48. rész – A szülinap kialakítása

- Ezt nem hiszem el, hogy nem hallja! – dünnyögtem, Milán háza előtt állva, miközben már vagy századjára hívtam, de semmi. Csöngettem, de ez sem hatotta meg. Mellesleg, ő adott kulcsot, nem?! Istenem, ez sem használ, a zárban hagyta a sajátját... Megőrülök, mégis mit csinál ez bent délután egykor?!

- Ser, mit tombolsz itt hajnalok hajnalán?! – nyitotta ki nagy nehezen az ajtót Milán.

- Milyen hajnal?! Tapsra vársz?! Készülj, vásárolni megyünk! – adtam ki az utasításokat, Milán meg kómás pillantásokat küldött felém. – Tudod, hogy milyen nap van? – néztem rá unott tekintettel, mire megrázta a fejét. – Hétfő, és pontosabban február 1-je.

- Szuper, egy újabb ok, hogy tovább aludjak – bólintott, majd már indult is vissza a szobájába.

- Drina ma 18 – jegyzetem meg, csak úgy, mint egy mellékes tényt, Milán erre viszont fogta és magára kapta a nadrágját és a kabátját, majd hozzám vágta a kocsikulcsot, és beviharzott a garázsba. – Ezt gyorsan megbeszéltük – dünnyögtem, a srác után menve.

- Valami terv? – nézett rám Milán, már az autóban ülve.

- Drinának fontos ez a szülinap, ezért emlékezetessé tesszük neki – mosolyodtam el, Milán pedig csak bólintva hozzátette:

- Vagy nem annyira, de a lényeg, hogy az elején még örülni fog.

- Te miről beszélsz? Nem fogunk piálni, meg hasonló dolgok – néztem rá egy pillanatra megrökönyödve, Milán pedig csak unott pillantásokkal jutalmazott meg, ezért végül elnevettem magam. – Oké, ez még viccnek is rossz volt.

- Hát eléggé, főleg, hogy te mondtad – nevetett fel Milán is, majd visszaváltott komoly hangnemre. – Mit veszünk meg először? És mennyi időnk van egyáltalán?

- A csajok lefoglalják kábé hatig Drinát – fordultam be jobbra, az áruház felé.

- És a fiúk? – nézett rám gyanakodva Milán.

- Úgy tesznek, mintha totálra elfelejtették volna. Mondjuk, a lányok is – vázoltam tovább a jelenlegi helyzetet. – Aztán pedig váltják őket a csajok, ők pedig hazajönnek segíteni nekünk. Amúgy, nem viccből mondtam az előbbit. Holnap nekik suli, és fogadok, hogy minket hibáztat majd az igazgató, ha nem mennek be.

- Jó, akkor csak lájtosan? – kérdezett Milán, amikor kiszálltunk az autóból.

- Valami olyasmi, de először kezdjük a könnyebbel – indultam be a boltba sóhajtva, Milán meg hozta a kocsit utánam. – Sütögetni fogunk.

- Én biztos nem! – zárta le a témát egyből.

- De Drina imádja a sütiket, plusz, ha megtudja, hogy te csináltad, akkor annak külön örülni fog, arról már nem is beszélve, hogy ez neked is csak jót jelent – hoztam fel az érveket sorban.

- Én biztos, hogy fogok sütögetni! – vágta rá kapásból az előbbi mondata ellenkezőjét, majd a kocsinak támaszkodva kezdett el fürkészni. – De, mit is sütünk?

- Éppen azt keresem – álltam mellé a telómmal, ahol meg volt nyitva egy csomó torta recept.

- Rizstorta, de most komolyan... – dünnyögte Milán, mondjuk ezzel egyet értek. Nem éppen tortába való alapanyag, de mindegy. – Az a fehér izé jól néz ki.

- Úú, tényleg, de... – néztem rá tök unott tekintettel. – Melyik fehérre gondolsz a hatszáz közül?

- Arra a tö betűsre – válaszolta meg a kérdésemet, tök logikusan.

- Ezzel leszűkítetted a kört... – dünnyögtem. – A fehér trüffelre gondolsz?

- Aha – bólogatott hevesen. – Hányan leszünk?

- Tizenhárman, max. tizennégyen, attól függ, hogy jön-e Dominik is – válaszoltam meg a kérdését, majd elindultam tojást keresni.

- Jó, de ez nyolc főt ír – reklamált rögtön Milán, a telómat nézve.

- Beszorzod kettővel, és amúgy is, titeket ismerve az a plusz két adag meg sem fog kottyanni – néztem a srácra.

***

- Oké, más valami? – kérdezte Milán, amikor az utolsó hozzávalót is megvettük a tortához.

- Szerintem semmi – gondolkodtam el. – Legalábbis, innen semmi.

- Miért, hova megyünk még? – értetlenkedett tovább, miközben beálltunk a pénztárhoz.

- Megvenni Drina ajándékát? – kérdeztem vissza. Szerencsére, hamar kijutottunk innen, tehát csak bevágtuk a kocsiba a cuccokat és átmentünk a Tesco melletti áruházba, ahol hála az égnek gyomokat fogunk vásárolni...

- Szóval, lássuk jól értettem-e – próbálta már hatodjára összefoglalni a helyzetet Milán, megjegyzem, eddig sikertelenül. – Veszünk egy ilyen fóliából készül házat, amit fel kell állítanunk a hátsó kertben, hogy Drinának a virágai télen is kint lehessenek a szabadban?

- Igen, és még veszünk hozzá egy kiló gyomot is, amiket majd elültetünk benne – egészítettem ki a mondandóját. – És mivel hó van kint, ezért még veszünk is csinos kis beton, illetve cserép edényeket, amiket teletöltünk virágfölddel, tehát az utóbbit is vennünk kell.

- És attól miért lesz jobb? – kérdezett vissza Milán. 

- A hóba, hogy az istenbe akarsz ültetni?! – kérdeztem vissza én is, most már teljesen kikészülten.

- Miért, akkor nem lesz hó, ha felállítjuk az a sátrat – értetlenkedett tovább.

- Tudod mit?! Mozdulj, én mondom, hogy milyen gaz kell, te meg kiválasztasz belőle öt-öt darabot – lökdöstem befelé a bolt hatalmas fóliasátor részébe, ahol rögtön megcsapták az orromat a hülye pollenek. – Eddig... fel bírtad fogni?!

- Igen, de neked mi bajod?! – nézett rám továbbra is értetlenül. – Jaaa, már leesett, bocsi.

- Aj – sóhajtottam, majd rögtön tüsszentettem is egyet. – Fú, ezért utálom én a gyomokat... Na, keress Törpe Rózsákat.

- Azok mitől különböznek a sima Rózsáktól? – vonult végig a sorok között Milán.

- Mittom' én, gondolom kisebbek – vontam meg a vállam, majd nekimentem Milánnak, mivel hirtelen megállt előttem.

- Asszem megtaláltam – reagálta le a tényt, büszke mosollyal. – Milyen színűek legyenek?

- Csak vegyél mindegyikből egyet, és haladjunk. Még kábé vissza van a fél készlet – jegyeztem meg a telefonomba lévő jegyzetet lapozgatva. Tévedtem, nem csak a fél... – Hibiszkusz. Azt az előbb láttam valahol – kezdtem el nézelődni, majd amint megtaláltuk, Milán gyorsan felpakolt ebből a gyomból is, majd „Tovább!” tekintettel nézett rám. – Nebáncsvirág... – ezt a nebáncs dolgot is hamar megtaláltuk, és Milán kezdett egyre büszkébb lenni magára, hogy képes elolvasni a táblácskákon szereplő szöveget, melyeket a virágok elé szúrtak a földbe. Egy igazi zseni veszett el benne... – Galléros Jázmin.

- De abból csak fehér van – nézett hátra rám, amikor megtalálta azt a galléros micsodát.

- Mindegy, vegyünk ugyan annyit – legyintettem, majd kitöröltem ezt a gaznevet is.

- Ez mi? – állt meg hirtelen Milán egy újabb gyom előtt, ami a galléros izé mellett volt.

- Golgotavirág.

- Ezt honnan tudod?! – lepődött meg rögtön a srác.

- Talán, oda van írva?! – kérdeztem vissza értetlenül, Milán pedig csak „Jaaa”-zott egyet. Istenem, a logika, és bocsi, az előbbi zsenis beszólásomat máris visszaszív, annak ellenére, hogy azt is full ironizálva jelentettem ki...

- Vegyünk ebből is, tök menő, hogy ilyen bénán néz ki – rakta össze ezt az értelmes magyarázatot Milán, mire csak sóhajtva bólintottam egyet. Amúgy, igaza van, tényleg bénán néz ki szegényke.

- Oké, akkor a kövi... – néztem meg újra a telómat. – Legyen a Begónia, asszem azt lopkodta Szili.

- Megvan – bólintott a srác, amikor bepakolt öt különböző színűt a kocsiba. – Kutyatej.

- Mi van?! – lepődtem meg a hirtelen jött váltáson.

- Kutyatej – mutatott a srác a gyomra, mire csak a szememet forgatva vettem el egy ilyen gazt, mely a „Pompás Kutyatej” névre hallgat...

- Szuper, még kettő és mehetünk végre – lelkesedtem fel, hogy végre kiszabadulok ebből a kínkamrából. – Hacsak, nem találsz még pár érdekességet.

- Inkább kapkodjuk össze azt a kettőt, valahogy ez nem az én világom.

- Szuper, akkor Korallvirág és Szégyenlősvirág – soroltam a visszamaradt két gyomot. Nagy nehézségek árán, de megtaláltuk az utolsót is, és itt hozzátenném, hogy tényleg szégyenlős lehet, mivel eléggé elrejtve találtunk rá, és azt is csak azért, mert Milán megtalálta a kaktuszokat... Még jó, hogy a kaktusszal van a legkevesebb gond, de nekem olyannyira mindegy, Drina gondozza csak ezeket az izéket, nekem bőven elég volt, hogy meg kellett vennem és még ki is kell őket ültetni... Anyám, én tényleg meg fogok halni, de legalább Kristóf segít majd, addig viszont nekem kell segíteni Milánnak sütni... Hosszú lesz ez a mai nap és már így is fél négy.

***

- Nyugi, már vége, tényleg – engedett előre a házunk ajtajánál Milán nevetve.

- Rohadtul nem vagy vicces... – támolyogtam oda a kanapéra, majd hátra vágtam magam rajta és az arcomat fogva a számon kezdtem el venni a levegőt.

- Milán, mit műveltél már megint?! – guggolt le elém Krisz, majd felkapta a fejét a közbe bejövő Milánra.

- Én semmit, esküszöm! – tette fel védekezően a kezét. – Mellesleg, Ser, segítesz kipakolni?

- Dögölj már meg! – megint elkezdtem hapcizni, és most három is jött egymás után. – Még mindig érzem az orromba, ez nem ér!

- Remek, most használhatatlanná tetted a húgomat, örülhetsz – állt fel karba tett kézzel Krisz.

- Nem szívatom, így is jövök neki egy csomó csokival, mivel haza tudott vezetni baleset nélkül, úgy, hogy be volt zárva egy csomó növénnyel. Szóval, ügyi voltál – paskolta meg a fejem, miközben kivonult Krisszel együtt bepakolni az autóból.

- Kell nekem Szili... – támolyogtam be ezzel az értelmes mondatommal a konyhába.

- Akkor harcolj meg érte Flórával – nevette el magát Ricsi.

- Hülye, nála van a gyógyszerem és... most... – tettem fel a mutató ujjam, jelezve, hogy várjon, de most hála a jó égnek csak egy tüsszentés jött ki. – Szóval – sóhajtottam egy nagyot –, hol van Szili?!

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Ricsi.

- Aj, remek – ültem le a konyhapulthoz, majd szenvedve próbáltam megmutatni Ricsinek azt a tortát, amit kiválasztottunk Milánnal. – Ezt kellene megsütnünk.

- Ezt idd meg előtte – tett le elém egy két decis poharat, majd kivette a kezemből a telómat. – Jól van, ezzel elég hamar kész leszünk.

- Segítesz Milánnak, míg én megfulladósdit játszok?! – néztem a srácra könyörgően.

- Ja, de mondom, hogy azt idd meg. Nem olyan erős, mint a gyógyszered, de valamennyit csillapít – tolta közelebb hozzám a poharat. – Szili gondolkodott még helyetted is, azt mondta, hogy ha nagyon szarul lennél, akkor ezt adjam oda neked. Hát, végül is, ő a dokijelölt, csak nem mérget itat meg veled.

- Nem hiszem – nevettem el magam, majd lehúztam a pohár tartalmát, de később rájöttem, hogy ez nagyon nem volt jó ötlet. – Jézusom, ez... – lett hányingerem egy szempillantás alatt.

- Öö – forgolódott körbe a konyhába Ricsi, majd a kezembe adott egy bögre teát. Hát, ettől sem lett jobb, de mindegy.

- Jó, szerintem ne kísérletezzünk – terültem végig a konyhapulton.

- Hoppá, lehet el kellett volna ezt olvasnom – dünnyögte Ricsi, egy papírt tartva a kezében, és amikor rájött, hogy kissé ideges tekintettel nézem őt, gyorsan összegyűrte a cetlit. – De már megvettem mindent, szóval semmi para.

- Az mégis mi volt?! – kérdeztem még mindig idegesen.

- Cs-csak egy bevásárlólista – mosolyodott el a srác, az unott tekintetem láttán pedig csak elsóhajtotta magát. – Oké, csak annyi volt rajta, hogy ne hagyjam neked egyszerre lehúzni, mert szar íze van. De, ezzel már elkéstünk, és mivel arra nincs semmi infó, hogy mit csináljak, ha az ellenkezője bekövetkezik, ezért.... Remek, kezdjünk el sütni! – kapta ki a Milán kezéből a szatyrot, majd jó távol ment a közelemből. – Krisz, lehetne egy kérésem?

- Nem – vágta rá kapásból a srác, majd levágta magát velem szembe.

- Azért, bármit is fog mondani Ser, abból semmi sem lesz igaz – próbálkozott mégiscsak Ricsi.

- Majd pont neked fogok hinni – nézett rá unott tekintettel. – Mellesleg, akadjatok már le róla, először Milán, most te.

- Én segíteni akartam, viszont egy kissé félrenéztem valamit – vakarta kínosan a tarkóját Ricsi.

- Kissé?! – kérdeztem vissza idegesen.

- Ny-nyugi, Ser! – kezdett el hátrálni Ricsi. – Nem történt olyan nagy probléma, csak egy kicsit félrenéztem néhány utasítást – tette fel védekezően a kezét, amikor ott álltam előtte fél méterre.

- Most megölnélek, de nélküled nem tudjuk összerakni azt a tortát – sóhajtottam, majd a srác mellé álltam és együtt kezdtük el nézni a torta elkészítését.

- Oké, akkor én összekaparom Szilit – állt fel Krisz, majd kiindult a konyhából. Szilit mondott?! Ugye Szilit mondott?!

- Krisz, várj! – kiabáltam a srác után, mire ő csak megdöbbenve lépett vissza a konyhába. – Ha megtaláltad, kérd el tőle azt a szart.

- Oké – intett, majd végleg kivágódott a konyhából.

- Oké, akkor hol kezdjük? – pattant fel Milán is, aki eddig meglepően csendben nézte végig az eseményeket.

- Keverd a tojást cukorral habosra – adta ki az utasításokat Ricsi, Milán pedig csak pislogva nézte a srácot tovább. – Ugye, még azt sem tudod, hogy kell egy tojást feltörni? – kérdezte Ricsi megrökönyödve, Milán pedig csak nemlegesen megrázta a fejét. – Ez nehezebb lesz, mint gondoltam... – sóhajtotta Ricsi, az orrnyergét dörzsölve, mi meg csak összenéztünk Milánnal. – Oké, akkor először próbálkozz a tojásfeltöréssel. Lehetőleg ebbe! – rakta Milán elé a keverőedényt, Milán meg csak elkezdte vizsgálgatni.

- De menő, ebbe mit kell csinálni? – kérdezett vissza érdeklődve, én meg láttam Ricsin, hogy már most készen lett, így csak visszafordítottam Milánt a pulthoz és leraktam elé a keverőedényt.

- Hát, jelen helyzetben csak próbáljuk feltörni a tojást – adtam a srác kezébe egy tojást. – Verd hozzá a falához – tanácsoltam, mire Milán csak erőből hozzávágta a tojást az edényhez, a tojás pedig mindenfelé szétfolyt.

- Hoppá – jegyzete meg a srác nevetve.

- Jézusom... – sápadt le rögtön Ricsi. – Könyörgöm, ennyit még Serék is meg tudnak csinálni – dünnyögte, leroskadva az egyik székre.

- Na, akkor újra! – gyürkőzött neki Milán megint, és szó szerint, feltűrte a pulcsija ujjait, majd elkezdte előröl a tojásfeltörést.

- Mennyi tojást vettél? – kérdezte megrökönyödve Ricsi, amikor Milán a második dobozzal pusztított el a semmire.

- Öt dobozzal, de ebből csak négyet adtam neki – súgtam oda a srácnak, mire ő csak megkönnyebbülten sóhajtott fel. Amikor Milán a harmadik doboznál járt, gyorsan eltereltem a figyelmét, Ricsi pedig kicserélte az edényt egy ugyan olyanra, annyi különbséggel, hogy abban már fel volt törve a szükséges hat tojás.

- Ne! – kiáltottunk fel egyszerre Ricsivel, amikor Milán tönkre próbálta tenni a nehezen kicserélt és „hibátlan” tojásokat.

- Vagyis, már épp eleget törtél fel – mentette a menthetőt Ricsi, amikor Milán megdöbbent tekintettel nézett ránk, viszont ez a hirtelen jött váltás szerencsére nem tűnt fel neki, ezért csak egy „Ja”-val várta a további utasításokat. – Csak rakj bele 150 gramm cukrot.

- Milán, Milán! – kaptam ki a kezéből a cukros zacsit, mivel feltett szándéka volt, hogy beleborítja, és ezzel csak az volt a baj, hogy két kiló volt a kezében. – Ricsi kimérte neked, ezt rakd bele – nyomta a kezébe egy edényt, majd egy nagyot sóhajtva vágtam magam vissza a helyemre.

- Na, ezt kevergesd ezzel, ameddig habos nem lesz – adta Ricsi a srác kezébe a kézi mixert.

- Te, ezt nem figyeltük – nyomtam hirtelen Ricsi képébe a telómat. – Most ez gáz?

- Hát, nem annyira, de mindegy már, csak tudjuk megcsinálni... – sóhajtott fel, amikor meglátta a következő szöveget: „Egy éjszakára a hűtőbe rakjuk.” – Nem merlek a tűzhely közelébe engedni, és mivel lassan idő van, haladnunk is kell, ezért te csak kevergesd – veregette meg Milán vállát, majd nekiállt megolvasztani a fehér csokit.

- Na, én megnézem, hogy állnak a fiúk – álltam fel, majd kimenekültem a veszélyes zónából és főleg azért veszélyes, mert Milán már így is kikavarta a felét az edényből, de mindegy...

- Ezt most jobbra vagy balra? – nézegetett egy rudat Krisz, Szili meg az útmutatóval vacakolt.

- Hát itt „tá” van írva – forgatta össze-vissza a papírt Szili a kezében, mire csak unottan kikaptam a kezéből, megfordítottam és úgy adtam vissza a kezébe. – Ja, így már van értelme a szövegnek is.

- Ne mond, hogy kezdhetjük előröl az egészet?! – akadt ki Krisz.

- Nézzétek a jó oldalát: eddig csak két lépést sikerült megcsinálnotok – világítottam rá a helyzet pozitív oldalára. De, azért jó látni, hogy itt sem jobb a helyzet, és már mindjárt öt óra. – Ki fogunk futni az időből... Felhívjam a lányokat, hogy próbálják még feltartani Drinát?

- Az jó lenne, mert mi még sehol sem tartunk – bólintott Szili.

- Hát, az a baj, hogy mi sem haladunk nagyon... – kezdtem el tárcsázni Dodót, majd rögtön ki is hangosítottam.

- Mondjátok, hogy lassan készen vagytok – vette fel könyörgően a telefont a lány.

- Háááát – feleltük szinkronban a srácokkal.

- Ajaj, Drinát már csoda, ha hatig fel tudjuk tartani... – sóhajtotta el magát Dodó. – Mennyi idő kell még?

- A torta még sehol, a fólia még fel sincs állítva és Kristóf sem érkezett még meg – adtam helyzetjelentést.

- Jó, akkor mi legyen? – kérdezett vissza fújtatva.

- Van egy ötletem, hol vagytok? – jutott eszembe hirtelen valami.

- Az Arénában, tőletek a legmesszebb... – vette halkabbra a hangját Dodó.

- Oké, maradjatok ott. Mindjárt hívlak – tettem le. – Na, próbálkozzatok, mindjárt jövök – fordultam meg, majd ismét a fülemhez emeltem a telefont.

- Még kell egy fél óra minimum – vette fel köszönés nélkül a telefont Kristóf.

- Figyelj, hol vagy most? – kérdeztem én is rögtön, miközben kimentem a bejárati ajtón, és elindultam szomszédolni egyet.

- Az Arénától kábé tíz percnyire – válaszolta meg a kérdésemet Kristóf.

- Azonnal állj meg! – szóltam rá hirtelen, mire egy „Oké” kijelentéssel tényleg megállt, időközben pedig kinyitotta Dominik az ajtót. – Kristóf, tartsd! Kitti itthon van? – vettem el a fülemtől a telefont.

- Igen, a szobájába – bólintott a srác.

- Bemehetek? – kérdeztem, mire csak arrébb állt az útból én pedig megálltam a nappaliban. – Szólj neki, mondani akarok valamit nektek.

- Jó, de szerintem várnod kell még úgy... öt percet.

- Oké – bólintottam, Dominik pedig felrohant a lépcsőn. A kanapéra leülve pedig ismét a fülemhez emeltem a telefont: – Segíts Dodóéknak, nem tudják tovább feltartani Drinát, mi pedig még tényleg sehol sem vagyunk. 

- És én mit csináljak, vigyem el moziba, vagy mi?! – röhögött fel kínosan Kristóf.

- Ez jó ötlet! – kiáltottam fel hirtelen. – Menjetek el moziba, utána kajáljatok meg.

- És ha nem akarja, akkor mit csináljak?! – kérdezett vissza egyből.

- Ne hagyd elmenni. Ezzel tudunk nyerni egy kis időt. Kérlek – kezdtem el könyörögni neki.

- Aj, jó! – adta be a derekát sóhajtva. – De csak mert te kéred... Dodóékat keressem?

- Igen, de Drina száma megvan neked, nem? – kérdeztem, mire csak kaptam egy „Igen” választ. – Akkor hívd fel, szerintem úgy is el fogja panaszolni, hogy mennyire nem hagyják békén, ha te pedig benyögöd neki ezt a mozis dolgot, utána Dodóéknak fog panaszkodni, ők meg már venni fogják a célzást.

- Rendben, na akkor, majd... Szállítom a csajt – nevetett fel Kristóf.

- Ez béna poén volt – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Jó, jó, bocsi. Na, léptem – tette le, időközben pedig megérkezett Dominik is Kittivel.

- Na, melyikőtök tud fóliát felállítani, illetve sütni? – pattantam fel a kanapéról, a srácok meg először értetlenül néztek rám, majd egymásra, aztán megint rám. – Figyeljetek, kábé a nulla szintjén állunk még mindig, kellene a segítség.

- Miért nem kéred meg Kristófot? Ő biztosan szívesen ugrana a kedvedért – dünnyögte felháborodva Dominik.

- Egyrészről, mert ő Dodóéknak segít lefoglalni Drinát, másrészről szerinted kérnék én segítséget pont tőled, ha nem lenne tényleg ritka szar a helyzet?! – tettem karba a kezem, majd elkezdett rezegni a telóm. Dodó üzent, hogy sikerült a terv, bár Drina nem nagyon örül a mozis ötletnek, viszont most várják Kristófot. – Négy óra talán elég lesz – sóhajtottam el magam.

- Négy óra? Mihez? – érdeklődött Kitti.

- Ahhoz, hogy mindent befejezzünk. Szóval, segítetek, vagy sem? – néztem rájuk.

- Én persze, hogy segítek – rohant ki a házból Kitti, határozott léptekkel, én meg tovább álltam a nappaliban, farkas szemet nézve Dominikkel.

- Oké, segítek – sóhajtott fel végül. – Neked úgy sem tudnék nemet mondani... – dünnyögte az orra alatt, amikor már a mi házunkba léptünk be.

- Mondtál valamit? – kérdeztem, hátranézve a vállam felett.

- Ugyan, semmit – legyintett, majd elhaladt mellettem. – Kint vannak, igaz? – a kérdésére csak egy bólintást kapott. Mellesleg, elég tisztán hallottam a dünnyögésedet, de mindegy.

- Na, hogy haladtok? – léptem be a konyhába, ahol... – Jézusom, itt mi történt?!

- Sütöttem – felelte büszkén Milán, aki a maszattenger közepén állt. És a konyha most tényleg úgy nézett ki, mint egy második vh-s csatamező. Edények mindenfelé, krémfoltok a szekrényen, a padlón, sőt még az ablakon is, és nem értem, hogy hova a fenébe kellett tej, ami jelenleg a pultról csordogál le a padlóra.

- Beraktuk a sütőbe, de nézd meg mi lett az én kicsikéimmel – nézett rám teljesen kikészülten Ricsi, Kitti pedig csak kedvesen elkezdte simogatni a srác hátát.

- Szerintem mi ezt rendbe vágjuk Kittivel – néztem a lányra, aki csak helyesően bólintott egyet –, ti meg segítsetek összerakni a fóliát és ha kész... Áá, kit áltatok, úgyis egyszerre leszünk készen... – sóhajtottam el magam, a két srác pedig kivonult a kertbe.

- Szóval, hol kezdjük? – állította fel a tejes dobozt Kitti a pultra.

- Na látod, ezért nem volt nekem még sosem szülinapi bulim – nevettem el magam kínosan, majd elkezdtem kidobálni minden olyan dolgot, ami kukába való. Kezdve a rengeteg tojáshéjjal... – Még a megszervezése is tiszta kínszenvedés.

- De azt nem neked kellett volna szervezned – nevetett fel Kitti is, ő meg a konyhapultot kezdte el letakarítani.

- Lehet, viszont ezek után már nem is engedném senkinek – néztem a lányra, aki csak nevetve vonta meg a vállát.

- Miért... Veszekedtek most ennyit Dominikkel? – tett fel egy sokkal komolyabb témájú kérdést, miközben ő nekiállt mosogatni, én pedig leszedtem... hát, mindenhonnan a ragacsot.

- Régebben sem volt olyan hű de jó a viszonyunk, de... – gondolkodtam el, hogy mi lehet az egésznek az oka. – Talán az bántja, hogy én és Kristóf együtt vagyunk. Vagyis, én így látom.

- De, ugye tudod, hogy Jessicaval nem is vannak úgy együtt? – kérdezett rögtön vissza.

- Ez most hogy jött ide? – tettem fel én is a kérdésemet.

- Sehogy, csak gondoltam elmondom, hogy ez ilyen látszat dolog, mert Jess nem mindig ezt csinálta, amit most. Folyton bántották, meg csúfolták, meg ilyesmi, és három éve kérte meg Dominiket, hogy segítsen neki, mivel arra gondolt, hogyha a pasijának hiszik a bátyámat, akkor leszállnak róla – ekkor Kitti szomorkásan elmosolyodott. – Csak, amikor Dominik ebbe belement, még nem is úgy látszott, hogy kihasználja a helyzetét. Azonban, egy-két hónap telhetett el és Jess egyre jobban kezdett feltörni a mélyből, egyre több hülyeségben volt benne, nem egyszer Dominik húzta ki a csávából. Nem tudom, hogy mi veszi még mindig arra rá, hogy védje ezt a kis fruskát, annak ellenére, hogy Dominiket még mindig csak kihasználja. Mert, persze, biztosan kell egy támpont, akire, ha minden kötél szakad, bele tud kapaszkodni és az sem érdekli, hogy ha Dominik esik miatta, csakhogy ő megmenekülhessen. És már régóta ez van, csak akkor keresi, ha akar valamit.

- Hát, hogy valaki annyira hülye legyen, hogy hagyja ezt, azon már tényleg nem lehet segíteni – vázoltam a véleményemet.

- Te könnyen beszélsz – suttogta Kitti, én pedig felültem a csap mellé, és felvont szemöldökkel vártam a folytatást. – Tudom, mert hallottam, hogy min mentél keresztül, és azt is tudom, hogy neked van egy bizonyos kisugárzásod, amivel képes vagy elzárni azokat a dolgokat, amik tényleg hidegen hagynak. De Dominikben ez nincs meg. Ő, csak mindig meg akarta védeni azokat, akiket szeret, de egy időben folyton csak kihasználták. A program keretén belül kerültünk ide, és itt jobb lett neki, ha Jesst nem vesszük számításba, aki ugye utánunk jött, mint „feltörekvő sztár”. És most itt vagy te... Vagyis, nem téged hibáztatlak, csak... Végre van egy olyan lány, akiben nem azt látja, hogy csak a saját céljai miatt felkapaszkodik rajta, később meg eldobja őt. Tudom mit érez, mert engem is ez vonzott feléd, hogy nehéz volt megközelíteni téged, de ha sikerült, utána már minden könnyebb lett. Most pedig valamiért azt hiszi, hogy Kristóf is csak kihasznál, és szerintem nem akarja, hogy egy olyan valakiben csalódj, akinek szinte az életedet köszönheted. És szerintem ezért is veszekszik veled, mert ő így próbálja elzárni magát tőled, hogy ne keljen végig néznie azt, hogy te is zuhansz majd.

- Aranyos vagy, hogy így gondolod – simogattam meg a haját. – És ha ez az ő részéről is igaz, nem változtat semmin sem. Mert ha még igaz is az, amit mond, nekem valahogy... Szóval, az egész életet a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, valahogy, nem tetszik az, hogy a szemembe mondás miatt bármin is változtassak. De az a baj, hogy én valahogy mindig rátapintok Dominik gyengéjére, és ez a baj vele. Csak azért tudnak belé kapaszkodni az emberek, mert túl könnyen kiismerhető.

- Ez igaz, de neki sem könnyű megbíznia másban. Viszont... Valamiért, benned elkezdett megbízni – mosta el az utolsó edényt is Kitti, majd elzárta a csapot, és megfordulva megtámaszkodott a csap peremén, majd elkezdte a plafont vizsgálni. – Annyira nehéz, hogy nem tudok neki segíteni. Mert most jóban vagyunk, de sosem avat be az érzéseibe. Én is csak azért tudom, mert... hát, amit az előbb mondtál. Túl könnyen kiismerhető.

- De ezzel nem lenne úgy alapba baj, de a jó embereket mindig megtalálják, és minden embernek két oldala van. Ezért mondtam neki is, hogy a szavak semmit sem érnek. Mert hiába akarsz valakit megvédeni, legalább egy alkalom lesz rá, hogy pont te ártasz neki – kezdtem el nézni a tenyeremet. – És akkor lehet, hogy te nem úgy gondolod, csak úgy megtörténik. De ez mind nem fog számítani, mert már megetted.

- Veled is volt hasonló? – kapta felém a fejét Kitti, mire csak elmosolyodtam.

- Nem is egyszer. Úgy gondoltam, ha nem tudom megvédeni őket, akkor az ellenkezőjét teszem. De rájöttem, hogy azzal csak saját magamnak ártok. Mert, ha igazán szeretnek, akkor te meg is próbálhatod megölni őket, akkor is veled fognak maradni. És ez teszi erőssé az embert, nem, pedig a falak, vagy a visszaszólások.

- De akkor... mitől lesz gyenge egy ember? – nézte most a földet Kitti, majd eszébe jutott a sütő, tehát gyorsan odarohant hozzá és megfordította a tepsit.

- Speciel, nekem az a gyengeségem, hogy nem tudom, hova is tartozom. És, ezt már évek óta nem tudom. Ez az érzés pedig belülről emészt fel. Eddig kerestem a helyet, de nemrég rájöttem, hogy mindig is az orrom előtt volt. Viszont... Tisztában vagyok vele, hogy sosem fogom tudni elérni – mosolyodtam el kínosan.

- Miért ne érnéd el? – nézett rám csodálkozva Kitti. – Szerintem nincs olyan, hogy lehetetlen.

- Szerintem sincs, viszont örök fájdalom igen. És, ha egész életedben egy 10-es skálán ötösben kell élned, ami hol rosszabb, hol ugyan ezen a szinten marad, elgondolkodsz rajta, hogy megéri-e megpróbálni – emeltem fel a fejem a plafonra.

- Miért nem beszélsz erről a többiekkel? – faggatott tovább.

- Mert tudom a válaszukat – mosolyodtam el ismét. – Velük nem tudok, akikkel meg igen, azoknak a véleménye nem elég mérvadó ehhez a döntéshez. Milán tudja de... Nem örült neki. Ezáltal már én sem tudom, hogy akarom-e még.

- De mindenkinek? Ha nekem elmondod, én megpróbálok reális választ adni – mosolygott kedvesen Kitti, felülve a konyha pultra.

- Mutatok valamit – ültem fel mellé a pultra, és mivel rövidnadrág volt rajtam, így csak jobban a fény felé fordítottam a lábam, Kitti pedig kikerekedett szemekkel nézett rám, majd ismét a lábamra.

- E-ezek...

- A négy műtét hegei – mosolyodtam el ismét. – Nem annyira feltűnő, de ha jobban megnézed, azért látszik...

- És ez fáj? – húzta végig az egyik vágás helyén az ujját óvatosan.

- Ez nem, nem is érzem szinte... – nyújtottam ki a lábam. – Viszont, ez már igen. Az még semmiség lenne, ha csak a szegecsek lennének a lábamba, viszont, apa addig ütött régebben egy piszkavassal, hogy a porcaim is felszívódtak a törések hatására. De az a szerencse, hogy nem az összes.

- És, ha csak fekszel? – nézett rám könnyes szemekkel.

- Elviselhető, de az alap helyzetekben már hozzászoktam a fájdalomhoz. De nem mindegyikhez, ilyen időszakokban pokolian fáj, már csak az üléstől is. A hideget nem nagyon csípi – nevettem el magam kínosan.

- És ezzel kapcsolatos az, amit keresel? – kérdezgetett tovább.

- Egy sportolónak nem az a legnagyobb félelme, hogy elbukik egy versenyt, hanem, hogy egy szép napon az orvosod eltilt mindenfajta versenytől. Akkor és ott megáll benned az idő, és hevesen ellenkezni kezdesz. Később, az orvosod szavai és engedélye ellenére visszamész a pályára. De képtelen vagy bármit is csinálni, és magadtól jössz rá, hogy nem tudod már teljesíteni az elvárt szintet. A második csapás akkor jön, amikor oda kell állnod az edződ elé, és a szemébe kell mondanod, hogy visszalépsz a versenytől. És innentől az összestől – mondtam, de csak magam elé bambultam. – Érted? – néztem rá Kittire, aki csak szomorúan bólintott. – Nincs olyan, hogy reális válasz. És nincs még egy esély. Megpróbálhatod, de igaz az a mondás, hogy egyszer fent, egyszer lent.

- Már értem, miért vagy mindig nemtörődöm, amikor látszik rajtad, hogy érdekel a téma – szólalt meg halkan Kitti. – És te mit sportoltál?

- Tornász voltam. Gerenda és talaj főleg – mosolyodtam el ismét.

- És most mitől félsz? – kérdezett a szemembe nézve. – Hallottam a pénteki buliról. Dominik mondta, hogy látszott rajtad, igazán élvezed, amit csinálsz., és nem csak te, hanem Drina is. De egyikőtöket sem látni igazán örülni valaminek... Gitározol nekem?

- Tessék? – kérdeztem vissza, megdöbbenve.

- Megmutatod, hogy, hogy gitározol? – kérdezett vissza mosolyogva, de én ezen kérdését hallva, csak lefagyva néztem őt. – Kérlek. Láttam a szobádban a gitárt, de hiába volt a tartójában, mindig érintetlennek tűnt. Nem gondolod, hogy ideje lenne „felébreszteni”?

- Te mennyit kutattál nálam? – kérdeztem végül, mosolyogva.

- Ne aggódj, az érmeidet is láttam, amik az ágyad feletti polcról lógnak le – kacsintott, majd leugrott a pultról és kiszaladt a konyhából.

- Még mielőtt azt hinnéd, hogy hallgatóztam – lépett be rögtön a konyhába Ricsi – tényleg nem, csak most jöttem be megnézni, hogy mi a helyzet. De látom, kitakarítottatok – nézett körbe elégedetten. – A torta?

- Majd megcsináljuk, szerintem amúgy az mindjárt kész – mutattam a sütőre, Ricsi pedig csak bólintott egyet. – Ja, azokat a betonvirágtartók bevigyük? – fordult hirtelen vissza az ajtóból.

- Aha – bólintottam.

- Három sorba elég lesz? Az üres helyekre meg bedobjuk a nem téglából készült cuccokat – Ricsi ezen megmagyarázásán csak nevetve bólintottam egyet, majd a srác is mosolyogva indult ki a konyhából, őt pedig váltotta Kitti, akinek a kezében ott volt a gitárom.

- Megtanítasz gitározni? – nézett rám csillogó szemekkel, én pedig csak nevetve vettem el a kezéből a hangszert.

- Annyiban tévedsz, hogy mindig behangoltam. De amúgy többre nem fogtam a kezembe már évek óta – vázoltam a valódi álláspontot, majd csak úgy random elkezdtem pengetni az első számot, ami eszembe jutott.

- Úú, közbe megnézem a sütőt – ugrált oda a sütőhöz Kitti, miközben még mindig játszottam a hangszeren.

- Nem értettem, honnan jön az élő zene – nevetett fel Szili, Kitti pedig sikítva ugrott egyet, én meg jobbnak láttam, ha lefogom inkább a húrokat. – Egyébként, ezt elfelejtettem odaadni – nyomta a kezembe a gyógyszert, aminek igazán hálás voltam, mivel még mindig a megfulladás kerülgetett, annak a löttynek ellenére is, amit Ricsi adott. Szili egyébként ezután intett egyet, majd vissza kiindult a többiekhez.

- Hű, de megijesztett – szorította a szívére a kezét Kitti. – Amúgy, az milyen gyógyszer?

- Allergia elleni – vettem be egy szemet belőle, Kitti pedig hirtelen megint a sütőhöz ugrott, és kikapta belőle a tepsit.

- Oké, akkor rákenem, amit a srácok megcsináltak – nyitotta ki a hűtőt, és hála neki, csak sikerült befejeznünk a tortát, még másfél órával azelőtt, hogy Drináék hazaérnének. Kimentünk a nappaliba inkább, és Kitti elkérte a gitáromat, szóval, míg a fiúk jól elültetgettek, addig Kitti próbálkozott.

- Nem is olyan nehéz, de azért neked jobban megy – nyomta vissza a kezembe vagy fél óra próbálkozás után a gitárt. – Amúgy... Nem beszélnél Dominikkel? – nézett rám könyörgően Kitti.

- Hát, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – húztam a számat. – Kristóffal amúgy sem jönnek ki jól, és ő már csak az alkalmat várja, hogy nekimehessen.

- Kérlek... Hatodikán lesz a szülinapja, egyébként, és velem meg nem igazán beszél... És nem szeretném, hogy ilyen legyen, mármint hazajön, bevonul a szobájába, és többnyire ki sem lehet robbantani onnan... Meg, aggódok is érte, mivel nem igazán eszik és csak zenét hallgat, és... Kérlek, rád hallgat – fogta meg az egyik kezemet, és még mindig könyörgően nézett a szemembe.

- Van elég haverja, nem hiszem, hogy pont nekem kellene istápolni a kicsi lelkét – néztem unott tekintettel a lányra, ő pedig felvette a kiskutyaszemeket... – Aj, oké! – adtam meg magam, Kitti pedig hálásan borult a nyakamba.