- Öö... Bocsi a zavarásért,
csak... – hallottuk meg mögöttünk Kitti hangját, viszont
egyáltalán nem ugrottunk szét, mint a filmekben, mintha valami
rosszat tettünk volna. Sőt, csak Szili fordította hátra a fejét,
engem ugyan úgy takart, mint eddig. Utálom, ha sírni látnak,
ezért is ritka alkalom, hogy ezt teszem. Viszont, eddig csak ez az
egy téma tudott könnyeket csalni a szemembe, és most már
megállíthatatlanul folytak.
- Mióta vagytok itt?! –
kérdezett végül Szili, de válasz nem jött. Többesszámba
kérdezte, tehát akkor ki lehet a másik személy?! Szili viszont
egyre ingerültebb lett. – Kérdeztem valamit, ne most fogyjon ki a
szótáratok!
- Csak annyit hallottunk, hogy a
csillagokról beszéltek – szólalt meg valaki, akinek a hangja
nagyon emlékeztetett Flóráéra. Tehát, Szilinek ennyit jelent a
barátság?! A saját barátnőjének képes volt ilyen hangnemben
feltenni egy kérdést?! Bár, szerintem ő is megérti a helyzetet,
ha már csak a családját nézzük. Biztos ő sem örülne, ha
minden úton-útfélen megfordult ember kihallgatná az ilyesfajta
beszélgetést.
- Bocsi, tényleg. Csak nem
tudtuk, hogy mi történt, már egy ideje kint vagytok, és... – de
itt elhallgatott Kitti.
- Ne legyél köcsög Flórával
– suttogtam Szilinek, aki megdöbbenve pillantott le rám, majd
éreztem, ahogy ismét a lányok felé fordul.
- Bocsi, hogy kiakadtam, csak ez
a téma... Nem olyan, amit mindenki hallhat csak úgy. Mindjárt
bemegyünk, de ezt ne mondjátok el, főleg ne Krisznek – adta ki
az utasításokat végül a srác.
- Krisz jól el van, söröznek
a többiekkel. Mi meg Drinánál hülyéskedünk – értetlenkedett
Kitti.
- Bocs, hogy szétbarmoltuk a
kockás játékodat – álltam fel végül, majd lehajtott fejjel
elhaladtam mellettük, és megragadva Kitti kezét, magukra hagytam
Flóráékat. Kitti ment elől, én utána kullogtam, viszont a
lánynak sikerült nekimennie valakinek.
- Juj, bocsi. Nem figyeltem, ne
haragudj – magyarázkodott Kitti.
- Nyugi, pöttöm, meg sem
éreztem – nevetett el magát Kristóf, majd megkopogtatta egy
kicsit a lány fejét. – De legközelebb figyelj kinek akarsz
nekimenni 100000 kilométer per órával.
- Rendben – nevette el magát
Kitti és ezen a kijelentésen én is elmosolyodtam, Kristóf viszont
közelebb lépve megragadta az állam és maga felé fordította a
fejemet, én viszont eléggé megdöbbentettem, mivel kiszabadítva
magam a szorításából a nyakába ugrottam.
- Most mi van?! – ölelt át
Kristóf, miközben a nappaliban ülő többi sráchoz beszélt. –
Te, kivel is voltál kint?! Szilivel, nem?!
- Hagyd őt – szóltam rá
egyből, és bár nem láttam, tuti teljesen nem értett semmit.
- Te, Krisz! A te húgod, most
mi van vele?! Én nem értek semmit – vakarta egyik kezével a
fejét.
- A te csajod, tudnod kellene
kezelni az ilyen eseteit, mivel eléggé sok szokott lenni, és
különféle. Merre is jártál te?! – kérdezett vissza
egyből Krisz.
- Fogjátok már be mind a
ketten egy kicsit! – kiabáltam, továbbra is ölelve Kristófot. –
Haza akarok menni...
- Hogy hova?! – kérdeztek
egyszerre a fiúk.
- Ser, itthon vagy. Komolyan,
Szili! Mit adtál ennek a lánynak?! – kiabált ki Ricsi a srácnak,
viszont kintről semmi válasz nem jött.
- Hova haza, Ser?! – kérdezett
Kristóf. – És mikor?!
- Akár ma, nem érdekel, csak
el innen! – szorítottam meg a pulcsiját.
- Na jó, ne haragudj Krisz, de
én tényleg nem értem – értetlenkedett tovább.
- Az a rohadt nagy gáz, hogy én
sem. Ez nekem is új – szólalt meg Krisz is végül.
- Felmegyek a szobámba –
engedtem el Kristófot, majd felszáguldtam a szobámba.
Basszus, miért mondtam
ezt?! Haza, de az hol van?! Ez az az otthon, nem?! Vagy tévedtem
volna... Mit akarok én egyáltalán?! Igaza volt Szilinek. Nem lehet
rajtam kiigazodni. És az a baj, hogy még én is képtelen vagyok
rá, akkor hogy várjam el, hogy nekik sikerüljön?! Nem, nem
várhatom el, tőlük. Egyedül kell megoldanom, máshogy nem megy.
Velük nem megy. Ezzel üldöztem el mindig is magamtól őket. De,
amikor ilyet tesznek, mint most is Szili, akkor elveszek. Nem tudom,
hogy mit tegyek. Mi a helyes?! Nem értem, Ervin is miért küldött
ide minket?! Ervin, ez az! Talán ha felhívnám, ő hátha meg tudná
mondani, hogy hogyan tovább. Hátha ő tudja...
- Tessék? – hallottam meg
Ervin kissé kómás hangját.
- Ervin, tudna nekem segíteni?!
– csaptam rögtön a közepébe.
- Seredech? Persze, mond csak,
csak egy pillanat – lett hirtelen friss Ervin hangja. Gondolom,
sikerült őt is meglepnem ezen a csodás napon. – Nos, hallgatlak.
- Nem tudom, hogy mit tegyek.
Amióta itt vagyok, csak egyre jobban érzem, hogy kezdem elveszíteni
a kontrollt – kezdtem bele. – Tudom, megígértem, hogy vigyázok
rájuk, de még magamra is képtelen vagyok...
- Mit szeretnél, Seredech? –
kérdezett, komoly hangon szólva hozzám.
- Hogy mit szeretnék? –
kérdeztem vissza megdöbbenve.
- Igen.
- El szeretném mondani nekik az
igazat – válaszoltam, halkabb hangerővel. – De, nem fognak
megérteni. Nem is várom el tőlük. Viszont, akkor nem tudtam mást
tenni... Annyi mindent feladtam, ennyi álmom veszett oda. Nem
akartam az övéket tönkretenni, csak el akartam kerülni, hogy az
életem részei legyenek. De ez nem ment, mégis miért nem ment?!
Mit rontottam el, hol hibáztam?! Azt mondta, hogy ha ezt megteszem,
akkor ezt az egy célomat elérem!
- Nem, Seredech. Én sosem
mondtam ezt. Én csupán azt mondtam, hogy HA sikerrel jársz, de
figyelmeztettelek, hogy ők még attól sem fognak meghátrálni, ha
kórházba küldeted őket.
- Akkor most mit csináljak? –
kérdeztem vissza.
- Még mindig el szeretnéd
magadtól lökni őket? – tette fel ezt a roppant egyszerű kérdést
Ervin.
- El... Vagyis már nem... tudom –
suttogtam. – Egyre jobban képtelen vagyok megtenni. De holnap ha
elmegyek, mire jövök haza? Nem akarok elmenni, de ugyanakkor maradni is képtelen vagyok.
- Apádtól félsz? Nem, már
magad miatt, ugye? Félsz, hogy beváltja az ígéretét, de te nem
tudsz még szembenézni vele, igaz? – kérdezgetett kedves
hangon Ervin.
- Betartja? Mondja, hogy nem
azért jön ide – könyörögtem neki.
- Ezt... sajnos nem tudom
megígérni, Seredech. Nem tudom kiszámítani a cselekedeteit, de
azt tudom tanácsolni, hogy beszélj legalább Krisszel – kérlelt
Ervin. – Te is tudod, hogy csak magadnak beszéled be azt, hogy
traktálod őt.
- De ha azt csinálom?! –
szóltam közbe indulatosan. – Látja, nekem nem itt van a helyem.
Nekem egy „otthon” kell, de az nem tudom, hogy hol van.
- Van valaki, akit kedvelsz? –
tett fel egy tök ellentétes kérdést.
- Igen, van – válaszoltam meg
őszintén.
- Akkor az otthon ott van, ahol
az a bizonyos személy is – éreztem, ahogy mosolyogva mondja ki
ezt a mondatát.
- Holnap már nem lesz itt –
suttogtam, majd az ajtó felé pillantottam, ami mintha egy kicsit
kijjebb nyílt volna. – Ervin, sajnálom, de én képtelen vagyok a
feladatra.
- Ezt pontosan tőled nem akarom
hallani! Térj észhez egy kicsit, Seredech! Lehet, hogy már nem
leszel sosem a régi, de még Seredech-ben is meg van az az
elszántság, az, amivel mindig is harcoltál azért, amit el akarsz
érni. Lehet, hogy rossz eszközöket vetettél be, de akkor nagyon
is látszott rajtad az élni akarás. Most állj a tükröd elé, és
mond el, hogy mit látsz! – utasított, én pedig szó nélkül
bevonultam a fürdőbe, majd felkapcsolva a lámpát belenéztem a
tükörbe. – Eddig mindig volt valami mondanivalód, mikor
megláttál egy tükröt. Tudom, hogy neked is nehéz, mert eléggé
hamar lettél magadra utalva, és azt hiszed, hogy egyedül kell
lenned. De mi lenne, ha megpróbálnál egy másik módszer? Nem
eltaszítani magadtól őket, hanem visszahozni Mirát? Lehetsz te
attól még Seredech, ez a kettő személy egy és ugyan az. Csak az
egyik az ördögi, míg a másik az angyali éned.
- Ha most elvesztem a falaimat,
semmim sem marad. Elmaradt a rajt, Ervin – suttogtam, miközben
egyik kezemmel megtámaszkodtam a csapnál.
- Mi lenne, ha nem a depressziód
teljes közepén hívnál? Talán akkor még tudnék is valamit
kezdeni veled, nem igaz? – kérdezte sóhajtva. – Kérlek, olvasd
el, amit adtam nektek. Tudom, hogy Drinának oda adtad már, viszont
most arra kérlek, hogy olvasd el, amit te kaptál. Ha Drinán
segített, rajtad is fog. Ezt viszont meg tudom ígérni.
- Nem merem – röhögtem el
magam kínosan.
- Seredech, a rajt nem maradt
el, csak te nem hallod meg a pisztoly dörrenését. Most pedig, jó
éjszakát – tette le a telefont Ervin. Ezen a mondatán nagyon
megdöbbentem. Hirtelen ellöktem magamat a csaptól, majd
eszeveszett keresésbe kezdtem.
- Hol van már, hova a fenébe
raktam?! – borítottam ki mindent a szekrényekből, de sehol sem
találtam. Bevittem volna a suliba? Nem, kizárt, hogy berakjam a
szekrénybe a könyvek és füzetek közé, a többiek levele is
ebben volt. De amikor odaadtam Drinának az ő részét, akkor még
meg volt. – Ezt nem hiszem el! – vertem nagy erővel a
szekrényembe, majd rögtön le is csúsztam a földre, a hátamat
pedig a szekrénynek támasztottam. Végül a folyamatosan folyó
könnyekkel az arcomon pillantottam ismét az ajtó felé. –
Remélem élvezed ezt nézni, Dominik.
- Nem éppen – nyitotta ki
jobban a szobám ajtaját, majd belépve rajta, be is zárta azt. –
Honnan tudtad, hogy én vagyok?
- Ismerem a többiek reakcióit
– válaszoltam meg ennyivel a kérdését. – Nem tudom, hogy
miért vagy itt, de nagyon hálás lennék, ha most elmennél. Jelen
pillanatban, pont rád vagyok a legkevésbé kíváncsi.
- Nem tudom, hogy miért, de
amikor nem érzed jól magad, akkor engem ordítasz le, versz meg,
vagy, ez a legújabb fajta, kedvesen elküldesz – számolgatta a
típusokat a srác.
- Azt akarom, hogy hagyjuk abba
a fogadást – szóltam közbe.
- Tessék? – kérdezett vissza
értetlenül.
- Nem tudom, mi a célod, de
engem sosem vonzottak az olyan fiúk, akik képesek a barátnőjük
háta mögött ilyen képtelen fogadást kötni – mosolyodtam el,
Dominik meg még jobban kikerekítette a szemét. – Dodó is
mondta, Kitti is, nemrég pedig volt szerencsém látni is őt, szép
kis plakát, dicséretet érdemel. És, mint te is láthattad,
Kristóffal összejöttem. Nem tartom vele szemben ezt
tisztességesnek.
- Azt hiszem, most nyugodtan
mondhatom, hogy nem tudsz te semmit – felelte komoran Dominik.
- Lehet, de nem is szeretnék –
válaszoltam meg egyszerűen a kérdését.
- Te egy teljesen más személy
vagy – guggolt le elém a srác, majd elkezdte az arcomat
fürkészni.
- Nem. Ez az igazi énem,
Dominik. De, mint ahogy én, úgy te sem tudsz semmiről –
mosolyodtam el.
- Tudod, van az a helyzet, hogy
figyelmetleneket voltatok. Mindenki hallott mindent. Szili esetét,
és a te ügyedet is – nézett még mindig engem, erre a
kijelentésre viszont egyből lepofoztam.
- Tudod, neked is megvan az, ami
bennem. Csak te jól álcázod, hogy egy tökéletes tahó vagy.
Tudod mit? Kérlek, legyél boldog a megszerezett információkkal.
Sőt, itt lehet mindenki is az. Le sem szarom, hogy rólam mit fogsz
elmondani, viszont Szili esetét ha csak szóba mered hozni,
esküszöm, hogy azon nyomban a halálba küldelek! – néztem rá
fenyegetően, ő meg csak röhögve ragadta meg a kezem, és magához
húzva megölelt. Persze, egyből ellenkezni kezdtem, de tök hiába
volt az egész. – Eressz el, hallod?!
- Hazudtam. Rajtam, Flórán és
Kittin kívül senki nem hallott semmit. De nektek, kettőtöknek, mi
számítunk, nem igaz? – kérdezett, kedves hangon.
- Nem, te sosem fogsz nekem
számítani! – próbáltam ismét kiszabadulni a szorításából,
de teljesen hidegen hagyta.
- Ezt mind be lehet mesélni, de
tök felesleges. Kiveri mindenki szemét, csak te nem látod be –
szorított jobban magához. Hirtelen megragadtam a haját, és
hátrafeszítettem a fejét, majd a felhúzott térdemmel
gyomorszájon térdeltem. A szabad kezemmel pedig kirántottam a
mögöttem lévő kést a földből, és a srác torkához
szorítottam.
- Megmondtam, hogy soha ne
szórakozz velem, mert nagy bajban leszel, ha egyszer elszakad a
cérna – néztem a szemébe teljesen érzéketlen és
kifejezéstelen tekintettel, miközben érzetem, ahogy a vére
végigfolyik a karomon.
- Tudod, az a vicces, hogy nem
fogod megtenni – nézett rám mosolyogva, de én ugyanúgy bámultam
őt tovább. – Mondjuk, ha ez két héttel ezelőtt történt volna
meg, már nem élnék. De most, hezitálsz, sőt. Remegsz. Látod,
nem csak te vagy jó emberismerő.
- Utálom az olyan embereket,
mint amilyen te is vagy. Megvetem őket, legszívesebben egyesével
vájnám ki a szívüket – feleltem, továbbra is a szemébe nézve.
- Ugyan, megint hazudsz. De hidd
el, én is mindig ezt csinálom. Sokkal könnyebb így túlélni, nem
igaz? – Dominik viszont továbbra is csak mosolygott. Hirtelen
elengedtem a srácot, majd a kezemben tartott késsel együtt
roskadtam le a földre. – Látod, megmondtam, hogy nem teszed meg.
- Megtettem volna, ha lett volna
motivációm – suttogtam, majd rászögeztem a tekintetemet. – De
te csak egy gyáva vagy. A lányok ott maradtak, te nem. Ezt az
aljasságot már én is képtelen vagyok űberelni.
- Nem csak kihívást jelentesz,
hanem te vagy az első, aki átlátott rajtam, már az első perctől
fogva. És most cseszettül zavar, hogy én igyekszem, te ennek
ellenére semmibe veszel. Pedig az alku még él – váltott témát
Dominik.
- Rohadtul nem ijedek meg ettől
az énedtől. És csak másnak nem szúrja ki a szemét, te betegesen
voltál már kedves, pedig eléggé erős jelei vannak az
ellenkezőjének – nevettem el magam, ő pedig csak kíváncsian
felvonta a szemöldökét, így elkezdtem neki felhozni egy csomó
példát. – Amikor mentünk a díszekért legelső nap, te simán
lehagytál. Egy kedves embertől ez nem megszokott. Amikor pakoltunk
másnap, sikerült meglepned a szekrényes húzásoddal, pedig ritka
ez az eset. Egy kedves ember nem kötne random emberekkel ilyen
fogadásokat, és főleg úgy nem, hogy van barátnője. Amikor a
szobádba jártunk Kittivel, na, akkor mutatkozott a legjobban.
Amikor a parkba beszélgettünk. Amikor itt bújtál el, és a
fürdőbe perverzkedtél. Minden, de tényleg minden dolgod átlátszó.
Nem tudom, hogy ezeket ki képes bevenni, de úgy látom eléggé
sokan.
- És azt sejted, hogy ez miért
van? – kérdezett vissza egyből.
- Nem érdekel, így nem
foglalkoztam vele – vontam meg a vállam.
- Ugyan, én is átlátok ám
rajtad. Kapásból felsoroltál legalább négy dolgot, ezért
egyértelmű, hogy érdekel, ha már megjegyezted – nevette el
magát gúnyosan.
- Te nem... – kezdtem, azonban
ő rögtön közbeszólt:
- Mégsem volt olyan nehéz
kitalálni. Bár, azt hittem, hamarabb rájössz, de talán ez is
bizonyítja, hogy rohadtul hidegen hagytalak mindig is –
nyújtózkodott egyet, majd hátravágta magát a földön. – Pedig
meglepődtem, hogy minden Mendok-programos itt gyűlt össze.
- Milán sosem volt Mendokos! –
szóltam közbe azonnal.
- Tudom, nem vagyok hülye –
nevetett fel. – Bár, kábé beszéltél velem anno három
mondatot, így nem csoda, hogy cseszettül nem emlékszel rám.
- Sajnálom, nem szoktam
megjegyezni minden jöttment alakot – mosolyodtam el gúnyosan.
- Én kérek elnézést, hogy
akkor nem voltam eléggé érdekes a számodra – pillantott rám,
oldalra fordítva a fejét.
- Ez most sincsen másképp –
nevettem el magam.
- Hát – pattant fel a
földről, majd kiindult a szobámból. – Ettől még a fogadás
áll. Fél év, amiből eltelt egy hónap lassan. És lám, hol
tartok már máris?!
- Nem változtathatsz a tényen,
hogy Kristófot szeretem – szóltam utána.
- Hát hogyne, hogyne –
röhögött, szerintem már a lépcsőnél járva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése