34. rész – Hajnali séta. Mire rá nem lehet venni az embert!

- Kristóf! Kristóf, ébredj már! – próbáltam felrázni a srácot. Mondjuk, miért is a földön alszik? Áá, mindegy. – Kristóf!!

- Mi? Megjött a pulyka? Ja, jó. Mond meg Pozsonynak, hogy nem tarthatnak a Tiszában lúdfogó versenyt – ült fel, és ezeket a sok baromságokat mind alig kinyitott szemmel mondta, majd a következő percben már vissza is vágta magát a földre.

- Aj... – roskadtam le a földre én is. Miért is hittem, hogy tudok beszélni majd egy pasival?! Könyörgöm, tényleg mind ugyan olyan... Hé, de ha nem megy kedves módszerrel, akkor bevetem a titkos fegyvert. – Bár lehet, hogy mégis Dominikkel kellene beszélnem.

- Nem mész te sehova! – vágta magát lendületből ülő helyzetbe.

- Nahát, tényleg könnyen vagytok összerakva – mosolyodtam el, de Kristóf csak eszeveszett keresésbe kezdett a... kanapé alatt (?). – Mit is keresünk?

- Szemetet – vágta rá kapásból.

- Aham, oké – néztem rá megdöbbenve. – De a szemetet kezdhetnéd keresni máshol is, mondjuk körülötted. Csak mert ez lassan szeméttelep.

- De nézd a jó oldalát: én adom itt a reflektorfényt – kacsintott vigyorogva.

- Reflektorfényt a szeméttelepen. Esküszöm elfutok Kínáig, ha mutatsz nekem ilyen helyet – néztem rá unottan, de Kristóf csak elröhögte magát. Hát, oké. Fő, hogy én nem ezért költöttem fel.

- De mivel nincs veszély, alszok tovább – akarta visszavágni magát a földre, ami amúgy roppant logikus. Inkább szétcseszi a hátát a kemény földön, mivel tök lusta felkecmeregni a kanapéra.

- Hé, nem megyünk el sétálni? – kezdtem el megint rázni, azonban Kristóf megragadta a kezemet, és lehúzott magához, konkrétan a hasán feküdtem. Átkarolta a hátam, és tök vicces volt, hogy megtisztelt azzal, hogy csukott szemmel dumált hozzám:

- Hisztikém, hajnalok hajnala van.

- Nem érdekel, mutatni akarok valamit. És nem vagyok hisztis! – vágtam mellkason a srácot.

- Most is hisztizel, tehát az vagy! – reagálta le az állítólagos kirohanásomat. – Hiszti...

- Mi van?! – kérdeztem durcázva, de Kristóf csak elröhögte magát.

- Na látod, még hallgatsz is rá – röhögött ki folyamat.

- Hmpf – ültem fel, majd karba tett kézzel hátrahajtottam a fejem a kanapéra.

- Na, Hisztikém, ne kapd fel mindenen a vizet – nevetett tovább Kristóf. – És akkor most nem fogsz hozzám szólni? – ült fel törökülésbe. – De ez jó. Van az a mondás, hogy a hallgatás beleegyezés, akkor elméletileg bármibe beleegyezel, nem igaz? – erre a kijelentésére csak unott tekintettel fordítottam felé a fejemet. – Bár nekem a csenddel sincs sok bajom – nevetett, és mivel én továbbra is csak rezzenéstelen arccal bámultam rá, így ő fogta magát és közelebb hajolva megcsókolt. Na jó, tök snasszosan írtam le, de ezért ettől az unalmas kijelentéstől sokkal jobb volt, tök vadul csókolt meg úgy alapjáraton is jól csókol a srác. És, most én vagyok tök fain, egy csókról elkezdtem lökni a dumát, micsoda tehetségem van... – Hajlandóak vagyunk már beszélni, Hisztikém?

- Ha még egyszer így hívsz, kitépem a nyelved – meredtem rá sóhajtva.

- Persze, persze – legyintett le nevetve. – Na, hova megyünk?

- Mi? – néztem rá furán.

- Sétálni akartál, vagy nem?! Akkor menjünk, míg mielőtt felkel a nap – nyújtózkodott, majd ránézett a falon lévő órára. – Vagyis, tök mindegy, addig van még négy óránk.

- De mivel élvezed a társaságom, ezért elnézed ezt nekem – nevettem fel, majd felpattanva elindultam az ajtó felé.

- Én mikor mondtam ilyet?! – állt meg mellettem, és teljesen elgondolkodott képet vágott.

- Ne erőltesd, nem áll jól – néztem fel rá. – Basszus, ez nem ér! Tőlem mindenki magasabb.

- Mit rinyálsz már megint a 140 centiddel?! – nézett rám értetlenül Kristóf.

- 165 vagyok! – vertem fejen, de ő csak elnevette magát.

– Bocs, de még így is picike vagy – tette a kezét a fejemre, de nagy szerencséjére nem csinált semmit sem, csak kinyitotta az ajtót és kedvesen előre engedte saját magát. Udvariasság meglátszik, de tényleg...

- Mindegy, hagyjuk most ezt a témát – sóhajtottam, átváltva egy sokkal komolyabb hangra, amit Kristóf észre is vett, mivel a kapunál megállva a kezét nyújtotta felém.

- Merre? – kérdezte végül.

- Egyenesen, de kérdezni akarok valamit – vázoltam azonnal az eredeti helyzetet, Kristóf pedig érdeklődve fordult felém. – Mire volt jó az a kis színjáték közted és Dominik között?!

- Te miről beszélsz?! – hökkent meg teljesen a srác.

- Minek is kellett eljátszanod, hogy nem ismered őt?! – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Aj, nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá. Komolyan, egyszer találkoztál vele és akkor is váltottál vele vagy három szót, mégis milyen memóriád van neked?! – sóhajtotta Kristóf, mire csak mérgesen néztem rá. – Jól van, elmondom! Másfél éve találkoztunk mi is, és három éve beszéltünk neten, illetve egy játékból ismerjük egymást. Aztán jött a Mendokos program, ő is belekerült, ahogy én is, csak mi egy évvel hamarabb kerültünk a különböző társiskoláiba, mint ti. Ezután még beszéltünk chaten néha, majd a hónap elején felhívott, hogy találjam ki, hogy ki került az osztályába, na meg ki az, aki a szomszédjába költözött. Végül nem mondta el, egyébként, csak annyit közölt, hogy majd beszámol még arról a bizonyos személyről. Pár nap eltelt, majd közölte, hogy a csajjal kötött egy fogadást és hogy eléggé leteremtős kedvében volt eddig. Azután már nem volt nehéz összerakni a képet, hogy benyögte, hogy Mirátes.

- Ez mind szép és jó, csak nem a kérdésre válaszoltál. Ebből nem derül ki, hogy mi okod volt a színjátékra?! – faggattam tovább.

- Mert tudom, hogy bejössz neki. Csak tisztázni akartam a helyzetet, de az a seggfej még így sem képes felfogni a dolgokat. De ha már a számon kérésnél tartunk – pillantott rám Kristóf. – Tök jól esett, hogy tegnap megvédtél. Kábé úgy voltam vele, hogy bemegyek a szobába és szarrá verem a tagot, de amikor megmondtad neki, hogy semmit sem változtathat majd meg, akkor megnyugodtam.

- Nem értem a gondolkodásodat. Sem a Dominikét. De tök mindegy, Dominik mindig is idegesített, valahogy fel tudja tornázni az agyamat ezekkel a személyiség cseréjéivel. Áá, kajakra nem akarom tudni a dolgokat – ráztam meg a fejem.

- Ne is akard. Hidd el, tud ő még rosszabb lenni még nálad is, és ezt nem gonoszságból mondtam most – nézett a szemembe.

- Annyira azért nem lehet vészes, ha képes volt bevágni egy random stílust – álltam meg, mivel megérkeztünk arra a bizonyos helyre. Kristóf viszont tovább akart menni, így a kezénél fogva kellett visszarántanom.

- Egy park?! Tök csodás, főleg, hogy hajnalban rángattál ki ide – nézett szét, tök unottan.

- Hülye! – vertem fejbe, majd az állát megragadva felemeltem a fejét az égre. – Nem Fiolában vagyunk ugyan, de...

- Te még emlékszel erre?! – húzott hirtelen magához, majd a homlokát a vállamra támasztotta. – Köszönöm...

- Szeretném legalább az egyik ígéretemet betartani – emeltem fel az ég felé a fejemet. Régen, amikor megkértem rá, hogy segítsen elüldözni magam mellől a srácokat, akkor megígértette velem, hogy kimegyek egyszer vele éjszaka a temetőbe. – Még ha csak félig is sikerült – próbáltam ezzel arra utalni, hogy sem a temető, sem a város nem egyezik.

- Mindegy, emlékeztél rá, nekem pedig ennyi elég – suttogta, jobban magához szorítva. Furcsa, de Fiolában tényleg senkinek nem kegyelmezett az élet. Kristófot a nagybátyja nevelte fel, viszont amikor elmondta neki, hogy a bátyja, azaz Kristóf apja a börtönben van, mivel megölte az anyát, amikor Kristóf még csak pár hónapos volt, egészen megváltozott. Asszem, ekkor kezdte piszkálni Ricsit, azaz, mindig megvédte, ha kötekedtek vele, aztán meg egyszerűen csak megpróbált a srácból valami értelmeset faragni. Túlzottan erőszakosan. Viszont, amikor megkértem, hogy segítsen nekem, akkor már egy ideje ki akart menni a temetőbe éjszaka, de ennek az okát még mai napig sem tudom. Sosem mondta el, bármikor is kérdeztem csak megvonta a vállát, és utána napokra eltűnt. Talán, egyszer csak elmondja. Ezen annyira elagyaltam, hogy időközben eltelt majd egy óra, és egyre hidegebbnek érződött a levegő. Láttam Kristófon, hogy nem sok kedvvel ugyan, de elindult vissza, a házba. A kedvtelensége pedig kétirányú volt. Az a dolog, melyet sosem mondott el és az, hogy nagy valószínűséggel most vagyunk kettesben utoljára. Holnap én megyek hamarabb Milánhoz, viszont estére annyi reményem sem marad már, hogyha nem is egy házban, de legalább egy városban lehettünk. Megint foszlásnak indultak az álmaink... 

- Ti merre voltatok?! – dobogott a lábával Krisz idegesen, az ajtóban állva, és rendesen úgy érezhetted magad, mintha minimum elmentél eladni vagy éppen szerezni egy kis LSD-t, vagy kimentél megnézni, hogy épp-e még a titkos Cannabis ültetvényed.

- Erre-arra – ásítottam, elhaladva mellette.

- Te, Kristóf! Tök hálás lennék, ha nem rángatnád ki hajnalban a húgomat mindenfelé! – de szeretem, amikor nem reagál arra, amit mondok. Mindegy.

- Én akartam sétálni, ő csak elkísért. Talán van valami bajod ezzel?! – néztem rá, megállva a lépcső aljában.

- Tőlem! – vonta meg a vállát, majd bevágódott a szobájába.

- Hallod, Hisztikém! – lépett mellém Kristóf, átkarolva a vállamat. – Nem akarsz vele végre normális lenni?

- Normális vagyok vele – szálltam vitába egyből, majd sóhajtva hozzátettem: – Többnyire...

- Remek, akkor ezen agyalj egy kicsit! Jó éjt – indított útnak a szobám felé egy gyors csókkal, majd ő el is vonult a kanapé felé. Ch, oké, majd agyalok ezen....

***

- Ser! Seredech! Kelj már fel, hallod?! – rázott fel valaki őrült sebességgel az álmaimból.

- Mi van már?! – ültem fel az ágyamban, tök kómásan és ásítva.

- Segíts! – vetődött le velem szembe az ágyra Ricsi. Igen, azt hiszem, hogy ő volt. – Seredech!

- Oké, oké, fent vagyok, csak ne ordibálj! – nyújtózkodtam, Ricsi pedig a kezembe nyomott egy... könyvet. – Ricsi, utálok olvasni és álmos is vagyok a hülye poénjaidhoz...

- Nem viccelek, segítened kell! Mert ugye nemsokára elmész Milánhoz, holnap viszont fizika és tuti engem fog feleltetni a tanár és egy kukkot sem értek ebből az egészből! – darálta Ricsi, és még többet is zagyvált, viszont csak ennyit fogtam fel.

- Haj, jó! – sóhajtottam. – Merjem megkérdezni, hogy mit nem értesz?!

- Hát, öö... Ezt a részt már bemagoltam, bár – mutatott a könyvben a Modern fizika cím alatt szereplő kis részre, aminek az alcíme a Klasszikus fizika volt –, az a helyzet, hogy öt perccel ezelőtt még el tudtam volna mondani.

- Mi lenne, ha füzetből tanulnál?! Félsz, hogy talán még értenél is valamit?! – tettem fel a költői kérdést, miközben átfutottam a szöveget. Ricsi egyébként csak elnevette magát a kérdésemen. Igen, tényleg rohadt vicces, hogy fél tízkor, halál kómásan fizikát kell magyaráznom... – Oké, akkor mit nem értesz?

- Hát, hogy a címben modern fizika van, itt meg klasszikus. Az a kettő ugyan az? – pislogott nagyokat a srác.

- Ez a rész csak kitér a klasszikusra. Mellesleg, nem ártana tudnod, hogy kiknek a neveihez tartozik például a hőtan, a neveket szeretik kérdezni a tanárok – dobtam le közénk a könyvet, ő pedig csak pislogás nélkül nézett rám. – Ez kérdés akart lenni.

- Mi? – nézett még mindig engem.

- Nem rajtam van, a könyvben! – nyomtam le a fejét a könyvbe.

- De én ezeket még leírni sem tudom, hogy várják el, hogy kimondjam?! – emelte rám a tekintetét megrökönyödve.

- Ne rinyálj már annyit! – álltam fel, majd a táskámból kikotortam egy tollat és a füzetet. Visszamenve elkezdtem a könyvet tanulmányozni. Negyed óra múlva hozzávágtam Ricsihez a füzetet. – Magold be, a te kedvedért még fonetikusan is le írtam, hogy ki bírd nyögni.

- De ez két és fél oldal – lapozgatott ide-oda két lapot. Elárulom, hogy ettől nem lesz kevesebb, de mindegy.

- A könyvbe ez hat... – dünnyögtem, sóhajtva.

- Oké, akkor megtanítod? – nyomta vissza a kezembe a füzetet.

- Nem! – vágtam rá kapásból. – Nem azért írtam le, hogy itt tanítsalak, mint egy óvodást!

- Kérlek! – kezdte könyörgősre venni a figurát.

- Nem! Mégis ki az a barom, akit ilyen szinten kell tanítani?! – vágtam fejbe a füzettel, majd ugyan azzal a lendülettel az ölébe is dobtam azt.

- De nekem nincs olyan speckó memóriám, mint neked. Neked bezzeg elég egyszer elolvasnod, de én ha bemagolom sem tudom – vágta magát oldalra az ágyamon.

- Istenem, jó! – adtam meg magam, bár érzem előre, hogy ez nehéz menet lesz... – Olvasd míg elmegyek fürdeni, meg ilyesmi. Ha végeztem eldarálhatod, ennél többet aligha tudok tenni érted! – csaptam be magam után a fürdő ajtót. Most komolyan, mióta érdekli ezt, hogy hányasra felel?! És mióta kell nekem segítenem minden betűt megérteni! Elméletben olvasni még tud, bár már néha ezt is megkérdőjelezem. Erről jut eszembe, Flórának sem lehet könnyű. Mármint, kizártnak tartom, hogy Szili magától szerzett eddig négy ötöst. De ha már a tanulásnál tartunk, nem értem a suli új programját. Vagyis, miért akarna egy ennyire jó hírű suli befogadni minden társiskolájából pár embert?! Ráadásul, miért olyan sulikkal „szövetkezet”, akik bár szintén híresek, viszont csak a bűnözésben jeleskednek?! Kristófot Pécsre rakták be a Mendokos program keretében. Vele egy időben Dominikéket hozták Pestre, majd egy évvel később miket is átvettek. Plusz, Milán Pécsről jött, de ő mondjuk egyáltalán nem tartozott bele ebbe a rendszerbe. Ráadásul, nekünk azt mondták, hogy mi voltunk az elsők, de ez ezek szerint hatalmas nagy baromság. Ez kezd fullra zavaros lenni, egyáltalán nem illik bele a képbe semmi sem. Plusz, Kristóf szakközépbe jár, mi meg gimibe. Lehetséges egyáltalán így társulnia két iskolának?! Állj, ez így sehogy sem jön ki. Kristóf azt mondta, hogy átteteti a gyaksziját ide, nem?! De azt hogy, amikor felváltva vannak suliban és gyakszin?! Azt meg tök nem éri meg, hogy hétvégente utazgat Pest és Pécs között. Szívás, nekem is merre jár az eszem, egyébként?! Aj, nekem tényleg semmi sem jön össze...

- Megtanultam! – kiáltott fel Ricsi, amikor visszamentem a szobába. – Kérdezz valamit.

- Mágnességtan? – sétáltam el az ágy előtt, és a szekrényemből elkezdtem az elkövetkezendő napokra szükséges ruhákat beledobálni egy sporttáskába.

- Izé, Newton – vágta rá kapásból Ricsi.

- Barom! – sóhajtottam.

- Miért?! – kérdezett vissza értetlenül. – Newton az „m” betűs résznél volt, és a mágnességtan is „m”-el kezdőik.

- Igen, de az mechanika, nem pedig mágnességtan. És képzeld, ha már a betűzésnél tartunk, a mechanika is „m”-el kezdődik – feleltem, unott hangon.

- Nem baj, kérdezz mást! – erősködött tovább.

- De még ezt sem tudtad... – dünnyögtem, leginkább csak magamnak. – Rendben, ha már annyira rá voltál állva a mechanikára, akkor mond azt.

- Na, ezt tudni fogom, figyeld! – lelkendezett Ricsi, én pedig csak bólintva becsaptam a szekrényajtót és rávágtam a táskát az ágyra. – Kepler, Joule és... öö... izé... szóval...

- Newton... – szóltam közbe a gondolkodásába sóhajtva.

- Nem, az az „m” betűsnél van! Ha nem akarsz segíteni akkor mond azt, hmpf! – szedte össze a cuccát, majd duzzogva kivágtatott a szobámból. Tehát, jó tudni, hogy a mechanika nem „m”-el van.