52. rész – Raszta

    Az esti dolog után már egyáltalán nem tudtam visszaaludni. Lezárás. Ezt tényleg nem hiszem el. Én is csináltam dolgokat, nem tagadom, de ez már rohadtul nem játék. Felfüggesztettek, megbuktam a vizsgán, holott, ha kiderül, hogy megbuktam, annak Ervin nagyon is nem fog örülni. De ha ezt még nem vesszük számításba, mégis mit csináltak volna, ha tényleg megölöm azt a csajt?! Akkor mi lett volna?! Majd neki is odamondják, hogy: „Bocs, nem gondoltuk, hogy kinyír majd, de azért ügyesen játszottál”?! Valamennyire értem az okot, mert igen... Totálra hullámzó kedvem volt mostanában és igen, ott hagytam anyát, amikor felhozta ezt a témát. Már én is le akartam zárni, de azt már nem tudom felfogni, hogy ilyen módszerre vettek rá. Tudom, hogy apa képes lenne ilyenekre. És... én.... És ennek mind Dominik az ötletadója?! És ebbe mindenki belement...

- Szia. Na, izgulsz? – vettem fel a telefont, egy áll kedvességes hangszerű valamit erőltetve magamra.

- Eléggé. És tök szar, hogy az edzőm nincs itt a versenyen – Benji hangján tényleg lehetett hallani az izgulást és az aggodalmat. – Nem tudnál mégis eljönni? A sulink által szponzorált csarnokban lesz a verseny. Onnan csak nem tiltottak még ki – nevetett fel a srác. – Kérlek, gyere el. Kell az edző támogatása.

- Nem vagyok az edződ, Benji, csak egyszer segítettem. Most pedig meg van az egyensúlyod is, figyelj a levegőre és az időzítésre és nem lesz gáz – próbáltam ennyivel lerendezni a dolgokat, de nem ért semmit sem.

- De egyszeri alkalomra akkor is az voltál – próbálkozott tovább.

- Bocsi, ez most nem fog menni. Sok sikert – nyomtam ki a hívást. – Oké... – sóhajtottam egy nagyot, majd levettem a polcról Luna keféjét. – Luna, fésülködjünk meg – ültem le törökülésben mögé, mivel ő az erkélyajtó üvege előtt feküdt és nézett kifelé, és amikor elkezdtem fésülni, hát... Nem nagyon örült neki. Oké, hogy írta a könyv, hogy minél hamarabb hozzá kell szoktatni a perzsa kölyköket a fésüléshez, de azt hittem, könnyebb lesz. Hiszen, nem kéne a vérében lennie a lustaságnak és a kényeztetés utáni vágynak?! – Azért nem annyira vészes, hogy karmolj miatta – fordítottam át a hátára ismét, de nagyon nem akart így maradni, sőt eléggé erősen karmolászni kezdte a kezemet. – Tök ugyan olyan vagy, mint én. Ha nekem sem tetszik valami, akkor ugyan ezt csinálom. Mármint kiakadok, és nem karmolok, meg harapok – Luna erre a kijelentésemre csak felemelte a bal mellső mancsát és elkezdett hadonászni vele. A mutatóujjammal hozzáértem a talppárnáihoz, ő pedig tök aranyos volt, ahogy megfogta az ujjamat. – Hát, legalább van egy jó ebben az egészben – mosolyodtam el, Luna pedig tök vidáman elkezdte nyaldosni az ujjamat, és még dorombolt is hozzá. – De ettől még megfésüljük a hasadat is – erre a kijelentésemre szinte Luna pofijára fagyott a „mosoly” és kissé felfújta az amúgy is hosszú bundáját, majd mérges tekintettel kezdett rám nézni és amikor elkezdtem volna fésülni mind a négy mancsával elkezdett hadonászni. – De Luna, ha nem fésülködsz meg, akkor nem leszel cuki, meg szép, és a lányoknál ez alap szabály – álltam le érveket gyűjteni egy macskának, de tök mindegy volt, mivel ásította egyet, majd kidugott nyelvvel nézett rám. – Oké, Krisz hol a fenébe talált téged?! Tényleg ugyan olyan a jellemed, mint nekem – kezdtem is simogatni a hasát, aminek eléggé örült, főleg, hogy kiderült csikis. – Aha, szóval csikis vagy – nevettem el magam. – Na jó, ha a fésülésnél ezt csinálod, mi lesz, ha eljön a fürdetés ideje? – erre a kérdésemre már teljesen felfújta a szőrét. – Vicceltem, ne parázz. Az még odébb van – próbálkoztam meg megint a fésüléssel és ismét sikertelenül. – Na jó, ha engeded, hogy megfésüljem a hasad, veszek neked egy ilyet a teraszajtóhoz – mutattam felé a könyvet, ő meg jobbra-balra kezdte el forgatni a fejét, majd egy kis idő múlva a mancsait szó szerint feldobta a magasba, így szabad utat engedve a hasához. – Nem hiszem el, de érdek macska vagy te. És rohadtul zsarolható, kis alkumester – ráztam meg a fejem nevetve, majd végre kifésültem mindenhol a bundáját.

- Miaú! – indult meg az ajtóm felé Luna.

- Tudom, menjek neked venni ilyen mászókát, vagy mi ez... Drága vagy te nekem, na majd jövök – akartam becsukni a szobám ajtaját, azonban Luna mindenáron kitolakodott rajta.

- Ser, beszélnünk kell! – lépett elém Milán, már a földszinten. – A...

- El kell mennem, csak annyit kérek, hogy figyelj Lunára, létszíves – szóltam közbe egyből. – Még nem ismeri a házat, szóval, ha lehet, ne csinálj vele is összeesküvés elméletet – simogattam meg Lunát, majd Milán kezébe adtam, és gyorsan kiléptem az ajtón, még mielőtt a srác bármit is reagálhatott volna. Nem hiszem, hogy mostanában a szemükbe tudnék nézni bármelyiknek is. Valahogy, undorodom most az összestől...

***

    Elmentem megvenni Luna mászóizéjét, ami mondjuk meglepett, olcsóbb volt, mint gondoltam, viszont... Most miért is itt vagyok?! Benji boldogult volna nélkülem is, istenem. 

- Hé! Egy kis energia – álltam meg az öltözők ajtajánál, az ajtófélfát támasztva, miközben Benjinek dobtam egy sportszeletet.

- Te itt vagy? – lepődött meg a látványomtól.

- Csak szeretném végigcsinálni, semmi más – vontam meg a vállam, leülve az egyik padra, Benji pedig velem szemben ült és a csokit szorongatta a kezében. – Edd meg. Jót tesz, az én edzőm is mindig ezt adta versenyek előtt.

- Ismerős, mi is folyton kapunk valamit az edzőtől. Csak ma nincs itt – motyogta folyamatosan a földet bámulva.

- Nehogy most kezdj el nekem emózni! Ébresztő, arany kell, nem?! Ne sírj az edződ miatt, főleg, hogy itt ül előtted, szóval te még szerencsés is vagy! – vertem fejbe, mire csodálkozó szemekkel pillantott rám. – Mi van, tapsra vársz? A zsűri nem fog a semmiért pontot adni, tehát tedd oda magad és bizonyítsd be, hogy nem feleslegesen áldoztam rád az időmet!

- Köszi. Tényleg, ez most kellett – mosolyodott el Benji, majd a csokiját magába tömve indult ki az öltözőből. – Na, akkor – nézett rám, amikor mellé értem. – Levegő és stabilitás. Meglesz ez!

- Én itt megállnék, ha nem baj – torpantam meg hirtelen.

- Baj van? – nézett rám értetlenül a srác.

- Nincs, csak... Kicsit szar érzés látni, hogy nekik megy, nekem meg nem... – sütöttem le a szemem. – De nyugi, téged megnézlek – Benji csak bólintott egyet, majd elfutott a többiekhez. A verseny már elkezdődött, és a tábla szerint a következő Benji lesz. Még jó, hogy innen mindent lehet látni.

- Hé, Kölyök! – hallottam meg egy ismerős hangot a jobb oldalamról. – Ez az edzők helye, ha nem tudnád. Mégis mit keresel itt?

- Hé, Raszta! – néztem a 38 éves, 185 centis, kopasz, zöldesbarna szemű, kigyúrt pasasra. – Edző lettem egy alaklomra, és ha nem tudnád, nekem mindig van egy hely itt – ekkor bemondták Benji nevét, mi meg egyszerre fordítottuk a fejünket a pálya felé. A srác bebaktatott a szőnyeg közepére, a halk alap zene váltott, ő pedig egy nagy levegővétel után elkezdte a gyakorlatot.

- Á, szóval Simon Benjamin – bólogatott Raszta. – Ügyes vagy, Kölyök.

- Nem én. Ő. Rengeteget gyakorolt. Ha nem rontja el a végét, akkor megvan a 9,7-ös pontszám. Ezek a zsűrik ma nagyon nincsenek adakozó kedvükben – böktem feléjük a fejemmel, majd Rasztával együtt kezdtük el árgus tekintettel nézni Benji gyakorlata végét.

- Kicsúszott – szívta a fogát Raszta.

- Még nem – szóltam közbe rögtön. – Megcsinálta! 9,9 – lelkesedtem fel, amikor megláttam az eredményjelzőn a pontszámot. A következő percben Benji ugrált oda hozzánk, hatalmas vigyorral a képén.

- Edző? Mit keres itt? – lepődött meg rögtön a srác, és ezen a kijelentésen én is megakadtam.

- Hát, jöttem megnézni, hogy mit alakítottál. De egész szép pontszámot, ügyes vagy – bólogatott karba tett kézzel Raszta.

- Te, Raszta! Nem szeretnél valamit elmondani?! – kérdeztem, én is karba tett kézzel, és türelmetlen pillantásokkal bombáztam.

- Öö, ja de. Szóval, áthelyeztek egy pár éve a Mendokba és... Hát nem szuper? – a mondandója közben végig nevetett és a tarkóját vakarta, én viszont továbbra is csak türelmetlenül néztem rá. – Ha tudnád, hogy mennyire hiányoztál, Kölyök.

- Ti ismeritek egymást? – fogta fel a lényeget Benji, mire Raszta átkarolta a vállamat, és hatalmas vigyor kíséretében kezdett el büszkélkedni:

- Én voltam az edzője, amikor még versenyzett. Elmondhatom, hogy nagyon tehetséges egy Kölyök, szóval nagyon rá kell venni, hogy visszajöjjön.

- De nem fogok! – vadásztam le magamról Rasztát. – Te, Benji! Nem téged hívnak?

- Ja, de! – fogta fel ismét a lényeget, miszerint a csapattársai már őt hívják egy ideje. Gyorsan felkaptam a szatyrot a földről és elindultam a kijárat felé.

- Hé, hova sietsz?! – ért mellém Raszta. – Nem várod meg az eredményhirdetést?

- Ezzel a pontszámmal aligha lehetne legyőzni, ahhoz tényleg maximális pontszám kell, amit ezeknél még könyörögve sem kapsz meg – vonultam végig az öltözők folyosóján.

- De megint csak úgy lelépsz... – szontyolodott el Raszta, én meg csak sóhajtottam egyet. – Figyelj, lenne egy ajánlatom. Cigizünk egyet? – kérdőn felvontam a szemöldököm, majd néztem Rasztát, ahogy kinyitja az ajtót, mely a szabadba vezet, konkrétan a parkolókba. Nem jót sejtve ugyan, de kivonultam utána, majd mindketten rágyújtottunk. – Szeretnék egy ajánlattal előállni – kezdett bele, én pedig még mindig érdeklődve bólintottam. – Segíts nekem edzeni őket.

- Kizárt! – vágtam rá kapásból.

- Részmunkaidős meló lenne, fizut is kapnál, sőt – itt vett egy gyors levegőt –, esélyed lehetne ott maradni, ahol mindig is szerettél volna. És ha nem akarod megpróbálni az nem baj, de a segítséged jól jönne.

- Én nem vagyok edző, kérj fel mást – feleltem, gondolkodás nélkül.

- Ahhoz képest Benji elért 9,9-et – állt le velem vitázni Raszta. – Segítenél edzeni őket, de nem csak Benjit, hanem a többieket is. Az a baj, hogy az atlétikai szarságok is mostanában vannak, és hat helyre nem tudok szakadni. Te pedig nem lennél rossz erre a pályára. Főleg a depis kis egereknek kellenél. Jól helyreraknád őket, és akkor no para.

- Hallottad, amit Benjinek mondtam az öltözőbe, igaz? – kérdeztem, egy nagyot sóhajtva. – Bocsi, de a tesómék... – de várjunk csak. Mindig csak velük érvelek. Ők nem örülnének neki. És?! A tegnapi után nem érdekel! – Tudod mit?! Benne vagyok!

- He?! – tette fel a roppant egyszerű kérdést Raszta. – De, ne már! Egész éjszaka azon agyaltam, hogy összegyűjtsek legalább harminc érvet, erre az elején igent mondasz?!

- Először is, bocs, de nem esküvőn vagyunk. Másodszor, örülnöd kellene, hogy ilyen könnyen belementem – néztem rá, unott tekintettel. – Figyelj, nem vinnél haza?

- De, persze!

***

    Raszta öt perc alatt hazadobott. Ez azért is volt jó, mert valamiért ma egész nap jobban fájt a lábam, mint alapba kellene. Plusz, megbeszéltük, hogy holnap reggel nyolcra bemegyek a suliba, és a legnagyobb meglepetésemre ebbe belement az igazgató is. Sőt, naponta kapom tőle kápéba a pénzt, és mivel nyolcra megyek, így négy nap teljes munkaidős fizu. Azért, fura lesz ezt csinálni. Mert addig oké, hogy még úgy el is vagyok ezzel, de nem vagyok hivatalos edző. Mindegy, ők tudják, nekem lesz pénzem, meg ezzel Rasztának is segítek. Ő is segített már eddig eleget, így most én jövök. Plusz, így nem adom fel. És talán ez lesz az az „otthon” is. Na meg, a pénz is jól jön, mivel Luna azért nem egy-két forintba kerül.

- Luna! Na, mit hoztam? – kérdeztem, amikor a cicám egyből letámadott, pedig még csak a cipőmet és a kabátomat kezdtem el levenni. Luna egyébként rögtön belemászott a szatyorba, amit magam mellé raktam le a földre. – Te kis kíváncsi – vettem ki nevetve a szatyorból, majd amikor felálltam, csak szó nélkül elhaladtam Milán mellett.

- Mikor tudok veled beszélni?! – jött fel utánam a szobámba, de én továbbra is szó nélkül kezdtem el összerakni Luna mászókáját, amit a teraszajtó jobb oldalára raktam, a sarokba, a fürdőajtó mellé. – Szóval addig oké, hogy nem vagy hajlandó szóba állni velem, de azért ez a te hibád is!

- Az enyém?! – nevettem fel. – Miért is az enyém?! Ja, igen, már tudom! Mivel hullámzó volt a hangulatom, és kellett a lezárás, igazam van??! Lehet, nem tagadom, én is hibás vagyok valahol, hogy ehhez a lépéshez folyamodtatok, de az, hogy ebben mind, egytől egyig benne voltatok és eljátszottátok a dolgokat... Láttátok mennyire kész voltam, mert képzeld el, bevettem! Voltam olyan hülye, hogy elhittem nektek ezeket a szarságokat! De a saját bátyámmal fenyegetettek! Terrorban tartottatok, fel tudod ezt fogni?! Fel tudja bármelyikőtök is fogni, hogy mit éreztem?! – keltem ki magamból ismét, Milán pedig csak szó nélkül állt a szobám közepén. – Francokat! Nektek csak az volt a lényeg, hogy beszéljek apával! De tessék! Elértétek, lezártam! De ezt sosem bocsátom meg nektek!

- Mi... Khm, szóval, mi nem gondoltunk bele, hogy mi lesz a következmény. Csak tényleg azt akartuk, hogy vége legyen. Öt évig szenvedtél miatta, valahogy véget kellett ennek vetni – darálta Milán.

- Vége van! És most mit vársz?! Boruljak a nyakatokba, tapsoljalak meg titeket, hogy: „Kösz, hogy a bolondját járattátok velem!”?!!? Ezt akarod?! Hogy a hülye kis tervetek zárása ez legyen?! – tettem fel a kérdéseket, teljesen érzéketlen tekintettel nézve Milánra. – Nem gondoltatok... Hát, ehhez csak gratulálni tudok. Se te, se Krisz nem gondoltátok, hogy mi lesz, ha megtudom?! Ha kiderül, hogy tök jó volt rajtam röhögni, hogy mennyire bevettem az átlátszó kis szarságotokat??! – vártam pár percet a válaszra, de nem kaptam meg. – Persze, ezekre meg nem válaszolsz... Hagyj békén, Milán! Te is, és mindenki! Felejtsetek el, mert ez a fajta gondoskodásotok rohadtul nem kell!