2. évad - 10. rész – Talán mégsem vagyunk annyira reménytelenk

- Szólunk Drinának is, hogy jöjjön velünk? – gondolataimból Szonja hangja rázott fel. Éppen pirosat kaptunk, így gyorsan elkezdtem tárcsázni Drinát, majd hátraadtam Szonjának a telefont.

- Kérdezd csak meg tőle – néztem rá a visszapillantóból, ő pedig már a füléhez is emelte a telefont.

- … Ser most vezet, de kérdezni szeretnék valamit – kezdett bele tök cuki hangon. – … Eljössz velünk cukiba? … Ser, Drina eljön velünk cukiba!

- Kérdezd meg tőle, hogy hova menjünk érte – ezt leginkább Szonjának mondtam, de szerintem Drina is hallotta a kérdést.

- Azt mondja, hogy Milánékhoz – szólalt meg pár másodperc múlva Szonja, én pedig bólintottam. Ameddig oda nem értünk, Szonja végig beszélte az utat Drinával és még akkor sem akarta letenni, amikor bedudáltam hozzájuk. Végül mégis sikerült meggyőznöm, hogy adja vissza a telefont, és Drina már be is vágta magát mellém az anyósülésre, majd hátrafordult és köszönt Szonjának is.

- Milán? – kérdeztem halkan Drinát, amikor Szonja már kifelé nézett az ablakon és a tájban csodálkozott.

- Egy csomó olyan dolgot mondott, amit szerintem jelen helyzetben egyáltalán nem gondolt komolyan... Talán azt az egyet, amit Szonjával kapcsolatban mondott.... – válaszolta meg a kérdésemet ő is halkan.

- Szonja nálunk fog lakni – szóltam közbe rögtön. – Vagyis, ha ti is benne lesztek.

- Részemről, persze. Milánnál eléggé érdekes lenne... – sóhajtotta Drina. – De az a szoba még nincs is kész.

- Majd kész lesz. Kivisszük Szonját is, és míg kint vagyunk kihívok egy festőt, azt pedig a holnapi melóból fizetem ki – magyaráztam meg a helyzetet.

- Elmondtad már neki? – nézett hátra egy pillanatra Drina.

- Mit? Ezt a költözéses dolgot nem, Szandit igen, ahogy azt is, hogy kijön velünk – daráltam a lényeget. – Már most is nálunk marad, csak majd velem alszik. Amúgy, segítenél neki keresni ovit? Még addig el kell rendezni, amíg ki nem megyünk.

- Jól látom, hogy nem igazán vagy jól? Úgy értem, a helyzettől eltekintően – kérdezett rá Drina és gondoltam, hogy nem fogom tudni nagyon elrejteni.

- Nem tudom, hogy mi lesz – sóhajtottam el magam. – Szonja az apjához nem mehet, árvaházba biztos nem engedem. De még mi is gyerekek vagyunk szinte...

- De ennek ellenére gondolom a gyámsági cuccot elrendezed – bólintott Drina.

- Dávid segít benne. Kikéri a papírokat, elrendezi az elbeszélgetés meg a látogatás időpontját, vagy hogy a szöszbe hívják ezeket – daráltam, miközben egy parkolót kerestem.

- És Krisz is...

- Krisz egyértelműen engem mondott – szóltam közbe rögtön. – Tudtuk, hogy Milán kilőve, ahogy azt is, hogy Krisznek sem igazán megy ez a gyerekneveléses cuccost.

- De te hülye, megint le leszel terhelve! – szólalt meg Drina felháborodottan.

- Az csak egy papír, majd gondolom, Krisz azért nem akar mindent rám hagyni... – sóhajtottam és végre sikerült leparkolnom.

    A cukrászdában kábé másfél-két órát lehettünk, addig Szonja is tök vidáman elvolt. Már délután öt óra volt, nekem pedig még el kellett mennem Flóráékért is, szóval gyorsan elcsomagoltattunk a többieknek is sütit, majd mentünk is haza. A kocsiban Szonja már kezdett álmos lenni, de el is hiszem. Eléggé hosszú napja volt.

- Ser, álmos vagyok – mászott fel az ölembe, már vacsora után. Ránéztem az órára, viszont a srácok mondták, hogy majd ők lerendezik ezt, én meg menjek Flóráékért. Ebbe Szonja is bele ment, szóval gyors írtam egy üzit Dominiknek és Flórának is. A srácnak azért, mert időközben eldöntöttem, hogy megbeszélem vele a dolgokat, aztán lesz, ami lesz.

- Na, én elmegyek Flóráért – léptem be a konyhába, amikor elkészültem.

- Elmenjek veled? – fordult felém hirtelen Szili.

- Most létszi ne, de, ha szeretnéd elhozom őket ide – vetettem fel az ötletet.

- Nem kell, majd holnap beszélünk – mosolyodott el, én meg egy bólintással mentem ki a konyhából, Ricsivel együtt. Vajon tényleg jobb lesz Szonjának, ha velünk marad? A gyámosok tuti nem fognak örülni ennek a helyzetnek, főleg, hogy általában az apánál vagy a szülők testvérénél szokták elhelyezni a gyereket. Legalábbis, én úgy hallottam, hogy csak kivételes esetekben van ettől eltekintés... De hát Zsolthoz hogy menjen?! Egész életében szart Szonjára, ezt Milán is valószínűleg alá tudja támasztani, csak legyen olyan állapotban. Az meg, hogy apámékhoz kerül... Már csak a gondolattól is ráz a hideg... 

- Hahó, hozzád beszélek! – rázta meg a vállam Ricsi.

- Hm? – néztem rá hirtelen. Tényleg nem fogtam fel a dolgokat most...

- Szerintem nem kéne most vezetned – jött ki utánam a garázsba.

- Megvagyok, csak hirtelen összejött minden. Na, majd jövök – intettem, és be is szálltam az autóba. Kint felvettem Dominiket, és az első pár kilométert full csendben tettük meg.

- Bocsi, a délután miatt – zavart fel Dominik a bambulásomból, egyúttal ő is törte meg a kínos csendet.

- Én már azt sem tudom, hogy melyiken problémázzak jobban – nevettem el magam kínosan.

- Azt látom, teljesen máshol jársz – jegyezte meg, rákönyökölve az ajtóra és a fejét úgy támasztva, hogy közbe engem tudjon nézni.

- Csak fáradt vagyok – próbáltam valamit bekamuzni.

- Ja, hát hogyne – jegyezte meg egyből, gúnyos hangon. – Hova is megyünk most?

- Hatvanba. Elhozzuk Flórát és Ádit az apjuktól – válaszoltam meg a kérdését. – Remek, már csak ez hiányzott... – vertem egyet a kormányba, mivel hála az égnek, sikerült kifognunk egy kisebb dugót a kivezető szakaszon.

- A holnap hogy lesz? – kérdezgetett tovább Dominik, és szerintem ezzel csak el akarta terelni a figyelmem, mivel már egyszer elmondtam neki a holnapot és ő nem szokott kétszer rákérdezni ugyanarra, kivéve, ha először nem válaszoltam meg a kérdését.

- Délben lemegy a fotózás, elméletben négy fele végzek. Vagy öt. Viszont, délelőtt ovikat kell keresnem – jó, mondjuk az utóbbi az tényleg pluszként került már bele a helyzetbe.

- Én tudok egyet. Ahova mi is jártunk Kittivel, az nagyon jó és itt van a közelben, a sulinktól két utcányira – szólalt meg pár perc gondolkodás után Dominik.

- Akkor holnap ott kezdek – jegyeztem meg egyből.

- Elmenjek veled? – kérdezett vissza rögtön.

- Csak megtalálom – nevettem el magam kínosan.

- Nem a megtalálás miatt kérdeztem – vágott közbe szinte azonnal.

- Egyébként, ezt jó is, hogy felhoztad – sóhajtottam el magam, Dominik pedig kíváncsi tekintettel nézett rám. – Szerintem... Khm, szóval. Ameddig vissza nem jövök, szeretném, ha nem találkoznánk – mondtam ki az utolsó mondatomat tök gyorsan, hogy minél hamarabb végezzek vele, pluszba megspékeltem még egy újabb sóhajjal is.

- Ez most hogy jött? – lepődött meg, a kérésemet hallva.

- Ki szeretném találni, hogy mit is érzek. Mert jelenleg, össze vagyok zavarodva – próbáltam megmagyarázni a helyzetet.

- Akkor kint ne is keresselek, gondolom – sóhajtotta el magát. – Oké, megértem amúgy, csak... Mindegy.

- Csak? Mi, csak?! – kérdeztem vissza egyből.

- Csak szar lesz, ennyi – vonta meg a vállát, most már kinézve az ablakon.

- Bocsi...

    Ezután már egymáshoz sem szóltunk. Beállt az a bizonyos kínos csend. És a még kínosabbik fajta, mint ami ránk telepedett a beszélgetésünk elkezdése előtti időben. Illetve, mindketten nagyon agyaltunk valamin. Én konkrétan azon, hogy három nap alatt mennyire megváltozott az életem. És nem csak jó értelemben. Vagyis, félre értés ne essék, nem arról van szó, hogy nem szeretem Szonját, vagy valami, csak... Tök hirtelen jött és valahogy az is bennem van, hogy ha már nekem ritka szar életem volt egészen mostanáig, az övét legalább még széppé lehetne tenni. És a suli is... Holnap nem csak az oviba fogok bemenni, hanem a Kovácshoz is benézek. Ha beindul minden, és nagyon úgy néz ki, hogy be fog, legalábbis, mindenki ezen lovagol, akkor semmi esélyem nem lesz suliba járni. Szerintem, lerendezek egy magántanulói cuccost. Meg, nekem tökre mindegy, én úgy is csak aludni járnék be, akkor legalább töltsem hasznosan az időt. Plusz, Szonja miatt rengeteg melót be fogok vállalni. 

    Amikor megérkeztünk, Flóráék már a kapuban vártak. Ádi kábé öt perc utazás után el is aludt, Flóra pedig rögtön faggatni kezdett. Dominik egy idő után megunta ezt és megkérte Flórát, hogy cseréljenek helyet, és amint ez megtörtént, ismét folytathattam a mesémet. De úgy konkrétan mindent, félelmek, örömök, stb. Flóra egyrészről nagyon örült, másrészről szomorú volt és nagyon biztató stílust vett fel. Meg azt mondta, hogy szerinte Szonja nem is kívánhatna nálam jobbat, mert már most látszik, hogy mi mindent megpróbálok megtenni érte. De nem csak ezzel van a baj. Én tizennyolc vagyok, még mindig nem vágom, hogy, hogy is kéne felnevelni egy gyereket, aki a rokonod és ismered a létezését kemény két napja. Meg azt látom, hogy Krisz legalább próbál valamit segíteni, de Milán. Ő konkrétan kiadta a gyerek útját, annyira kikészült az anyja miatt, és megértem én, hogy ritka szar, meg tényleg, szívás az egész, de... Nem tudom, talán egy kis idő elteltével máshogy látja a dolgokat. De ez még nem minden, Drina útját is szépen kiadta. Drina meg persze megértette, és megígérte neki, hogy addig nem fogja keresni, ameddig ő sem. Ezzel csak az a baj, hogy Milán bevette a csaj műmosolyát, közbe Drina meg szétsírja az agyát... Először Dominiket raktam ki, neki most biztos nagyobb szenvedés lenne, hogy ezek után még egy légtérben is keljen velem lennie. Ezek után viszont Flóra Dominikre is rákérdezett, így egy nagy sóhaj kíséretében elmondta ezt az álláspontot is.

- Basszus, ez... Hű – reagált végül ennyivel Flóra, gondolom próbálta feldolgozni a hallottakat. – És mit csinálsz, ha kiderül, hogy... Szóval, hogy nem érzel úgy, mint ő.

- Fogalmam sincs – nevettem el magam kínosan. – Annyi minden összejött, azt sem tudom, hova kapjam a fejem. Egyik helyen ez, a másikon az a gond. Egyszerre nem tudok hat helyen lenni, pedig most úgy érzem mindenki ezt várja el tőlem. Hogy támogassam Milánt, Szandi miatt, hogy ott legyek Drinának, Milán miatt, hogy Szonjának segítsek, az anyja, Milán és az apja miatt, hogy Dominik is elvárja, hogy döntsek végre és még Krisz is, bár nem mutatja, tudom, hogy legalább annyira össze van zavarodva, mint én – daráltam, szinte már hisztérikus állapotba kerülve.

- De nekik is meg kell érteniük a helyzetet. A fontossági sorrend, meg ilyesmi, bár...

- És mégis ki a fontosabb?! – szóltam közbe hirtelen. – A bátyám, Drina, aki szinte a testvérem, Szonja, aki bár a rokonom, ismerem két napja, Milán, akinek szó szerint az életemet köszönhetem, vagy Dominik, aki iránt szerintem érzek valamit. Mégis, hogy a fenébe állítsak fel fontossági sorrendet?! Nekem ez nem megy.

- Aj, szívem – simított végig a karomon, de csak annyira, hogy ez ne akadályozzon a vezetésben. – Most lehet, hogy nehéznek érzed, de csak egy kis idő kell, hogy gondolkozz és tisztán átlásd a dolgokat.

- De mire odáig eljutok, hogy tudjak gondolkodni... Meg folyamat jár az agyam, szinte már szétmegy a fejem – sóhajtottam egy nagyot, majd leparkoltam Flóráék házánál. Flóra gyorsan kiszedte az öccsét, én meg vittem utána a csomagokat. Lepakoltam a bejáratnál, elköszöntem Flórától és én is indultam haza. Hulla fáradtnak érzem magam, minimum úgy, mint aki két héten keresztül huszonnégy órázott, de megállás nélkül... – Szia, picikém – kaptam fel az ölembe Lunát, aki a bejáratnál várt. – Hát te még fent vagy? Pedig ilyenkor már aludni szoktál.

- Miaú!

- Ja, tudom. Most szokatlan a szitu, meg ilyesmi, de hamar rendbe jön minden, meglátod – Luna szokásosan a nyakamba mászott, és miközben simogattam, beszéltem hozzá, de úgy éreztem, mintha leginkább magamnak mondanám a dolgokat. – Mit szólsz egy késői nasihoz?

- Miaú! – ugrott le a nyakamból, majd egyből a konyhába sietett. Én is követtem őt, levágtam a konyhapultra a kocsikulcsot, majd a hűtőből elővettem egy paprikát és magamnak egy doboz sört. Ittam volna én erősebbet is, de magamat ismerve most leittam volna magam a sárga földig, holnap meg Dávid a nyakamat veszi, ha részegen/másnaposan állítok be.

- Tessék – ültem le a konyhapulthoz, majd Lunának nyújtottam egy szelet paprikát, közben meghúztam a másik kezemben lévő doboz tartalmát.

- Miaú! – nézett szúrós szemekkel a dobozra Luna, és még a bundáját is felfújta.

- Tök mindegy, ma kihagyom a Nidolt – vontam meg a vállam és nem gáz ám, hogy a macskám jobban felfogja az egészségemre vonatkozó dolgokat, mint én... – Mit szólnál hozzá, ha ezt megetted, felmennénk és gitároznánk egy kicsit? Csak annyira, hogy Szonját ne ébresszük fel – erre a kijelentésemre már elkezdet dorombolni. Valamiért tök lenyugszik, ha gitározok. Nem egyszer volt már olyan, hogy bezárkóztunk a szobába, én gitározás közben gondolkodtam, Luna pedig mellettem terült szét, de nem aludt, csak pihizett.

- Holnap nem leszel fáradt?! – hallottam meg mögöttünk Krisz hangját, de én csak megvontam a vállam, és bele akartam inni a sörömbe, de az én drága bátyám kikapta a kezemből.

- Ne most szórakozz velem! – néztem rá ideges tekintettel.

- Majd iszol kint, de nem most! – szólt vissza egyből én meg felálltam kikaptam a kezéből a dobozt, lenyeltem az utolsó kortyokat és bedobtam a dobozt a kukába.

- Egy doboz volt, senki nem hal bele! – ültem vissza, hogy folytassuk Lunával az evést.

- Ja, csak mondjuk te nem ettél semmit dél óta! – szállt vitába velem.

- Mert nem vagyok éhes?! – kérdeztem vissza idegesen.

- Te?! Ne akassz ki még jobban, elég volt hallgatnom Milán megváltó halálterveit! – emelte most már fel a hangját Krisz is.

- És én mondtam, hogy menj és ápold a lelkét?! Sőt, szerintem vagyok már annyira érett, hogy tudjam mi jó nekem és mi nem! – kezdtem el most már én is kiereszteni a hangomat.

- Elég! – szólt közbe hirtelen Drina, mi meg rákaptuk a fejünket. – Tudom, hogy mindenki ideges, és legfőképpen nektek jöttek össze a dolgok, de ha egymásnak esünk abból nem lesz semmi! – ekkor mindketten elsóhajtottuk magunkat és Krisz is levágta magát elém, a pulton könyökölve és a fejét támasztva. – Milán majd lenyugszik, hagyjuk magára, ha ezt kérte. Most úgy sem nagyon tudunk vele mit kezdeni, könyörgöm, elméletben tizenkilenc lesz novemberben, el nem hiszem, hogy annyira gyerekes legyen, hogy öngyilkosságot visz végbe! És ahelyett, hogy nekiállsz itt vitázni Serrel, talán te is kivehetnéd a részed, mert mindent Serre sem lehet hagyni!

- És mit csináljak?! Tizennyolc vagyok, könyörgöm, nem volt olyan tesóm, akire ilyen szinten kellett volna vigyáznom, ráadásul mi saját magunkat neveltük fel, mégis mit tudhatunk pont MI a gyereknevelésről?! – csapott idegesen a pultra Krisz.

- És miért, én annyira tudom?! – kérdeztem vissza, még mindig idegesen. – Vagy Drina! Vagy akárki közülünk?! És most ne gyere nekem a hülye ösztönökkel, mert nem tudom, mit csinálok!

- Jó, nyugodjunk le! – szólalt fel ismét Drina, de azért látszott rajta, hogy ő is nagyon ideges. – A két srác alszik, illetve Szonja is. Próbáljuk meg nem felkelteni őket, főleg ne a kicsit, a többiek hidegen hagynak, amúgy.

- De akkor mondjátok már meg, hogy mégis mi a szart csináljunk?! – kérdezett, most már halkabb hangerővel Krisz.

- Holnap elmegyünk az oviba – nézett rám Drina, én meg bólintottam.

- Plusz, én még megyek a Kovácshoz – tettem hozzá, mire mindketten felém kapták a fejüket. – Most mi van?! Egyrészről, még ha Szonját nem is számítjuk bele, mindenki azt mondja, hogy ez a modellkedés be fog indulni. Nem lesz időm bejárni, tehát az utolsó évemet magántanulóként teszem le és nekem van közülünk a legnagyobb esélyem arra, hogy így is ötös lesz az érettségim.

- Ez igaz, te úgy lettél ötös, hogy végig aludtál – dörzsöltél a tarkóját Drina. – Akkor gondolom ebben az időben melózni fog.

- Jól van, de ha hallod, vagy látod, meg tudod tanulni, de semmi nélkül mégis hogyan?! – szólt közbe Krisz. 
- Drinának eddig is volt annyi esze, hogy a vége felé írt az órákon. Vagy, ha nem tőletek, majd elkérem valakitől, ezzel lesz a legkisebb gond – vágtam rá kapásból az ötletemet.

- Jó, de ezzel nincs megoldva a Szonja gond – jött a következő belekötés a dologba, szintén Krisztől.

- Te alapba vagy ennyire hülye, vagy tanultad?! – kérdezett most Drina, de egyébként én is valami hasonlót akartam mondani.

- Ha itthon vagyok, akkor míg ő oviban van, megtanulom a sulis dolgokat, utána meg tudok vele lenni, ha meg melózni megyek, akkor viszem őt is. És nagy valószínűséggel egy valaki közületek mindig ki fog velem jönni – vázoltam a helyzetet. – Vagy egyszerűen kiköltözök, és akkor nem kell ide-oda rángatnom őt.

- És mi?! – tette fel a tök logikus kérdést Krisz.

- Mit ti?! Leteszitek az érettségit, gondolom, egyikőtök sem itt, magyarba akar megdögleni, szóval van lehetőségetek kijönni. Meg szünetekben is – próbáltam feltolni az agyába a dolgokat.

- Ez mondjuk igaz. Nem lenne rossz nekünk odakint – szólalt meg egy negyedik hang is, mi meg értetlenül fordultunk az ajtó felé.

- Mióta vagytok itt? – ébredt fel elsőnek Drina.

- Hát, mikor bejöttél, nem sokkal utánad jöttünk ide mi is. Mondjuk, nem volt meglepő, Ricsi szobája itt van lent, az enyém meg a konyha felett, szóval mindent lehetett hallani – ült le ásítva közénk Szili.

- De, tényleg igaza van Sernek. Most itt lenne egy lehetőségünk kimenni érettségi után – nyújtózkodott Ricsi, majd felült Drina mellé a csaphoz. – Ki mondhatja el, hogy kapott egy lehetőséget, amit csak úgy vissza is dobott?

- És mégis mit csinálnánk kint?! – erősködött tovább Krisz.

- Miért, itthon mit csinálnál?! – kérdeztünk vissza egyszerre Drinával.

- Én speciel megpróbálnék becsapódni egy bandába. Vagy létrehozni egyet. Bekerülni az emberek tudatába. Világot látni – szólalt meg elsőnek Szili.

- Amúgy, ti annyira hülyék vagytok – kapott hirtelen a fejéhez Drina, mi meg értetlenül néztünk rá. Most én sem vágom, hogy miért.... – De barmok vagytok, istenem! Hát megvan a célotok, kib****a a szemeteket, de ne éltek vele!

- Most miről beszélsz?! – nézett rá felvont szemöldökkel Ricsi.

- Arról, hogy Ser miatt bármikor ki tudtok menni. Szili! – szólt elsőnek a srácnak, amikor látta a többiek értetlen tekintetét. – Bandát akarsz, nem?! – erre a kérdésre csak bólintott egyet. – Tudsz dobolni, énekelni. Krisz tud gitározni és szintén énekelni, Ricsinek is megy a Krisznek felsorolt dolog. Mégis mi itt a probléma?! El nem hiszem, hogy egy ilyen lehetőséget eldobtok magatoktól.

- De ha belegondolsz, semmink sincs – esett le Krisznek elsőnek a tantusz. – A sulit is be kéne fejezni...

- De amúgy, nem futtok ám be két hét alatt – szóltam közbe most már én is. – Dávid miatt valószínű, hogy egy vagon emberrel fogok megismerkedni. Simán találok nektek egy menedzsert. Mindegyikőtöknek vannak egy kiló alapjai, szövegetek is van.

- És Drina? Mert ha mi összeállunk és befutunk, te is be futsz most, akkor ő? – kérdezett vissza egyből Ricsi.

- Ezt most komolyan mondod?! – verte fejbe Drina. – Szerinted?! Én speciel nem tudok hangszeren játszani, de énekelni tudok, plusz, Sertől majd kérek órákat max. gitárra, de amúgy. Ki akartatok hagyni ebből az egészből?!

- Ó, basszus, tényleg! – csapott a saját homlokára egyszerre a három srác, mi meg összenéztünk Drinával és egy csüggedt sóhaj hagyta el a szánkat.

- Amúgy, ha kimegyünk Krisszel, majd körülnézünk. Szerintem egyből találunk nektek vagy hármat, és ha itt tartunk. A sulit pont be tudjátok fejezni. Lehet, hogy ki kellesz jönnötök többször, de már rájöttem, hogy, hogy verjem az agyatokba a cuccot. Ha én tudom, akkor megtanítom nektek és szerintem már egy hármas érettségivel is kiegyeznétek – néztem körbe a srácokon, akik hevesen bólogatni kezdtek.

- Így legalább a mi jövőnk meg lenne alapozva. Meg Szonjáé is – mosolyodott el Szili.

- De, Ser! Ha te kimész, mi lesz...

- Miért, veled és Kittivel?! – kérdeztem vissza, közbeszólva Ricsi mondatába. – Okos emberek ezek, Dominik is mondta, hogy gimi után ha lehetséges, nem Magyarországon akar maradni. Szerintem Flóra és Léna is így látja, ha mi kimegyünk, Kitti is jön, persze ő érettségi után, Milán meg... – értem Drinához, de itt hirtelen elakadtam. – Milánnak meg megjön az esze és vagy beáll a bandába, vagy elmegy edzőnek. Egyik sem lenne rossz, mondjuk.

- De így visszatérve Dominikhez – szólt közbe Krisz. – Ő mit akar kezdeni magával?!

- Hasonlót, mint ti. Rájött, hogy a szülei miatt akart annyira hű de jól tanulni, de amúgy, neki semmi kedve jogi pályára menni, sőt azt is tudjuk, hogy LT-re sem megy – fedtem fel a srác elképzeléseit. – Ő is megmondta, hogy inkább zenélni akar.

- Ennyi erővel jöhetne hozzánk – ajánlotta fel Drina, a fiúk meg bólogatni kezdtek.

- Ne tőlem kérdezzétek – tettem fel védekezően a kezem. – Beszéljetek vele holnap, míg én fotózáson vagyok, csak annyit kérek, hogy végezetek annyira, mire hazaérek.

- Történt valami? – néztek rám egyszerre, aggódó tekintettel.

- Megkértem, hogy ameddig nem jövök haza, ne keressen, mivel... Ma is csak jobban összezavart – hajtottam le a fejem, egy nagy sóhaj kíséretében.

- De egyáltalán mit csinált? Vagy csak én nem tudom? – nézett körbe Szili, Ricsi pedig felnyújtotta a kezét, jelezve, hogy ő sem tudja.

- Hát jó, röviden: pár napja megcsókolt, de nem történt semmi változás a kapcsolatunkat tekintve – daráltam a mondatom végét, mivel a két srác már kezdett örülni. – Ma meg... Hát...

- Tényleg! Ma mi is volt az a dolog, amit nem kellett volna megtennie?! – kapta fel hirtelen a fejét Krisz.

- Ma meg csak megölelt és megpuszilta az arcom, ennyi – mondtam el az előbb elkezdett mondatomat végig. – Gondolkodni szeretnék, hogy mégis akkor én mit érzek, de ezzel nem segít.

- B**** meg – szólalt fel elsőnek Szili.

- Azért nem semmi a tag. Még le sem telt a fél év, de már elérte, hogy miatta gondolkozz – dicsérte Dominiket a tudtán kívül Ricsi.

- Mondjuk, szerintem, azért nem bízol meg benne teljesen – tette hozzá Drina, mire én meg bólintottam.

- Most ezt, hogy szűrted le?! – tette fel a kérdést Ricsi, Krisz meg ekkor felállt és kivonult a konyhából, és ahogy hallottam, az emelet felé trappolt.

- Miért, ha bíznék benne, akkor kapásból rávágnám a választ, nem?! – tettem fel én is a kérdésemet.

- Jó, mondjuk ez igaz – bólintott Szili, és ekkor lépett be Krisz is.

- Te merre voltál? – nézett rá értetlenül Drina.

- Megnéztem Szonját, meg felengedtem Lunát – vonta meg a vállát, erre viszont belőlünk kitört a nevetés, Krisz pedig értetlenül kapkodta köztünk a fejét. – Most mi ilyen rohadtul vicces?!

- Semmi, csak most esett le, hogy nem is lesz olyan nehéz ez a nevelési mizéria – nevetett a hasát fogva Szili, Krisz meg csak egy furcsa tekintettel ajándékozott meg minket.

- Hát, jó – vonta meg ismét a vállát.