57. rész – Visszavágtál

    Milán csodával határos módon nem járkál már át, mióta finoman szólva elküldtem melegebb éghajlatra. Mármint, addig oké, hogy mi nem beszélünk, de hogy Krisszékkel is némasági fogadalmat tett az azért már durva. Főleg, hogy Drina, a nagy szerelme sem áll vele szóba. Gondolom, ezt nehezebb feldolgoznia, mint azt, hogy éppenséggel pipák vagyunk egymásra. De, amúgy nagyon logikus. Drina mondta, hogy ők azért rágtak be rám, mert én haragszom rájuk. Istenem, tiszta gyerekes...

- Te mit csinálsz itt?! – hallottam meg egyből Krisz hangját, amikor hazaért, mivel mi Kristóffal a nappaliban dekkoltunk a kanapén.

- A csajommal lógok? – kérdezett vissza értetlenül Kristóf, Krisz pedig csak egy „Ch”-vel vonult be a szobájába. – Látom azért még nem mindenkivel békültél ki.

- Csak veled és Drinával – helyeseltem az észrevételét.

- Vagyis azokkal, akiknek a legkevesebb köze volt az egészhez – értette meg a rejtett üzenetet Kristóf, erre viszont csak egy bólintás volt a válaszom. – Amúgy, oké, hogy baromságot csináltak, de a maguk hülye módján próbáltak segíteni. Egész életeben velük voltál, nehogy már egy ilyen tökéletesen elcseszett szarságra menjen rá az egész kapcsolatotok.

- Úgy vagyok vele, hogy ha megértem Dominik indokait, akkor a többiekét is meg fogom –vázoltam a helyzetet, öt perc hallgatás után.

- Dominikét?! – vonta fel a szemöldökét Kristóf. – Hogy a fenébe jön most ehhez az az ökör?!

- Úgy, hogy az alap sztori az ő ötlete volt? – kérdeztem vissza, Kristóf arcára pedig kiült a csodálat. – Erről nem tudtál?

- Kábé a felét leszartam, miután benyögték a céljuk végét – vonta meg a vállát. – Tudod mit?!

- Most azonnal menjünk és kérdezzük ki Dominiket? – kérdeztem a szavába vágva, egy nagy sóhaj kíséretében, mire ő csak bólintott egyet, majd a kezemet megragadva, átrángatott a szomszédba. De jó, hogy őt jobban izgatja mint engem...

- Szevasz, beszélgetni fogunk most, kösz! – vonult be Kristóf ezzel a nagyszerű mondatával a házba, amikor Dominik kinyitotta az ajtót, majd egyből a srác szobájába vette az irányt. Itt megkérdezném, hogy mégis honnan a francból tudja, hogy melyik az övé?!

- Már megint... – jegyeztem meg dünnyögve, amikor én is beléptem a szobába és Dominik korcsa rám vetette magát, a már jól megszokott két lábon állású módszerével. – Valaki szedje már le rólam ezt a dögöt! – szóltam végül a srácoknak, akik tök jól elvoltak a farkas szem néző versenyükkel. Végül Dominik vadászta le rólam amúgy a vakarékot és volt olyan rendes, hogy kizárta a szobából.

- Kezdhetsz regélni! – ült le az ágyra Kristóf, én meg egy széknek támaszkodtam meg, karba tett kézzel, míg Dominik a földre telepedett le és értetlen tekintettel nézett hol rám, hol pedig Kristófra. – Jó lehet tettetni a hülyét, de azért mégis csak nyögd már ki, hogy mire volt jó ez a zseniális ötlet?!

- A gyáros dologról beszél – válaszoltam meg Dominik fel nem tett kérdését, amikor kérdő tekintettel fordult felém.

- Amúgy, azt max. Seredech-nek fogom elmondani – húzta gúnyos mosolyra végül a száját.

- Engem is ugyan úgy érdekel, mellesleg, ő nem olyan, mint a te k****d! Ser így is, úgy is elmondaná, nem tök mindegy, hogy élőben hallom?! – tette fel a tök logikus kérdést Kristóf.

- Hogy jön ő most ide? – vonta fel a szemöldökét Dominik.

- De ha már témánál vagyunk – szóltam közbe én is, mire mindketten felém kapták a fejüket. – Állítsd le a kis barátnődet, mert ha még egyszer meglátom Kristóf körül ólálkodni, nem csak pár szál haja fogja bánni!

- Én meg megmondtam, hogy a féltékenységi rohamaidat ne rajta vezesd le – vágta rá kapásból Dominik.

- Én meg kinyírlak, ha még egyszer így beszélsz vele! – állt fel Kristóf, és ennek így nincs értelme.

- Gyere! – ragadtam meg a kezét. – Ennek így semmi értelme, úgy sem mondja el – húztam ki a szobából. Végül, bár nehezen, de felfogta a lényeget. Amikor kiértünk a házból Roland hívta őt, tehát gyorsan el is rohant. Ja, arról tök megfeledkeztem, hogy miattam lógta el a napot és gondolom Roland is vár egy alapos magyarázatot, mivel Kristóf mondta, hogy ma ő fedezi, de kábé odamondott a srácnak reggel vagy két szót, amiből az egyik a „fedezz” volt. A másik meg a „léptem”, szóval még jó, hogy Roland érti az egy-egy szavas utasításokat. Erről jut eszembe, már Kitti buliján is meg akartam nézni a levelet, de most már jobban itt az ideje. Gyorsan felszaladtam a szobámba, majd a szekrényből kikaptam a borítékot és háttal levetődve az ágyamra elkezdtem kibontani. Rengeteg kép és egy levél. Nem vitték túlzásba, egy A5-ös lap negyede se szinte, és ami még meglepőbb, hogy anya írta:

„Remélem, az elmúlt évek hatása adott neked annyi tapasztalatot és erőt, hogy ha igazán elveszettnek érzed magadat, akkor is képes legyél kezelni a helyzetet. Hallgass mindig a szívedre, az sosem csap be.”

    De mi van akkor, ha a szívem és az eszem teljesen mást mond? A szívem az súgja, hogy menjek és zárjam le most már a dolgokat, az eszem viszont tiltakozik, hogy mi van, ha olyat hallok, amit nem tudok majd feldolgozni? Bár, Kitti valamennyire felkészített a dolgokra. És ha mennék, akkor kivel kellene kezdenem? Az eszem azt mondja, hogy a tesómékkal, mégis ők a rokonaim, de szívem szerint Dominikhez mennék elsőnek. Istenem, legyen. Tegyünk végre pontot ennek az egésznek a végére.

***

- Nem gondoltam volna, hogy visszajössz – nézett rám értetlenül Dominik, amikor meglátott az erkélyén állva. Végül, csak kijött ő is és helyet foglalt a széken, míg én ismét elfoglaltam a szokásos helyemet, és neki támasztottam a hátam a falnak, majd a csillagokat kezdtem el nézni.

- Kezdenek érdekelni az indokaid – jegyeztem meg halkan, mire Dominik elnevette magát.

- Ilyet sem hallottam gyakran tőled – jegyezte meg ő is, csak úgy, mint egy mellékes tényt, majd egy sokkal komolyabb hangon folytatta: – Az indokom egyszerű: nem akartam, hogy ezt így tovább folytasd – erre a kijelentésére már felé fordítottam a fejemet. – Hiszen, annyira erősen küzdesz a falaidért. Kinél kevésbé, kinél jobban, de mindig jelen vannak. Ha sosem bontod le őket, akkor tudod mi lesz? Előbb-utóbb egyedül maradsz, körülvéve a falaiddal, összezárva a félelmeiddel.

- Hű, de okos vagy. Remélem az egész életemmel tisztában vagy – dünnyögtem, tök unottan. Nem fogom bevallani neki, viszont ebben nagyon is igaza van...

- Hát, például azt is tudom, hogy mennyire megváltozol, amikor az apád akár csak szóba kerül. És azzal is tisztában vagyok, hogy ez a mindennapi éned nem te vagy. Csak egy megtört és félelemmel teli alak, aki mindenkit elzár magától. Ennek ellenére, látszik, hogy kezded biztonságban érezni magadat – vázolta tovább a dolgokat Dominik. – De az a baj, hogy ezek után mindig agyalsz, mert félsz, hogy ugyan úgy jársz, mint apád vagy Krisz esetében. Az egyik elfordult tőled, a másik túlontúl sokat törődött veled. Nem ismered a köztes állapotot, ezért ha megtapasztalod, rögtön meg is ijedsz tőle. Ez az ötlet... Vagyis, csak abban reménykedtem, hogy ha leszámolsz a félelmeiddel, képes leszel megbízni másokban. Hogy képes leszel egy új életet kezdeni, ami nem a félelemre alapoz, hanem a saját jellemedre.

- Mégis miért foglalkozol ennyire velem? Az életemmel? Az érzéseimmel? – tettem fel a kérdéseimet. – Nem értelek, annyit tettem azért, hogy meg se forduljon ilyen a fejedben, ennek ellenére te mindig közelebb lépkedsz, mintha meg sem éreznéd az ellenszelet.

- Mert ettől te értékesebb ember vagy – vágta rá kapásból. – Láttam már, amikor ideges vagy, akkor mindig vagy leüvöltöd a fejem, vagy megversz. Van, amikor a kettő egyszerre. Vagy ennek az ellenkezője, amikor már túl sok a nyomás és a végén összetörsz. Egyáltalán nem kérsz segítséget, csak csendben sírsz, és ritka, amikor bárki is meghallja, hogy valójában kellenének neked. És van a köztes állapot, az igazi éned, ami az előző kettőnek a vegyítése. Szerintem, ebben az énedben merül ki Mira. És nem szeretném végignézni a bukásodat... Plusz, még mindig hajtok a fél évre.

- Ez ironikus. Nem akarod végignézni, de ahhoz képest nem vagyunk annyira hű de jó viszonyban. Akkor miért is? – kérdezgettem tovább.

- Miért hiszed azt, hogy egy konfliktus után rögtön máshogy viszonyulnak hozzád az emberek? – tette fel ő is a kérdését. – Nem utállak, sőt. Nagyon is megkedveltelek és ezen az sem változtat, hogy megversz, kioktatsz, vagy egyszerűen csak hisztizel valami miatt. Sőt, az sem nagyon tántorít el, hogy folyamatosan azt mondod, hogy utálsz, idegesítelek, meg ilyesmik, mivel pont ez az egyik oka, amit szeretek benned.

- És cseszi az egódat, hogy én felsorolom a hibáidat – tettem hozzá nevetve, mire Dominik is elnevette magát, majd bólintott egyet. – Hát, sikerült visszaadnod.

- Bocsi, magas labda volt.

***

- Mi az, Luna? – néztem a cicámra, amikor beléptem a szobámba, és ő a mászókájáról a nyakamba vetette magát. A következő percben viszont már a tálkájánál volt és ezerrel jelezte, hogy fél órával ezelőtt kajált, tehát most megint éhes. – Én is kajás vagyok, te hatszor eszel egy órán belül. Bírd ki, mindjárt jövök – indultam ki a konyhába, viszont Luna mindenhova követett és eléggé szúrós szemekkel nézett rám. – Luna, elég legyen a hisztiből. Luna, engedj be! – szóltam rá, amikor már vagy tizedszerre próbáltam bejutni a konyhába, eredménytelenül, mivel mindig az utamat állta ez a kis szőrgombóc, aki most ezerrel hisztizik, hogy nem kap kaját. – Jó, ha beengedsz, kapsz az enyémből – adtam meg magam sóhajtva, ez viszont elérte a célját: Luna egyből beengedett a konyhába. Nagy nehezen sikerült kaját melegítenem (bolognai, nyami), és persze Lunának is kellett szelnem néhány szelet paprikát. Úgy ötöt-hatot. Ennyivel csak beéri, míg felmegyünk az emelten, mert tuti, hogy a szobámba érve rögtön reklamálni fog, hogy ő éhes. Leültem a pulthoz, Luna pedig egyből rávetette magát a másik székre, és a mellső két mancsával már a pulton volt. – Oké, tessék – nyújtottam felé egy szeletet, amit ő készségesen el is kezdett falatozni. Leült a székre én meg tarthattam neki, míg megeszi.

- Ezt muszáj megkérdeznem: Ez a macska kajakra paprikát eszik?! – kérdezte végül Ricsi, amikor már vagy öt perce bent téblábolt a konyhában, és a kérdését is csak akkor tette fel, amikor leült velünk szembe és hol rám, hol pedig Lunára nézett. Amúgy, mindketten tök nyugodtan eszegettük a kajánkat.

- Meglepő, mi? – kérdeztem nevetve, Lunának nyújtva egy következő szeletet. – Én is csak tegnap jöttem rá, amikor ezt ettem, ő meg ezerrel szemzett vele.

- Nem kényezteted el egy kicsit? – tette fel a következő kérdését, én meg pislogva néztem rá.

- Öö, nem tudom – nevettem el magam kínosan. – Lehet, akkor ezét zsarol mindig.

- Mi? Beszarok, téged egy macska zsarol?! – röhögött fel most már Ricsi is, majd amikor már öt perce csak vihogott, Luna fogta magát, felmászott a pultra, majd Ricsi előtt leült és a mellső mancsait rátapasztotta a srác szájára. Ezen jelenet láttán most én nevettem fel, Ricsi pedig csak pislogás nélkül nézett farkas szemet Lunával.

- Nekem úgy tűnik, hogy rajtad meg egy csaj uralkodik – jegyeztem meg, Ricsi pedig csak bólintott egyet.

- Mellesleg... Szóval, khm... Minden oké köztünk? – szólalt meg hirtelen Ricsi.

- Ezt úgy mondod, mintha nem kellene – mosolyodtam el. – Azt hiszem, kezdem megérteni az okokat. Bár, még zavarosak a dolgok, de... szeretnék ennek véget vetni. Ez így sehogy sem jó, és bár, ha eszembe jut, még haragszom rátok, de egyúttal meg is értem. Lehet, hogy... én is ezt tettem volna.

- Nem, te azt tetted volna, amit Drina. Nem kell miattunk az ellenkezőjét mondanod. Plusz, mi is felfogtuk már, hogy mit követtünk el. Én is... hiába volt bennem, hogy vissza akarom fizetni azt a sok segítséget, amit adtál... mégis egy másik módszer kellett volna – vakarta a tarkóját, egy ideje már a saját tükörképét bámulva a pult üvegében.

- Bár nem veszed észre, de eleget segítettél eddig is – tettem a vállára a kezem, egy biztató mosoly kíséretében, ő pedig csak felém kapta a fejét, majd bólintott egyet és elvette az utolsó szelet paprikát, ezért viszont Luna letámadta.

***

    Hát ez...? Már kezdek hozzászokni, hogy Szili éjszaka zajong, de ettől még én is majdnem leugrottam ijedtemben az emeletről. Ja igen, mellesleg, nem tudtam aludni, jelenleg hajnali 2 óra 15 perc van. Illetve, már 16. Mindegy, részlet kérdés. Ami fontosabb, hogy a fejembe vettem, hogy történjék bármi én ma fogok beszélni Krisszel. Oké, pedig a nap még el sem kezdődött, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy amikor elhaladtam Szili szobája mellett valami olyasmi hangot hallottam, mintha kábé most ugrott volna neki a falnak, lendületből és tök random. Bekopogtam, de semmi választ nem hallottam. Az ajtó résén sem világított ki semmi és amikor benyitottam és a full sötétség fogadott, feltettem magamban a kérdést: Mennyire vagyon én hülye?! Csak mert beképzelt hangokat hallok, tök frankó. Mindegy, Szili tényleg nagyban aludt, bár az igaz, hogy nem az ágyában, hanem a földön. Akkor ez lett volna az a zaj? Istenem, tényleg csak képzelődöm. Hamar véget kell ennek vetni, mert minél kevesebbet alszok, annál jobban beképzelem, hogy szellemek járnak a házban... Na jó, ezt még sem beképzelem!

- Szili! Szili, ébredj már! Hallod?! SZILI! – ráztam a srácot eszeveszett sebességgel, de ő teljesen leszarta ezt a tettemet. A francba, ennek így semmi értelme, úgy sem kell fel... – Akkor maradnak Ricsiék – sóhajtottam el magam, majd tök gyorsan lerohantam a lépcsőn és a lépcsővel szemben lévő szobába zakkantam be, ami konkrétan Krisszé volt, és ő konkrétan nem aludt, hanem telózot, miközben szólt a tévé. Amikor berobbantam hozzá, a szó szoros értelmében hülyének nézett. – Szerintem van itt valaki – szólaltam meg végül, pár másodperc lihegés után.

- Persze, a többiek – értetlenkedett Krisz, majd felült az ágyában. – Te nagyon beálmodtál valamit.

- Először én is ezt hittem, de nem képzeltem be! – szóltam rögtön közbe ingerülten. – Hallottam, ahogy Szili leesik az ágyról, de utána rögtön Drina szobájából hallottam hangokat.

- De nyugodj le egy kicsit, lehet csak átment hozzá Luna – próbálta meg felvázolni Krisz a lehetséges lehetőségeket.

- Amikor kijöttem a szobámból, Luna az ágyon aludt – védtem egyből a cicámat. – Komolyan nem képzeltem be, Krisz!

- Akkor Drina rámo....

- SEGÍTSÉG!! – ekkor Drina sikítása szakította félbe Kriszt, aki kapásból kiindult a szobájából, fel az emeltre egy „Te maradj itt!” szöveggel. Hallottam, ahogy felkaparja Ricsit, majd Szili hangját is meghallottam. Hirtelen átfutott a szobán a hideg levegő, én pedig egyből a hátam mögé néztem.

- Rég találkoztunk, de most már ideje volt ennek – az arcától... a nevetésétől... a jelenlétől... kirázott a hideg. Egyből hátrálni kezdtem, és egyből a fiúk után vettem volna az irányt, de a lábam egyáltalán nem akart annak a tempónak engedelmeskedni, amit én diktáltam volna. Basszus, miért pont most?!

- KRISZ!! – utolsó mentsvárnak gondoltam azt, amivel Drina is próbálkozott. De ekkor... egy hirtelen jött ütést éreztem hátulról... Majd szépen, lassan minden elsötétült... Az egyetlen, amit még az utolsó pillanatokban is láttam, az az Ő gúnyos vigyora volt...