53. rész – "Időt kérek"

- Szóval, még mindig nem értem – vallottam be őszintén Rasztának, a tesi teremben állva.

- Mit nem értesz, Kölyök?! Személyi segítő vagy, vagy mi a halál az. Megkapod szépen a napi ötezret, cserébe segítesz nekem ezt-azt elintézni. Pluszként, dolgozol egy-két emberkén, de ezt titkon, az igazgató miatt, és minden full happy – darálta a valódi álláspontot Raszta, miközben betolt az irodájába. – És, most lenne is egy jó hosszú és unalmas dolgunk. Adatok feljegyzése, és a te osztályod jön.

- Juhú – lelkendeztem.

- Mire vársz, tapsra? Menj, szólj nekik – legyezgetett a kezével az ajtó felé. – És ha már ott vagy, hozz kávét is! – kiabált utánam röhögve, én meg csak megráztam a fejem. Ez hülye. Mindig is az volt. És sajnos, mostanra sem változott meg.

- Maga mit keres itt?! Késik, vagy mi?! Akkor maradjon is kint! – üvöltötte le a fejem egyből Borsos, amikor kopogás után benyitottam a terembe.

- Hülye lennék magához bejönni – dünnyögtem, tök unottan. – Csak Ra... Illetve Heményi Miklós tanár úr küldött a fiúkért.

- És miért magát küldi?! Egyáltalán, magának ki engedte meg, hogy itt legyen?! – rikoltozott tovább a tanár.

- Az igazgató és Ra... Heményi. Bármi más kérdés?! – néztem rá, mire megrázta a fejét, ekkor pedig odafordultam a srácok felé. – Na, tapsra vártok?! Mozgás! – megvártam, míg kimennek előttem a fiúk, majd én is kivonultam, és rögtön előre indultam. – Szokásos szarság, mérések, meg ilyen tököm tudja mik, szóval nem fog senki sem meghalni – daráltam, majd észrevettem, ahogy Benji lelassítva bevár.

- Tegnap gyorsan leléptél – mosolygott, kedvesen.

- Bocs, Raszta hazadobott, de ügyes voltál, mondtam már – emeltem rá a tekintetem. – Figyelj, segítséget kérnék – vettem lejjebb a hangerőt, Benji pedig csak kíváncsi tekintettel nézett rám. – Beszéljünk valamiről, tök mindegy, hogy miről, csak nem akarom, hogy a bátyámék idejöjjenek.

- Mi? Persze, de nem értem, hogy miért... – értetlenkedett, én pedig csak könyörgő tekintettel néztem rá. – Te nem sántítasz egy kicsit?

- Kicsit – nevettem el magam kínosan. – Köszi, hogy segítesz, tényleg.

- De suli után elmondod, igaz? – tette karba a kezét előttem.

- Majd leírom facen – indultam meg az irodába. – Na, meghoztam őket.

- És a kávé? – nézett rám Raszta, felvont szemöldökkel.

- Nem vagyok titkárnő – roskadtam le a székbe, úgy, hogy ráültem a jobb lábamra. Raszta egyébként gyorsan lerendezte a srácokat: magasság, súly, izomtömeg, stb. Tök jó móka ilyeneket irkálni, viszont legalább potya pénzkeresés.

- Oké, akkor most apa legyek, vagy jó barát? – nézett rám Raszta, amikor a srácok visszamentek az osztályba. Még jó, hogy Raszta tesin nézi meg a lányokat. – Amúgy, nem volt feltűnő, hogy a többiekkel tök jól elvoltál, míg Krisszékre rá sem hederítettél. Szóval, hallgatlak!

- Most mit mondjak? – nevettem el magam kínosan. – Eleget beszélek velük otthon, unhatom a társaságukat, nem?!

- És Szverek Dominik? – vágott közbe rögtön.

- Vele egyáltalán nem szimpatizálok – sóhajtottam.

***

- Kölyök, ezt még itt rendbe kéne rakni, és akkor a többit holnap – vágott le elém az asztalra egy kábé húsz lapból álló tömböt. – ABC sorrend szerint elég.

- Oké – kezdtem el átnézni a lapokat, és az első ami a kezembe akadt, nagyon érdekes volt. Húros Bence? És Kitti osztálya... Kitti is valami Bencét emlegetett, hogy tőle kapta azt a kockás játékot, nem?! – Raszta! Erről a gyerekről tudsz valamit?! – mutattam fel a lapot.

- Ja, nagy lógós hírében áll. Mondjuk, hallottam egyszer, hogy valaki mostanában nagyon elgyepálta... – gondolkodott el Raszta. Hm, mindegy, majd megkérdezem Kittit. – Téged mióta érdekelnek a kisebbek?!

- Ki tudja?! – vontam meg a vállam elmosolyodva. – Oké, tessék – adtam a kezébe a papírokat, majd felkaptam a kabátomat és indulni készültem.

- Kölyök, szerintem én elviszlek – vágódott ki utánam az ajtón Raszta. – El kéne menned orvoshoz – jegyezte meg már az autóban ülve.

- Kibírható – dünnyögtem, a tenyeremben támasztva az arcomat és kifelé nézve az ablakon.

- Csak neked, vagy másnak is?! – nézett rám egy pillanatra.

- Hát... Csak kibírható, és kész – vontam meg a vállam. – Itt rakj ki, létszi.

- Itt?! – lepődött meg Raszta, de azért megállt, én meg gyorsan kiszálltam az autóból, és megvártam míg Raszta elhajt. Akkor, zárjuk le a dolgokat Kristóffal.

- Hé, szia! – karolta át a vállam hirtelen Roland, én meg annyira nem itt jártam, hogy szinte felugrottam a holdig ijedtemben. – Te mit keresel itt?

- Kristóffal kell beszélnem – sóhajtottam.

- Hát, nem hiszem, hogy itthon van, de gyere – indult meg Roland a panelházba. – Azt mondta, hogy suli után rögtön hozzátok megy, mivel nem ért el téged. Történt valami? – nézett rám aggódó tekintettel, majd a második emelten kinyitotta az ajtót, és előre engedett.– Várj, szakítani akarsz vele?!

- Ö... Nem tudom. Egy kis gondolkodási idő most biztos kell – roskadtam le a kanapéra, a fejemet fogva. De, várjunk csak. Roland hátha tud segíteni! – Te tudod, hogy miért akart Kristóf annyira feljönni Pestre?!

- Mert a csaja bajban volt? – kérdezett vissza értetlenül. – De most ez hogy jön ide?

- Lényegtelen – dünnyögtem egy kis gondolkozási szünet után.

    Kristóf egyébként csak este hat fele támolygott be a házba. Ez idő alatt én hatszor akartam elmenni, de Roland mindenféle hülye magyarázattal feltartott, a végén pedig még be is terelt valahogy Kristóf szobájába. Tipikus pasi szoba, semmi extra, viszont... már majdnem egy külön szentély van az ágya feletti- illetve melletti polcokon. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a két hely az egyedüli, amit rendben tart. Tele van könyvekkel, amikből kisebb lapszerű valamik lógnak ki.

- Mégis miket olvas ez ilyen titkon? – tettem fel dünnyögve saját magamnak a kérdést, majd az ágya melletti szekrényről elvettem egy könyvet. Elég érdekes címe van: „2016 – Együtt”. Bár ha itt tartunk a tartalma sem könyvnek tűnik.... Tele vannak fényképekkel. Rólam, és főleg kettőnkről. – Francba, hülye Kristóf! – dobtam vissza, kikészülten a szekrényre a könyvet.

- És most miért is én?! – hallottam meg az emlegetett srác hangját, majd amikor hátrafordultam, megláttam, ahogy karba tett kézzel támasztja az ajtófélfát. – Téged nem lehet elérni. Te vagy az, aki nem ír vissza, nem veszi fel, de csak úgy, mindenféle magyarázat nélkül.

- Benne voltál, igaz? – kérdeztem, a szemébe nézve, ő meg meglepetten húzta fel a szemöldökét.

- Miről is beszélgetünk most? – nézett rám érdeklődve, majd bezárta maga után az ajtót, és a kezemet megragadva leült az ágyra, engem is maga után húzva.

- Engem csak az érdekel, hogy miért voltál benne abban az ostoba pénteki gyáros játékban?! – néztem ismét rá, most már sokkal idegesebben, de ehhez az érzéshez társult még a csalódottság is.

- Nem tudtam. Amikor feljöttem Pestre még tényleg nem tudtam, utána avattak be a többiek és... – itt tartott egy rövid kis szünetet, de én nem hagytam neki időt a folytatásra:

- Mi van?! Ja, hogy csak ennyi?! Bocs, tényleg sokkal jobb, hogy csak az után lettél bevonva, hogy feljöttél Pestre! De tudod mit?! Nekem ez így nem megy! Gondolkodnom kell... mindenen – hajtottam le a fejem a mondatom végére, majd felálltam az ágyról, és menni készültem. – Most megyek – de ekkor Kristóf ismét megragadta a kezem és annyira erősen húzott vissza, hogy háttal érkeztem meg az ágyra. Fel akartam kelni, de Kristóf még mindig a csuklómat fogva ült a csípőmre, lovaglóülésben, és folyamatosan az arcomat bámulta. – Kristóf, eressz el! Hallod?! Neked semmit nem jelent az "időt kérek" fogalma?! – próbáltam lerúgni magamról, tök eredménytelenül. Ő csak egyre közelebb hajolt, majd amikor már szinte a homlokunk összeért, hirtelen befogta a számat a kezével. Még mindig tök nyugodtan üldögélt rajtam, a következő percben pedig szétterült rajtam, de pár másodperc múlva legurult mellém az ágyra. Ebből a tettéből kiindulva én fel is akartam állni, viszont Kristóf a derekamnál összekulcsolta a kezét, majd már a maximumnál is közelebb húzott magához. Az arcát a nyakhajlatomba mélyesztette, majd szó nélkül elkezdte puszilgatni a nyakam, és egy idő után haladt lefelé, a vállam felé. Pár perc múlva visszatért a nyakamhoz, megharapott, majd ráérősen szívni kezdett. – Mégis mit csinálsz?! – próbáltam ismét kiszabadulni a szorításából, de ismételten nem hagyta, sőt, most már a vállamat kezdte el kiszívni.

- Lenyugtatlak – válaszolta meg, a kábé tíz perccel ezelőtt feltett kérdésemet.

- Ezt nem kellett volna... – sóhajtottam. – Főleg, hogy az előzőek is alig tűntek el.

- Tudom – vágta rá kapásból, az arcát ismét a nyakamba temetve.

- Nekem ez nem megy! – vágódtam ki hirtelen mellőle, és ettől a nem várt tettemtől annyira meglepődött, hogy el is engedett. – Én csak... Időt kérek. Sajnálom! – fordultam ki a szobából, majd becsaptam magam mögött az ajtót, és Roland mellett elszáguldva kivágtattam az utcára.