58. rész – A börtön

- Mi... mi történt? – próbáltam felébredni, de eléggé nehezen ment. Úgy éreztem, hiába pislogok, a szemeim nem fognak fel semmit, csak a sötétséget. Amikor sikerült megállapítanom, hogy egy tök sötét helyen vagyok jelenleg, egyből jött a következő kérdés: – Mégis, hol a fenében vagyok?! Láncok?! – fordítottam oldalra a fejem, de ettől a tettemtől belehasított a fájdalom a tarkómba. Végül rájöttem, hogy még mindig túl sötét van ahhoz, hogy bármit is fel tudjak fogni, de a láncokat akkor is érzékeltem. Amikor megpróbáltam felállni, akkor jöttem rá, hogy mi célt is szolgálnak. És ha jól érezem, a hidegségből ítélve egy oszlophoz vagyok odaláncolva. De legalább ülhetek, állni most úgy sem menne. Mi a francról beszélek én itt?! Ébredj már fel, Seredech, gyerünk! Most legszívesebben felpofoznám magam, de az a gáz, hogy még a lábamat is hozzákötötték ehhez a szarhoz. De hogy is kerültem én ide?! Ja, már emlékszem. Drina segítéségért kiállt, utána én is egyedül maradok, majd...

- Hát végre magadhoz tértél! – lépett be az ajtón Dávid, és a behajtott ajtón keresztül egy halvány fénycsík világítja meg a nagyja tájat. Az ajtó mellett közvetlenül egy csap áll, a földön pedig mindenféle dobozok hevernek szanaszét. Semmi más nincs ebben a szobában, vagy miben. Vagy van, csak én nem látom. – Bár, kábé csak négy órára sikerült kiütnünk – ezek szerint most hat és hét óra között járhat az idő. – Drina még nem ébredt fel.

- Mi?! Drina?! Hol van, mit csináltál vele?! – lettem ingerültebb a név hallatán, pedig nagyon megfogadtam magamba, hogy nem állok szóba Dáviddal az itt tartózkodásom ideje alatt. De nem lehetek ennyire hülye! Hiszen először Drinát támadták meg. Ó, hogy az a... Hogy lehettem ennyire gyáva?! De nem... Így is, úgy is ez lett volna a vége. Szerintem egyikünk sem számított egy hátulról érkező támadásra. – Mit csináltál a többiekkel?!

- Először is, Drina jól van, vagyis lesz, majd gondoskodom róla – mosolyodott el, a régen megszokott perverz vigyorát magára öltve. – Másodjára, ha Krisszékre célzol, velük semmit – ekkor ördögien felnevetett. – Bár, sajnos hátra hagytunk egy embert. Ha nem kiabáltál volna a bátyádért, akkor mindenki kijut abból a házból. Persze, ő mit sem ér, gondolom már rég szétszedték a fiúk – még mindig az előbbi mosolyát tartva sétált oda hozzám, halál nyugodtsággal. Fél másodpercig csak állt felettem, majd leguggolt mellém és torkomat megragadva, még jobban nekinyomta a hátamat az oszlopnak. Éreztem, ahogy egyre kevésbé kapok levegőt, majd már teljes mértékben oxigénért könyörög a testem, de Dávidot ez hidegen hagyta. – De nem baj, édes szívem. A bosszúm mindkettőtökkel lesz teljes és ahogy ők is jól elszórakoztak a hátrahagyott emberünkkel, úgy én is jól elszórakozok majd veletek – amikor hirtelen elengedett, amennyire a láncok engedték, azonnal előre is buktam és rögtön levegőért kezdtem el kapkodni.

- Mit... akarsz?! – kérdeztem kissé még mindig lihegve, de ugyan akkor, gúnyos mosolyra húzva a számat. – Megerőszakolsz mindkettőnket?!

- Hm, nem mondasz hülyeséget – mosolyodott el ismét perverzen. – De nem – állt fel, majd hirtelen megragadta az arcomat, szétfeszítette a számat és letuszkolt a torkomon egy csomó tablettát. Amikor nagy nehezen elérte a célját zsebre dugott kézzel baktatott vissza az ajtóhoz. – Egyenlőre megteszi, ha lelkileg szétzilállak mindkettőtöket – a röhögése egyre tompult, amikor bezárta maga után az ajtót. A benti légkörre ismét a full sötétség telepedett. Mit adott be ez nekem?! Egyre jobban kezdek szédülni és már a szemeimet is alig bírom nyitva tartani. De... ki kell szabadulnom innen... Vagy legalább a láncoktól... Hirtelen meghallottam egy óra jellegzetes, ketyegő hangját. A figyelmemet valamiért egyből annak ritmikussága kötötte le. Amikor a kattogás már századjára hallatszott el, teljes mértékben úgy éreztem magam, mint egy időzített bomba. Kivert a víz és ehhez még társult egy jó erős émelygés is, a levegővételt pedig megint nehéznek éreztem. Hiába próbáltam a számon át venni a levegőt, akkor sem éreztem, hogy több oxigén jutna a tüdőmbe, sőt. Olyan volt, mintha egyre kevesebb és kevesebb lenne. Míg végül teljesen el nem fogy... Ezt pedig követi az újabb sötétség.

***

    Amikor újból kinyitom a szememet, már nem hallom a ketyegést. Mondanám, hogy ismét az ágyamban találtam magam, lihegve, de biztonságban. De ez nem így van. A karomban éreztem valami erős nyomást, de nem tudtam megállapítani, hogy mitől van, vagy hogy egyáltalán mióta érzem ezt a lüktetést. Lejjebb eresztettem a kezem, ekkor viszont a hideg talaj helyett, valami nedvesbe értek le az ujjaim. Nem sokkal később rájöttem, hogy a nedvesség nem csak ott van. Mindenhol. Most beképzelem, vagy tényleg mászik rajtam valami?!

- Ki hitte volna, hogy ennyi drog után is fel ébredsz? – hallottam meg ismét az ismerős nevetést, majd az ajtó újból kitárult, de csak résnyire. A beszabaduló fényen keresztül láttam, ahogy a csapból folyik a víz. De egyúttal ki is jön belőle, és ez a nedves valami az a víz, és egyre jobban emelkedik a szint! Rögtön kijött rajtam a pánikbetegség és olyan erősen kezdtem el rángatni magam, kiszabadulás céljából, hogy szinte már kiszakadt a helyéről az oszlop. De még ez sem volt elég. Gyors levegővétellel pillantottam le a lábamra, ahol a másik félelmemmel találtam szemben magam.

- Kígyó!! Szedd le rólam, szedd le!!! – hisztériáztam be, és most már teljesen úrrá lett rajtam a pánik. A víz. A kígyó. Hát persze. Lelkemmel játszik és a félelmeimet használja fel ellenem.

- Megérte ezért az arckifejezését! – nevetett még mindig Dávid, majd csak úgy kiment a szobából, lassan, a lehető leglassabban bezárva maga után az ajtót. Hirtelen elkezdtem vergődni, hogy így hátha leesik rólam az a dög, de semmi haszna nem volt. Azok a szerek, amiket beadott nekem, pedig csak jobban fokozták a félelmem. Segítségért akartam kiáltani, de ezen a helyen úgysem hallja meg senki sem. Vagy aki igen, annak ez lenne a célja. Így, teljesen csendbe maradtam, az alsó ajkamba harapva és hátradöntve a fejem, miközben a könnyeimmel is növeltem az amúgy is fokozatosan növekvő vízszintet. Itt fogok meghalni, és nem öl meg egyből. Előtte még eljátszadozik velem. Ettől már az is jobb lett volna, ha megerőszakol. De én nem akarok egy ilyen helyen meghalni! És főleg nem így... Ez a kígyó is egyre feljebb és feljebb mászik. És az első alkalomkor érzett tünetek még mindig meg vannak. De vajon, a karomban lévő nyomó fájdalom, a kígyótól származik, vagy egy újabb drog?! Bár, ha a kígyó mart volna meg, akkor a mérge már biztos végzett volna velem. Ezt pedig Dávid sem szeretné. Hiszen akkor nem láthatná a szenvedést. Tehát, ha megpróbálom elviselni a jelenlétét, elméletileg sikerültet megmenekülnöm. A víz szint sem növekedik már. Megállt a derekam szintjén. Várjunk csak... az ajtó küszöbe is körülbelül ekkora magasságban lehet, nem? Miket beszélek?! Dávidnak az a célja, hogy elhitesse velem, hogy megmenekültem.

- Ne!! Takarodjatok le rólam! – egyre több és több dög mászik végig rajtam. Valaki segítsen már!

***

    Mióta lehetek itt? Mostanra, már tuti megbolondultam. Nem érdekel a víz, sem az, hogy hány kígyó telepedett rám, és harapdál éppen nagy beleéléssel. Ahogy nyílik az ajtó a vizet már rózsaszínnek látom. A kígyók, mintha nem is azok lennének már, mint akiket először megláttam. Sokkal nagyobbak. A fényben megláttam magamon pár szipolyozó piócát is. Remek párosítás. Csurig drogozva, egyre kevesebb vérrel... Lehajtott fejjel ülök már mióta. Élek még egyáltalán? Talán igen, az a fájós lélegzetvételt még mindig érzem. Valaki beleugrik a vízbe. Már a lábát sem látom tisztán. Pedig eddig még ebben a halvány fényben láttam. Hát, tényleg vége...

- Ügyes kislány – ült rá a lábaimra az illető, akinek bár torzítottan hallottam a hangját, mégis Dávidnak tulajdonítottam. Elméletben látnom kellett volna az arcát, amikor felemelte a fejemet, de már nem láttam semmit. Csak a homály lengett be mindent. – A véretekben van az életért való küzdés, nem igaz?! Drina is olyan erősen próbálkozik, pedig már ugyanúgy összezártam a legnagyobb félelmivel öt napja, mint téged – a nevetése... megőrjít. Öt napja? Ilyen hosszú ideje? És Drina is... Meg akarom kérdezni, hogy mit tett vele. De semmi erőm sincs már. – De mindkettőtök szenvedés csupán három napig tartott. Ezt sajnáltam, eléggé élvezetes volt – a fájdalom, melyet ő okoz. A lábam... végre egy testrészem, amit érzek. De ebben is csak a tömény fájdalom van jelen. Viszont ez... valamennyire ébren tart. A kígyók? Hova tűntek? A piócák? – Látom kezded kapiskálni. Ez a kis fiola nagyon eredményes. De tegyük élvezetesebbé a végcélt – a nevetését követően a karomba szűrt valamit. Tehát, ez volt az a fájdalom. És a csúszómászók... mindent ennek hatására képzeltem be? Végcél, mégis miről beszél? – A tekintetedből ítélve, ezt már nem fogod kibírni éber állapotban. De mielőtt az bekövetkezne, segítek rajtad egy kicsikét – mi történt? Már tényleg nem tudom feldolgozni a rengetek információt. A mellkasomat hirtelen megcsapta a hideg, ugyan úgy, ahogy a hasamat is. A hátam pedig mintha egy hideg valaminek ütközött volna... – Imádom a kettőtök látványát. Sőt, a tiédért megérte várni – most kezdődött el a drog hatása? Vagy ő csinálja?

- Te seggfej, most döglöttél meg! – hirtelen egy hang. Ismerős, de már nem tudom kihez kötni. Ezt követően pedig elvakít a teljes fény. Dávid nyomását sem érzem már magamon...

- Ser! Ser, hallasz?! – a kezei, amiket az arcomra tapaszt.... olyan hidegek, mint amilyen a hidegség, ami még mindig elfog. Nem látom tisztán. És a hangja sem eléggé meggyőző. – Basszus – de hidd el, válaszolnék... ha képes lennék rá... A csattanások egyre erősebbek. De a láncok mintha gyengülnének, majd teljesen ellazulnak. A kezeim és a lábaim, mintha felszabadultak volna. De a hirtelen jött szabadság hamar tovafoszlik. Az eddig érzett hidegséget a mellkasomon felváltja a meleg és egy kellemes illat. Vajon kié? Ismerem? Vagy, ezt is csak beképzelem?

- Szili, most mit csináljunk?! – telepedett le mellém egy másik alak. Szili... kik ők? Nem emlékszem rájuk... Hirtelen mozgásba lendülök. De nem magamtól. Az egyre erősebb fény pedig ismét elvakít. Csak jobban álmos leszek...

- Ugyan ez van Drinával is. Ne hagyjátok elaludni, kitudja mivel és mennyivel drogozta be őket. Leszedem róla Kriszt és húzunk innen! – Krisz... ezek a nevek. Melegséggel tölt el, ha hallom őket. Drina! Drinát mondott?! Hogy van?! Látni... Akarom...

- Hagyjad, hagyj nyírj ki – ez a hang... ismét... emlékez már, kik ők?

- Eressz el, még nem döglött meg eléggé!

- A lányoknak kórház kell! És most! Le sem szarom, hogy megölöd-e vagy sem, sőt még én is segítek benne! De lépnünk kell, vagy ők tényleg itt végzik!

- De még rohadtul nem végeztem veled! – az utolsó hang... az a fenyegetés... Kórház? Csak oda ne! Nem akarok... oda... menni...

- Ser, hallasz? – ez az előző hang? Vagy másik?

- Drina! Drina!!! – és egy másik, sokkal aggodalmasabb... – A rohadt életbe!

- Te próbálj meg nem elaludni, hallod?! – szorította meg valaki erősebben a karomat. De ezt... már így sem tudom megígérni... És ettől kezdve a hangok és az alakok még jobban elmosódtak. Végül már az összes próbálkozás kudarcba fulladt. A hangotok egyre távolibbnak tűnik, és... visszatértem abba a sötétségbe...