51. rész – Luna és egy oltári összeveszés

- Nehezebb egy ilyen vacak, mint azt az ember gondolná... – vágott le Krisz egy lyukacsos dobozt a konyhapultra, majd a kezében fogott szatyrot is rávágta a pultra. Hozzáteszem, vasárnap délután fél öt van. Én még csak most keltem, ő meg boltokba járkál?! Mi van itt?

- Ö, akarom tudni, hogy mire készülsz? – néztem fel a kajámból, felvont szemöldökkel.

- Emlékszel, hogy miért nyígtál már évek óta? – ült le velem szemben a pulthoz.

- Vettél nekem egy fekete gitárt, ami csillagos égbolt mintájú? – csillant fel a szemem.

- Minek nézel, milliárdos?! – lombozta le egyből a kedvemet. – Meg, szerinted egy ekkora dobozba beleférne?! – toltam elém az említett tárgyat, ami tényleg eléggé picike volt, konkrétan egy cipős dobozba kétlem, hogy beleférne egy gitár. – De, a fekete stimmel.

- Vettél nekem egy cicát? – lettem ismét lelkes, amikor a doboz tetejét felnyitva egy koromfekete bundájú perzsa cica nézett velem farkasszemet.

- Ja, mivel már évek óta ezért a dögért könyörögtél, meg ez legalább levezeti a fölös energiáidat. Ezek meg – nyomta a kezembe a szatyrot –, minden olyan cuccos, ami egy ilyennek a gondozásához kell, és...

- De szép szemed van – vettem fel az ölembe, ő pedig csak kékeszöld szemével nézett rám, mely a fekete bundájából csak úgy világított.

- Egyébként lány, de felfogod, hogy mit pofázok, vagy totálra rá vagy kattanva erre a vakarékra?! – kérdezgetett tovább Krisz.

- Nem vakarék, hülye gyerek! – vettem át egyik kezembe a kiscicát, majd a másikkal levertem Kriszt. – Tök aranyos, köszi – mosolyodtam el végül. – Olyan, mint a Hold...

- Hold? – kérdezett vissza értetlenül Krisz. – Ezt mégis, hogy a fenébe szűrted le?!

- Hát, ha a Hold nem világít éjszaka, akkor van a lehető legsötétebb... Ő is fekete, viszont a szemei úgy világítanak, mint a Hold körül a csillagok, nézd – fordítottam felé a cicát. – Luna.

- Bonyolultabb nevet nem tudnál kitalálni?! – szólt be rögtön Krisz.

- Miért, minek hívjam, Holdacskának?! – értetlenkedtem én is.

- Ha azt nézzük, hogy a kutyánk neve Felhőcske volt – vágta rá kapásból Krisz.

- Még mindig sajnálom szegényt ezért a névért... Főleg, hogy fiú volt – erre a kijelentésemre egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Hát ja, szegényt megverte velünk a sors. – Krisz...

- Hm?! – nézett rám ismét, miközben én a szatyorban lévő cuccokat néztem.

- Anyáék hova tűntek? Mármint... Amikor a gyárból kijöttünk, anya csak úgy ott hagyta apát, aki még mindig a gyárban volt. Ezután meg csak úgy eltüntettek – raktam le az ölemből Lunát, mivel időközben nagyon sietőssé vált neki a ház felfedezése.

- Gondolom, haza mentek. Ne agyalj ezen, nem annyira nagy gáz, hogy nincsenek itt – ekkor felállt, majd a kezembe adta a szatyrot, arra pedig rápakolta Lunát is, ezután pedig elkezdett kitolni a konyhából. – Rendezz be neki mindent, vagy csinálj, amit a csajok szoktak ilyenkor – pislogva néztem, ahogy bezárja utánam a konyhaajtót.

- Öö, ez mégis mi a fene volt? – vontam fel a szemöldököm, majd ránéztem Lunára, aki valami oknál fogva elkezdte nyaldosni az ujjamat. Felszaladtam a szobámba, majd leraktam Lunát az ágyamra, de természetesen nem maradt egy helyben, hanem rögtön elkezdett szétnézni a szobámban. Ezután leraktam a szatyrot és elkezdtem mindent kipakolni belőle. Akkor nézzük... – De menő, hozzád még használati utasítást is adtak? Mi vagy te, valami robot? – kérdeztem nevetve, majd fellapoztam a könyvet. Na jó, ez komplett hülye. Azt gondoltam, hogy ezt a hülye homokot kell beleszórni az almos tálba, nem mondjuk vizet... Erről jut eszembe, ezt bevágom a fürdőbe. – Na, akkor... – vettem el a csapról a könyvet, majd még mindig ezt bújva indultam ki a helyiségből. – „Az etető edénybe a macska kaját kell rakni”. Te úr isten! Krisz mégis minek néz engem, komplett agyatlannak?! – sétáltam oda a szatyorhoz, majd csak úgy látatlanban elkezdtem benne kutatni, és sikerült is előhalásznom egy alátétet. – De most komolyan, szalvétára ugye nincs szükséged? Luna? – fordultam körbe a szobába, de sehol sem találtam. – Luna! Hát itt vagy! – kaptam fel egy kézzel, majd a tenyeremben tartva kezdtem el szétnézni a szobában. – Akkor, hol szeretne kajálni a kisasszony?

- Miáú! – ugrott le a kezemből, majd egyenesen az ajtó mellett álló szekrényemhez ment, és megállt annak oldalánál.

- Én ezt nem hiszem el – nevettem el magam. Ez a macska kajak megmutatta a helyet?! Hát igaz az a mondás, hogy ahány perzsa macska, annyiféle jellem. – Oké, oké, vettem! – töröltem le egy könnycseppet a szemem sarkából, majd leraktam ezt az alátét szerűséget a földre, a szekrény oldalához. Ezután visszamentem az ágyhoz és kiborítottam mindent a szatyorból az ágyra, majd felkaptam a vizes tálját, és elmentem a fürdőbe vizet engedni. Ezután leraktam a tálkát a Luna által kiválasztott helyre, majd mellé odavittem az ételes tálkáját is. – Délután ötkor éhes vagy? – kérdeztem Lunát, csípőre tett kézzel, mivel ő nagyban elkezdett rám bociszemekkel nézni, amikor leraktam az üres edényt. – Aj, oké – adtam meg magam, majd visszasétáltam a könyvért. – Na, lássuk... Egy zacsi ilyen izé... Hé, neked Whiskas-t kell adni?! De kis igényes... – bontottam fel a zacsit, majd beleborítottam a tálba, Luna pedig úgy elkezdett enni, mint aki kábé eddigi élete során nem evett semmit sem. – Oké... – álltam fel végül, majd elkezdtem megnézni, hogy mi mindent vett még Krisz Lunához. – Ágyat... Ö, hát oké, de... Ez mégis mekkora ágy, de komolyan, nekem nincs ekkora, pedig az enyém francia.... – néztem megdöbbenve Luna hófehér és szőrrel borított ágyára, majd megráztam a fejem, és mivel az ágyam fából készült láb része eléggé hosszú, és széles is, ráraktam Luna ágyát a párnák melletti részre. – Takaró nem jár hozzá? – fordultam vissza, dünnyögve. Hát, az nem, viszont egy csomó kefe igen. – Jézusom! – kaptam szívrohamot, amikor Dominik bekapcsolta a zenét, ezzel viszont csak annyi a gond, hogy Luna fújtatva kezdett el felmászni rajtam, a bőrömbe mélyesztve a karmait. – DOMINIK!!!!!! – vágódtam ki az erkélyre, miközben próbáltam levadászni a pólómról Lunát, aki már nem csak körömmel, hanem foggal is ragaszkodott ehhez az helyhez. – NYISD MÁR KI!!! – vertem még egyet az erkélye ajtajára, mire végre kidugta a képét. – Luna, te meg legalább ne harapj! – húztam még egyet szegény cicán, aki végre elengedett, majd egyből elkezdett fújtatni Dominikre.

- Te szent ég, meddig fog nálad élni ez a szerencsétlen állat? – kérdezte, gúnyosan nevetve.

- Először is, halkítsd lejjebb a zenédet – kezdtem bele én is, mire csak benyúlt a szobájába, és végre sokkal kisebb hangerővel ment tovább a zene, Luna pedig ebben a pillanatban abba hagyta a fújtatást, majd a nyakamba bújt. – Másodjára, ne szólj le, szeretem a cicákat, csak a hülye zenéd megijesztette.

- Egyáltalán, mire kaptad? – lepődött meg ismét.

- Nem tudom, Krisz hozta haza nem rég... – gondolkodtam el az okon, de nem jutott eszembe semmi ésszerű magyarázat sem. – Átjössz? Adni akarod neked valamit.

- Kristóf ott van? – tette fel ő is a kérdését.

- Nincs – néztem rá furán, majd átvetettem magam a korláton, engem pedig követett Dominik is, majd az ajtó bezárását követően eléggé furán kezdett el körülnézni. – Basszus, pedig valahova ide raktam – kezdtem el feltúrni mindent a szobámba: eredménytelenül. – Ezt nem hiszem el, ennél rosszabb már nem lehet a nap... – kezdtem el dörzsölni az arcomat, majd hirtelen kinyitottam a szekrényt, ahonnan azonnal kiborult egy hatalmas doboz, amit megértem elkapni. Egyrészről, mert rohadt drága volt és cseszettül törékeny, másrészről Luna pont a szekrény előtt állt. 

- Te, veled minden oké? – lépett közelebb hozzám Dominik.

- Persze, na! – adtam a kezébe a dobozt. – Szóval, ne hidd, hogy annyira nagyon megérdemelnéd, vagy ilyesmi, viszont... Kaptam egy infót, miszerint a tiédet Kitti tönkretette és a tizennyolc elméletben fontos, szóval. Oké, én nem vagyok jó az ilyenekbe, szóval csak fogadd el. Tőlünk kapod, viszont a srácok mondták, hogy én adjam oda, mivel ha meglátod, ezerrel ellene leszel – daráltam a végét már teljesen értetlenül. – És tudjuk, hogy tegnap volt a szülinapod, csak tegnap mi máshol voltunk, szóval, bocs a csúszásért.

- De ti honnan tudjátok, hogy mikor volt a szülinapom? – lepődött meg még jobban Dominik, mire csak eleresztettem egy gúnyos mosolyt. – Kitti...

- Valami olyasmi – vontam meg a vállam, Dominik pedig leült az ágyamra, majd elkezdte szétszedni az ajándékát. Amikor meglátta, hogy mit rejt a doboz, csak leesett állal kezdett el bámulni, majd ismét az ajándékára koncentrált. – Tudom, hogy nem olyan, mint a régi és azt is tudom, hogy nem ismerem eléggé a stílusod ehhez, viszont valamit azért próbálkoztam. Drina segített egyébként kiválasztani.

- De... Ti... hülyék vagytok? – nézett ismét rám, mire csak elmosolyodtam. – E-ezt tényleg nem fogadhatom el.

- Nem visszaválthatós és nekem nem tudsz nemet mondani, nem igaz?! – nevettem fel ismét, majd Lunát leraktam az ágyára, mivel időközben kidőlt az ölemben. – És, mint mondtam, a tizennyolc miatt kaptál ekkora ajándékot – a kijelentésemre csak felállt, majd odalépve hozzám megölelt. Meglepődtem ettől a tettétől és nem is viszonoztam az ölelését, viszont ő csak jobban szorított magához.

- Köszi... Ez sokat jelent nekem... – csuklott el a hangja, miközben az arcát a vállamba temette.

- Hát, csak egy gitárnak szántuk, de...

***

    Este fél tizenkettő volt, amikor valamiért felriadtam az álmomból. Luna még mindig az ágyában aludt, én viszont egyből a vizes üveget kezdtem el keresni, de pechemre, elfelejtettem felhozni magammal. Remek, akkor most kelhetek fel... De, álljunk csak meg egy percre. Luna. Miért? Tényleg, miért kaptam?! Nincs semmilyen alkalma.... Ez ugyan olyan fura, mint a gyáros sztori. Eddig még nem nagyon gondolkodtam el ezen, de most így jobban belegondolva: Nem fura, hogy Drináék csak úgy elmentek suliba, annak ellenére, hogy tudták, hogy Krisz eltűnt? És az, hogy Milán sem akadt ki... semennyire sem?! A gyárban is... Krisszék, miért nem hívtak fel? Anyánál ott volt a telefon. És Krisz sem úgy nézett ki, mint akit annyira megvertek, hogy fel sem bír állni. Ehelyett tök nyugodtan ácsorgott abban a szobában. És őt ismerve... tuti, hogy bosszút akart volna állni, és tuti, hogy nem várja meg karba tett kézzel, hogy én vagy valaki más elmenjen érte. És Kristóf is, amikor csak úgy eltűnt... De hova? Milán hol találta meg?! És anya miért ment el? Lehet, hogy válnak, de akkor is a gyárban volt az akkor még nagyon is férje. Nekem itt valami nagyon gyanús...

- Hallod, Krisz, ez így nagyon nem lesz jó – nyitottam volna be a konyhába, viszont Drina ezen mondatára megtorpantam, a kezemet még mindig az ajtó kilincsén tartva. – Ő sem hülye, rá fog jönni! A semmiért nem veszel neki egy macskát.

- Jó, de most mit csináljak?! Álljak oda elé, hogy: „Sorry, de az egész pénteki cucc egy megjátszás volt, csak hogy apával végre találkozz”?! – jött a válasz reakció Krisztől, erre viszont még jobban lefagytam.

- Nem, nem ezt mondom, hanem azt, hogy ennek már akkor sem örültem, amikor Dominik felvetette az ötletet csütörtökön! – vágott vissza rögtön Drina.

- De nem tudok mit csinálni, értsd meg! Jobb neki, ha nem tudja meg a dolgokat, képzeld el mi történne, ha rájönne az igazságra – Krisz ezen kijelentése után rögtön nyílt is a konyhaajtó. – S-Ser?! – lett hirtelen aggodalmas Krisz hangja, én viszont csak lehajtott fejjel néztem tovább a földet.

- Ser, miért vagy fent? – próbált kedves hangot magára varázsolni Drina. Nem sok sikerrel egyébként.

- Ez komoly??!?! – kaptam fel hirtelen a fejem, majd ezen tettemmel egy időben legördült az első könnycsepp, melyet követett most sok másik is. Drina és Krisz csak kétségbeesett pillantásokkal néztek egymásra.

- Ser, figyelj. Meg tudjuk magyarázni – kezdett rögtön bele Krisz.

- Megmagyarázni?!?! Ezt mondod nekem?! – keltem ki magamból. – Mit lehetne ezen megmagyarázni?!

- Azt, hogy csak így tudtunk rávenni, hogy apával találkozz! – szólt közbe Krisz, érdes hangon. – Mivel megpróbáltuk mi kedvesen is, azonban te nem reagáltál rá. Valahogy pedig le kellett zárnod azt a kapcsolatot.

- De lelkileg terrorizáltatok, cseszd meg!! – vertem két kézzel a mellkasára. – Tök be voltam parázva, hogy mit fog veled tenni, tök féltem, hogy tényleg elvitt valahova!! Majdnem megöltem egy embert! MIATTAD!! Erre te azt mondod nekem, hogy csak megjátszottátok az egészet??! És ezt kellene megértenem?! Ezt?!?

- Mi tényleg csak miattad tettük. Próbáltunk a kiegyensúlyozott élet felé terelni – szólalt meg hirtelen mögöttem Szili, mellette pedig ott állt Ricsi is.

- Miattam?!?! Miattam, ezt nem hiszem el!! – túrtam bele idegesen a hajamba, de közben már alig kaptam levegőt a könnyeimtől. – Ki volt még benne?! – néztem végig rajtuk, ők pedig csak lehajtott fejjel reagáltak. – Ó, hogy mindenki??! Mindenki benne volt ebbe?!?!? A szemembe hazudtatok, mindannyian?! Ne érj hozzám! – húztam el magam Krisztől, majd hátrálni kezdtem és pár másodperc után felrohantam a szobámba, majd magamra zártam kulcsra az ajtót. Hogy tehették ezt?! Kristóf... Milán... és még ők is... Nem. Képtelen vagyok megérteni, hogy ez a lezárás miatt volt jó. Egyszerűen, képtelen vagyok...