27. rész – Ígéretek sokasága, plusz "örülni fogsz, mivel..."

    Mi ez a rohadt hangos dörömbölés?! Direkt kikapcsoltam a telómon az ébresztőt, ha már egyszer eltiltottak ne keljen hamar kelnem, erre csak feldörömböl valaki az álmomból. Micsoda merészség, de az élete eddig a percig tartott!

- Mi van?! – nyitottam ki idegesen a teraszajtót, Dominik meg csak úgy beszáguldott rajta, mindenfajta köszönés nélkül.

- Bocsi, de a szüleim kinyírnának, ha megtudnák, hogy eltiltottak. Suli végéig nem maradhatnék itt? – nézett rám könyörgően, én viszont visszavágtam magam az ágyamra.

- Menj mást boldogítani! – ásítottam.

- Minden más ismerősöm suliban van, mint minden normális ember, így kizárásos alapon te maradtál – vágta rá kapásból.

- Ha nincs ló, jó a szamár is alap. Gratulálok – húztam a fejemre a takarómat, és nekem szándékomban állt tovább aludni, viszont Dominik persze nem hagyta.

- Nem így értettem.

- Te sosem „így” értesz semmit! – szóltam ki a takaróm alól. – Most pedig, azt csinálsz, amit csak akarsz, de hagyj aludni!

***

    És én nagyba vissza is aludtam. Konkrétan több órára, mivel csak délután fél egykor voltam hajlandó átfordulni a másik oldalamra. Mellesleg, amikor azt mondtam Dominiknek, hogy csináljon, amit csak akar, azt nem úgy értettem, hogy kapcsolja be a tévémet, és a szabadnapunkon is nézzen rajta egy hülye történelmi szart, ami Drakuláról szól...

„Most pedig, úgy érzem kötelességem feltárni Önök előtt egy nagy titkot, melyet csupán nagyon, nagyon kevesen tudnak. Drakulának volt egy nevelője, aki mindig mesélt neki esti mesét. Ezek a mesék, egy-egy kisebb rémtörténetek voltak. Drakula kedvenc történetét most pedig fel is olvasnám...: Éjjel kettő van. A saját sikolyodra ébredsz, levert a víz, és egész testedben reszketsz. Szörnyű rémálmod volt. Próbálod elfelejteni, de nem megy. Nagyon megijedtél, az az izé majdnem elkapott. Kiszáradt a szád, ezért ki akarsz menni a konyhába egy pohár vízért. A szobában korom sötét van, először a villanyt kapcsolnád fel. Vakon próbálsz eljutni a kapcsolóig, de csak lassan megy. Egyszer csak érzed, hogy valaki végigsimítja a hátadat. Hirtelen megfordulsz, kapálózni kezdesz, de nincs ott senki. Csak te vagy a szobában. Megnyugtatod magad, majd tovább haladsz. Eléred a kapcsolót. Felkapcsolod a villanyt, de egy halvány villanással kiég az égő. Újra teljes sötétség lesz, de abban a pillanatban, amíg világos volt a szobában, láttál egy sötét árnyat. A szörnyet. Ami az álmodban üldözött...

A film meg nem történt eseményeket tartalmazhat.”

- Hm, legalább őszinte – ásítottam, miközben nyújtózkodtam egyet.

- Te mióta vagy fent? – nézett rám értetlenül Dominik. Amúgy, mintha annyira meglepő tény lenne, hogy az ember felszokott ébredni...

- Kábé azóta, amióta a pacák közölte, hogy most feltárna egy kevesek által ismert titkot – nyújtózkodtam ismét, majd elfordulva a fejem alá húztam a többi kupac párnámat.

- Bocsi, ha felébresztettelek. És, tényleg köszi, hogy itt maradhatok – küldött felém hálás pillantásokat.

- Tőlem aztán – vontam meg unottan a vállam. Mellesleg, mehetett volna a csajához is, biztos otthon maradt volna a kis pasija kedvéért. Bah, menten elhányom magam, de komolyan. De tényleg, hogy lehetnek ennyire egy... f****k a fiúk?! Van csaja, de azért random ígérget más lányoknak pl. olyat, hogy eléri, hogy meg bízzon benne. Na, már itt kezdődik a probléma, de mindegy. És még nekem ezzel kellene összejönnöm?! Meg ezzel lennénk jó páros?! Francokat! Le sem szarom, hogy mi jön be neki, és hogy azt éppenséggel bennem találta meg. Kész, eldöntöttem, én nem veszek részt ebben az ostoba játékban, már az elején sem kellett volna!

- Hallod egyáltalán, hogy hozzád beszélek? – dobott nekem Dominik egy párnát, amit valószínűleg a földről szedhetett fel.

- Nem kötelességem meghallgatni téged! – fújtattam.

- Oké – nyújtotta el hosszan ezt az egy szót.

- Mellesleg, mi van Kittivel?! – jutott eszembe egy olyan téma, ami még engem is kíváncsisággal tölt el.

- Hát, most jól el van. Nem csinál semmi hülyeséget, elkezdünk mi is nyitni egymás felé, tehát most nincs gáz – kapcsolgattam a tévémet Dominik. – Ricsi még mindig kerülni akarja?

- Nem, Ricsi most csak szemlélődik. Mondhatni, megnézi, hogy Kitti mire jutott, de majd lassan megkeresi, szerintem.

- Ja, tényleg. Tegnap megkért, hogy kérdezzem meg tőled, hogy ráérsz-e ma délután? – adta át Dominik Kitti üzenetét.

- Nem tudom, ha a csajok nem találnak ki valamit, akkor szerintem igen – néztem meg a telómat, hogy van-e valami fontos és észveszejtően halaszthatatlan „megbeszélés”.

- Amúgy könyvesboltba akar menni – szólt közbe Dominik.

- H-hogy hova?! – sötétült el azonnal a fejem a kétségbeeséstől.

- De ne aggódj, ott nem szokás embereket ölni, és a kannibalizmus sem jellemző rájuk – nevetett a srác a kiakadásomon.

- Tényleg?! Akkor már csak az unalom miatta haláltól kell tartanom. Juhú! – „lelkendeztem”.

- Azért annyira nem lesz vészes. Csak bemegy és kijön, tényleg ennyi lesz, ígérem – tudta le a témát ennyivel Dominik. „Ígérem”, hű de jó. Csak nekem te már ne nagyon ígérj semmit, ha nem túl nagy kérés.

***

    Nos, végül semmi izgi nem történt, hiába várták egy csomóan, hogy majd valami haladást érünk el. Hát, hála az égnek ez lehetetlen. Egyébként, ahogy Dominik elment, azonnal jött is Kitti, tehát már mehettünk is a könyvesboltba, ahol valószínűleg könyvek lesznek, és még véletlenül sem egy jó kis olasz étterem szörnyen humortalan és egyben béna becézése.

- Tehát, én itt megvárlak – álltam meg az ajtóban, mire Kitti csak bólintott egyet, majd egy „Öt perc és jövök!” kijelentéssel bement a halál birodalmába. Ha már a halálnál tartunk: nem ártana lassan beszélnem Kristóffal is, és a Krisz által el nem mondott, fontosnak bizonyuló dolog is érdekel, amiről ráadásul, ha jól vettem észre, akkor csak ő és Milán tudnak. Vagy a többiek is, csak ők diszkréten meghúzzák magukat inkább a háttérben. Inkább az utóbbi, kétlem, hogy valamilyen úton módon ne derült volna ki. Aj, tényleg nagyon szívás, amikor mindenki más tud a dolgokról, csak te nem. És, ha már a szívást hoztam fel, akkor most eszembe jutott egy még nagyobb, bizonyára pro- és kontrás eszmecsere, saját magammal. Nos, nem rohadtul szívás itt állni, egy száll magamban egy könyvesbolt előtt?! Bár, ha innen nézzük, akkor még mindig jobb, mintha be kellene oda mennem. De, akkor legalább nem ácsorognék egyedül. Vagyis, francokat! Még szép, hogy egyedül álldogálnék, mivel Kitti jól elválogat, én meg támaszthatnám a hülye polcokat, amik majd a stabilizálatlanság miatt eldűlnek, és létrejön egy hülye dominó reakció, és akkor... végem lesz. Oké, azt hiszem ezeknél még nagyobb szívás, hogy ilyenek jutnak az eszembe. Plusz, nem telt már el az az öt perc?! Bemenjek?!... Áh, hagyjuk, félek, hogy nem a saját lábamon jönnék ki onnan. Ha belépek ebbe a... művelődést elősegítő izébe (de precízen fogalmaztam), akkor tuti, hogy kint már a hullakocsi várna.

- Nos, megvettem mindent. Mehetünk? – kérdezte Kitti, kilépve az ajtón, és ezzel megzavarva a nagyszerű gondolatmenetemet.

- Máshova is akarsz még menni? – löktem el magam a faltól, majd elindultam Kitti után.

- Hm, konkrét ötletem nincs de... – gondolkodott el az égre nézve. – Nem, nincs semmi.

- Akkor, zúzzunk haza – gyorsítottam fel a lépéseimet, mivel már így is délután fél öt, és még lenne pár dolgom. Olyan kevésnek tűnik ez a nap, bár lehet nem kellett volna átaludnom a háromnegyedét.

- Bocsi, hogy feltartottalak – fordította a fejét felém Kitti.

- Semmi, amúgy is régen beszéltünk – vontam meg a vállam.

- Tényleg – nevette el magát a lány. – Képzeld, sokkal jobb lett a viszonyunk Dominikkel.

- Na, remek, legalább van valami haszna a srác létezésének – dünnyögtem.

- Összevesztetek? – pislogott nagyokat Kitti.

- Nem, csak... – sóhajtottam el magam. – Szerinted is úgy nézünk ki, mintha... szóval, mintha jó páros lehetnénk?!

- Ho-ho-ho-hó! – állított meg Kitti a mikulás szövegével. – Nem vagy lázas?

- Nem, bolond! – nevettem el magam.

- Nem tudom, igazából annyira látszik, hogy Dominik érdeklődik irántad, de te meg pont az ellenkezőjét mutatod – válaszolta meg a kérdésemet végül.

- Talán mert nem is érdekel?! – kérdeztem vissza kiakadva. – Mindenesetre, csaja van, az iránt érdeklődjön.

- Te erről honnan tudsz? – állt meg hirtelen Kitti.

- Dodó mondta – vontam meg a vállam. – Amúgy, ne értsd félre, hidegen hagy, tényleg. Csak azt nem bírom elviselni, hogy nekem teszi a szépet, közben meg van valakije. Szerintem ez undorító és kiábrándító. Már, ha lehet belőle még ennél is jobban kiábrándulni.

- Jó, de nem nagyon járnak össze. Sőt, asszem vagy egy hónapja beszéltek utoljára. Meg a lánynak van valaki mása is, szóval ez igazán bonyolult... Talán tőle kéne megkérdezned – mosolyodott el végül.

- Kérdezi a halál. Mondom, hogy nem érdekel, az ő dolga, meg az ő nyomora, van nekem is elég bajom, nem kell még az ő kis szenvedése is! Na, léptem, van egy idegesítő vendégünk, akivel tegnap óta nem sikerült beszélnem, tehát... – intettem, majd beléptem a házba, ahol Kristóf egyből elkapott.

- Na, helló! Merre csatangoltál?!

- A kutyák szoktak csatangolni – sóhajtottam, majd ellépve mellette bevonultam a konyhába, Kristóf meg jött utánam. – Öö, a srácok?!

- Krisz valami Marcihoz ment, Drina nincs itthon, Ricsi és Szili pedig elmentek vásárolni – darálta a helyzetet a srác.

- Az Milán, és egy suliba jártatok Pécsen – rogyottam le a székre, teljesen kikészülve a srác nagyszerű memóriáján.

- Lehetséges. Lényeg, hogy még nem hallottad a nagyszerű hírt! – csapta össze a tenyerét, majd levágta magát elém, és elhúzta előlem a tényárt, ennek hatására pedig csak unottan néztem rá. – Képzeld, én elmegyek vasárnap, és jön helyettem más hétfőn hajnalba. Hát nem szuper?! Túltengés lesz a házban, de folyamat!

- Nem szeretnél már most elmenni?! Kikísérlek a vonathoz – mosolyodtam el gúnyosan, majd visszahúztam tőle a kajámat.

- Isten ments, még a vonat elé löknél! – húzta vissza ismét a tányért. – Plusz, nem megyek, csak vasárnap, szóval nyugi, kicsikém.

- A szemedbe állítom ezt a villát, ha még egyszer kacsintani mersz! És add vissza a kajámat! – durcáztam, majd ismételten nekiálltam a kajálásnak.

- Nyugi, nyugi, soha többet nem akasztom ki az agyad, a tavalyi húzásodat még mindig érzem – kapott a torkához, egy nagyot nyelve. – Amúgy, érdekel, hogy ki fog érkezni?!

- Hallod, bárki, csak te ne – néztem rá könyörgően.

- Oké, akkor örülni fogsz, mivel aki érkezik az az apád lesz – erre a kijelentésére csak kapásból kiesett a kezemből a villa, és hatalmas csattanással ért a tényér széléhez.

- H-hogy, mi?! – kérdeztem vissza, halkabb hangerővel.

- Komolyan mondom, nem szívatásból – tette fel a kezét védekezően Kristóf. – Ezek szerint te még nem tudtad? Basszus, akkor bocs, azt hittem, Krisz már szólt.

- Hülye vagy, persze hogy szólt! Csak meglepődtem, hogy te is tudod – álltam fel a székről, majd kivonultam a nappaliba, miután eljátszottam Kristófnak ezt a nagyon nem meggyőző színjátékot. Viszont, talán tényleg jobb lett volna, ha Krisz vezeti fel a dolgot... – Nálad van még Krisz?! – kérdeztem Milánt, amikor a hatodik hívásomra végre felvette.

- Igen, persze, máris utánanézek – szólt bele a srác. – Bocs, egy perc, nem hagynak békén az őseim... Na, mint hallottad, nálam van, csak kijöttem. Talán az ajtón túl nem hallja.

- A bejárati ajtón kívül vagy, ugye? – kérdeztem.

- Igen, miért? – kérdezett vissza értetlenül.

- Mit is nézel te utána az őseidnek a házon kívülről?! Bár, mindegy, Krisznek úgy sem esik le ez az apró tény – sóhajtottam. – Mellesleg, csak azért hívtalak, mert átgondoltam a kérdésedet.

- Tehát, ezt miből is sikerült eldöntened?! – reagált le egyből.

- Semmiből, csak szeretek az uncsimnál lógni, de ha már nem él az ajánlatod... – nyújtottam el az „ajánlatod” szót.

- De, persze! Csak fura... Mindegy, nem különösebben fura a hangod, tehát... Mindegy, megyek mert még Krisznek is fel fog tűnni, hogy a kertből szedem a cigicsikkeket – nem mintha láthatta volna, de nevetve ráztam meg a fejem, majd kinyomtam a hívást. Tényleg el kéne mennem színjátszás szakra... Ez pech, de mindegy, jó nekem Milánnál is, csak apával nem akarok találkozni. Volt egy „kisebb”... balhénk az utolsó találkozásunkkor, és jobb ha ezt még nem erőltetjük...

- Szia, hát te?! – nézett rám Drina értetlenül, amikor belépett a bejárati ajtón. – Minden oké?! Kissé... fehér vagy.

- Mi?! Ja, Kristóf lefárasztott, de semmi új – nevettem el magam kínosan.

- Haj, mikor hagy végre fel ezzel?! – sóhajtotta, majd a táskáját felkapva megindult a lépcső felé. – Amúgy, hol van... Nem lényeges már megtaláltam... Kristóf, megmondtam már, hogy NEM alhatsz velem, takarodj ki a szobámból! 

- Jó, jó, nyugi! Öcsém, akkor ma megint be kell érnem a kanapéval... – sóhajtozott a srác.

- Bocs, hogy nem egy tízcsillagos hotelben élünk! – tette csípőre a kezét Drina.

- Mellesleg, ugye tudod, hogy kihúzhatós a kanapé?! – szóltam közbe.

- H-hát persze, hogy tudtam! Mire gondolsz, hogy én nem tudok ilyesmiket?! Ch, kérlek, ne nézz ennyire hülyének! – viharzott le a lépcsőn Kristóf, mi meg Drinával megtámaszkodtunk a korláton, és vártuk a folytatást. – Nyílj már szét, te retkes kanapé! Öö... Úgy értem, tegnap még simán kinyíltál, most mi kínod van?!

- Haj, gyere már gyorsabban, vasárnap! – emelte az ég, vagyis ebben az esetben a plafon felét a tekintetét Drina.

- Pedig én felajánlottam, hogy már akár most is mehet – sóhajtottam.

- Még az is csoda lesz, ha vasárnap sikerül elmennie... – indult meg Drina is sóhajtva a szobájába, én pedig követtem őt.

- Bármi érdemleges Lénával kapcsolatban?! – érdeklődtem, leülve az ágyára. Ja, amúgy igen, Zoé írt, hogy ma ő meg Drina fognak menni Lénának leadni a leckét.

- Hallod, stopperrel lemértük és a legnagyobb értéke a 4 perc 02 másodperce volt. Azt is úgy, hogy kétszer kért számon. Először, hogy miért nem szeretem annyira, hogy én lépjek és ne neki keljen órákat vennie, utána pedig, hogy miért vagyok ennyire helyes. Nos, mire kitaláltam valami Kriszes választ ezekre, addigra elment az életem is – válaszolta meg a kérdésemet, majd hátravágta magát az ágyán. – Ez így nem lesz jó. Igaza van Dodónak, beszélnünk kell a sráccal.

- Ja, hogy neki meg Lénából adjunk leckét?! Bár, ebben az esetben, ha Krisz is számonkérést alkalmazna, legalább össze tudnánk hebegni valamit – gondolkodtam el, elhúzva a számat.

- Hmpf, nem! Kizárt! Én még egyszer nem csinálom végig ezt a tortúrát! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Drina. Ezt a véleményét amúgy adom. – Kérjünk már tanácsot Szilitől, hiszen ő mégis összejött Flórával úgy, hogy mi semmit nem vettünk észre ebből.

- Szerinted, tudja egyáltalán, hogy mit csinált?! Flóra nem hülye, csupán adta magát, Szili meg egyszerűen csak megpróbált nem nyomulni, és normálisan viselkedni. De pont ez a baj, hogy Krisz sem nyomul, sőt nem csinál semmit... – sóhajtottam ismét.

- Hát, azért Léna sem töri magát – forgatta a szemét Drina. – Mellesleg, te mit akarsz csinálni Dominikkel?!

- Ez egy rohadt perverz beszólás volt, Drina! – szóltam rá nevetve, mire ő is elmosolyodott. Viszont ezután egy komolyabb hangon folytattam: – Én komolyan mondom, hogy nem akarok tőle semmit.

- Oké, de akkor, miért egyeztél bele?! – kérdezgetett tovább.

- Erre egyszerű a válaszom – mosolyodtam el. – Amiért te is.