem, de ő lett hirtelen idegbeteg.

- Persze, mert te egy ilyen szövegre nem lennél cseszettül ideges! – vert egyet a szekrénybe, majd másodszor is meg akarta tenni, de szerintem rájöhetett, hogy mi lesz, ha megint felmondja a szolgálatot az ajtó, így mégsem tette meg.

- Na, látod?! Ez megint lehetne csak védekezésbeli kiakadás! Lehet nem is a lelki nyugalmadról van szó! – tettem karba a kezem.

- Hát amúgy meg ja! – szólalt meg hirtelen mellettünk valaki, de ekkor még pont nem fogtuk fel a jelenlétét.

- Ser, te hallod magad?! – utánozta le a mozdulatomat Krisz is és a hangjából őszinte megdöbbenést vettem ki.

- Igen, hallom! – feleltem határozottan.

- Hát nekem nem úgy néz ki! – nézett mélyen a szemembe. – Elment a józan eszed, vagy mi a tököm van?! Komolyan, minek nézel te engem?! A húgom vagy, cseszd meg, nem valami játék baba! Bocs, tényleg, nem tudok elégszer bocsánatot kérni a múltért, de a jelenért ne várd már el, hogy én legyek a hibás!!

- Én csak gondolkodtam, mert nem arról vagy híres, hogy apuci kicsi fiacskája lévén, hirtelen elpártolj apától! – vetettem a szemére a valójában legjobban zavaró tényt.

- Most mit vársz, mit mondjak?! Azt, hogy igazad van, csak hogy az egód növelve legyen?! Ne gondolkozz, mert rohadtul csak a szarságot agyalod ki! És menj el orvoshoz, kezdesz te is úgy becsavarodni, mint Drina! Vagy tudod mit?! Szóljunk inkább anyának, hiszen ő az akiért annyira oda vagy, holott szart sem tett érted soha sem! – ezután csak úgy faképnél hagyott. Fú, nem hiszem el, képes volt csak úgy itt hagyni!

- Nahát! – pislogott nagyokat Milán, akinek a jelenlétét most fogtam fel. Várjunk, akkor az előbb is ő szólt közbe?! – Vagyis, te most fújsz rá, mert régen nem hitt neked?!
- Nem, én azért fújok rá, mert több, mint három éven át eltaszított magától, és a múlt héten megint elkezdte! Nem értem, rohadtul nem értem, hogy miért van itt, ha egyszer apa a mindene! – rúgtam bele a falba, majd mindkét kezemet ökölbe szorítva vertem ugyan ebbe a falba bele, mielőtt még nekidöntöttem volta a homlokom.

- De ez neki sem könnyű – tette a vállamra a kezét Milán. – Plusz, arra még én sem számítottam, hogy majd a...

- Ne merd folytatni! – hallottunk meg egy hangot a bal oldalunkon, majd Milán a szekrényeknek esett.

- Te ki a halál vagy?! – kérdezte a srác, én pedig kénytelen voltam elmosolyodni. Hát, végre reagáltál...

- Na, ide figyelj – ragadta meg Drina a srác ruháját, majd beletérdelt a gyomrába. –, nem érdekel, hogy mi miatt tudsz te erről, de nagyon ajánlom, hogy befogd a szád!

- Bocs, kislány, de lányokat nem szokásom verni – egyenesedett fel Milán, majd lerázta magáról Drinát. – Amúgy sem hozzád beszéltem, hanem Serhez, bármi különösebb okod volt rá, hogy közbezavarj?!

- Volt, seggfej! De a te kisagyú mivoltoddal nem csodálom, hogy ezt nem fogod fel! – lépett el mellőlünk Drina, majd bevonult a terembe, míg Milán értetlenül kapta felém a fejét, de én csak Drina után mentem.