12. rész – Újra "itthon"

    És még csodálkoznak azon, hogy Kriszt miért hívom gyengeelméjűnek. Miután leesett neki, hogy Dávidnak se híre, se hamva, azóta már semmi baja, sőt még örül is ennek a kis elzárásnak. Hát, igen, ennyit az ő esetéről, azt gondoltam, hogy vele lesz a legkönnyebb dolgom, de hogy ennyire?! Végül is, eggyel kevesebb, így legalább most már csak kerülgetnem kell folyton, mivel nem csinál mást, csak szenved a „nagy unalmában”... Mintha nem lenne mit csinálni, komolyan mondom, nem pszichológusnak készültem! Amúgy, a másik könnyű eset az Ricsi, ő ugyanis ugyan azon a szinten áll, mint Krisz. Miután közöltem vele, hogy elintéztem mindenkinek egy hét szabit, azóta ki sem dugja a képét a szobájából, vagy, ha mégis, akkor Kittinek csapja a szelet. Mellesleg, az a csaj átszokott hozzánk, tegnap egész nap itt volt, még suliba sem ment. Na, neki már nem vállaltam a fedező szerepet, viszont őt ez sem hatotta meg. Jézusom, Dominik tuti rám fog akaszkodni a pici húgocskája miatt, tehát kezdhetek felkészülni jó pár kínszenvedéses beszélgetésre. Erről jut eszembe, mégis miért nem hagyhatnám csak úgy ott?! De, ezt is fogom tenni, nem kötelességem meghallgatni a kis rinyálását a jólneveltségről!

- Megint itt vagy?! – kérdeztem ásítva, amikor szerda kora hajnalban megláttam Kittit a konyhában. – Nem is tarthatnak annyira pórázon, ha már a második napodat akarod ellógni!

- Hihi, most Dominikre vannak ráállva – ugrándozott örömteljesen. Ja, biztos nagy öröm, hogy a degenerált tesóját jobban érdeklik a szülei, mint őt, így azt csinálhat, amit csak akar.

- Te miért vagy fent?! – nézett rám értetlenül Ricsi, amikor leesett neki, hogy már vagy öt perce dumálunk Kittivel. Idegesen fordítottam felé a fejem és nagyon erőlködtem, hogy ne fojtsam bele az olajba, ami jelenleg a tűzhelyen serceg.

- Szerinted van időm aludni??! – kérdeztem végül leroskadva a székbe... Ja, tényleg fáradt lehetek, ráeszméltem a szék fogalmára és még használati tárgyat is csináltam belőle.

- Elmondott bármit is Drina?! – kérdezett vissza végül, amint megértette a kérdésem mögött rejlő tartalmat. Kitti csak érdeklődve kapkodta köztünk a fejét.

- Uu, jut eszembe! – kapta elő a telóját az említett személy, aki mellesleg nő nemű. Ezt csak a félreértések elkerülése érdekében szögeztem le, bár nekem már lassan tökre mindegy milyen legyen, csak mehessek végre aludni... Na, ezt is értelmesen megfogalmaztam. – Én sem lógattam ám a lábam egész nap itt! Elértem, hogy leszedjék a vidit a netről, bár... még nem mindenhonnan sikerült eltüntetni, de a nagyobb nézettségű oldalakon már tiszta a pálya.

- Azta, köszi! – pislogott nagyokat Ricsi. Ja, mondjuk ez engem is meglepett. Nem semmi a csaj, egész eddig azzal szórakozott, hogy meghekkelte az összes nagy kivitelezésű oldalt?!

- Ugyan! – legyintetett pirulva a lány. Hm, és ez komolyan nem esik le Ricsinek?! Jesszusom, mennyire kell ehhez az agyi szinthez sötétnek lenni?!

- Na jó! – pakoltam fel magam egy vagon energiaitallal, majd elindultam a lépcső felé. – Romantikázzatok nyugodtan, csak gyerek ne legyen! Így is négyszeres bajom van, nem kell még plusz egy ide! Vagy ne adj isten kettő!

- Most mi... – halottam, ahogy Kitti érdeklődik valamit Ricsitől, viszont a további részeket, legnagyobb örömömre, már nem hallottam. Hah, igen, kifáradtam. Amíg, jelenleg Ricsi és Krisz el is van a saját kis világukban, addig Szili és Drina világában nem állt meg az élet. Bár, Szili egész hamar túl lesz ezen, minden évben kikészül egy „kicsit”. Ilyenkor halálra edzi magát, vagy egy hétig tart nála egy ilyen roham kábé. Bár, nem is csodálom. Három éve azért került a Mirátesbe, mert a nagyon értelmes zsaruk azzal vádolták, hogy megölte a szüleit. Elvitték ugyan nevelőintézetbe, azonban onnan mindig megszökött, így lepasszolták Fiolának a srácot, mondván: nálunk tuti jó helyen lesz, úgysem vagyunk különbek nála. Ja, csak az itt a probléma, hogy három éve a szüleivel autóbalesetet szenvedtek, csoda, hogy Szili és a húga túlélték. Bár, ez most nagyon gonosz lesz, de a húgának lehet jobb lett volna, ha nem marad életben. Kómába esett, és azóta sem ébredt fel. A húgát Győrben kellett hagynia, de egy magánkórház szerűségben van, viszont erről a részről mi sem tudunk sokat. Szili nem akart erről beszélni, mi pedig megértettük... Ez nem éppen olyasmi, amit vallatás során ki kellene szednünk az emberekből. Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet a borítékban, amit még Ervin adott. „Ezt a szüleitek írták, gondoltam, nálad jobban biztonságban lesz, mint a többieknél.”, de Szili esetében ez... lehetetlen, nem?! Azt is mondta, hogy a szüleinkkel volt egy megbeszélése, de akkor Szilit ki...

- Megint bambulsz! – eszméltem fel erre az egy mondatra, ami Szilitől jött egyébként. Végül ő is megtámaszkodott a lépcső korlátján, és velem együtt nézte a lenti „tájat”. – Miért jóérzés a nappalit innen fentről bámulni?!

- Hah, miért jó érzés... ez?! – mutattam a srácra undorodva, mire ő csak elröhögte magát. Szuper érzés lehet addig gyötörni a tested, míg az izzadságtól már jobban tapadsz, mint egy légyfogó papír, főleg, hogy napok óta nem láttál vizet sem. – Jobban vagy?!

- Sokkal! Kellett már, baromi sok feszültség volt bennem – nyújtózkodott egyet Szili. – A többiek?!

- Krisz és Ricsi megvannak. Krisz döglik, szokás szerint – forgattam a szemem sóhajtva –, Ricsi Kittit fárasztja le. Viszont, Drina most alszik, bár nem is csodálom, egész este fent voltunk.

- Ja, azt hallottam – bólintott, mire csak furán néztem rá. – Most mi van?! Mindent át lehetett hallani, a jó kis őrjöngésedet is.

- Akkor nem hallottál mindent... – feleltem halkabb hangerővel. Még szép, hogy őrjöngtem, basszus!

- Nem hallgatóztam, csak az azért elég erős volt, hogy majdnem kiverted a falat – nevetett fel,

nekem pedig eszembe jutott az a bizonyos fal, amit tegnap olyan szépen elütögettem. – Komolyan féltem, hogy rám borul!

- Idióta! – vágtam fejbe, mire megint csak röhögött egyet. Ja, ez hiányzott már, ez a sok baromság, amivel le tudnak fárasztani egy másodperc alatt. 
- Egyébként, bármi fontos?!

- Van – sóhajtottam ismét. – Röviden: Drina elmondott Dávidnak mindent rólunk, elég részletes önéletrajzot kapott belőlünk a srác. A jelünkről is tud, Drina a sajátját meg is mutatta neki, és nem mellesleg, azzal is tisztában van Dávid, hogy nekünk hol van.

- Az üknagyanyám kutyájának nevét esetleg nem tudja?! – akadt ki tök jogosan Szili.

- Mellesleg, felfüggesztették Kriszt egy hétre, pont az ilyen infók miatt. Dávid szépen ment, és mindent elfecsegett az igazgatónak, persze a régi idők sztorijait felújítva és megspékelve egy kicsit. Na, meg tök random baromságok is jöttek számításba. Plusz, Ricsi vödrös esete is neki lett tulajdonítva – daráltam, mit sem reagálva az ükös beszólására. Jó látni, hogy legalább Drinán kívül már mindenkinek van valamennyi életkedve, most már csak az a gáz, hogy Drinát egy darab hajgumival sem lehet egyedül hagyni... Félő, hogy még azzal is képes lenne felkötni magát.

- F***entos, akkor ez így egyre szarabb helyzet! – bólintott ismét, felvázolva a lényeget. – Na, te menj és beszélj a pasiddal, én léptem Drinához!

- Hogy kim??! – akadtam fen egy apró részleten, majd behúztam egyet a srác gyomrába. Milyen pasim?! Senki nincs itt, ez egy... fú! – Te túlméretezett izomagyú, nekem ő sosem lesz senkim!!!!

- Ja, persze! De most árultad el magad, azt sem tudod, kire értettem! – röhögött, mire nemes egyszerűséggel megrúgtam. Ezután egyébként elkezdtük rugdosni egymást, végül sikeresen lerúgtam a lépcsőről, csak ő a lendületével együtt rántott engem is.

- Fú, te! Én megfojtalak! – ragadtam meg a nyakát két kézzel, és elkezdtem rángatni. – Ha, nem félnék attól, hogy hozzád tapadok... – álltam fel undorodva Sziliről, aki csak jót röhögött az egészen. Ja, rohadt vicces szerintem is, hahaha...

- Halkabban csináljátok már fel egymást! – vontatta el ásítva magát Krisz, majd amint megértette a saját mondatát, visszatolatott hozzánk és furcsán nézett hol rám, hol pedig Szilire. – Te halotti gyászmenet, én levágom a tököd!

- Óó, olyan jó újra „itthon” lenni! – nevetett Szili, ezt a beszólását viszont már mi is díjaztuk.

Szili ezután felszáguldott Drinához, aminek a lényegét nagyon nem értettem. Ha alszik, akkor miért kell felkelteni?! Amúgy is, én vagyok a csajjal már hétfő estétől kezdve, tehát most jó is, hogy alszik... Az alvásról jut eszembe, lehet nekem sem ártana valamit csinálni már... Ezen gondolatommal övezve vágtam le magam a nappali kanapéjára, ahol nem kellett fél másodperc sem ahhoz, hogy bealudjak...

*** Az álom *** 

Mi ez?! Gyerek nevetések sokasága... Egy mező. Olyan ismerős...

- Mira! Krisz! – egy női hang, mely szintén valamit felébreszt bennem. De... mit?! És kihez tartozik ez a hang?! Két nevetés... Ezek mi vagyunk. A rét. A ház. A kert. A közös kutyánk. És... a szüleink... Miért álmodom most erről?!

- Krisz, már megint gonoszkodtál a húgoddal?! – szidta le anya az ekkor még csak öt éves Kriszt.

- De ő kezdte! Hiába, ha én vagyok az erősebb! – tette karba a kezét.

- Hah, csak szeretnél! Én lány vagyok, nem verhetsz vissza! – és ez a kis energiabomba én lennék?!

- Te, csak nehogy... – duzzogott Krisz, de a mellettünk álló férfi nevetve a vállára tette a kezét.

- Krisz, ne bántsd Mirát! Azért van egy idősebb testvér, hogy megvédje a húgát, nem pedig az ellenkezőjéért.

- Tudom, tudom. Meg a sok család fen tartó blablabla... – dünnyögte Krisz. Hm, ő már ekkor is ilyen kis... ellenkező volt, bár...

    

    Most meg már karácsony van?! De egy másik... évben. Az előbbi két gyerek a kertben már kezdett felnőni. Öt évvel később a nappaliban verekedtünk egy könyvért. Egyikünknek sem a tudás miatt kellett, csupán egymás idegesítése volt a cél.

- Mira, Krisz! Megint nem tudtok el lenni egymással?! – és a régi személy, aki még viccelődve választott szét minket, már sehol sem volt... Apa, ekkor változott meg. Elvesztette a munkáját, ettől pedig kezdett becsavarodni... – Megmondtam már, hogy ebben a házban nem lesz semmilyen vita köztetek! Na gyertek csak!

    A legjobb büntetési módszere... Bezárt minket a pincébe, általában napokra. Ekkor kezdtem meggyűlölni, Krisz viszont ennek ellenére is felnézett rá. A külvilág számára apa a jó ember figurát mutatta, Krisz pedig mindenáron meg akart felelni neki, és olyan akart lenni, mint amilyen apa is...

- Remek, megint itt vagyunk, csak mert te nem voltál képes elviselni a tudatot, hogy az életben egyszer nem neked van igazad! – igen, és ekkor kezdett el Krisz is mindenért engem okolni. Ha apa azt mondta, hogy az én hibám, akkor persze Krisz is így kezelte a helyzetet. Egy idő után pedig rájött, hogy ha balhét csinál elvihetem én is helyette...

    Három évvel később az eltávolodásunk olyan szintre ért, hogy már egy légtérben sem tudtunk megmaradni... Akkor töltöttük be a 13-at...

- Mira!

- Soha többé ne hívj így! – szóltam Kriszre egyből, ő pedig nem értett semmit.

- Ez a neved, hogy máshogy lehetne akkor hívni téged?! De ne aggódj, sehogy sem foglak hívni, úgy is apa küldött csak!

- És te csak ennyit fogsz fel?! Hogy apa a szent?! De nem így van, nem tudsz róla igazából semmit!

- Kit is izgat?! Apának nyilván igaza van, sosem ártott nekünk!

- Hogyne! Higgyél csak apának, a kis mentorodnak, de remélem te is olyan nagyot fogsz csalódni benne, mint én most benned!

    Ez volt az az idő, melyben még jobban képtelenek voltunk elviselni egymás közelségét. Ő mindig csak azzal jött, hogy apa milyen tökéletes ember, míg semmiről sem tudott. De persze könnyebb volt rám fogni, csak, hogy ezzel apának még jobban megfeleljen. Én sajnos nem voltam elég jó neki... nekik. Egyikőjüknek sem. Se anyának, se apának... és még a bátyámnak sem....

******

    Hirtelen kipattant a szemem és lihegve ültem fel a kanapén. Miért álmodom most erről?! Olyan régen volt, és... és nem is érdekel!

- Kitti elment? – kérdeztem Ricsitől, belépve a konyhába.

- Aha, kábé egy órája – nézett rám furcsán a srác, míg én leültem a székre, majd Ricsi jószívűségéből származó forró teát kezdtem el iszogatni. 

- Mennyit aludtam?! – kérdeztem végül, de gondolatban teljesen máshol jártam... Az álom. Vajon Krisz miért volt annyira ráállva arra, hogy apa elfogadja őt?! Képes lett volna elfelejteni apánk egyetlen szavára?!

- Kábé két és fél órát, de... – nézte meg a telóját Ricsi, majd kissé furcsálló és egyben aggódó tekintetekkel bombázott –, minden oké?! Kissé sápadt vagy.

- Jól vagyok! – feleltem talán túl hirtelen és túl ingerülten is, és eme cselekedeteimnek nem csak a hangszínemmel adtam bizonyítékot, mivel még a kezemben tartott poharat is erőből rávágtam a pultra. – Bocs, még fáradt vagyok... kicsit.

- Nekem nem úgy tűnik – ült le velem szembe, majd elkezdte fürkészni az arcom. – Figyelj, ha velem nem akarsz beszélni, akkor szóljunk inkább Krisznek. Tényleg nem nézel ki túl jól.

- Vele egyáltalán nem akarok beszélni! – feleltem ismét ingerülten, de magamat sem értettem, pláne Ricsi, aki értetlenül hőkölt hátra egy kicsit.

- Oké – felelte kissé furcsán. – Te figyelj, miért nem akarsz vele beszélni?

- Mert úgy sem hinne nekem... – csúszott ki a számon, azonban amint felfogtam előző szavaim jelentését, eltakarva az arcom vágtam rá magam a konyhapult üvegfelületére.

- Mi?! – értetlenkedett tovább Ricsi, akit szerintem sikerült még jobban összezavarnom. – Szili segíts már, én nem értek semmit!

- Akkor én hogy?! Most jöttem csak be, szerinted?! – kérdezett vissza a srác, nekem pedig kedvem támadt volna kiszaladni a világból. – Mi van, Ser?!

- Fáradt vagyok, miért olyan ritka nehéz ezt felfogni?! – feleltem a kérdésére egy igen egyszerű és kamu kérdéssel.

- Jól van, kamukám! – veregette meg a vállam Ricsi. – De figyelj már! Miért is nem hinne neked Krisz?!

- Mi?! – ejtett ki a kezéből Szili egy poharat, majd odavágta magát mellénk, és érdeklődve figyelte a továbbiakat.

- A lényege, hogy felkelt és utána közölte, hogy nem akar beszélni Kri... – de itt Ricsi elakadt, majd elkezdett köhögni, Szili pedig úgy tett mintha leejtett volna valamit, így lehajolt a földre. Végül is, le is ejtett, egy üvegpoharat, de még véletlenül sem annak összetört darabjait szedegette a konyha padlójáról, már minek is azt. – A krízai makaróni! Azt nem szabad hozzáfőzni a sima makarónihoz, mivel, úgymond „nem akarnak beszélni egymással”! Ezt tudjátok ki mondta?! Hát az éppen most felkelt séf alkalmazásom, megyek is főzni!

- Asszem, neki is elkélne egy terapeuta... – nézett értetlenül Ricsi után Krisz.

- Megtaláltam!–- pattant fel Szili. – Kontaktlencse, mindig elszökik! Öö, mintha Drina hívna! Halljátok ti is, ugye?! Megyek, Drina!!

- Nincs is kontaktlencséje és most jöttem Drinától – nézett még értetlenebbül a kirohanó srác után Krisz. – Ti mit csináltok?! – fordult hirtelen felénk, mivel mi Ricsivel elkezdtünk jelrendszerrel beszélni egymással és a nagy kapálózások közepette Ricsi levert egy lábost...

- Tészta! – vágtuk rá szinkronban a sráccal, majd ő visszafordult a tűzhely felé, én meg felrohantam a szobámba. Miért fáj ennyire?! Miért zavar az, hogy Krisz teljesen azon volt, hogy eltaszítson maga mellől?! Akkoriban simán meglettünk volna egymás nélkül... Fáj beismernem, de talán zavarna, hogyha most elmenne... De vajon őt?! Nem tudom elhinni, hogy csak pár perc alatt gyökeres változáson menjen keresztül és... talán, ez nem is így van, csak bűntudat és szánalom...

- Sziiiaaaa! – nyitott be az erkélyajtómon mindenfajta jelzés vagy előzmény nélkül Kitti. – A segítségedre lenne szükségem.

- Az enyémmel most nem sokat érnél... – sóhajtottam, csüggedten.

- Na, ne csináld már! Gyere, nincs sok időnk! – ragadta meg a kezem, egy rántással felhúzott az ágyamból, majd kirángatott az erkélyre és csak Dominik szobájában fékezett le. – Légyszi, segíts megkeresni a szülinapi ajimat – nézett rám könyörgően.

- Dominik szobájában?! – vontam fel a szemöldököm meglepetten.

- Igen, mert tegnap hallottam, ahogy anyuék arról beszélnek, hogy Dominik szobájában sosem keresném. De nagyon tévedtek, hihi – tapsikolt, majd elkezdte feltúrni a srác szobáját.

- Jó, és mit is keresünk pontosan?! – kérdeztem, benézve Dominik szekrényébe... Valahol csak el kell kezdeni szindróma kapcsán jött ez az ötletem, egyébként.

- Üm... nem tudom... – vágta hirtelen hasra magát és benézet az ágy alá. Kiakadva ráztam meg a fejem, majd egy másik szekrényhez léptem és kinyitottam azt...

- Jézusom! – csuktam vissza azonnal a szekrény ajtaját.

- Megtaláltad? – ugrott mellém Kitti és csupa pókháló volt a haja.

- Nem, de ide tuti nem rakták be, tiszta kupi az egé... – akartam befejezni a mondatom, de ekkor kinyílt az ajtó, mármint a szoba ajtaja, és belépett rajta Dominik, egy szál alsógatyában.

- Öö, bocsi, téves szoba – szabadkozott, majd már fordult is ki, de csak félig csukta be az ajtót, amikor is hirtelen visszafordult. – Várjatok, ez az én szobám!

- Na, zsenikém, csakhogy leesett... – dünnyögtem, karba tett kézzel, míg Kitti egyre jobban húzta magát a hátam mögé.

- Kitti, mit keresel már megint a szobámban? – kérdezte kissé ingerülten Dominik. Mellesleg, nem mintha zavarna, de így szándékozik maradni egész nap?! – Seredech, te meg csak úgy alapba, mit keresel itt?

- Hát, hidd el, biztos nem ezt a látványt – dünnyögtem ismét, végig Dominiket nézve, aki észbe kaphatott, mivel végignézett magán, majd kissé vörös fejjel kitárta a szekrénye ajtaját, aztán pár ruhával kivonult a szobából. Jézusom, hogy lehet egy pasi ennyire szégyellős?! Nekem meg sem kottyant a látvány, akkor ő mit szenved?! Mellesleg, kidolgozottabb teste van, mint gondoltam... Állj, ez hogy jön ide?! Miért is maradt meg ez az emlékezetemben?!

- Valamit ki kell találnunk, de nagyon gyorsan! – rázta a vállam idegbetegen Kitti. – Nem tudhatja meg, hogy az ajimat kerestem, ne-e-em!

- Esetleg, ha nem ráznál... – léptem arrébb, mire ő meglepetten zuhant előre, és egy mesteri hasas után fújta ki az arcába lógó tincseket. – Nem úgy kellett volna berontanod ide, hogy nincs alibid!

- Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan végez... – nézett rám, már-már sírós szemekkel.

- Ajh... – sóhajtottam egy nagyot, majd az ismét kivágódó ajtó felé pillantottam, ahol már pólóban és nadrágban lépett be Dominik is a szobába, őt pedig követte a rühes korcsa is. – Ne, eszedbe ne jus... – kezdtem, de a kutya két lábra ágaskodott és a vállamon pihentetve a mancsait, nyaldosni kezdte az arcomat.

- Kitti, miért vagytok itt? – tette fel a srác ismét a kérdését, mit sem reagálva arra, hogy a húga éppen a szőnyegről ugrott fel és olyan arcot vágott, mintha az előző 3-4 perc meg sem történt volna. Csak kár, hogy ezzel a nagyon is béna elterelési mutatvánnyal sokat nem fog elérni jelenleg a bátyánál, már így is csoda, hogy Dominik nem robbant fel, mint egy vulkán.

- Na jó! Dominik, ha nem szeded le rólam ezt a rühes korcsot, esküszöm, hogy annak nem lesz jó vége! – szóltam közbe a nagyon érdekes eszmecserébe, mire a srác csak szó nélkül lerántotta rólam a kutyát.

- Akkor te is válaszolhatnál. Mégis miért vagytok itt? A szobámba? – hűha, de miért is ideges ettől?! Én sem lettem idegbajos, amikor Kitti csak úgy berontott a házamba és azóta is ott tengeti a mindennapjait.

- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de ez egy igazán egyszerű tény – álltam meg előtte, karba tett kézzel, míg ő csak felvonta a szemöldökét. – Kitti megígérte, hogy befesti a hajam és áthívott hozzátok. És képzeld, az erkélyünk annyira közel van egymáshoz, hogy nem volt kedvem körbemenni, így a szobádon át akartunk közlekedni. Pont akkor nyitottál be, amikor beléptünk a teraszajtón.

- Ez rád vall, de minek festenéd be te a hajad? – nézett rám értetlenül a srác, miközben Kitti eleresztett egy megkönnyebbül sóhajt, amit - most kivételesen szerencsére -, Dominik ismét nem fogott fel.

- Nincs semmi közöd hozzá! – vágtam orrba a srácot. – Azt csinálok a hajammal, amit akarok!

- Mi van? – fogta az arcát a srác. – Csak kérdeztem, nyugodj le egy kicsit, mert a dührohamaid roppant irritálók néha.

- Ne pofázz bele a dolgaimba, mellesleg miért is beszélsz akkor velem?! Tudod, aki engem irritál, azt én nagy ívben elkerülöm! – kaptam el Kitti kezét, majd sarkon fordulva faképnél hagytam a srácot. Idegesen löktem meg Kittit az erkély korlátja felé, majd amint átmászott én is átvetettem magam rajta. – Ez egy szavakba nem önthető tuskó! Egy igazi szemétláda, egy köcsög, egy... áá! – csapkodtam, majd amint megtaláltam a festéket Kitti kezébe nyomtam.

- Te ezt komolyan gondoltad? – nézegette a dobozt meglepetten.

- Képzeld, amúgy is meg akartam csináltatni, de ha nincs kedved segíteni, nyugodtan lemehetsz Ricsihez is! – álltam meg fújtatva előtte.

- Nyugi, szívesen segítek – ugrándozott, én pedig vettem egy mély levegőt. – Ez milyen színű lesz.

- Ilyen rózsaszínes – fordítottam meg a kezében lévő dobozt, majd a minta színére mutattam. – Kimosható, szóval elég hamar ki fog majd jönni. Volt már ilyen és imádtam, csak utána... volt egy kis gondom, úgyhogy maradtam sima szőke.

- De neked természetesen szőke a hajad, nem? – nézett rám meglepetten a lány.

- Igen, de szeretném egy kicsit... – gondolkodtam el a megfelelő szón, amit még Kitti is megért – változatossá tenni.

- Hű, nekem is befested a hajam? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Persze, ha a szüleid megengedik, és nem ezzel a színnel, mert ritka szarul néznél ki! – bólintottam, majd levettem a pólómat és ledobva a földre elkezdtem kutakodni a szekrényemben.

- Azta! – nyögött ki halkan, valami ilyesmi értelmű kifejezést Kitti.

- Mi az?! – néztem át a vállam felett értetlenül a lányra, aki szintén csillogó tekintettel vizslatott engem, csak éppen ő nem az arcomat bámulta, hanem a hátamat. Először nagyon nem értettem a kiakadásának okát, végül kellett ugyan öt perc, de leesett. – Ja, az?! Nem nagy szám – vontam meg a vállam, majd visszafordultam a szekrényem felé.

- Megnézhetem közelebbről? – kérdezte lelkes hangon, mire csak egy vállrándítást kapott. Nem értem az embereket, miért olyan nagy szám egy tetoválás?! – Mi van bele írva?

- Egy „E” betű, mint Erő – feleltem hanyagul, majd kirántottam egy pólót a többi alól. – Nézegeted még, vagy felöltözhetek?!

- Várj, várj – csapta a vállamra a kezét. – Tök jó!

- Mondtam már, hogy nem nagy szám – sóhajtottam, majd felvettem a pólóm. Mellesleg valamilyen szintén mégis fontos. Mind az ötünknek van egy ilyen tetoválása, még két éve csináltattuk. Nekem a jobb lapockámon, Drinának a bal felső combja belső részén, Krisznek a jobb felkarján, Szilinek a bal alkarján, Ricsinek pedig a jobb vádliján van. Egy egyszerű farkas mancsról van egyébként szó, mely árnyékos hatásúra van megcsinálva. A mancs talppárnájának részében pedig egy japán Kanji jel szerepel, mely az én esetemben az „Erő”. A többieknek mind más-más szavak kezdőbetűi vannak beleírva, például Drinának egy „B”, mint Bizalom, vagy Krisznek a "H", Hatalom.

- De nem fájt? Majdnem az egész lapockádat beteríti – tátotta el a száját Kitti.

- Kibírható volt – vontam meg a vállam.

- Azta, én is akarok egy ilyet – ugrándozott a lány tapsikolva, én pedig majdnem kiejtettem a kezemből a dobozt.

- Állj le, lázadókám! Először hajfestés, utána tetkó?! Nem csípem, ha csak utánoznak! Jobb lenne, ha megtalálnád a saját egyéniségedet, és ha ezekben szerepelnek az ilyen dolgok, akkor csináld is meg, ne csak sóvárogj! – szóltam rá, talán egy kissé túl ingerülten, miközben kikevertem neki a festéket. – Nézd, nem azt mondom, hogy ne csináld, mert engem aztán tényleg hidegen hagy, hogy mit csinálsz! Viszont ennek a jelnek ötünknek jelentése van. Én biztos nem csináltatnék csak azért, mert tök szuper és mert minden második ember ilyenekkel mászkál!

- Úú, köszi! – ugrott a nyakamba hirtelen, aminek következményeképpen majdnem kiborult a hajfesték.

- Hékás! – toltam el magamtól fél kézzel. – Először is, vigyázz a festékre, a szőnyegből sosem szedem ki! Másodszor, ne ölelgess, azt pont utálom! Harmadszor, én leülök ide, te pedig próbáld meg ezt – nyomtam a kezébe a tálkát – a hajamra kenni, ne mindenfelé a szobában!

- Rendben – bólintott, majd egy nagyot beleszagolta a festékbe, aminek hatására elkezdett köhögni.

- Te teljesen hülye vagy?! – fogtam a fejem megrökönyödve. Ez komolyan képes volt letüdőzni a hajfestéket?! Atyám...

- Bocsi, csak kíváncsi voltam a szagára – mosolygott, majd végre nekiállt. – Izé... hol kell kezdeni?

- A tövénél, de óvatosan, ha lehet! Féltem a hajam tőled... – dünnyögtem, mire Kitti csak elröhögte magát. Mellesleg, nem viccből mondtam, nem lenne jó móka leégetni a fejbőröm, khm...  
    Egyébként, amennyire bénázott az elején, annyira belejött a végére és még a legnagyobb félelmemet is sikerült megcáfolnia: rettegtem, hogy nem egyenletesen festi, így a végeredmény foltos hatású lesz, de szerencsére ezt is megúsztam. Végül Kittit már le sem lehetett volna lőni, annyira beindult ettől az egésztől. Miközben rávett, hogy kivasalja a hajam, addig folyamatosan arról papolt, hogy neki szőke haja lesz. Itt megjegyezném, hogy sötétbarna haja van, de szerinte egyszeri festés után már szőke lesz. Ja, mintha ilyen egyszerű lenne, a kiszőkítés sem lesz kis pálya ilyen sötét hajból. Plusz, szerintem nem is állna neki jól a szőke, de ő tudja...