42. rész – A tárgyalás

    Hát, elérkezett a csütörtök is. Ezzel a legnagyobb probléma csak az, hogy fogalmam sincs, hogy, hogy akarnak a többiek mindannyiunkat összeterelni, tekintve, hogy Krisz egyértelműen nem fog bejönni egész héten suliba. Mindegy, ők alkották, ők is oldják meg, gondolom, vagyis remélem van is rá tervük.

- Ma igazán jó napunk lesz – csicseregte vidáman Zoé, miközben a szekrényében pakolászott. Mellesleg, az övé az enyém mellett van.

- Igen, és mire föl is? – csuktam be a szekrényemet, és érdeklődve figyeltem a lányt.

- Hát, csak így érzem. Női megérzés – vágta rá kapásból. De nem megy neked a hazugság téma.

- Hát, remélem nem színésznek készülsz – indultam meg a terembe.

- Nem, miért? – pislogott nagyokat Zoé.

- Á, semmi, semmi – legyintettem, majd levágtam magam a helyemre. Nyelvtan. Miért ezzel kell kezdeni? Egyáltalán, miért ez a tanárunk?

- Na, mondjad már – fordult hátra, könyörgő tekintettel, mire a két mellettünk ülő srác is érdeklődve kezdett el figyelni minket.

- Egyszerűen csak meguntam a „De jó napunk lesz ma, hihi!” témát, ezért csak felhoztam egy újat. És azért mert alapba sem megy jól a színészkedés – kutattam a táskámba, mert persze, nekem mostanában szokásom elhagyni a telómat. Tegnap is, egyszer Krisz nyúlta le, utána amikor hazamentünk a kocsiba hagytam. Este is elhagytam valahol a konyhában, Milán találta meg nekem és most is sikerült eltüntetnem. Engem ez a telefon nagyon nem szeret, vagy nem tudom.

- Miért, mikor színészkedtem? – pislogott még mindig Zoé.

- Mi? – kaptam fel a fejem. Jó, a telóm keresése közben elfelejtettem, hogy miről beszéltünk. Megesik az ilyen. – Miért, te minek nevezed azt a hétfői üres lapos szitut?

- Jó, na, a nagyok is szoktak néha bakizni – duzzogott be tettetetten.

- Hát, hogyne – néztem be a padomba.

- Te mit keresel ennyire? – kérdezett végül Csongor.

- A telómat, mivel mostanában rohadtul szeretem elhagyni – válaszoltam meg a srác kérdését, és szándékomban állt, hogy kimegyek megnézi a szekrényemben, viszont amikor felálltam bejött az idegbajos, tehát inkább gyorsan elbújtam, mielőtt még feltalál függesztetni azért, mert levegőt merek venni.

- Üljetek le, és akkor kezdjük is. A múlt órán ugyebár.... – kezdett el firkálni a táblára a tanár.

Mellesleg, tök boldog vagyok most. Elértem, hogy Dominik nem hajlandó hozzám szólni, ez micsoda öröm már. Végre leszállt rólam ez a túlméretezett stréber jelölt. Főleg, hogy Kristóf mondta, hogy beszélt vele tegnap. Hááát.... Nem tudom, hogy mennyire érte meg, vagy ilyesmi, de neki lehetséges, hogy ez megnyugtatásként szolgált. Viszont, kíváncsi vagyok, hogy mit mondhatott neki. De amikor rákérdeztem letudta annyival, hogy: „Az lényegtelen, elég ha mi ketten tudjuk”. Hát, oké, nekem mindegy. Egy gonddal kevesebb, legalább. Erről jut eszembe, mármint a gondokról, hogy a szüleim nagyon rá vannak állva arra a témára, hogy beszélgessünk, mint egy család. Már nem azért mondom, de mi valaha is voltunk egy család? Mert én rohadtul nem így éreztem, de még ha ezen a tényen nem is akadok fenn, akkor sem értem, hogy valójában mit kellene megbeszélnünk. Szerintem mi már mindent megbeszéltünk, amit csak erőszakosan ki tudtunk magunkból nyomorítani, egy megjátszott mosoly kíséretében. Most miről beszélgessünk még? Már annyira újat nem tudnak mondani, ha meg mégis valami új téma vetődne fel, szerintem mindenki jobban jár, ha megelőzzük azt, hogy még jobban csalódjunk a másikban.

- Seredech, maga figyel rám?! – dobott felém most egy könyvet a tanár.

- Maga semmiből sem tanul? A könyv jobban üt ám, mint a kréta – vetettem oda ásítva, majd leraktam az asztalra a könyvet. Most komolyan, ez ennyire barom, hogy lehet? Most esélyes, hogy ha egy krétát képes vagyok elkapni, akkor egy könyvvel már meggyűlik a bajom, nem?

- Ismételje el, amit utoljára mondta! – szólt rám, szigort erőltetve a hangjára.

- Diktafonnak nézek kit, vagy Ararának?! Vegye fel, ha ennyire szenilis, nem vagyok a személyi hangfala – nyújtózkodtam, Ricsi pedig lefejelte mögöttem a padot, annyira nevetett, de miért? Nem mondtam semmit, csak idegesít, hogy még gondolkodni sem hagyja az embert. Egyszer az a baja, hogy beszélek, máskor az, hogy csendbe vagyok. Most akkor eldönthetné végre.

- Khm, csak figyeljen ide – fordult vissza a tábla felé.

- Nem akarom megzavarni a professzionális gondolkodását, de nem ebből darált az imént?! – emeltem fel unottan az imént hozzám került könyvet. – Mellesleg, megtanulhatna egy kicsit célozni, vagy nem lát? Nem Dominik helyén ülök, ha a szemével van probléma, javaslom a szemészt.

- Khm-khm – köszörülte tovább a torkát, én meg nem értem a többieket, ebben most mi olyan vicces?! Dominik is eltakarja az arcát, de közben röhög itt mellettem. Nem értem, de tényleg. – Csak adja vissza.

- Ezer örömmel – dobtam neki vissza a könyvet, és most komolyan. Hogy lehet valaki ennyire béna?! Tényleg nincs minden rendben neki odafenn, egy ekkora könyvet elkapni tényleg lehetetlen anélkül, hogy először ne a homlokom fogja fel az érkezését.

- Te, Ser – veregette folyamatosan a vállam Ricsi. – Neked elmentek otthonról?

- Veletek nőttem fel, mit vársz, csodát?! – kérdeztem vissza nevetve, a srác pedig csak helyeslően bólogatni kezdett. 

- Mellesleg, arra már gondoltatok Kristóffal, hogy mi, hogy fogunk eljutni az uszodába, ha ti ketten hamarabb elmentek, és nálatok lesz a kocsi? Az egyetlen, hozzáteszem. Nekünk pedig marad két jogsival rendelkező egyed, amiből egynek bevonták azt, a másikat meg inkább hagyjuk.

- Na, azért Krisz is tud vezetni – védtem meg a tesómat. Azért nem annyira szörnyű csak...

- Csak egyenes szakaszon a hányinger kap el, de igen, tud vezetni – jegyezte meg Ricsi bólogatva.

- Jó, mindegy. A lényeg, hogy kéne még egy autó, nem? – tértem vissza az eredeti kérdésre. Mellesleg, nekem ez ki is ment a fejemből. – Ki lehet jönni? Mert akkor elmegyek értetek.

- Kristóf felhívta őket telefonon és azt mondták, hogy nem, csak úgy, ha az uszoda területére megy ki, pölö cigizni, vagy a kocsihoz – húzta a száját Ricsi.

- Kinek van autója? Kristófék azzal jönnek, nem? – jutott hirtelen eszembe.

- Ja, de... Várj, többel jönnek, és az egyik az övé – jutott eszébe ez az apró tény.

- Ti hányan jöttök? Várj, te, Szili, Krisz, Milán, Drina... Öt, akkor befértek – számolgattam.

- Igen, de jön Flóra is. Szili csaja, meg úgy alapba... – nevetett fel kínosan Ricsi.

- Ja, nekem mindegy – vontam meg a vállam. – De mindenképp mi megyünk Milánéval. Kikötötte, hogy Krisznek akkor sem adja oda, ha ott ül mellette. Ebből nem engedett. Tehát, valakit nekünk kell elvinni. Várj – fordultam elő. – Tanár úr!

- Mi a probléma? – fordult felém sóhajtva a tanár.

- Mondanom kell valamit Flórának és Szilinek, ami nem tűr halasztást! Nem cserélhetnék helyett valamelyik sráccal addig? – néztem rá könyörgően.

- És mi nem várhat a szünetig? – tette csípőre a kezét.

- Hát, Szili kutyájával kapcsoltban... – néztem szomorúan, a srácok meg döbbenten kapták felém a fejüket, mire Flóra végre kapcsolt:

- Ja, igen, igaz is! – csapta fejbe magát. – El is felejtettem, hogy szegénykém most nagyon beteg.

- Haj, jól van... – sóhajtotta a tanár, majd intett a Flóra előtt ülő srácnak. – Leó, ha megkérhetlek...

- Persze – állt fel rögtön a srác. Gyors személyleírás: zöld szeme van, és vörösesbarnás haja. Nem rossz csávó. Oké, ha ez megvan, akkor én meg levágom magam a másik srác mellé.

- Na – fordultam hátra Sziliékhez.

- Mi van a kutyámmal? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve.

- Nem ez a lényeg, barom! – vertem fejbe. – A szombati uszoda. Eddig megvan?

- Nekem meg – bólintott Flóra.

- Várj. Az melyik szombat? A mostani, vagy az ezt követő? – értetlenkedett tovább a srác.

- A kövi – segítette ki Flóra mosolyogva.

- Ja! Mi van vele? – remek, akkor végre a tárgyra térhetünk.

- Konkrétan csak annyi, hogy egy valakit nekünk kell elvinnünk Kristóffal, mivel Milán kikötötte, hogy Krisznek nem adja oda az autóját – vázoltam a helyzetet röviden.

- Jó, ez érthető – bólogatott Szili. – Akkor, hogy legyen? Meg, egyáltalán mi hogy jutunk oda?

- Hát, Kristófék több autóval jönnek, közte a sajátjával, tehát ti azzal. De mivel, egy valakit úgy is el kell vinnünk, ennyi erővel mehetnénk mind Milánéval. Abba mind beférünk – gondolkodtam a lehetséges megoldáson.

- Ja, de akkor ezzel megint elcsesszük, hogy kettesben legyetek – szólt közbe rögtön egy ellenérvvel Szili.

- Hát, ha az úgy jó – szólalt meg Flóra is. –, nekem a mamám az uszoda környékén lakik. Pár utcával arrébb. És már mondogatta, hogy látogassam meg őket. Esetleg, ti elvihetnétek, amikor mentek, én meg majd elsétálok két óra múlva az uszodáig. Gyalog is maximum negyed óra, tehát nem sok.

- De most ez is milyen. Bemész hozzájuk két órára? – vontam fel a szemöldököm.

- Hidd el, náluk még két perc is sok – nevetett fel kínosan Flóra.

- Jól van, nekem így is jó – néztem Szilire. – Szili, te Krisszékkel mész, vagy Flórával?

- Hát, én nem nagyon akarok zavarni, viszont ahhoz sincs kedvem, hogy még negyed órára is egyedül mászkáljon Pesten. Főleg szombaton – húzta a száját a srác.

- Eljöhetsz velem, a nagyiékat nem zavarná. Sőt, akkor nekem sem kellene egyedül ott szenvednem – mosolygott kedvesen Flóra, Szili meg csak adott egy puszit a lány arcára. Azért, tényleg cukik együtt.

- Jól van, de ha nagyon szar idő lesz, Krisz úgy is elmegy értetek, csak előbb kidobja a többieket az uszodánál – nyugtattam meg őket, hogy azért nem kell majd mondjuk szakadó hóban sétálniuk. – Mellesleg, sokkal jobb lenne, ha kimehetnék...

- Ja, de mindegy. Az oda út a neccesebb, visszafelé már könnyebb – nyújtózkodott Szili.

- Meddig is maradunk? – kérdezett Flóra is.

- Ja, tényleg – jutott eszembe, hogy ezt még nem nagyon tisztáztuk. – Nos, mi megyünk Kristóffal nyolcra, ti tízre. Eredetileg egyig maradtunk volna, de tegnap Kristóf felhívta őket, emiatt a kimenéses dolog miatt, és végül elintézte, hogy este hatig. Ha akarunk, hamarabb is leléphetünk, de Szilit ismerve, még este hatkor sem lehet majd elrángatni onnan.

- Az tuti, végre egy kis bulis vizes dolog – nevette el magát a srác.

- Amúgy, én úgy hallottam, hogy két részre is lehet menni, szóval, ha ti is akartok kettesben lenni, akkor az simán megoldható – jutott hirtelen eszembe.

- De nem csak egy terem van? – lepődött meg Flóra.

- Eredetileg három, viszont a hatig való bérlést csak úgy engedték, hogyha kibéreljük a másikat is. Egyébként, egybe nyílik a kettő, de külön is választható, ha kell. Szóval, szerintem nincs akadálya, meg így is, úgy is mi viszünk, de nekem mindegy. A ti döntésetek.

- Hát, én inkább mennék usziba, mint a nagyiékhoz – gondolkodott Flóra., és ekkor csöngettek ki, hála az égnek. Ez csak azért jó, mert a tanár is kivonult.

- Mindegy, szombatig még van idő – álltam fel, hogy visszaengedjem Leót a helyére. – Bocsi a hirtelen jött váltásért.

- Á, hagyjad csak, úgy is untam már ezt az órát – nevetett fel a srác. Ennek mondjuk örülök, vagyis, hogy nem csak én nem bírom elviselni ezt az órát. – Egyébként Horváth Leó – nyújtotta a kezét.

- Öö, gáz lenne, ha én nem mutatkoznék be? – néztem rá kínosan. – Mindegy, Seredech.

- Nem, assszem ez várható volt – nevette el magát ő is. Megismerkedési tehetség forever.

- Ja, bocs, téged elfelejtettelek – néztem le a még mindig ülő srácra, aki egy ideig a padtársamnak számított.

- Hallottam, szép neve van a kutyának – mosolyodott el a srác, akinek szőke haja és kék szeme volt. – Gerencsér Botond, de csak Boti.

- Ne pasizz már annyit, unatkozok! – kezdett el nyávogni mellettünk Milán.

- Hát ez hülye... – sóhajtottam. – Bocs, a nagyokos uncsim féltékeny – nevettem, majd mivel a padon feküdt, fogtam magam és összeborzoltam a haját.

- Hé, te! – kapta fel a fejét, majd ki is ugrott a padból.

- Milán, nyugi! – kezdtem el nevetve hátrálni, de mivel a srác nem akart megállni, ezért elkezdtem előle menekülni, míg ő eszelős tekintettel követett mindenhova. Végül csapdába szorított, mivel én megálltam a padjánál és rátettem arra mind két kezemet, Milán pedig ugyan így tett, csak Léna padjánál. Ha balra akartam menni, ő követte a mozdulatomat, és ugyan ez volt a helyzet a másik irány esetében is.

- Na, mi van?! Így néz ki a csapdába eset vad – nevetett a srác.

- Ch, én vagyok a legkisebb, engem nem bánthatsz – vetettem be az aranyos kishúg szerepet, tök feleslegesen, amúgy, mivel:

- Juj, tényleg, most ezt majdnem el is felejtettem – játszotta el a feledékenyt Milán. – Asszed ezt beveszem, pici kis húgicám. Ismerem már minden kis trükködet, innen viszont nem menekülsz! – nézett rám sátáni vigyorral.

- Hallod, a közelembe ne merj jönni! Milán, ne! – szóltam rá, de nem különösebben hatotta meg. Mindig is ő volt a gyorsabb, így nem volt meglepő, hogy simán elkapott.

- Na és most?! – nézett le rám, amikor végleg sikerült lefognia. Én csak felvettem az aranyos kiskutyaszemeket, ő viszont először csak felvont szemöldökkel nézett, majd pár perc után elengedett.

- Hah, ennyi! – nyújtózkodtam.

- Milán, Ser, nem vagytok már óvodások, vagy ha annak érzitek magatokat, akkor megmutathatom a játszóteret – szólt közbe Drina tök unott hangon. Hm, vele meg most mi van?

- Áá, nekem csak edzőterem kell – vetettem oda.

- Na, oda nem mehetsz – szólt közbe Milán, én meg csak elvonulva mellette kiindultam a teremből.

- Tudom, tudom – intettem, már az ajtóban.

- Várj! – szólt utánam Leó. – Merre mész?

- Kíváncsi vagyok a tesiteremre. Illetve, hallottam, hogy jó sportolók vannak itt, tehát csak ezért – válaszoltam meg a srác kérdését.

- Gyere, megmutatom – indult meg Leó, én meg csak pislogtam, majd mosolyogva indultam utána. – Hallod, ha nem sértelek meg a kérdéssel, te miért nem tesizel?

- Hát... volt egy balesetem, ami miatt a jobb lábam szinte használhatatlan. Úgy értem, járásra oké, de komolyabb megterhelésre már nem elég – bámultam a földet. 

- De te sportoló voltál, nem? – nézett rám Leó. – Vagyis, hallottam már a nevedről. Veled kellett volna versenyeznem pár éve, azonban az utolsó pillanatban visszavontad a nevezést, és azóta meg eltűntél, mármint a sport életből.

- Igen, tudom – bólintottam. – Országos verseny, nem? – nevettem el magam kínosan, majd elkomolyodtam. – Pech, mert rengeteg meló oda kijutni, de a végén jön egy baleset, te pedig a kezdés napján visszavonulsz.

- Mi történt? Vagyis, nem kell rá válaszolnod, csak nekem fura, mert... Láttalak már versenyezni, emlékszem, tök meg voltam ijedve, hogy az országoson egy csapatba osztottak be minket – nevetett fel a srác.

- Miért? – néztem rá értetlenül.

- Mert, én az országosra mentem egy egyszerű futással. Ezzel ellentétben ott voltál te, aki tornász, de közben benevezték futni, meg ugrani, és... Tök para volt, hogy veled ellentétben én odamentem egy semmivel szinte – nevetett tovább kínosan.

- Hát te hülye vagy – nevettem el magam én is. – Engem tornászként neveztek be, én futásban mindig csak második voltam, helyettesként kellett volna beugranom oda.

- Gerenda, nem? – nézett rám mosolyogva, majd kinyitott egy ajtót, ami egy sötétített folyosóra vezetett. Egyébként, Leó úriembernek bizonyult, mivel előreengedett.

- Mindenfajta. Legfőképpen gerenda és talaj, de... már úgyis lényegtelen – nyújtózkodtam, majd eszembe jutott, hogy nem válaszoltam meg a kérdését. – A lábam meg. Rejtélyes módon elpárologtak belőle a porcaim nagy része, amikor szilánkosra törtem. Nem forrtak össze, össze vannak szegecselve, az orvos pedig eltiltott ezektől – húztam végig a kezem a gerendán, amikor már bent voltunk egy hatalmas csarnokszerűségben, ahol mindenfajta sporthoz szükséges eszköz megtalálható volt.

- De ez téged nem zavar? – kérdezett, egy kis hatásszünet után Leó.

- De, de mit csináljak? – nevettem el magam, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felültem a gerendára. – Ha lehetsz jó, mindig benne van a pakliban, hogy bukni is fogsz. Plusz, amikor megpróbáltam csak ráállni a gerendára, annak ellenére, hogy az orvos mit mondott... Hát, rohadtul fájt – mosolyodtam el, de magam sem tudom miért. – Pedig nem csináltam mást, csak ennyit – álltam fel végül. Tök meglepődtem, amikor rájöttem, hogy nem is inog annyira az egyensúlyom, azt hittem ennyi év után azért bénább leszek.

- Miért, most megcsináltad – mosolygott kedvesen.

- Tök mindegy, éveket hagytam ki. Plusz, a többiek már nem is engednének vissza – ugrottam le a szőnyegre, ami kissé nagyon rosszul esett, viszont Leónak ezt egyáltalán nem mutattam.

- Pedig, megpróbálhatnád. Titokban akár. Eljönnél egy edzésre. Csak egyre, az edző amúgy is emlegetett téged. Meg, egy tornász örökké tornász marad. Nekünk, sportolóknak, ez az otthonunk – mutatott körbe a terembe, ezzel az állásponttal viszont nagyon is egyetértek. – Biztos neked is volt olyan, hogy eljöttél este edzeni. Vagy, haza sem mentél. Te, aki ott volt az elsők között négy országoson és az ötödiknél vonultál vissza. Nem hiszem el, hogy ez mind, nem hiányzik. Plusz, mondok egy érdekességet – jött közelebb hozzám. – Benji is tornász, bár ő csak talajon tolja.

- Hű, de vágod a szakszavakat – nevettem el magam.

- Nem is ez a lényeg, hanem, hogy mindenkinek van mentora. Neked ki volt? – tért a lényegre Leó.

- Nekem? – mosolyodtam el szomorúan, mire a sráctól csak egy bólintást kaptam. – Nekem Milán húga. Kicsik voltunk, és megbeszéltük, hogy együtt jutunk ki az olimpiára. Szép kis álom volt. Mellesleg, ő lovagolt. Nagyon tehetséges volt...

- Volt? Ő is abbahagyta? – lepődött meg Leó. 

- Mondhatni – húztam el a számat.

- De, miért nincs itt, ha a húga? Gondolom, akkor együtt is laknak, nem? Vagyis... – értetlenkedett a srác. – Basszus, bocsi, nem így értettem.

- Semmi baj – nevettem el magam kínosan.