35. rész – A búcsú és egy új személy

    Amikor mindent összepakoltam, felkaptam a táskám és indultam is. Köszöntem a többieknek, Kristóf meg közölte, hogy eljön velem, Krisz meg természetesen duzzogott tovább, amikor bementem a konyhába odavetett egy „Holnap!” dumát. Mindegy, lényeg, hogy megint be tudta vágni a semmin is a durcát.

- Mellesleg, te hogy is akarod átrakatni a gyakszid? – kérdeztem, amikor kifordultunk az utcából.

- Igazán egyszerűen! – vágta rá kapásból, én meg csak kíváncsi tekintettel figyeltem őt. Azonban mit sem reagált a kíváncsiságomra, csak egy kicsit megszorította a kezemet, és nevetve folytatta: – Ne törd ilyen dolgokon a cuki kis agyadat, majd én megoldom.

- Utálom, ha titkolózol. Az sosem jelent jót – váltottam át unott tekintetre.

- Én meg utálom, ha hisztizel. Hisztikém – nevetett még mindig, viszont rám is rám ragadt a jókedve, ugyanis mosolyogva csaptam tarkón. – Úgyis elmondtam volna, csak húztam az agyad. Nos, keddig kell eldöntetnünk, hogy részt veszünk-e egy csereprogram szerűségben. Az a lényege, hogy feljöhetünk ide, Pestre, hogy a szakmai gyakorlatot egy nagyobb felszereltségű intézményben tudjuk megcsinálni, és ez februárt elejétől, július végéig tart. Szeptembertől meg még majd kitalálom.

- Ja, az sem biztos, hogy együtt leszünk még akkor – értettem ezt arra, hogy a szeptember még eléggé mesze van. Egyenlőre a mostani ötlet is megteszi.

- Ö, ja, ez is egy álláspont – nevetett fel Kristóf kínosan.

- Mellesleg, most hova is mész?! – néztem Kristóf után, aki lazán ment előre, annak ellenére, hogy én megálltam.

- Elkísérlek az uncsidhoz?! – kérdezett vissza értetlenül.

- Kristóf, Milán itt lakik – mutattam a kapura, ami előtt mellesleg nem csak dísznek álltam meg, de mindegy is.

- Khm, tudtam ám, csak kíváncsi voltam, hogy neked is feltűnik-e – sétált vissza hozzám, teljesen olyan képpel, mint aki nagyon biztos magában.

- Hát, hogyne! – veregettem meg a vállát. – Van még egy kis dolgom, tehát...

- Nekem is lassan lépnem kellene összepakolni, utána meg kilépni az állomásra – vázolta a tervét Kristóf.

    Kábé még öt percet beszéltünk, utána tényleg lépett. Illetve, vegyük úgy, hogy beszéltünk, azt könnyebb leírni. Mellesleg, Milán nem volt otthon, tehát tök unalommal telt el az az idő, amíg el nem kellett indulnom Lénához. Dodó mondta, hogy ki akarja deríteni, hogy mi történt pontoson köztük Krisszel, és ehhez nekem is asszisztálnom kell, bár minek? Gondolom, úgy sem történt semmi változás, de azért legyen, meghallgatom a „Nem jutottunk sehová, viszont a szobámba járt, jujci!!” szitut, mint valami jó barátnő. Egyébként, merre is kolbászol Milán?! Csak mert addig oké, hogy adott a múltkor kulcsot a házhoz, de azért vicces, hogy... Mondjuk, mindegy is, legalább volt olyan rendes és... Rohadtul nem volt rendes! Komolyan, kaját hagyni, vagy valami?! Á, túl sokat kérek, de komolyan. Csöngetnek. Aha, de mivel ez Milán háza, és mivel ő most nincs itthon, innentől csöngessenek csak nyugodtan. Na jó, ez öt perc után kezd idegesítővé válni.

- Hó, hó, hó! – nézett kikerekített szemekkel rám egy velem egy magas, sötétbarna hajú srác.

- Nyugi van, télapó! – állítottam le azonnal. – Ha Milánt keresed, akkor keresd tovább. Fogalmam sincs, hol van.

- De te ki is vagy? – támaszkodott meg az egyik kezével az ajtófélfán. – A barátnője? Mond, hogy nem!

- Az uncsija vagyok, és nekem most mennem kell! – kaptam le a fogasról a kabátomat, majd elindultam a srác mellett. – Várd meg a házban, szerintem lassan haza ér.

- Nem mehetnék veled? – szaladt utánam.

- Nem! – vágtam rá szó szerint a kaput a srácra. Ch, komolyan, erről is luxus szólnia Milánnak?! Ááá, megőrülök, de komolyan!

***

- Sziaaa – ugrott a nyakamba egyből Léna, mielőtt még beengedett volna a házba, majd rögtön el is kezdett darálni: – Dodó már itt van, és már nagyon várja a magyarázatomat, meg valami olyasmit mondott, hogy a tiédet is.

- Remek, megérkezett az örök későnk is! – csapta össze a tenyerét Dodó. – Na, akkor ha nem haragudtok meg, vágjunk is bele, mert még beszélnem kell ma valakivel, aki csak szűkös időkereten belül ér rá. Micsoda egy pasi, ch!

- Te kiről beszélsz? Benjiről? – pislogott nagyokat Léna.

- Nem, de halljam a dolgokat. Mi történt köztetek, na, na? – váltott át csillogó szemekre Dodó.

- H-hát úgy konkrétan semmi – hajtotta le a fejét Léna. – Ideges volt, nagyon. Meg, azt mondta, hogy ha bármi bajom van, akkor hívjam fel, megadta a számát is, meg én is neki. De, csak ennyi történt.

- Nem beszéltetek másról, csak a kamu-Dávidról?! – vontam fel a szemöldököm meglepetten.

- Hát... Nem... – sóhajtotta a lány.

- Szuper, akkor ki tudunk indulni legalább valamiből – „lelkesedett” fel Dodó, nekem meg írtak, tehát elővettem a telómat, miközben figyeltem a beszélgetésüket. Mellesleg, ez a

Kristóf teljesen nem normális.

Kristóf üzenete: Elindultam :D Kép kell, mi?! Ne parázz, kapsz azt is ;)

Ser üzenete: Degenerált, nem kértem :D

Kristóf üzenete: Bocsi, akkor visszavonom ;)

Ser üzenete: Hagyjad.... -.-”

Kristóf üzenete: Jaj, de tudom, hogy most mosolyogsz :D :D

- Seredech! – kapta ki a kezemből a telómat Dodó. Hupsz, akkor még sem figyeltem rájuk. Bocsesz? – Haj, oké, hogy nagyban szerelmes vagy, de tudnál ide is koncentrálni egy picit?

- Hát hogyne, csak visszaírok neki – nyúltam a telefonomért, Dodó viszont elhúzta a kezét.

- Szerelmes? Kibe? Dominikbe? – tette fel a kérdéseket egymás után Léna.

- Dehogy is! – vágta rá kapásból Dodó. – Mással kezdett el járni. Mellesleg, aranyosak együtt, meg minden, csak tök beleéltem magam a Dominikes dologba...

- Pedig mondtam, hogy nem akarok tőle semmit – vontam meg a vállam.

- Azt vettem észre... – dünnyögte Dodó.

- Úú, akkor most Dominikkel mi lesz? – szomorodott el Léna.

- Ami eddig is?! – kérdeztem vissza nevetve. – Még mindig van csaja, mellesleg... Mindegy, a lényeg, hogy nem lesz vele semmi.

- Mellesleg, nincsenek is együtt a csajával. Csak, úgy vannak – vázolta a helyzetet Dodó.

- És?! Egy közös képük díszíti a srác ajtaját, A3-as méretben, plusz azzal csajjal én fel sem vehetném a versenyt – vázoltam az álláspontomat.

- Szőke, kék szemű, eddig stimt. Illetve, neked zöldeskék, de az majdnem. Neked van egyéniséged, annak a csajnak nincs. Ez nem passzol, de neked előny. Mellesleg, ez a ribi a város... AZ-a, te meg nem, tehát, mit is problémázol? – micsoda professzionális pro-és kontra érvek érkeztek Dodótól.

- De, amúgy nehogy azt hidd, hogy nem örülünk, csak hirtelen furán vette ki magát – mosolygott kedvesen Léna.

- Öö, oké? Asszem... – nevettem el magam kínosan.

- Na és mesélj! Milyen ez a Kristóf gyerek? – érdeklődött tök lelkendezve Dodó, Léna pedig bólogatva helyeselte a kérdését.

- Hát... – gondolkodtam el – …vannak idegesítő megnyilvánulásai, de amúgy egy eléggé életvidám srác. Többnyire balhézni szeret, ha tök nyugodtan kell meglenni, az már számára nehéz feladat, és rohadtul féltékeny még a porszemre is, de amúgy mindig lehetett rá számítani.

- De ő pécsi, nem? – gondolkodott el Dodó.

- De, de nem lesz gáz. Plusz, most mennem kéne – álltam fel, és gyorsan összeszedtem a cuccomat, majd elviharoztam haza. Illetve, Milánhoz, de ez a kettő majdnem ugyan az.

***

    Én a kapuhoz pont akkor értem oda, amikor Milán befordult az ellenkező irányból az utcába. Be akartam vágni a jó tesó figurát (még ha ez a kapocs uncsi szinten jelenik is csak meg), tehát kedvesen megvártam, míg ideér.

- Hoztál nekem valamit? – kérdeztem izgatottan, elvéve tőle egy szatyrot.

- Ö, nem? – kérdezett vissza.

- Akkor leszarom, cipekedj csak – dobtam vissza neki az előbb elvett szatyrot, majd duzzogva indultam be a házba. Ch, milyen „nagy tesó” már az ilyen?! Nem vesz nekem, a kisebbnek energiaitalt. Gonosz...

- Te mi a halált csinálsz itt?! – állt meg hirtelen Milán, ennek a tettének pedig az lett a következménye, hogy nekimentem.

- Az orrom... – nyöszörögtem, az orromat fogva.

- Ki engedte meg, hogy önkényesen kiszolgáld magad a hűtőmből?! – kérdezte tovább Milán a srácot, aki a nappaliban ült a földön, és chipset meg energiaitalt tömött magába.

- Miről beszélsz te?! – tettem fel én is a kérdésemet, csak éppen Milánnak. – Kongott a hűtő az ürességtől! És ha már itt tartunk, milyen házigazda vagy te, hogy a vendégnek, aki mellesleg a rokonod, nem hagysz kaját, meg energiaitalt?!

- Ser, hagyd abba a hisztidet! Tiéd ez az egész, meg még ez is – adott a kezembe kettő szatyrot –, csak ne idegesíts tovább!

- Juhú! Csoki, energiaital, és ez mind rengeteg mennyiségben! – örvendeztem, amikor megláttam a két szatyor tartalmát, majd levágtam magam a földre, az idegen srác mellé, és kiborítottam mindent.

- Azta! Te Milán, nekem is hoztál? – csillant fel a srác szeme.

- Ákos, fogd be, örülj neki, hogy Ser volt olyan rendes és megengedte, hogy itt b****n meg az unalom, ne kint a jéghidegben! – vágtatott be Milán a konyhába a nála maradt szatyrokkal, én meg egyből rávetettem magam az energiaitalra.

- Ne is mond, de még milyen kedves! – kiabált vissza neki Ákos, Milán erre meg nem mondott semmit, de őt ismerve, ennek lesz még böjtje. – Tehát téged Sernek hívnak? Ritka név, még sosem hallottam.

- Nem csodálom, mivel a Ser a családnevem becézéséből jött – ültem én is törökülésbe. – Viszont, szeretnél szórakozni?

- Hát, hogy ne! – csillant fel a srác szeme, majd fel is állt, én meg csak furán néztem rá. – Ja, vagy te itt szeretnéd? Nekem itt is jó.

- Milánnak miért nincsenek értelmes haverjai?! – tettem fel a költői kérdést.

- Ja, hogy te szívatásra gondoltál! – értette meg a dolgokat Ákos, majd ismét levágta magát a földre. – Én abba is benne vagyok, de Milánt akarod megszívatni?

- Nem, a kutyáját, szerinted?! – nevettem el magam kínosan. – Na, figyelj... Milán!

- Jelenleg egyikőtöknek sem vagyok elérhető! – kiabált ki a konyhából a srác, Ákos pedig kíváncsi tekintettel nézett engem.

- Az nagy kár. Akkor, bocs Drina, de azt mondta, hogy nem érdekled! – erre a mondatomra Milán csak kivágta magát a konyhából, és kétségbeesett tekintettel nézett körbe a nappaliban. Egyébként, Ákos próbált inni, viszont Milán egyre jobban eltorzult feje láttán kiköpte a szájában lévő italt, és hátra vágva magát elkezdett röhögni. Én meg azon szakadtam, hogy leköpte Milánt.

- Benczei-Seredech Mira!! – törölte le az arcára került lét két kézzel.

- Nem én köptelek le – védtem magam nevetve.

- Mint két óvodás komolyan mondom, fú! – fordult sarkon, és egy szempillantás alatt ott is hagyott minket. Mi meg csak tovább nevettünk.

- Amúgy, bemutatkoznék rendesen is: Vécsei Ákos és a szomszédban lakok, öö... jobbra. Igen, jobbra – mutatkozott be a srác, amikor már sikerült abbahagynia a nevetést. Egyébként, a közlendője utolsó részén először leesett az állam, majd kínosan elnevettem magam.

- Veled nincs minden rendben – bontottam fel egy újabb energiaitalt.

- Hát, eddig nem vettem észre magamon, hogy rosszul lennék összerakva. Két kezem van, két lábam... Ja, bár az igaz, hogy nőt egy harmadik fül is a talpamon. Ez tudod miért jó? – tette fel nekem a kérdést, én meg csak csodálkozva megráztam a fejemet. – Ha valaki meg akar verni, már előre hallom a lépteit, és mindig el tudok menekülni előle.

- Na jó, akkor nálad agyilag is bajok vannak – vázoltam a helyzetet.

- Ja, az nem kizárt. Két aggyal születtem, van egy kicsi meg egy nagy – bólogatott, én meg kapásból félrenyeltem erre a kijelentésére, olyan szinten, hogy még Milán is kidugta a fejét a konyhából.

- Ákos, ne zaklasd már a baromságaiddal, ő nem nagyon tudja kezelni az ilyen ostoba embereket. Bár ezt nem is értem, Krisszel él, nála nehezebb feladat kizárt, hogy létezne – töprengett el Milán, majd meglátta a földön szétszórt cuccokat. – Bár, itt megjegyezném, hogy ez a csaj sem könnyű eset...

- Ki az a Krisz? – pislogott nagyokat Ákos.

- Ser bátyja. Ikrek, amúgy. Képzeld el, amikor ezek ketten nekiállnak szétbarmolni a házamat, komolyan mondom, hogy őket aztán végkép képtelenség összezárni, még egy porszemen is ki tudják verni a vitát – sopánkodott Milán.

- Hm, mindegy, nem ezért jöttem amúgy! – csapta össze a tenyerét Ákos, Milán pedig csak kétségbeesett pillantással ajándékozta meg. De nézzük a jó oldalát, őt tényleg hidegen hagyják a dolgok. – Ezzel még lógsz nekem!

- M-mi?! – hőkölt hátra Milán egyből, amikor Ákos felé nyújtott egy rollert és egy kutyaszerkót.

- Fogadtunk, vesztettél, tehát: csináld! – vázolta a tervet Ákos, én meg eléggé megdöbbentem. Jézusom, mi lesz ebből? Milán egyébként, bár nem sok életkedvvel, de felvette a kutyaszerkót, Ákos pedig elé rakta a rollert. Gyorsan elővettem a telómat és elkezdtem kamerázni a műsort. Milán elkezdett rollerezni, a kábé öt éves korig alkalmazható rolleren, miközben a fejére csapott kapucniról, ami egyébként a kutya fejét szolgálta, elkezdtek ide-oda lengeni a hatalmas fülek. Tiszta röhejes volt az egész, majdnem a telóm is kiesett a kezemből, de azért sikerült levideóznom a lényeget. Egyébként, jó ember lévén, aki nem szívat meg másokat, ugyebár, átküldtem mindenkinek a videót, amikre egy csomó sírós-röhögős fej érkezett válasznak. Fél óra múlva már kapásból fent volt a neten, és mellesleg, kettőt találhatsz, hogy ki volt olyan kedves és aranyos, hogy ennyire megszívassa Milánt. Megsúgom, nem én voltam, hanem Krisz, de nem tőlem tudod.

***

- Hol van ez a világ barma??!? – rontott be hétfőn, kora reggel a terembe Milán, ahol alig voltak páran, de még ők is megijedtek. Nem is csodálom, Milán ezen megmozdulása eléggé erősre sikeredett, főleg, hogy honnan is gondolta, hogy bent lesz Krisz ilyen korán?! Még csak hét óra, és mellesleg...

- Milán, én mi a tökömet csinálok itt hajnali hétkor?! – vontattam el magamat a padomig tök kómásan.

- Te csak ne rinyálj itt nekem, mert menten falnak megyek! Á, komolyan, ha nem lennétek a rokonaim, már rég kicsináltalak volna titeket! Mellesleg, miért is nem teszem meg?! Sokkal könnyebb lenne az életem – darálta tök idegesen Milán.

- Nem is értem az idegességed okát, már ötszáz... Nem! Ötszáztíz like van a vidire! – álltam meg a padja előtt, ő meg csak ideges tekintettel mért végig. – Plusz, engem azért nem bántasz, mert én vagyok a legfiatalabb és lássuk be, a legcukibb is.

- Te, Ser! – sóhajtotta Milán, majd nevetve megpöckölte a homlokomat. – Te egy külön fogalom vagy. Mellesleg, ti miért vagytok ilyen kussba?! – nézett végig a bent lévő Zoén, Dodón, és még két srácon, akiknek rohadtul nem tudom a nevét. Mellesleg, mind a négyen tök sápadtak voltak, és valami papírt szorongattak a kezükben.

- Ezek mik? – léptem oda ahhoz a sráchoz, aki előttem szokott ülni, és nem mellesleg Zoé padtársa. Amúgy a srác észbe kapott, és eldugta a háta mögé a papírt.

- Ez osztály titok, bocsika – nézett rám a srác.

- IQ-bajnok, egy osztály vagyunk – néztem rá unottan, majd megpróbáltam kiszedni a kezéből a papírt, de ő nagy elszántsággal védelmezte azt.

- Csongor, hogy lehetsz ennyire lökött? – csapta fejbe Zoé a srácot. – Add oda nekik, most mit őrizgetsz egy üres lapon?

- Hát pont ezt, semmi érdekes nincs rajta – érvelt roppant logikusan Csongor, én meg csak unott tekintettel nézem végig a veszekedésüket, majd vállat vonva visszaindultam Milánhoz. A többiek egyébként egyszerre váltottak egy „Fú, ez közel volt, de megúsztuk!” sóhajt, mire csak megálltam, és gyanakodva pillantottam hátra a vállam a felett, a négy furán viselkedő alak pedig csak bevágta az ártatlan kis angyal szerepet.

- Ezek készülnek valamire – súgta oda Milán, amikor leültem mellé.

- Ja, nekem is kiverte a szemem... – sóhajtottam. Mégis mi a francra készülnek ezek?!