16. rész – Otthon

    Szerencsére, csütörtök reggel már ki is engedtek, bár ehhez kellett pár könyörgéssel eltöltött óra, mivel mindenáron be akarták tartani a 24 órát, viszont nekem semmi bajom nem volt, és igen, ezt én állapítottam meg, a nagy doktori mivoltommal, a szakemberek tudását ezzel teljesen sárba tiporva, de mindegy. Végre, szabadság! Úú, rohadtul jól esik a friss levegő, olyan... szabadság illata van.

- Na, akkor! – kezdte Milán, amikor beértünk a házba, én viszont egyből levágtam magam a konyhapulthoz, miután önkényesen kiszolgáltam magam a hűtőjéből. Amint Milán ezt meglátta csak egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán. – Gondolatolvasó vagy?!

- Nem, viszont a csoki meghozta az étvágyam – vontam meg a vállam.

- Azt látom. Mellesleg, a csokit ledolgozod majd, ugye tudod?! Ja, és a fal közelébe sem mehetsz! – darálta a szabályokat a srác, amire csak egy unott tekintett volt a válaszom. – Plusz, voltam nálatok. Ne lepődj meg ennyire, még mindenki él – legyintette le azonnal a reakciómat. – Viszont, nagyon bátrak a kis haverjaitok, főleg az a csaj, Drina, asszem.

- Ja, Drinát nem tanácsos felidegesíteni – nevettem el magam.

- Azt vettem észre... – dünnyögte Milán. Hm, csak megélem, hogy Milánt egy csaj fog kioktatni?! Bár kétlem, ahogy engem Milán, úgy én Drinát tanítottam meg „harcolni”, így ahogy nekem sem, úgy Drinának sincs sok esélye Milánnal szemben. – Egyébként, elég lecke volt ez már Krisznek. Lassan el kellene nekik mondani, hogy...

- Mi az, hogy „elég”?! Ezt pont te mondod, aki világ életében csak szívatta Kriszt?! – kaptam fel a fejem, furcsállva Milán ezen kijelentését.

- Nem „szívattam”, hanem neveltem! Az nem ugyan az! – zsörtölődött és most én legyintettem le. Hát, nekem nem így tűnt az egész, de innen is látszik, hogy Milán még mindig fogalomzavarban szenved, annak ellenére, hogy két éve karácsonyra egy szótárat adtam neki ajándékba. – Mellesleg, azért mondtam, mert nem néz ki túl jól a srác. Tudod mit csinált Krisz?! Bocsánatot kért! Ő, érted?! Azt mondta, hogy „Bocsi, Milán”, magyarul azt mondta, hogy „Bocsi”! Fel tudod ezt fogni?!

- Fel, de nem érdekel... Úgy is haza megyek vasárnap, akkor nem tök mindegy?! – vontam meg a vállam unottan. Tehát... aggódik.

- Ne már, hova kínzod még szerencsétlent?! – tette a vállamra a kezét, mire csak leráztam magamról a srácot, majd felállva megindultam a „Szentélybe”, ahol megálltam a régi poroló alatt, és nekiálltam felhúzásokat csinálni.

***

    És, végül eljött a vasárnap is. Ahogy Milán ígérte, tényleg sikerült kivernie belőlem ezt a valamit, ami megszállt, bár ez a „kór” számára csak egy egyszerű hiszti, de mindegy is. Végül még a csokikat is sikerült ledolgozni, bár az is tény, hogy Milánnak szó szerint ki kellett rángatnia a szobából, mivel nem nagyon akartam abbahagyni. Bármikor, amikor eszembe jutott Krisz, csak még jobban akartam hajtani. Lassan már kezdem érteni, hogy mit érezhet Szili, és azt is kezdem megérteni, hogy mire mondja mindig, hogy: „Ez már majdnem olyan, mint egy jó erős nyugtató”. Hát, tényleg jó arra, hogy levezesd a fölös, vagy az éppen már felgyülemlett energiáidat.

- Megyek előre, megnézem, hogy mennyire fognak idegbajt kapni. Bár, már mindegy, a jelenlegi állapotuk már a maxon túl van, tehát nem hiszem, hogy van ettől nagyobb szint... – sóhajtotta Milán, majd csak úgy benyitott a bejárati ajtón. Mondjuk jogos volt ez, mivel én nem akartam szólni a többieknek, Milán meg tiszteletben tartotta a döntésemet, és inkább ő sem szólt semmit sem. Időközben az is kiderült, hogy Dominik sem fecsegett a srácoknak, annak ellenére, hogy nap, mint nap találkozott velük. Bár, erre senki nem kérte meg, viszont ajánlott volt neki. Amikor Milán bement, résnyire nyitva hagyta az ajtót. Mellesleg, nekem ehhez a bugyuta színjátékhoz nincs kedvem, tehát... bemegyek.

- Ne már, Krisz! Te magad mondtad, hogy se nem hülye, se nem gyenge... – amikor beléptem, Milán csak karba tett kézzel állt az ajtó előtt közvetlenül, míg a többiek észre sem vettek minket és a nappaliban dekkoltak.

- Oké... – reagálta le a srác Drina mondatát.

- Ajh, el sem hiszem! Magatokra sem lehet hagyni titeket anélkül, hogy ne akasszátok fel magatokat?! – amint meghallották a hangomat, eléggé sok dolog történt egyszerre. Szili és Ricsi azonnal felkapták a fejüket és értetlenkedve néztek egymásra. Krisz a nagy lendületében leborult a kanapéról és ezt a cselekedetét Milán jól kiröhögte. Drina viszont a sokk után felébredve odarohant hozzám, majd megragadva a vállam elkezdett rázni.

- Én most fojtalak meg! Hogy lehetsz ennyire barom??! Se egy telefon, se egy életjel, se semmi???! Én esküszöm, hogy ha most életedben is hagylak, akkor bezárlak a retkes szobába és csak akkor mehetsz el, ha magamhoz láncoltalak! – rázott tovább idegbetegen, majd a mellettem álló Milán felé fordult. – Te pedig! Láttad, mennyire ki vagyunk, erre a szemünkbe hazudsz??! Téged már semmi sem menthet meg az általam előírt haláltól!

- Hoppá! – kapta el hátulról Drinát Ricsi, majd felemelte a lányt, így Drina kapálózva próbált valamit elérni, viszont nem sok sikerrel.

- Mellesleg, nem is tudom, miért nem hagyjuk neki?! – lépett mellénk Szili, aminek köszönhetően megláttam Kriszt, amint az ajtófélfát támasztja lehajtott fejjel.

Megérezhette, hogy nézem, mivel felemelte a fejét, majd egy szempillantás alatt sarkon fordult és kiment a konyhába, viszont, olyan fura volt most... Mintha, nem is tudom, nem... – Mellesleg, hozzád dumálok, nem a falnak!

- Bocs, mondtál valamit?! – kérdeztem vissza, Szilire emelve a tekintetem.

- Mi van?!! – értetlenkedett, majd közelebb jőve hozzám, jó erősen homlokon csapott. – Soha többé, megértetted?!
- Nem ígérek semmit – mosolyodtam el gúnyosan.

- Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Fogd! – dobta Milán kezébe Ricsi Drinát, amire amint ráeszmélt a csaj elkezdte Milánt ütögetni, ahol csak érte, így végül ők elvonultak a nappaliba ölni egymást. Illetve, az a baj, hogy csak Drina fog így meghalódni, de majd rájön erre maga is. – Te papolsz itt nekünk, hogy ne csináljunk baromságot, erre te tűnsz el napokra?! Anélkül, hogy bármi életjelet adnál magadról és még a gyökér Milán is az idegeinkkel játszik?!

- Plusz, amikor Drina csinálta ugyan ezt, azt te is átérezted, erre alig egy hétre rá ugyan azt kell végig játszanunk, csak te most jobban kib***tál velünk, mivel napokig azt sem tudtuk, hogy élsz-e még! – szállt bele a további okításba Szili.

- Azért ez erős túlzás volt – sóhajtottam csüggedten. Persze, nem meghalni mentem, csupán kikapcsolni...

- Kussolj már, a francba is! – szóltak egyszerre a srácok, majd ismét megpöckölték a homlokom.

- Menj el, le sem szarjuk, de legalább tudjuk, hogy mi van veled! Nem csak úgy, hogy se szó, se beszéd elviharzol mellettem, kivágtatsz a házból, majd Milán veszi fel a retkes telefonod és még őt is bevonod a barom hülyeségedbe! – hallgattam tovább Ricsi kirohanását, míg a srác oda-vissza járkált a nappali és a bejárat ajtó között.

- Most pedig mehetsz Kriszhez! Le sem szarom már, hogy akármi bajod van vele, mivel a srác már teljesen kifordult önmagából! – vetette oda Szili, majd egy egyszerű mozdulattal belökött a konyhába és még be is zárta az ajtót. Az ő közlendője nélkül is beszélni akartam Krisszel, de mindegy. A srác egyébként a pultnál ült és a homlokát támasztotta a kezével, miközben az előtte álló pohár tartalmát nézegette. Egy nagy sóhajjal ültem le vele szembe.

- Úgy látom, amióta itt vagyok, csak túlzásokba esek. Sajnálom... – szólaltam meg végül, mire a srác reakciója csak egy fejfelkapás volt és egy döbbent tekintett. A következő pillanatban viszont áthajolt a konyhapulton és magához húzva megölelt. Ez viszont engem lepett meg. Soha, tényleg, soha nem csinált még ilyet...

- Ez egy nagyon szar ötlet volt! – mondta halkan, mire én csak ki akartam húzni magam a szorításából, viszont ő csak jobban magához húzott. – Most leszarom, itt maradsz és végig hallgatsz! – egy aprót bólintottam és ekkor esett le, hogy miért csinálja... – Ez rohadtul nem volt jó ötlet! Elszöksz, vagy mi a halál van?!

- Nem elszöktem, csak elmentem gondolkodni. Az nem ugyan az – válaszoltam meg a kérdését, mire csak elröhögte magát.

- De pont hozzá?! Uram isten, Ser, miért pont Milán??! – ekkor a hangja egy kissé elcsuklott. – Még egy ilyet mersz tenni, és esküszöm, hogy... Csak, ne csinálj ilyet még egyszer, rendben?!

- Miért is? Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, ugyebár... – kérdeztem vissza halkabb hangerővel.

- Mert rohadtul nem akarlak elveszíteni! A húgom vagy, basszus, szerinted milyen érzés volt, hogy azt sem tudtam hol vagy??! És ha bármi történt volna veled, az az én hibám lett volna... Mert miattam mentél el... Ráadásul ahhoz, aki nem éppen arról híres, hogy kedvesen bánik másokkal, még a saját rokonait se kí... – ekkor hirtelen elengedett, majd a vállamat megragadva eltolt magától és aggodalmasan mért végig. Végül a székkel együtt próbált meg  megfordítani, de ekkor már ellenkeztem.

- Nyugi, jól vagyok, nem ártana nekem, mégis csak a húga vagyok! Sőt, kaptam tőle csokit! – tereltem a témát, tök reménytelenül. Először engem, majd az ajtót kezdte nézni a szúrós tekintetével, végül felpattant a székről és kivágódott a nappaliba, ahol Milán és Drina „harca” már végett ért. Krisz után rohantam és megálltam az ajtóban. Ránéztem Milánra, aki egyből kapcsolt.

- Na, mi van, ma mindenki verekedni akar?! – röhögött fel gúnyosan, majd karba tett kézzel megállt Krisz előtt. – Neked mi a bánatod?!

- Te, mit csináltál már megint?!? – állt meg előtte Krisz is, karba tett kézzel. Nagyon rossz előérzetem van...

- Semmit, nem engem kellene kérdezned – vonta meg a vállát Milán. – Mellesleg, tényleg nem történt semmi, egy valamit kivéve – erre a kijelentésére Krisz kíváncsian, én viszont kissé feszélyezve néztem a srácra. Ez komolyan meg őrült, vagy a mi halál van?! – Hát, peched van, mivel pont elfelejtettem.

- Miről dumálsz?! Ne szórakozz velem, nyögd ki, most! – lett még idegesebb Krisz.

- Mit is mondjak?! – röhögte el magát Milán. A légkör egyébként egyre jobban vibrált. Drináék is csak megállva mellettem hallgatták az egészet. Akkor, nem csak én sejtek rosszat... – Sokat nem tudok mondani. A húgod jól van, mint látod. Nem gyilkos vagyok, se embercsempész, és mellesleg, nem csak neked a húgod! És ezt jól jegyezd meg: lehetek én az akármilyen szemét, mert te túl gyenge vagy ahhoz, hogy lenyomj engem, viszont ő az én rokonom is! Igaz, nem az ikre vagyok, de ha már itt tartunk! Miért is hozzám jött, és nem hozzád?! Ja, megvan! Hiszen te sehol nem voltál, amikor kellettél volna megint csak a régi nótát zengted! Bocs, hogy én helyetted hallottam meg a segítségkérését. Na, léptem, a suliban! – intett, majd csak úgy elsétált. Viszont, Kriszt jól helyben sikerült hagyni. Íme, itt a „nevelése”. Sosem tudtak el lenni egymás mellett anélkül, hogy Milán legalább egyszer ne oltotta volna be. Viszont, Krisz ezután mindig elgondolkodott, Milán szavainak nagyobb hatása van rá, mint az enyémnek, vagy... apáénak. Milán a szemében, már egy teljesen más kategória és ezzel mindenki tisztában van.