15. rész – A segítség átka

- Szevasz, öcskös! Rég dumáltunk, már hiányoztál – szólt bele a telefonomba Milán, amelynek a másik oldalán Krisz kaphatott szerintem idegbajt, Milán eme fantasztikusan barom cselekedetén. – Komolyan?! Úú, öregem, ezt nem is tudtam! … Fú, nem is tudom, mit mondjak! Elhagyni a saját húgodat, de cseszettül peches vagy! … Ja, amúgy fogalmam sincs, hogy merre van, valamiért ő is elkerül, mint te, pedig egy osztályba járunk, majdnem egy helyen is lakunk, és ráadásul olyannyira szeretlek titeket, istenem, szavakba foglalni képtelenség! … Ja, csak találtam az utcán egy telefont, gondoltam, beviszem a rendőrségre, de ez nekem is új! … Szerinted itt van, de most komolyan?! Gyere át, átkutathatod még a kemencét is, de akkor sem itt bujkál! … Persze, persze, majd szólok, sötöbö! Szevasz! – ezután a nagyszerű beszélgetés után végre felém fordult, majd az eddig a folyamatosan számba nyomott labdát elhajította valahova. Igazából, fogalmam sincs, hova, a lényeg, hogy nem próbál meg megfojtani vele. – Na, a bátyád be van már parázva! Szegényke, pedig valami olyasmit hallottam, hogy le sem szarja, merre mászkálsz...

- Ezt muszáj volt?! – kérdeztem tőle ingerülten, majd megragadtam a vállát és felhúztam magam ülő helyzetbe. Basszus, ha eddig nem tört el az összes csontom, akkor most tuti, még ha csak levegőt veszek, akkor is ropognak...

- Muszáj hát, annyiszor hívogattak, hogy betűnként kellett elolvasnom az SMS-eket, amiket neked írnak! Főleg Krisszé tetszett, figyeld! – mosolyodott el gúnyosan, majd csillogó szemekkel kezdte el keresgélni az üzenetet. – Figyeld, hát ez hatalmas, khm!

- Nem érdekel, Milán! – álltam fel, majd ismét megindultam a mászófal felé.

- Hé! Várj már, hékás! – kapta el a vállam két kézzel Milán, majd elfordított a faltól és lenyomott a földre. – Kis esélye van ugyan, de nem akarok meghalni amiatt, hogy hagytalak újra mászni!

- Tényleg?! Esetleg, amikor estem, nem csak nézned kellett volna! – álltam volna fel, de megint lenyomott a földre, majd erősebben megmarkolta a vállam. – Á, jó, jó, kussba maradok, felfogtam!

- Ügyes kislány! – veregette meg a vállam, majd helyet foglalt előttem. – Na, felejtsd el, hogy majd energiaitalt fogsz magadba tömni, nesze! – dobott hozzám egy eléggé érdekes kinézetű, kék színű üveget.

– Víz, plusz majd fekete tea és kizárólag fekete! Ha nem iszod meg, akkor felőlem ki is száradhatsz, de most ez van, mivel jelenleg edzel, öö... kissé drasztikus esések bemutatása közben, mely megjegyzem, hogy nincs benne az edzéstervben – erre a kijelentésére majdnem visszaköptem az üvegbe a vizet és nem csak azért mert mellékesként borzalmas íze volt ennek az agyon desztillált csodának... – Másrészről, nincs itthon most olyan és mivel téged nem lehet magadra hagyni, mert lám, még ha a tökéletes trénered itt is van veled, akkor is dobsz egy hátast két és fél méter magasból.

- De szeretném már látni, hogy te egy húsz emeletes házból dobsz egy hátast – dünnyögtem unottan.

- Most nem is értem, hogy mit rinyálsz! Ez a szőnyeg legalább hat réteg puha cuccal van kitömve, tehát puhára estél – ütögette a szőnyeget maga mellett Milán.

- Ja, eszeském, lehet akármilyen puha, ha magasból esel, akkor is rohadtul megérzed! – nyomtam össze az üres flakont, majd nekidobtam ennek az értelmi szerzőnek. – Mellesleg, miért mondtad azokat Krisznek?!

- Te nem valami olyasmit mondtál, hogy „Nem érdekel, Milán”?! – kérdezett vissza gúnyos mosolyra húzva a száját, miközben engem idézett, majd megrántotta a vállát és egy sokkal komolyabb hangnemben folytatta: – Az a helyzet, hogy hallottam tőle valami olyasmit, hogy őt egy cseppet sem izgatná, ha csak úgy eltűnnél. Kérése számomra parancs, tanulja csak meg ő is, hogy súlya van a szavainak, akármennyire is csak pillanatnyi dühből mondta ki azokat! Meg amúgy is, azért vagy itt, hogy kiverjem belőled ezt az idióta hisztit, ami mostanában megszállt téged és ő csak egy zavaró tényező volt. Ráadásul még jó is, hogy gyötri magát egy kicsit, tetszik!

- Jó, de ezzel a többiekkel is kicsesztél – néztem rá felvont szemöldökkel. Most komolyan, ennek milyen hátsó gondolatai vannak még?!

- Hát, nincs győzelem áldozat nélkül, nem igaz?! – vonta meg ismét a vállát. – Mellesleg, ma már nem csinálunk semmit!

- Mi?! Miért?! – kaptam fel a fejem az éppen meginduló srácra.

- Mert én azt mondtam és kész! Ne kérdőjelezz meg minden olyan dolgot, ami kiveri a szemed és ráadásul még fel is tudod fogni az agyacskáddal! – állt meg az ajtóban karba tett kézzel. – Na, tapsra vársz, vagy mire?! Mozdulj, vagy szeretnéd, hogy segítsek?!

- Ne! – szaladt ki a számon egyből, majd már fel is pattantam a földről. Az ő segítségéből nagyon nem kérek, sajna az mindig fájdalmas véget ér. – Jó, felfogtam, megyek...

- Más választásod úgysem lett volna – vonta meg a vállát nevetve, majd bezárta mögöttem az ajtót. – Na, most pedig irány a kocsi!

- Ha?! – néztem rá értetlen tekintettel. – Hova megyünk?!

- Kórházba! Estél majd két és fél métert, ezért kivizsgáltatjuk, hogy a cuki kis agyaddal minden rendben van-e – kopogtatta meg a homlokom Milán, majd megragadta a kezem és kirángatott az autóhoz. – Szerencséd van, hogy megvan a jogsim.

- Nekem is megvan... – dünnyögtem a szememet forgatva.

- Ajh, nem lehetne egyszer, hogy nem a tiéd az utolsó szó?! – sóhajtotta csüggedten, majd már száguldtunk is a kórház felé.

    Mellesleg, a kórházban alapos kivizsgáláson vehettem részt, ami eltartott kábé két óráig, mivel itt a lassúság világrekordja megdönthetetlen...

- Nos, én egyáltalán nem értem magát. A röntgen eredmények eléggé érdekes dolgokat tártak fel, nem is értem, hogy, hogy volt képes ilyen lábbal felmászni arra a falra. Ennek ellenére nem történt nagyobb baj, mint alap esetben megvolt már – mondta a doki, fel sem nézve a kezében tartott papírokból. – Viszont benntartjuk az elkövetkezendő huszonnégy órában, megfigyelés végett!

- Ne már! De én teljesen jól vagyok, nem lesz semmi bajom, nem mehetnék mégis haza?! – akadtam ki azon a tényen, hogy ez a vénség be akar zárni engem ebbe a lassított felvételbe., főleg, hogy régen eleget voltam én ilyen helyeken...

- Hát, saját felelősségre haza mehet, de ezt nem tanácsolnám... – vakargatta azt a pár ősz tincset a fején a tollával a doki.

- Magyarul, maradsz! – szólalt meg hirtelen Milán is, aki eddig mögöttem állt, karba tett kézzel.

- De...

- Mondom, maradsz! – szólt közbe a srác, már az első szavamnál.

- De...

- Marad! – parancsolt rám, kábé úgy, mint egy kutyára.

- Istenem, jó... – fújtattam leroskadva a székbe.
    Végül beraktak egy egyágyas szobába, hála az égnek. Semmi kedvem nincs hallgatni az öregek lassú rizsálását arról, hogy Bözsike hogy jött össze Sanyikával még Krisztus előtt 50-ben... Milán is hamar lelépett, de legalább a telómat itt hagyta, bár minek?! Nagyon úgy sincs kedvem vele semmit sem csinálni, ebben a légkörben csak meghalni lehet. Ez már lassan nem is kórház, hanem elfekvő... Milyen ironikus, most már kopogást is hallok. Tuti a kaszás, vagy kapás, meg gereblyés, vagy a tököm sem tudja, hogy ki az, aki átsegít a „túloldalra”.

- Nos, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy közületek kit kell meglátogatnom majd a kórházban, hát az tuti, hogy te lettél volna az utolsó tippem – nyitott be az ajtón Dominik, mire teljesen meglepődtem. Ez nem a seprűs!

- Basszus, én a halált vártam, most menj ki és vissza se gyere! Elüldözöd a halálomat, itt fogok meghalni – ültem le az ágyra kiakadva, viszont a srác totál kész volt, nem értett semmit és kábé úgy nézett rám, mint egy sárga laposra. Hm, lehet ez már a zárt osztály. – Mellesleg, mit akarsz?! – törtem meg a csendet végül egy sokkal komolyabb hangnemet magamra erőltetve.

- Ja, hát Milán megkeresett és... – vakargatta kínosan a fejét, majd ránézett a kezében tartott cuccra, aztán egy nagy sóhajjal felém nyújtotta. – Ezt neked hoztam.

- Csoki?! – vettem el tőle értetlenül. – Bocs, de nem szeretem a csokit.

- Megkönnyebbültem, én szeretem, és mivel ez a kedvenc fajtám, nem is veszik majd kárba – nyúlta le tőlem, mire csak utána nyúlva kikaptam a kezéből a... mogyis Milka csokit.

- De csak mert itt éheztetnek és azt felejtsd el, hogy megköszönöm vagy ilyesmi! – néztem rá duzzogva, mire ő csak mosolyogva bólintott egyet, majd leült velem szembe a székre. – Szóval, Milán szólt... És?!

- Ja, hát csak ennyi – felelte, én meg megajándékoztam egy fura pillantással. – Mellesleg, én is éhes vagyok, adj belőle.

- El a kezekkel a csokimtól, vagy esküszöm, hogy eltöröm a kezed! – szórtam villámokat a szememmel.

- Úgy is helyben vagyunk – vonta meg a vállát, majd tök önkényesen letört a csokimból egy sort. – Plusz, te nem is szereted, nem igaz?

- Nem szeretem, de éhes vagyok! – fújtattam idegesen. Köcsög, lenyúlja a csokim, hmpf.

- Na, akkor elmeséled, hogy miért vagy itt? – nézett rám kíváncsian.

- Miattad! – vágtam rá kapásból. – Na, meg Milán miatt! Minden a ti hibátok, ch!

- Ha? – pislogott nagyokat a srác. – Ott sem voltam, ráadásul a szituációt sem tudom, akkor mégis hogy lehetett az én hibám?

- A szitu egyszerű: miattatok zúgtam le egy két és fél méteres falról! Tehát, remélem azért jöttél, hogy bocsánatot kérj, hmpf! – tettem karba a kezem és a még a fejem is oldalra fordítottam, jelezve, hogy én most nagyon, de nagyon be vagyok rágva.

- Tényleg azért jöttem... – vakarta kínosan a fejét, én pedig először meglepődtem, majd kissé összevont szemöldökkel néztem rá. – Tudod, a hétfő délután miatt. Tényleg vannak fura... megmozdulásai mostanában Kittinek, tehát – itt két kézzel megragadta a vállam, majd maga felé fordítva, a szemembe nézve folytatta: –, bocsánat, hogy nem hittem neked.

- Ha?! – akadtam ki és megdöbbenve húztam el magam a közeléből.

- Bár, a te reakciód is kissé... túlzott volt – vetette a szememre egyből, mire csak egy csúnya nézést kapott.

- Ajh – sóhajtottam el magam végül. Jézusom, még nekem van bűntudatom, uram atyám. Neki kéne, nem nekem, a fenébe is! – Nem nagyon érdekel, hogy mit csináltok Kittivel, csak próbáltam beilleszkedni az itteni... „törvényekbe”, viszont, a te hibád volt, hogy kiakadtam. Nem kellene beleavatkoznod a dolgaimba, mivel...

- Mivel? – kérdezett vissza halk, szinte alig halható hangerővel, amikor már vagy öt perce csak hallgattam.

- Mivel nem nagyon láthatja át egy olyan ember a helyzetet, akinek sosem kellett megküzdenie semmiért sem az életben! De, legyen neked gyereknek, én is... túlreagáltam a dolgot... – válaszoltam meg a kérdését, a mondatom végét már szinte alig halhatóan mondva.

- Azta! – döbbent meg Dominik. – Ilyet sem hallottam még tőled.

- Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, mivel soha többé nem hallasz több ilyet, legalábbis tőlem biztos nem! – kaptam fel egyből a fejem idegesen.

- Csodás pár ezredmásodperc volt a lelkiismeretesebb éneddel – sóhajtotta, mire kissé kiakadtam. Mi az, hogy „lelkiismeretesebb”?! Nem vagyok ilyen, és nem is akarok egy talpnyaló kis szeretetroham lenni! – Mellesleg, ne vedd ezt ennyire biztos.

- Megint idegesítesz – néztem rá ingerülten.

- Ugyan már! – nevette el magát Dominik. – Tudom, hogy te nem ilyen vagy. Látom, hogy van egy olyan éned, aki valójában nagyon is gondoskodik a barátairól, de ahhoz közel kell kerülni hozzád. Hiába mondod folyton azt, hogy téged ez nem izgat, meg hidegen hagy, stb., valójában segítesz végül rajtuk, és lám, nekem is segítettél. Felnyitottad a szemem Kittivel kapcsolatban.

- Ha?! – kérdeztem megrökönyödve. Mégis... mi a francról beszél ez?!

- Viszont nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz – folytatta tovább, mit sem reagálva a kiakadásomra –, mivel ott van az az éned, ami folyamatosan eltaszít. Van egy olyan érzésem, hogy téged csak a környezeted tett ilyenné.

- Szakadj le az életemről! Nem tudsz semmit, és, ha már itt tartunk, milyen ironikus, hogy a kis stréber gyerek nem jól vonta le a következtetéseket. Azért vagyok ilyen, mert nekem így jó, ez vagyok én – néztem rá gúnyos mosolyra húzva a számat. Ch, életem első bocsánatkérést sem érdemelte meg.

- Szerintem viszont nagyon is igazam van – mosolyodott el ő is.

- Ne... – kezdtem, azonban kivágódott a szoba ajtaja, aminek hatására ráébredtem egy apró tényre. Nem, esélytelen, hogy én leálljak vitatkozni arról, amihez nincs köze! Ez majdnem kiment a fejemből.

- Nem meglepő tény, hogy együtt látlak titeket, de azért úgy teszek, mintha meglepődtem volna. Mellesleg, hoztam csokit, asszem egy éve még ezt kellett neked vennem minden másodpercben, tehát ha a hisztid nem uralkodott el az ízlésed felett is, akkor ezzel az öt... tíz... jó, halál se tudja már mennyivel kibírod úgy... öt percig – Milán hirtelen jött betoppanását csak ideges tekintettel figyeltem, és ha lehetne szemmel ölni, akkor már nem itt lenne. Dominik egyébként először meglepődve nézett a srácra, majd gúnyosan mosolyogva nézett vissza rám. Basszus, ekkorát már régen égtem. – Most mi van?! Amnéziás lettél?! Csoki... Seredech, cso-ko-lá-dé.

- Nahát, mogyorós Milka – ámult el Dominik. – De Seredech nem szereti ezt a fajtát, sőt! Azt mondta, hogy ő nem is szereti a csokit.

- Mi?! – nézett értetlenül Milán, majd gyorsan gúnyosan mosolyogva hozzátette: – Ó, igaz is! De feledékeny vagyok... No, nem baj, több marad nekünk.

- Pontosan! – bólogatott helyeslően Dominik is, majd egyszerre nevették el magukat. Én csak fújtatva a szememet forgattam, de azért elmosolyodtam, amikor Milán az ölembe vágta a több tucat tábla csokit. Hülye barmok, de azért... kösz....