14. rész – Segítség a láthatáron

- Dominik! – értem be a srácot, amikor már kifordult a suli kapuján. Mellesleg, a nap további része a suliban uncsi volt, így nem tudnék mit mesélni.

- Mi az? – nézett rám értetlenül a srác. Ja, nem szokásom nekem sem az ilyesmi, de...

- Ajh, figyelj – sóhajtottam egy nagyot, majd megláttam Kittit, így olyat tettem, amit rohadtul nem szokásom. – Öö, megmutatnád mi van arra?!

- Fák. Bokrok. Sétáló. És... – vázolta Dominik a dolgokat. – egy híd.

- Jó, de engem érdekel, tehát jössz! – toltam meg a srácot annak a sétálószerű valaminek a bejárata felé. – Kitti hányadikos?!

- Miért érdekel? – kérdezett vissza mosolyogva.

- Elmondom, amint válaszoltál! – néztem rá sóhajtva.

- Na, ez új – pislogott nagyokat a srác. – Azt vártam, hogy „Neked ahhoz semmi közöd!”, de ez most meglepett.

- Csak nyögd ki, és mindketten boldogan halunk meg! – vertem fejbe a srácot, mire ő csak elröhögte magát.

- Kilencedikes, egy suliba jár velünk, amúgy – jegyezte meg, csak úgy mellékesen.

- Figyelj – álltam meg, majd leültem egy padra. Dominik is követte ezt a cselekedetemet. – Nem az én dolgom, de...

- Állj! – szólt közbe már az elején. – Nem vagy lázas? Esetleg, valaki más, aki tök ugyan úgy néz ki, mint te?

- Nem, és eltöröm a kezed, ha most azonnal nem veszed le a homlokomról! – néztem rá fenyegetően, mire gyorsan visszahúzta a kezét.

- Jó, bocsi, figyelek – nevette el magát. Istenem, ezt miért is csinálom most, egyébként?!

- Kösz, mily megtisztelő – forgattam a szemem unottan, majd egy nagy sóhajjal övezve újból belekezdtem. – Mint már mondtam, nem tartozik rám, de szerintem oda kellene egy kicsit figyelned Kittire. Nem mintha zavarna, hogy mostanában átszokott hozzánk, meg aránylag a skacok is normálisan el tudnak lenni vele, viszont nem hiszem, hogy örülnének neki a szüleitek, ha azt kezdené el csinálni, amit mi is. Például, be akarja festeni a haját, vagy tetkót akar.

- Hogy mit?! – kapta fel hirtelen a fejét Dominik.

- Na, erről beszéltem! – sóhajtottam ismét.

- De ez honnan jött neki? – kérdezte kiakadva.

- Befestettem a hajam, meglátta a tetkóm, és 99%-ban mindig engem talál meg elsőnek – soroltam a tényeket.

- Van tetoválásod? – jött a következő kiakadási szintje a srácnak, majd visszaváltott az eredeti arcszínére. – Megmutatod?

- Nem, és térj vissza az eredeti témára, tökkelütött! – ütöttem fejbe ismét a srácot. – Beszélsz te egyáltalán a húgoddal?!

- Persze, ha bejön a szobámba. Na, akkor veszekszünk egy sort, utána pedig napokig elkerül – elmélkedett Dominik.

- Te teljesen degenerált! – kapott egy fülest harmadjára is, mire egy értetlen tekintetett kaptam. – Figyelj, mi bajod neked Kittivel?!

- Aj, nincs sok időm vele beszélni. Tudod, a szüleim folyamatosan rám vannak szállva, hogy tanuljak jól, meg ilyesmi – bámulta Dominik a földet.

- És?! Ez rohadtul nem kifogás! – döntöttem hátra a fejem.

- Ja, mondod te, akire a bátyja egész életében vigyázott... – dünnyögött, mire csak a hajánál fogva hátrahúztam a fejét.

- Te szemét köcsög! Annyira nem tudsz rólam semmit, de annyira! Ha őfelsége ennyire nagy számra tartja magát, akkor közölném, hogy én három évig nem beszéltem a tesómmal, pedig egy házba éltem vele! Vagy ha beszéltünk is, csak veszekedtünk, és nem ám úgy, mint te a Kittivel! – engedtem el haját, majd felpattantam mellőle. – Beszélj vele, mert megjegyezném, hogy azért jön utánam, mert valamilyen képtelen ötlet miatt azt hiszi, hogy én állok hozzád a legközelebb! Valaki után mennie kell, aki nem biztos, hogy én akarok lenni! Bár engem hidegen hagy, Kitti is megrohadhat egy szaros sitten, le sem szarom! Viszont utána ne az én hibám legyen, hogy nem figyeltél eléggé a húgodra, barom!

    Ezután faképnél hagytam. Ch, persze, mit tud ő?! Még, hogy nincs ideje, jaj, hogy oda ne rohanjak! Bocs, hogy engem valamiért jobban kezdett el érdekelni Kitti sorsa. Mellesleg, bár nekünk lenne annyi bajunk Krisszel, mint ezeknek. Jaj, bement a szobámba, mint valami rossz kislány, de bezzeg észre sem veszi, hogy konkrétan fél tőle a saját tesója. Biztos nem a semmiért húzódott mögém Kitti sem múlt szerda délután.

- Ser, jó, hogy itt vagy! Válaszd szét őket, légyszi, mert már így is széttörtek két lámpát! – könyörgött nekem Drina, amikor beléptem az ajtón, de én csak megvonva a vállam elindultam a konyhába, viszont még így is hallottam, hogy mit beszélnek:

- Krisz, beszélj már vele! – hallottam meg Szili hangját.

- Hagyjatok már békén vele! Én aztán biztos nem beszélek egy ilyen hisztigéppel! Sőt, innentől semmit nem fogok csinálni, amiben érintett ő is! – jött a válasz Krisztől.

- Mi?! – értetlenkedett Drina. – Bocs, de neked elment az eszed?! A húgod!

- Tényleg?! Szuper, akkor te eddig merre néztél?! Meg tudja magát védeni, se nem hülye, se nem gyenge! – Krisz ezen mondata után egy csattanás is hallható volt. Oké, lehet, hogy hülye gondolat volt, amit felvetettem a suliba, de rohadtul így érzem, és ezzel csak még jobban eléri, hogy bebizonyosodjon a gyanúm.

- Na, mi a pálya?! – tette a vállamra a kezét Ricsi, mire felébredtem a bambulásból.

- Mi lenne?! – kérdeztem vissza, unott tekintettel nézve a srácot.

- Te, ki az a Milán gyerek?! – tette fel az őt érdekelt kérdést.

- Az uncsim – vontam meg a vállam hanyagul, mire Ricsi lefagyott egy pillanatra.

- Ja, akkor már értem, hogy miért nem szólt be neki Krisz – Ricsi megértését idáig hallottam. Jó nehéz lehetett az a valami, ami leesett neki.

- Egyrészről, másrészről pedig, ő az egyetlen, akit nem tud lenyomni Krisz – nevettem el magam, mire Ricsi csak furcsán nézett, majd gonosz vigyor jelent meg az arcán.

- Na, ez érdekes! – simogatta két oldalt az állát, mintha csak gondolkodna. Azért csak „mintha”, mert köztudott, hogy ő erre a tevékenységre képtelen.

- Hogy vagy, Drina? – kérdeztem a lányt, amikor ő is belépett a konyhába.

- Én tökéletesen! Mint még soha, újra éledtem! Tudod kinek kell az a senkiházi, és tudod ki fog miatta depizni! Hát én biztos nem! – nyitotta ki a hűtőt, majd a kezembe nyomott egy dobozt. Úgy értem, egy karton dobozt, aminek a teteje le volt zárva, és mivel sima barna színe volt az egésznek, nem nagyon tudtam kivenni, hogy mit takarhat.

- Ezt tőlünk kapod, mert... Hát, sokat tettél értünk az elmúlt napokban – vakarta a fejét kínosan Szili. Ő mikor került közénk?!

- Ne már, srácok! Tiszta bolondok vagytok, alapból csináltam, nem ezért! Bármi is ez... – néztem a dobozra nevetve, majd lepakoltam a konyhapultra, és elkezdtem leszedni róla a ragasztót.

- Várj! – szóltak közbe azonnal egyszerre, mire csak egy értetlen nézést kaptak.

- Figyelj, menj fel a szobádba, és ott nyisd ki, oké? – kérdezte Drina, mire először csak pislogtam párat, majd elmosolyodva felkaptam a dobozt, és felvonultam a szobámba. Ezek annyira bolondok tudnak lenni néha, hogy az már fáj. De, azért aranyos is volt tőlük, ez a bármi legyen is cuccos.

- Te mit is keresel a szobámban?! – kérdeztem Kriszt, miközben levágtam a kezemben tartott dobozt az ágyra.

- Kerestem valamit, oké?! – kérdezett vissza, majd megállt előttem. – Tényleg nem tudlak hova rakni téged!

- Pedig nem olyan nehéz... – dünnyögtem sóhajtva.

- Bocs, de nekem nagyon is az! – dünnyögte ő is.

- Szuper, talán kérdezd meg apát, hátha ő megint megmondja neked, hogy mit csinálj és miként viselkedj másokkal! – vágtam magam hátra az ágyamon.

- Ja, mert talán anya annyira más volt! – ült le ő is az ágyam szélére. – Az gondolom nem volt gond, hogy nem hitt neked, sőt!

- Kit érdekel?! Nekem csak az számított, hogy te ott legyél velem, ne pedig minden szarságot rám fogj! De nem, te mit csináltál?! Inkább szaladgáltál apuci után, mint valami rossz pulikutya! És tudod mi zavar rohadtul most, a jelenben?! – álltam fel, majd felrángattam Kriszt is az ágyból, és mielőtt becsaptam volna előtte az ajtót, még megjegyeztem: – Az, hogy múlthéten is ugyan azt csináltad! Ebből te mire gondolnál?!

    Az a baj, hogy ezután jött el az én végleges kiakadásom is. Minden bizonnyal az én hibám volt, hogy nem tudom hova rakni Kriszt, de... akkor is össze vagyok zavarodva. Abban a dobozban, amit a srácok adtak nem volt más, mint csupa felejtést segítő „csodaszer”, mely mégsem bizonyult annyira hatásosnak, mint azt mindannyian gondoltuk. Nem lett jobb tőle, max. beálltam a rengeteg piától, de még annyit sem segített, hogy legalább kiüssön egy teljes éjszakára...

- Ser! – hallottam meg Drina hangját, majd megpróbálta lenyomni a kilincset, de bejutni már nem tudott. – Seredech, engedj be, kérlek! Ki sem jöttél innen már két napja, hallod?!

- Hagyatok már végre békén! Majd kimegyek, ha jónak látom! – kiabáltam ki, de a hangom teljesen sírós volt. Utálom ezt, rohadtul utálom. Miért kell nekem emlékezni?! Bár elfelejthetnék mindent.

- Na jó, ebből elég! Ha nem nyitod ki ezt a rohadt ajtót, akkor esküszöm, hogy betöröm! – dörömbölt az ajtón Ricsi is. Erre a kijelentésre csak fogtam magam, kipattantam az ágyból, majd a táskámba bepakoltam pár darab ruhát. Ezután kinyitottam az ajtót, és az éppen az ajtómnak nekirohanni készülő Ricsi, és a meglepett Drina mellett lerohantam a lépcsőn, majd már a bejárati ajtón kilépve elkezdtem tárcsázni.

- Otthon vagy?! – kérdeztem köszönés nélkül, amint felvette a telefont.

- Persze, de... Miért is?! – kérdezett vissza Milán meglepetten.

- Befogadnál pár napra? – tettem fel a harmadik kérdést eme csodás telefonhívásunk során.

- Persze... – felelte továbbra is meglepetten. Kábé 10 perc volt, míg odaértem, viszont amint megérkeztem a sráchoz, rögtön bevonultam a Milán által megmutatott szobába, és megígértem neki, hogy nem sok vizet fogok zavarni az ittlétem során. Sőt, nagyon ki sem szándékozok ebből a szobából menni. Időközben lett vagy hatszáz nem fogadott hívásom is. Remek, úgy látom jól mennek nekem az elmenekülős mutatványok... Harmadjára, szuper teljesítmény, igazán büszke lehetek magamra.

- Már vagy négy órája bámulod azt a plafont – állt meg Milán az ajtóban. – Nem uncsi?!

- De, de jobb ötletem nincs – feleltem sóhajtva, majd felültem az ágyban, mire csak a képembe vágta a táskám.

- Most mit bámulsz?! Gondolom, nem lazsálni jöttél ide, tehát mozogj! – majd ezzel a kijelentéssel sarkon is fordult. Pár percig csak néztem utána, majd átvettem a ruhámat egy atlétára és egy rövidnadrágra, ezután pedig a hajamat felfogva rohantam a srác után. – Na, üdv a „Szentélyben”! – nyitotta ki a földszinten található legnagyobb szoba ajtaját. – Már hiányoztál a kicsikéknek.

- Megtennéd, hogy nem hívod „kicsikéknek” ezeket a tárgyakat?! – léptem be a szobába, majd azonnal leültem a szoba közepén található, hatalmas, szürke szőnyegre, mely a nyújtások színhelyét szokta szolgálni. Nos igen, mivel Milánnak van egy fura hobbija: a saját házában hozott létre egy kisebb edzőtermet. Bár, nem úgy kell elképzelni, hogy tele van futópadokkal, meg ilyesmikkel, viszont valahonnan szerzett mászófalat, és újrahasznosított egy régi porolót, melyen többnyire felhúzásokat szoktunk csinálni. Többnyire, mivel volt már rá példa, hogy Krisz felidegesítette Milánt, ezért a srácnak fejjel lefelé kellett lógnia ezen a csövön, míg Milán számolta neki az ezer felülést. Öm, ja, nem mindent a rendeltetésnek megfelelően hasznosítottunk néha.

- De most miért vagy ilyen?! – biggyesztette le a száját Milán, majd odament a bordásfalhoz, és elkezdte simogatni. – Ssss, semmi baj, drágaságom. Ne is foglalkozz ezzel a csúnya lánnyal, csak féltékeny...

- Te pedig beteg – sóhajtottam, felvont szemöldökkel nézve a srácot.

- Na, melegíts be! – adta ki az utasítást, mire csak egy unott tekintetett kapott. – Ja, persze! Bocs, elfelejtettem. Na, akkor... Ülj le!

- Már ülök, és ha esetleg engem figyelnél, a hülye bordásfal helyett, még tudnád is! – vágtam hozzá egy... gumilabdát. Jé, ezt mikor szerezte?! Tavaly még nem volt neki ilyenje...

- Nyugi, rád is fogok figyelni, de vérig lettek sértve az édeseim – legyintett, nekem pedig kissé leesett az állam. Jó, akkor én most hátravágom magam ezen a szőnyegen, míg Milán kiélvezkedik a cuccokon... Fél óra elteltével ez sikerült is neki. – Na, ne lazsálj már annyit, istenem! Felülni, nagy terpesz, és hajolj előre! Minimum padlóig, feltéve, ha nem le... Jó, akkor nem vagy berozsdásodva, helyes!

- Aha, jó, és ezt meddig kell csinálnom?! – kérdeztem, amikor már hatodjára ért az állam a földhöz.
- Még... húszat! Addig én leülök ide – ült le Milán velem szembe –, és beszélgessünk. Mellesleg, most egy.

- Mellesleg, ez már minimum tíz volt – sóhajtottam unottan.

- Majd én azt eldöntöm! – vert fejbe, mire csak egy sóhajt kapott. – Tehát, ma van szerda dél. Öt. Enni gondolom nem akarsz, tehát, hét, tehát ezzel sem veszítünk időt. Kilenc, és ha már itt tartunk! A haverjaid kibírják majd nélküled vasárnapig, utána visszaadlak nekik, feltéve, ha még ma eljutunk húszig, mivel ez csak tizennégy.

- Így is van már ezzel a nappal két igazolatlan napom, nem kéne több – el sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Aj, de tényleg, még a végén engem is felfüggesztenek, csak éppenséggel a sok lógásért. – És ezzel húsz!

- És?! Én sem megyek, mit számít?! – nézett rám röhögve. – Na, állj fel és most guggolsz szépen úgy... Hát, legyen ugyan ennyi!

- Az nekem miért jó, hogy te sem mész?! – néztem a srácra unottan, miközben felálltam és elkezdtem guggolásokat csinálni. Mindeközben Milán persze a földön dekkolt...

- Mert segítek neked?! – kérdezett vissza röhögve. Jó, mondjuk ez jogos érv volt. – Mellesleg, itt a telód?!

- Ki nem szúrja a szemed, ott van melletted... – sóhajtottam unottan. – Számolnál?!

- Ja, persze! Egy – kapott a telóm felé, én meg megálltam guggoló helyzetben.

- Csináltam vagy hatot eddig, és most kezded el egynél?! – most már kiakadtam. Direkt csinálja, vagy mi a halál van?!

- Csitulj már, a drágáim nem bírják a hisztidet! – legyintett le, de nem engem figyelt, hanem a telefonommal babrált. – Na, mi lesz?! Kérvényt nyújtsak be?! Eddig egy, nagyon jól haladsz, még van vissza tizenkilenc!

- Matek zseni... – dünnyögtem, majd újból belekezdtem a guggolásba, amit Milán rohadtul leszart, de mindegy. Legalább a telefonom nézegetése közben számolt. Azt amúgy mégis hogy?!

- Hét. Nyolc. Kilenc. Mi a tököm ez?! Tizenegy. Tizenkettő. Mi az, hogy kecsketej?! – fordította felém a telómat, ahol az SMS-ek voltak megnyitva, méghozzá Ricsié. Ezt én sem értettem, így döbbenten hagytam abba ezt a gyakorlatot. – Ne hagyd abba!

- Jó, de – kezdtem bele ismét –, ott van utána, hogy jött oda a kecsketej.

- Jaaa – értette meg a lényeget, hogy talán tovább kellene olvasni. – Tizenöt. Fizikai képtelenség, tizenhét, megtalálni ebben a városban, tizenkilenc, téged, csak úgy mint a kecsketejet a Holdon. És húsz. Holdon?! Nem lehet valami eszes ez a Ricsi gyerek, a Hold köztudottan sajtból van, semmi köze a tejhez!

- Mielőtt annyira megrökönyödsz, hogy szívrohamot kapsz, elárulnék egy kis titkot – tettem a vállára a kezem. – A sajtot tejből készítik.

- Jaaaa... És?!

- Most nagy késztetést érzek, hogy megfojtsalak – néztem rá unott tekintettel.

- Én tudod mire érzek nagy késztetést?! Hogy lemérjem, hogy mennyi idő alatt mászol fel arra a két és fél méteres falra! – lökött meg a mászófal irányába. Ez jó, szeretem a mászófalat. – Nincs kötél!

- Oké, oké, tudom! – legyintettem, majd elkezdtem mászni.

- Mellesleg, milyenek ezek a srácok?! Sosem meséltetek róluk Krisszel – hallottam meg Milán hangját, és bár nem láttam, de tuti még mindig a telómat bújta. Ezt minden évben eljátssza, csak tudnám, mi olyan rohadt jó benne...

- Mert meg akartuk kímélni őket attól, hogy esetleg kinyírd őket! Mellesleg, meg is volt rá az okunk, már az első másodpercben sem jöttetek ki Drinával – sóhajtottam, miközben ezerrel azon voltam, hogy felmásszak ezen a falon.
- Hoppá, úgy látom, hív is az emlegetett szamár – nevetett Milán, és miközben hátrapillantottam a vállam felett láttam, hogy ez a tökkelütött ezerrel integet, kezében a telómmal.

- Melyik?! Sokat emlegettünk... – sóhajtottam, mit sem reagálva a mutatványára.

- Nyugi, nem a pasikádra gondoltam, tudod, arra a Szverek Dominik csávóra, mert csak a bátyád az! –  röhögött ismét, én pedig megállva idegesen kaptam felé a fejem.

- Nem a pasim, és ha még ő lenne az utolsó pasi is ezen a retkes világon, akkor is egyedül halnék meg inkább! – néztem rá szúrós szemekkel. Mi a szarért hiszi mindenki azt, hogy a pasim?! Könyörgöm, még ha az is lenne, már rég halott lenne, mert egy ilyen embert normális idegállapottal lehetetlenség elviselni!

- Jó, jó, nyugi van, másszá' csak tovább! – röhögött tovább, a kezével felfelé mutatva. Hah, csak érjek le, esküszöm, hogy belefojtom valamibe! – Azta, most egy ismeretlen szám hív! Na, ez már tuti valamelyik pasid! Melyik vajon?!

- Ja, főleg, hogy egy sincs... – dünnyögtem idegesen.

- Ja, tudom már, hát a Dominik az! – már pont a tetején jártam a falnak, amikor meghallottam ezt a kijelentését, így idegesen kaptam felé ismételten a fejem, de elbénáztam egy lépést. Mellé léptem a kapaszkodónak, aminek következményeképpen sikerült kábé két és fél métert zúgnom lefelé, majd alig pár másodperc múlva háttal megérkeztem arra a bizonyos szürke szőnyegre, pontosan Milán mellé, aki nem nagyon törte magát, semmilyen tekintetben. – Hékás, mondtam, hogy nincs kötél, mit bénázol ennyit?!

- Ha most nem fájna annyira a hátam, hogy levegőt is alig kapok, megfojtanálak! – fújtattam idegesen, és megpróbáltam felülni, viszont jobbnak láttam, ha még egy kicsit fekszek a padlón. – Szünet, most! Ez rohadtul fáj!

- Óó, jó is, hogy szünetet tartunk, már elfáradtam – nyújtózkodott Milán, majd megszólalt a kezében a telefonom. – Nahát, és még Krisz is hív! Remek, beszélek vele, ha nem bánod.

- De, bánom! És azt is bánom, hogy megismertelek, és azt is, hogy téged hívtalak fel, mert.... – kezdtem, azonban levágta magát mellém, és belenyomta a számba azt a bizonyos labdát, amivel az elején ledobtam. Ez bolond és ellenkeznék is, ha nem fájna ennyire rohadtul az összes csontom...