2. évad - 12. rész – "Sosem szerettelek eléggé, Dominik"

- Na, mizu van Milánnal? – léptem be a konyhába, ezzel az egyszerű kérdésemmel.

- Mi lenne?! – kérdezett vissza Drina, beletúrva a hajába. – Kábé mindennel baja van.

- Majd letudja a hisztit – legyintett Krisz.

- Jó, mondjuk szar lehet neki a szitu – kelt Milán védelmére Drina.

- És?! Nekünk talán nem?! – kérdeztem felháborodottan, mire Krisz csak helyeslően bólintott, Drina meg a száját húzta. – Igen, tényleg szar, de az élet nem állt meg.

- Úgy néz ki, neki igen – vonta meg a vállát Drina.

- Figyelj már – kapta fel hirtelen a fejét Krisz. – Mit pakoljak holnap?

- Amit akarsz? – kérdeztem vissza nevetve. – De én mentem, jó éjt.

- Megyek veled, beszélgetni, meg ilyesmi – fogta meg két kézzel a vállamat Drina, majd kitolt a konyhából és a lépcső felé vette az irányt. Amikor felértünk az emeletre, Szili pont akkor akart kijönni a szobájából, de amikor meglátott, gyorsan vissza is akart fordulni.

- Ott állsz meg! – parancsoltam rá, mire a srác megfeszülve állt meg az ajtóban és vigyorogva fordult felém.

- Szia! De örülök, hogy látlak. Olyan rég volt már – kezdett el hadoválni valami hülyeségről, én meg kezdtem egyre jobban ideges lenni ettől a tettétől. Drina meg nem értett semmit sem az egészből. – Kérlek, ne bánts! – tette össze a kezét, mintha csak imádkozna. – Még egyszer nem fordul elő, esküszöm!

- Most megölnélek, de túl fáradt vagyok hozzá! – ásítottam, majd összehúzott szemöldökkel nézve rá folytattam: – De még nem végeztünk!

- Mi történt? – kérdezett Drina, már a szobám ágyán ülve.

- Hát, csak Szili egy barom, ennyi – sóhajtottam és tovább fésültem Luna bundáját. – Miről akartál beszélni?

- Öm, csak úgy. Elmész egy hétre, engem itthon hagysz ezzel a kettő nyavalyával, kell a löket – nevetett fel kínosan Drina.

- Én kifogytam a témákból – ásítottam ismét, majd Lunát a hátára fektettem és mielőtt megfésültem volna a hasát is, elkezdtünk játszani egy kicsit.

- Azért, el akarsz tőle köszönni, ugye? – kérdezett egyből, én meg hirtelen rápillantottam. – Vagyis, tudod, találkoztunk ma a Meltwex miatt, aztán... Nem nézett ki túl jól, bár tagadja, de látszik rajta, hogy zavarja a dolog.

- Nem állt szándékomban elköszönni tőle – vontam meg végül a vállam. – Ha meg szarul van, az már nem az én hibám, mindig is egós volt.

- Mondod ezt te, holott szintén máshol jársz mostanában – jegyezte meg gúnyos hangon Drina.

- Hát, jó de... Á, mindegy – legyintettem.

- De most miért húzod az időt, ha úgy is tudod a választ? – tette fel a következő kérdését.

- Mert én mondtam neki, hogy majd, ha visszajöttem, beszélünk. Annyi büszkeségem még maradt, hogy ezt betartom – kezdtem el most már Lunát fésülni.

- Oké, oké, de mindenki tudja, hogy te bevágod a hisztit és mindig úgy hozod ki a dolgokat, hogy neked legyen igazad, neki meg egyáltalán nem lenne baj, ha hamarabb beszélnétek – kezdte el nyomkodni a telefonját Drina, majd amikor végeztem Lunával, mármint fésülés tekintetében, felém fordította a telefonját és először nem is hittem a szememnek, sőt, akkor sem akartam nagyon elhinni, amikor csak úgy kikaptam a kezéből és idegbetegen kezdtem el újból a sorokat.

Drina üzenete: Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Ser beszélni akar veled? :D

Dominik üzenete: Kábé hülyének néznélek és nem venném be :D

Drina üzenete: Hah, oké, ez hülye kérdés volt... -.-” De, amúgy, tényleg beszélni akar veled.

Dominik üzenete: Ja, én is tudom :D Majd ha hazajött...

Drina üzenete: Hülye, most, mielőtt még elmegy :D

Dominik üzenete: Te szívtál valamit?! Kizártnak tartom, hogy meggondolná magát.

Drina üzenete: De most miért, neked nem hiányzik?? :O

Dominik üzenete: Kérdezz még hasonlókat... -.-”

Drina üzenete: Na, látod :D Pakold össze a kis lelked széthullott darabjait, ugyanis Ser látni akar, olyan... 10-fél 11 fele ;)

Dominik üzenete: Drina. Fáradt vagyok és semmi kedvem a vicceidhez....

Drina üzenete: Nem viccelek, aj, istenem!

Dominik üzenete: De ez tudod miért hihetetlen?! Mert ha így lenne, Ser már rég itt lenne.

Drina üzenete: Ismered azt a szót, hogy „készülődés”?! Mellesleg, a fürdőben van és mondta, hogy írjak neked, mert a büszkeségét kissé sérti a dolog...

Dominik üzente: Hah, oké....

- Ne! Intézkedj! Helyettem! – dobtam vissza Drinának a telefont, a szavakat külön kihangsúlyozva, de ő csak nevetve vonta meg a vállát.

- Én? Soha – nevetett tovább.

- Amúgy, tényleg megyek fürdeni, meg hajat mosni – intettem, majd már be is vonultam a fürdőbe. És most mi lesz?! Nem készültem fel erre, vagyis azt tudom, hogy mit kell mondanom, csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar... Ráadásul, pont jól elképzeltem, hogy Amerikában felkészítem magamat a visszajövetelre és ezzel együtt a Dominikkel való beszélgetésünkre is, de most Drina minden jól eltervezett dolgomat tönkre vágta. Talán igaza van, hogy nem kellene kétes érzelmek között hagyni egy hétig, de így most még félelmetesebb lesz a kiábrándítása...

***

    Jó sokáig elidőztem a vízben, annyira, hogy már semmi kedvem meg is szárítani a hajamat. Hulla fáradtan mentem ki a fürdőből, ekkor pedig megpillantottam Dominiket, amint éppen a korlátot támasztja a hátával, még a saját erkélyén állva. Lehajtott fejjel bámulta a földet, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor már a jól megszokott helyemen ültem, a hátamat a falnak támasztva. Hiába nézett egyenesen a szemembe, hiába láttam rajta, hogy mondani akar valamit, mégsem tette meg. Vagy nem tudta megtenni. Vagy egyenesen arra várt, hogy én mondjak valamit. Öt hónap után várja végre a választ, mely az egész ügynek a végét jelenti, és egy másiknak a kezdetét. De ő a pozitív választ érdemelné meg, én mégis...

- Ne kényszeríts rá, hogy kimondjam... – válaszoltam meg a néma kérdését halkan. Hiba volt. Az a maradék reménység is kikerült a szeméből és újból lehajtott fejjel bámult a semmibe.

- Oké. Felfogtam végre... – suttogta végül, majd valahogy erőt vett magán és beindult a szobájába. Nem tudom, hogy pontosan mi vezérelt akkor, amikor elment mellettem, én pedig hirtelen megragadtam a pólója szélét, ezzel is visszatartva őt. – Seredech, nem akarom hallani. Hidd el, megértem, nem haragszom, nem is hibáztatlak, meg semmi. De képtelen vagyok hallani azokat a szavakat, amiket valószínűleg még finomítva is akarsz előadni nekem.

- Emlékszel a Táv-ra? – kérdeztem, kissé témát terelve, ő pedig hirtelen nem értett semmit sem. Láttam a szemében az összeomlást, azt, hogy tényleg menni akar. Pedig, amit mondani akarok, lehet nem is olyan rossz. – Rólunk... Nem, neked szól. Kérdezted, hogy honnan jött. Ugyan azt mondtam, hogy nem tudom, pedig mindig is egyértelmű volt, hogy attól a csóktól kezdve felfordult minden. Sosem szerettelek eléggé, Dominik – erre a kijelentésemre megfeszült, és éreztem, ahogy egész testében remegni kezd. – Nem... Nem tudom, miért. Kevésnek érzem magam. És félek is. Sosem tudnám elviselni a gondolatot, hogy téged is közel engedtelek magamhoz, majd egy szép napon te is lelépsz. Mert így lesz, hiába is kezdenéd el most tagadni.

- Én voltam az, aki sosem ért fel hozzád. Aki mindig csak a nyomodban kullogott. De... Éreztem, hogy bizonyítani akarok és már nem a szüleimnek. Amióta felköltöztünk, csak nekik akartam megfelelni. De nekik is örökké kevés voltam. De amikor téged megláttalak. Már ott, a sikátorban. Te szólítottál le, te kérdeztél, én meg köpni-nyelni nem tudtam. Amikor először láttalak, akkor pont Kristófra fájt a fogad. Nem ismertél fel, vagy nem akartál emlékezni, ki tudja? Sosem számítottam rá, hogy Fiola után, újra találkozunk. Pedig mennyire akartam. De akkor még Kristóf volt az, aki a falakat állította. Ő döntötte el, hogy kit enged a közeledbe. Lehetetlen volt megközelíteni téged. De itt nem volt Kristóf. Egy ideig, legalábbis. Nem jöttél rá, hogy láttál már, azt hittem, hogy végre megvan az esélyem. Végre megkaptam azt a bizonyos „új, tisztalapos esélyt”, mivel nem a Mendok jelentette ezt. Nekem, legalábbis nem – ekkor ökölbe szorította a kezét, és annyira harapta már a száját, hogy szinte vérzett az ajka. Most esett le, hogy még mindig fogom a pólója szélét, ezért hirtelen elengedtem, és visszahúztam a kezem. – Éreztem, hogy engeded, hogy közel kerüljek hozzád. Még, ha tagadtad is, de hány, komolyan hány olyan alkalmad volt, hogy árthattál volna nekem?! Megölhettél volna! De mégsem tetted... Hülye voltam, amikor elmondtam Kristófnak, hogy itt vagy. Talán, ha nem teszem meg, sosem keres fel, akkor pedig nem jöttök össze. De akkor már késő volt. Minden esélyemet eljátszottam, nem akartál már megbízni bennem. Kristóf pedig ezt jól ki is használta. Igen, lelépett, de nekem eszem ágában sem volt lelépni. Milyen érdekes volt, hogy amikor Kristóf megint felhúzta helyetted a falakat, nem számítottam már. Aztán, amikor elment, szép lassan, újból megkerestél. Amikor megcsókoltalak... Nem ellenkeztél. Visszacsókoltál, basszus, napokig nem is reagáltál másképp! Mintha meg sem történt volna, pedig fontos volt, a rohadt életbe! A fenébe is, Kristóf mitől volt jobb, mint én?! Nekem nem csak azért kellesz, mert éppenséggel jó csaj vagy! Végre, komolyan mondom, végre valaki képes átlátni rajtam. Képes engem látni, képes elfogadni, megérteni, mert ő is ebben élt. Én régen többet akarok, mint egy játékot...

- Pont ezért mondom... – még magam is meglepődtem, hogy a hangom mennyire más volt. Annyira halk, annyira... idegen. –, hogy... kevés vagyok az elképzeléseidnek. Én sosem leszek képes eltörölni a múltamat. Neked lehet, hogy ment. Nekem nem, és ez örökké be fog árnyékolni mindent. Kristóf, örökké az életem része marad, a végén hiába hazudott, nem tudom elengedni. Nem lennél más, mint ő. Nem engednéd a közelembe. Nem értenéd meg, hogy én neki köszönhetem az életemet. Már rég halott lennék, ha ő nem lett volna mellettem... Ennyivel, és csak ennyivel több tőled. De már nem szeretem. Talán csak hálás voltam. Hálából, vagy kitudja, miből akartam neki bizonyítani. Csak, hogy tudja, megérte az a sok energia. Azok az évek mind számítanak. De ez olyan volt, mintha mondjuk Szilivel, vagy Ricsivel jöttem volna össze. Sosem voltam igazán szerelmes, nem is érzem magam elég jónak ehhez. Hidd el, szeretlek, csak nem eléggé. Nem annyira, amennyi elég lenne ahhoz, hogy kitegyelek dolgoknak. Pedig... lehet, hogy ennél többre én nem vagyok képes... A szerelemnek elméletben jónak kellene lenni. Én még sem érzem annak.

- Én is átéltem azokat a bizonyos „dolgokat”. De megint hezitálsz, velem szemben mindig ezt teszed. Ha... – lépett egy lépéssel felém – én lépnék... – nem voltunk elég távol egymástól ahhoz, hogy ennyi idő alatt ne álljon már előttem –, mit tennél? – annyira közel volt hozzám, hogy már szinte teljesen nekinyomtam magam a falnak. Ő mégsem reagált erre semmit sem. Benyúlt az állam alá, és felemelte a fejemet, ezzel is arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Végül nem várt tovább. Ő nem hezitált. A csókjai vadak voltak, mintha csak azt mondaná: „Bebizonyítom, hogy adhatsz nekem egy esélyt.”... Az a keze, amivel felemelte a fejemet, most lejjebb csúszott. A karomat kezdte el simogatni, olyan gyengéden, hogy a csókjaival szemben indokoltnak tűnt az óvatossága. Éreztem a belső kényszert, olyan erősen, hogy szinte már fizikailag fájt, és amikor végre erőt vettem magamon, és visszacsókoltam, Dominik ezzel a tettemmel szinkronban lazult el. Már nem próbált dominálni, de érzékeltetni a dolgokat annál is inkább. A karomon egy utolsót simított, majd megszakítva a csókunkat a szájához emelte a kezemet, és fokozatosan felfelé haladva az egész karomat apró csókokkal lepte be. A nyakamhoz érve néha szívott is egy kicsit, de nem annyit, hogy később nyoma maradjon. Éreztem rajta, hogy alig bírja visszafogni magát. Hiába remegett a teste, ő mégis tartotta még magát. Én pedig tudtam... Tudtam, hogy mennyire hülye vagyok. El akartam lökni magamtól. Végleg véget akartam vetni ennek. Pedig most... Nem, nem csak most, eddig is, és nagy valószínűséggel ezután is, olyan szinten szükségünk lesz egymásra, kölcsönösen, hogy csak tönkretenném mindkettőnk életét azzal, ha végleg szétválasztanám az útjainkat. Hihetetlen, de a második ember, aki miatt sírni tudnék. Ő váltotta ki ezt belőlem. Ő, akiről mindig is azt hittem, hogy idegesítő. És, ha akkor, ott a buliban nem csókol meg... Sosem jövök rá, hogy mennyire tévedek. Hagytam volna, hogy várjon. Kikészítettem volna. Ahogy a többi embert is. A könnyeimet ugyanúgy nem engedtem szabadjára, mint ahogy ő sem hagyta, hogy a szenvedélye irányítsa. Ennek ellenére az érintései, az ajkai, ahogy a hajam miatt enyhén nedves nyakamhoz érnek... Akartam, annyira akartam, hogy ezt sose hagyja abba, hogy az, amit állított, miszerint ő nem fog lelépni, valóban igaz legyen. Még magam sem tudom, hogy miért, de a kezem magától mozdult meg. Ahogy belevezettem az ujjaimat barna tincseibe, szinte éreztem, hogy teljesen lenyugszok. Hogy Dominik ennyire valós közelsége energiával tölt el. Hogy biztonságot nyújt. Lassan az arcom felé haladt, majd a számat elérve ismét letámadott. Amikor már azt hittem, hogy kezd elfogyni a levegő, hirtelen még jobban a falnak simult a hátam, Dominik pedig nyelves csókká változtatta az előbbi vadulását. Jelen pillanatban, szerintem, bármit hagytam volna neki. Azt tehetett volna velem, amit csak akart. De a folyamatos, és egész testét átjáró remegésétől, ami jelként szolgált, hogy küzd a gondolataival, csak még jobban éreztem a biztonságot. Most kívánom először igazán azt, hogy bár tudnám, hogy mire gondol jelenleg. És most akarom a leginkább, hogy ő is belelásson a fejembe. Mert akkor tudná, hogy Kristóf ehhez képest semmi sem volt. Hogy Kristóf mellett valamennyi félelem mindig volt bennem. Hogy ő sosem ért hozzám úgy, hogy ennyire átjöjjenek az érzései. Hogy Szverek Dominik az első, akit nem akarok felhasználni a saját céljaim érdekében. Akivel egyszerűen csak... lenni akarok.