11. rész – Eddig bírtuk!

    Végül nem tudtunk már semmit sem tenni. Mindenki elveszett, mindenki tudta, hogy nem tudjuk már megcsinálni és mindenki tudta, hogy már nincs meg az a bizonyos löket, ami ideküldött minket. Ma már ismét hétfőt írunk és csak egy hete jöttünk el Fiolából, mégis annyira felfordult az életünk, mintha már vagy egy éve itt dekkolnánk. Én szombatra még szarabb állapotba kerültem, konkrétan már fel sem tudtam kelni az ágyból. Ricsi volt az egyetlen, akiben még maradt némi erő... Ő tájékoztatott például arról is, hogy Szili bezárkózott a szobájába,

Drina egyre mélyebb depresszióba esik, Krisz pedig egyszerűen fogta magát és mindent szétver a szobájában, amit csak talál. Láttam Ricsin, hogy ő sem van éppen remek állapotban. Amikor utoljára láttam éppen csurom véres volt a keze, amiből leszűrtem, hogy az a bizonyos dolog, amit négy órán keresztül csak verhetett, már nincs a föld színén. Az a bizonyos videó, mely lassan már 3,5 millió emberhez eljutott, csak még több fejfájást okozott. Dávid időközben azonban eltűnt. Senki nem hallott róla semmit, se egy poszt, se egy telefon, se egy elvétett találkozás. A későbbiekben kiderült, hogy még a suliból is kiiratkozott, helyette azonban felvettek egy új srácot, aki az elmondások szerint nem abba a kategóriába tartozik, mint Horváth Dávid. Ezt legalábbis az ofőnk szűrte le és Drina gondoskodására bízta az új tagot, akit eddig még névről sem sikerült megismernünk, sőt azt sem tudjuk, hogy az illető fiú-e vagy lány. Mellesleg, aligha lesz ez lehetséges. Drinának most pont arra a bizonyos „gondoskodásra” van szüksége, nem pedig annak adására. Szilivel és Krisszel álltunk nagyon hadilábon. Egyik sem mond semmit, és Szili pedig belevetette magát a kemény edzésbe. Folyamatosan hallom a szobájából a súlyzók jellegzetes hangját, amint nagy erővel belecsapódnak a földbe. Krisz pedig... hiába vagyok a húga, még nekem sem mondja el, és azzal indokolja, hogy ha nem vágom le, akkor jobb is, ha nem tudok róla. Igaza van, tényleg nem tudom levágni. Nem megy, egyszerűen nem tudok négy helyre szakadni. Tudom, hogy meg kell hallanom Drina hangját, amikor a nevemet kiáltja. Tudom, hogy észre kell vennem Ricsi kimerültségét, mert ő sem bírja már tovább. Tudom, hogy le kell állítanom Szilit, mert a végkimerülés jelei után is csak folytatni fogja az edzést. És tudom, hogy most jött el az az idő, amikor megfordult a kocka. Amikor nekem kell támaszt adnom Krisznek.

- Hova mész? – érdeklődtem Ricsitől, amikor szemben találtam magam vele a lépcsőn.

- Ezt én is kérdezhetném! – vonta fel a szemöldökét meglepetten, majd a homlokomra rakta a kezét. – Még bőven lázas vagy!

- Te meg lazán fáradt, úgyhogy most csere! Gyerünk, mozogj már! – lökdöstem lefelé a lépcsőn, mivel alig akart megmozdulni. – Mellesleg jól vagyok már.

- Azt kétlem, hülyeségeket beszélsz – nézett végig rajtam, összeszűkített szemekkel.

- Na, menj aludni egy kicsit, innen átveszem! – legyezgettem a szobája felé. – Nem szoktál hozzá, hogy egyszerre legyél hatszáz helyen!

- De ha te kibírod, akkor én is! – állt meg karba tett kézzel, én meg meguntam a pasis hiszijét és csak berúgtam a szobájába. – Jó, vettem!

- Kösz – forgattam a szemem unottan, majd rácsaptam a szobája ajtaját. Az már tuti, hogy innen nem fog kijönni minimum holnap reggelig, és a többiek sem fognak suliba menni... Valahonnan szerezni kellene igazolásokat, de honnan?! Áá, megvan! Délután beszélek is vele, addig viszont: most hogyan tovább? Először beveszek egy lázcsillapítót, addig meg kitalálom, hogy melyiket kell jobban leverni... Végül arra a döntésre jutottam, hogy Szilivel kezdem...

- Mi van?! – nyitotta ki ingerülten a szobája ajtaját, miután már vagy öt perce vertem folyamat. Szó nélkül elvonultam mellette, majd összeszedtem minden edzési cuccát. – Te mit csinálsz?!

- Fogjad már be! – vertem arcon a kezemben tartott kisebb súlyzóval. Nem volt nagy a lendület, azonban még így is megérezte. – Ennyit nem bír már el a tested, fogd már fel! Ezektől el vagy tiltva, úgy... – itt megálltam egy pillanatra, majd ránéztem a srácra, aki lenyugodva ült le az ágyára. – két hétig minimum!

- Nem szabhatod meg, hogy mit csináljak! – jó, akkor csak látszólag higgadt le.

- Oké! – dobtam le mindent, ami jelenleg a kezemben volt, majd karba tett kézzel megálltam a srác előtt. – Tessék, itt van! Csináld csak, nyírd ki magad! Persze, a könnyebb út, igaz?! Rohadtul könnyebb halálra edzeni magad, mint kimászni egy szaros gödörből, tényleg igazad van! – ezután Szili lehajtotta a fejét és a földet kezdte el bámulni. Egy hatalmas sóhajjal övezve kezdtem bele, miután felrángattam az ágyról... – „Szili, ezzel nem mész semmire! De ha ennyire gyenge vagy, nyírd csak ki magad! Parancsolj, senki nem fog visszatartani!” – egész végig kikerekített szemmel nézett rám, majd amikor elengedtem, a hajába túrva rogyott össze a földre.

- Ezt már én is elfelejtettem, te hogy emlékszel ilyenekre?! – kérdezett rögtön, most már sokkal nyugodtabb hangon.

- Essen már le, hogy nem nekünk, nekem vagy magadnak ígérted meg, hanem Neki! Azután pedig döntsd el, hogy ez-e az – mutattam körbe a szobájában –, amit szeretettek volna! – becsukott szemmel vágta hátra a fejét az ágyára. Amikor végre felsóhajtott kivonultam a szobájából. Talán elgondolkodik rajta, és akkor ő rendben lesz. Csak kellett neki egy kis emlékeztető... A következő állomásom a konyha volt. Krisszen kívül senki nem választotta az éhenhalást, és mivel amikor benéztem Drinához, a lány még aludt, így most a srác következik. Lehettem volna full kedves, és szépen bekopogok a szobájába, viszont azzal most már semmire sem megyek. Ki kell rángatnom onnan, és ki is fogom! Amikor beléptem a szobájába éppen nem tört semmit, de így is eléggé vészes volta a helyzet. Konkrétan még az ágyát is összetörte, nincs egy ép része ennek a szobának, már ha egyáltalán nevezhetem még így ezt a kurszki csatamezőt. A telójával szenvedett, de áthajolva a válla felett kikaptam a kezéből, és elkezdtem hátrálni, míg ő ezerrel azon volt, hogy visszaszerezze.

- Seredech, ne szórakozz velem! – kapott ismét a kezem irányába, de megint a régi nóta. Egyáltalán nem tud figyelni, ha éppen elborul az agya. Kimentem a konyhába, ő meg természetesen követett, de továbbra is szenvedett a telójáért.

- Kussolj, rajtunk kívül mindenki alszik! – öntöttem le egy pohár vízzel, mire végre befogta a száját. Eléggé meglepődött és szerintem pár másodpercig levegőt sem kapott, de ez van. Ha egyszer jobban hisztis egy személyében, mint az összes lány a világon együttvéve, akkor mit csináljak vele?! Ezután idegesen vágtam le a pultra a telója mellé a poharat, majd a tányért elé tolva nyomtam el egy hatalmas sóhajt. – Ezt most megeszed, tehát ülsz!

- Nem vagyok a kutyád! – dünnyögte, mire lekevertem neki egy fülest.

- Bekussoltál! – ültem le vele szembe, a fejemet támasztva.

- Nem vagyok éhes! – szólt közbe egyből, de erre a kijelentésére izomból sípcsonton rúgtam.

- Engem nem izgat, folytathatjuk így is! – néztem rá ideges tekintettel. – De ha még egyszer meghallom a hangod, én fogom lenyomni a torkodon az összeset!

- Neke... – kezdett volna bele, de megragadtam a villát, és a kézfejébe állítottam, amire ő csak felszisszent és ezerrel azon volt, hogy elvegye tőlem a tárgyat.

- Jelenleg nem az van, amit te mondasz! Jelenleg azt csinálod, amit én mondok, vagy különben... – szorítottam jobban a kezébe a villát, amire csak egyre jobban összegörnyedt. A következő pillanatban „elengedtem”, majd folytattam az eredeti tevékenységemet: támasztottam a fejem, míg Krisz is űzte a maga kis sportját, a dacolást, amit viszont öt perc után nem bírt tovább.

- Eltiltottak egy hétre – szólalt meg hirtelen Krisz, mire csak megdöbbenve kaptam felé a fejemet. – De nem csináltam semmit, komolyan!

- A semmiért nem tiltanak el... – hagyta el egy csüggedt sóhaj a számat. Jézusom, hányszor hallottam én már ezt.... „De én nem csináltam semmit!”, na persze, mert egy tökéletes kis angyalkával van nekem is dolgom, hát hogyne.

- Hallod, komolyan beszélek! – csapta bele idegesen a tányérba a villát. – Olyan dolgokat mondott az igazgató, amiről senki nem tud! Például ezt is – mutatott a jobb felkarján található jelre.

- Mi?! Ezt... – értetlenkedtem kiakadva... Mégis, hogy a fenébe szerezhetett tudomást az igazgató arról, hogy van egy közös kis „emlékünk”?! Meg úgy alapba, miért tud mindent rólunk?! Az kizárt, hogy Ervin mondta volna el, de akkor...

- Mellesleg, egy csomó minden rám lett fogva – folytatta tovább Krisz. – Például Ricsi vödrös jelenete is. Oké, elvittem a balhét, mindenkiét, még azokat is, amiket valószínűleg csak a Bibliában lehetne látni, de...! Fú, le se szarom, hogy a föld nyelte el azt a retkes, bekussolni nem tudó képét, akkor is szétverem a barom pofáját!

- Meddig?! – kérdeztem vissza sóhajtva. Amúgy, rohadtul igaza van Krisznek, milyen meglepő, hogy Dávid kirakott videója után, Kriszt felfüggesztik. Rohadt jó kis harmadik fázis, gondolom a negyedik és egyben az utolsó az volt, hogy eltűnik, mielőtt még túl messzire nem mennénk. Bár, ebben az esetben, ha csak simán szétcincáltuk volna, már az is kevés büntetés lenne neki!

- Öt nap, mától – húzta a száját, és nagyon meglepő dolgot fogok most mondani: szinkronban sóhajtottunk fel. Bár, ha innen nézzük, még jó is kisülhet ebből az egészből. Öt nap... plusz a hétvége, az egy komplett hét.

- Tehát, van egy hetem... – gondolkodtam hagosan.

- Mihez?! – nézett rám Krisz értetlenül.

- Neked ahhoz semmi közöd! Egyél! – nyomtam a szájába egy... kenyeret. Micsoda energia bomba, ettől aztán tuti jobb lesz, jézusom... Mellesleg, ennek is van jó oldala, addig sem beszél.

- Hemeg dudi... – fenéket, még, hogy nem fog beszélni, uram isten mikre gondoltam én?!

- Ne beszélj tele szájjal, meg amúgy is fogd be! – mondtam, majd amint nagy nehezen lenyelte a félszelet kenyeret, belenyomtam a szájába a másik felét is. Na, liba tömés mester fokon, csak kár, hogy ez egy ősbolond, megveszett marha.