Már otthon voltam, és a
nappaliban dekkoltam, amikor megszólalt a csengő. Milán megint
nincs itthon, már miért is lenne?! Bár, meg is értem, ma valahogy
tényleg csak veszekedni lehet velem... Mindegy, leszarom, csengessen
csak, én fel nem kelek. És, ha be nem engedi magát, akkor felőlem
fagyoskodhat kint is, ha b****k haza menni. A telóm?! Csörög az
is, de hol?! Ja, megvan! De, hogy a fenébe csúszott be a kanapé
alá?! Na mindegy...
- Nem szeretnél beengedni?! –
tette fel a kérdését köszönés nélkül Krisz. Juhú, úgy sem
tudtam, hogy merre tűnt el a mai nap folyamán. Tök gyorsan
vetettem át magam a kanapén, és a rohadt vicces, hogy majdnem neki
is mentem az ajtónak.
- Juj, itt az én drága bátyám!
– ugrottam a nyakába, amikor kinyitottam az ajtót, szegény srác
meg azt sem tudta, hogy merre is van.
- Te beteg vagy?! – kérdezte,
amikor végre elengedtem.
- Nem, csak jó kedvem van –
tapsikoltam, vidáman.
- Én ennek az ellenkezőjét
hallottam – mért végig, majd megrázta a fejét, és felém
nyújtott egy szatyrot. – Eredetileg nem akartam odaadni, de
ragaszkodott hozzá, szóval...
- Tényleg, ma vele voltál? –
ugyan gyanakodva, de elvettem tőle a csomagot, majd ismét
visszavágtam magam a kanapéra.
- Ja, de már untam az
egészet... – sóhajtotta. – És a „legjobb”, hogy
meghosszabbította a maradását, szombaton este megy csak. Közölte,
hogy ha nem bánnád, akkor veled is találkozna, én meg kapásból
elküldtem a halálba. Jut eszembe, egy jó hír, aminek még te is
örülhetsz: anya is itt van.
- Tessék?! – lepődtem meg.
- Én sem hittem el, pedig velem
szemben állt – dőlt hátra a fotelben Krisz. – Tök para az
egész, valamire nagyon hajtanak, ha mind a ketten eljöttek.
- Szerinted, anya...
- Nem tartom kizártnak –
szólt közbe azonnal, mire csak lehajtott fejjel kezdtem el bámulni
a szőnyeget. – De, hé! Kibírta apa mellett ennyi ideig, szóval
nem lesz gáz! Mellesleg, hallom megint stréberkedtél!
- Nem én akartam, a tanár, de
kábé végig feleltette az egész osztályt. Plusz, az a tanár nő?!
– tereltem a témát.
- Az. Vagy, várj! Nem... tudom –
nevette el magát kínosan.
- Engem ráz a hideg tőle... –
fintorodtam el.
- Extrém eset a pasas... Vagy
csaj, fú, de belekeveredek ebbe mindig – fogta a fejét nevetve
Krisz. – Mellesleg, kérdezhetek valamit?
- Aha – néztem a srácra
kíváncsian.
- Miért nem mondtad, hogy nem
akarsz Pestre jönni? – ezen a kérdésén meglepődtem.
- Ezt sosem mondtam – nevettem
fel végül kínosan.
- Tudom, ahogy azt sem, hogy
akarsz. Mert, amikor Ervin megkérdezte, te csak azt mondtad, hogy ha
mi jönni akarunk... – emlékeztetett erre az apró tényre.
- De nekem tényleg mindegy. Itt
sem vészes, azért – dőltem hátra a kanapén.
- Lökött vagy – nevette el
magát Krisz. – Mikor akarsz nekem végre igazat mondani?
- Nem hazudok – néztem rá
értetlenül.
- Nem, de azt sem mondod el
sosem, ami valójában zavar – vágott vissza.
- Csak, össze vagyok kicsit
zavarodva – hajtottam le a fejem. – Még nem igazán tudom, hogy
kivel, hogy viselkedjek, de amúgy megvagyok.
- De már megint csinálod –
vágott fejen.
– Nem csinálok semmit –
szálltam vitába.
- Épp ez az! – vágta rá
kapásból. – Tök jó lenne, ha nem hinnéd azt, hogy leterhelsz
minket a bajaiddal, mert amúgy nekünk rohadtul nincs sok gondunk,
mivel mindent rád zúdítunk és mindent megcsinálsz helyettünk.
Jó kis példa erre a múltkori Lénás eset is. Órákat adsz neki
rólam? Te nem vagy normális, de tényleg!
- Gondoltam, hogy többet
beszéltetek ti, mint két mondat – nevettem el magam.
- Hát ezt jól gondoltad –
dobott le egy díszpárnával, melynek amúgy rohadtul nem ez lenne a
célja, de mindegy. – Mellesleg, azt sem mondtad el, hogy szereted
Kristófot.
- Mert sosem kérdezted –
vontam meg a vállam.
- De, Ser, most komolyan –
nézett rám unott tekintettel. – Miért nem beszélsz velünk
ilyenekről?!
- Mert nem szokásom?! –
kérdeztem vissza nevetve.
- Pont ez az. Pedig jó lenne,
mert nagyon nem értünk téged. Először ilyen vagy, következőleg
meg a tök ellenkezője. Jó, mondjuk az utóbbi években tényleg
nem szoktál hozzá, hogy tök új emberek vesznek körbe, ezért is
kérdeztem, hogy, hogy érzed itt magad.
- Hát, elvagyok. Úgy
konkrétabb oka nincs, egyszerűen nekem fura itt minden. Valahogy,
otthon sokkal természetesebb volt, itt meg... Nem tudom, hogy milyen
legyek, mert az otthoni színvonalat itt egyáltalán nem tűrik meg,
más meg... nagyon nehezen tudok lenni – sóhajtottam.
- Miért, a Szvereknek is a
lázadó éned jön be – vetette oda, mintha csak valami biztatást
mondana.
- Ezt is inkább hagyjuk.... –
sóhajtottam ismét, Krisz pedig kíváncsi tekintettel nézett rám.
– Haj, ugye az tiszta, hogy rám van kattanva.
- Igen – bólintott.
- Nos, még a második napon
közölte velem, hogy eléri, hogy fél év alatt benne bízzak meg a
legjobban – folytattam.
- Sok sikert kívánok neki
hozzá – forgatta a szemét Krisz, mire csak visszavágtam neki a
párnát.
- De mindezek mellett barátnője
van – fejeztem be a mondandómat, Krisz arcára pedig ráfagyatott
a vigyor. – És, ez megint olyan érzés, mintha csak valami jó
kis játék lennék. Meg, most kiderültek róla dolgok, és
egyáltalán nem bírom elviselni a közelemben.
- Ja, tudom, Kristóf mesélte
ma, hogy ismerik egymást a Szverekkel, meg ilyesmi – nyújtózkodott
Krisz. – De, ha zavar, miért nem mondod meg neki?
- Szerinted?! Megtettem, de ez
még azt is a fejébe vette, hogy szétválaszt minket Kristóffal.
Ami mellesleg nagyon jól is sikerült neki, ugyanis kapásból
Kristófot támadtam le Dominik baromsága miatt – daráltam.
- Igen, azt a beszélgetést
volt szerencsém látni – bólintott. – Kristóf átküldte, meg
elmondta a dolgokat, konkrétan azt is, hogy mire akart azzal a
kérdésével kilyukadni. El akar vinni amúgy valahova, de esküszöm,
azt nézem én meg, hogy arra majd rá tud venni.
- Akar? – lepődtem meg a
jövőidőn.
- Ja, miután Kristóf beszámolt
nekem a kiakadásodról meg a Szverekkel való ismeretségéről, én
elmondtam neki, amit Sziliék mondtak, hogy, hogy lerendezted a
Szvereket, tehát, mondhatni így kvittek lettünk – vázolta a
helyzetet Krisz. – Mellesleg, mi is az a dolog, amiről én sem
tudok, csak te és Kristóf?!
- Öö, hát, ez... bonyolult –
kezdtem el magyarázkodni.
- Igen, végül is csak arról
van szó, hogy megkérted, hogy csináljon ki minket, hogy ennek
hatására ne kerüljünk hozzád közel, mivel te még mindig
rettegsz apa fenyegetésétől – darálta, én meg csak pislogtam,
és köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. – Ha az elmúlt éveket
nézzük, akkor tényleg bonyolult, de így nem is tűnik annyira
annak. Egyébként, ezt is ma mondta el.
- Nem, ezt nem ma mondta el –
mosolyodtam el, a fejemet rázva.
- Bocs, nem tudok jól hazudni –
nevetett fel Krisz. – Tényleg nem, még régebben, egyesével
közölte velünk. Gondoltam, nem árt ha tudod, hogy emiatt már
feleslegesen rágod magad. Egyel legyen kevesebb, van még így is
bőven.
- Én... tényleg sajnálom...
Akkor ez tűnt a legjobb ötletnek, és...
- Mit, és?! – szólt közbe
azonnal. – Tizenhárom voltál, és pontosan tudtad, hogy apa képes
betartani az ígéretét. Nem hiszem, hogy az akkori helyzethez
mérten rosszul cselekedtél volna, sőt senki nem gondolja így.
Csak túl lökött vagy, és megint egyedül akartál mindent
megoldani. Viszont, lassan megyek, mert apa lassan felfogja, hogy
veled vagyok, viszont most nincs kedvem beverni a képét. Ö, holnap
akarsz találkozni anyával?
- Hát, de csak ő lesz, ugye? –
kérdeztem vissza.
- Aha, hála az égnek apa engem
máshova rángat el. De ne akard tudni hova, én sem akarom, és
megint csak hála az égnek, hogy még nem is tudom... – darálta
sóhajtva, mire csak elmosolyodtam. – Milánt egyébként szerintem
még fárasztják, úgyhogy csoda, ha holnapután hazaér.
- Szegény, de ő akarta annyira
látni őket – nevettem el magam.
- Ja, ezt adom – nevetett
Krisz is. – Mellesleg, a köztes parkban jó lesz? Mert oda küldöm
akkor anyát.
- Jó hát, csak ne korán,
fáradt vagyok és még Kristóffal is beszélnem kellene... –
húztam a számat.
- Tudom, ne parázz, nem véletlenül vagyok a bátyád – vágta be az egós énjét Krisz,
én meg egyszerűen csak sóhajtottam egy nagyot. Istenem... –
Amúgy ne lepődj majd meg, most olyan... furcsa.
- Oké – vettem tudomásul az
instrukciókat.
- Ja, és azt meg nézd meg, én
is ugyanúgy kaptam, de semmi extra – jutott még eszébe ez az
apró dolog, ami tényleg észveszejtően lényeges volt.
- Oké, oké, csak menj már! –
toltam ki nevetve az ajtón, majd integetve becsuktam előtte azt. Ez
bolond, de tényleg. De, legalább már tudom, hogy mit kezdjek
magammal, mivel eddig én sem voltam jobb egy skizofrénnél.
Végül, azért tök rendes
voltam, minden előzetes megbeszélés nélkül elkezdtem
videóhívással zaklatni Kristófot. Gondoltam, úgy is mindig a
telefonján lóg, biztos észreveszi, hogy hívom. A nagyobb kérdés
inkább az, hogy hajlandó lesz-e felvenni? Hát, mivel a harmadik
hívásomra sem érkezett semmi válasz, így nyugodtan kijelenhetem,
hogy nagyon sikerült kicsesznem vele, és most tök jogosan pipa.
Amúgy ez így nem ellenkező viselkedés?! Mármint, Krisz jövő
időben beszélt, tehát...
- Bocsi, megvagyok – fogadta a
videóhívásomat Kristóf hirtelen, és amúgy most elfelejtettem,
amit akartam. Megzavarta az én professzionális gondolkodásomat...
- Tiszta fogkrém a fejed... –
vázoltam a helyzetet komolyan, de amúgy eléggé vicces képet
nyújtott így az ábrázata, szóval komoly erőfeszítésembe
került, hogy ne nevessem el magam.
- Ja, tudom – legyintett, majd
becsapott egy ajtót, és mivel ezután már egy ajtót láttam a
srác mögött, megállapítottam, hogy a szobájába vonult be. De
zseni vagyok, te úr isten...
- Ha tudod, nem kezdenél
magaddal valamit? – kérdeztem vissza most már nevetve. De
komolyan, ez még a homlokát is fogkrémmel mossa? Egyébként, mit
sem reagálva a kérdésem, fogta magát és kinyomott, majd pár
perc múlva már csörgött is a telóm, és meglepődve tapasztaltam,
hogy Kristóf hívott vissza, de aztán leestek a dolgok. Odaülhetett
a laptopjához, mivel a mögötte lévő tájat már sokkal nagyobb
láthatárral csodálhattam meg. Hát, mellesleg nem kellett volna,
de mindegy, tipikus pasi. Miért is nem szoktam még az ilyenhez
hozzá?!
- Na, így már jobb. Mellesleg,
én is most akartalak hívni – tette hozzá, mint csak mellékes
tényt.
- Aha, ö... Khm, szóval... –
köszörültem meg a torkom, majd vettem egy mély levegőt –, csak
bocsánatot akartam kérni a mai miatt.
- Hm? Ja, az? Fel sem tűnt,
mindig hisztizel – nevette el magát. – Plusz Krisz elmondta,
hogy Dominik idegesített fel. De kajakra, ha visszamentem, az lesz
az első dolgom, hogy agyonverem! Mégis hova képzeli magát?! Csak
úgy szívatja a csajomat, amikor azt csak nekem szabad!
- Nem, még neked sem – hagyta
el egy csüggedt sóhaj a számat. – Mellesleg, pont ez a célja.
Nagyon rá van kattanva, hogy szétválasszon minket.
- Ja, a szemét döge! –
fújtatott tovább, majd először kikerekítette a szemét, az ezt
követő ezredmásodpercben pedig hátravágta magát a székben, és
sátáni tekintettel kezdett el nézni. – De ha egy újjal is
hozzád mer érni, én esküszöm, hogy agyonvágom a 220-al!
- Kristóf, hova akarsz menni
szombaton? – tereltem a témát, mivel már így is eléggé
felidegesítette magát, és őt ismerve még képes lenne most
vonatra szállni, csak hogy az elképzelt gyilkolási terveit
kipróbálhassa.
- Hisztikém, elég ha szombaton
kinyírsz érte, ne előlegezzük meg a halálomat – nevette el
magát.
- De, te lökött, miért pont
az uszoda? Tudod, hogy nem szeretek úszni... – néztem rá...
vagyis, csak úgy alapba néztem a kijelzőt kétségbeesett
tekintettel.
- Tudom, de ez amúgy is ilyen
csapatos cucc lenne, Krisz említette, hogy akartál egy bulit,
szóval volt olyan kedves, aranyos – sorolta az erényeit, roppant
szerényen –, és még sorolhatnám a te pasid, hogy elintézett
egy uszodai termet. Vagyis, egy kétméteres medence van benne, meg
asztalok, napozóágyak, ilyesmik. Plusz, nem kell bejönnöd a
vízbe, ha nem akarsz.
- Akkor én csak nézelődök,
meg piálok, meg eszek. Juj, tök happy lesz – lelkendeztem.
- Na, ezért vagy te az én kis
Hisztikém – nevetett ismét Kristóf. – Jó buli lesz, majd
meglátod. Viszont, van valakinek autója?! Csak mert tőlünk az
uszoda eléggé messze van.
- Milánnak van, de sosem adja
oda senkinek. A szerelme az az autó – sóhajtottam. – Viszont az
jó lenne, simán beférünk mindannyian.
- Beépített üléses? –
kérdezett vissza, mire csak bólintottam.
- Viszont, mivel nem adja oda
senkinek, így ezt is lőttük – tértem vissza az eredeti gondhoz.
- De hát van jogsija, nem?! –
lepődött meg Kristóf.
- Van, de a múltkor
megbüntették valami miatt, és elkobozták tőle a jogsiját egy jó
időre – nevettem fel kínosan.
- Akkor már kvittek vagyunk, az
enyémet is bevonták – mosolyodott el, majd csillogó szemekkel
nézett rám. – Próbáld meg, kérlek!
- Miért én? Krisz is tud
vezetni – szálltam vitába.
- Hát ne haragudj meg, de mellé
én be nem szállok – nevetett fel a srác. Amúgy, ezt adom.
- Oké, majd könyörgök neki
egy sort. Vagy kettőt. De, ha már az ő autójával megyünk, ő is jön – szögeztem le.
- Persze, alapba úgy gondoltam.
Te, a négy marha, Milán, meg én. Ez ha minden igaz hét –
számolgatott.
- Igen, ha minden igaz –
nevettem el magam.
- Jó, na! Nem vagyok valami
matekos alkat – durcázott be tettetetten.
- Ja, azt vettem észre... –
nevettem tovább.
***
Nos, késésben, mint
mindig. Komolyan, még Krisz sem lehet ekkora barom. Mondom:
„Kristóffal is beszélnem kellene...”, erre ő: „Tudom,
ne parázz, nem véletlenül vagyok a bátyád”, hát azt
rohadtul vettem észre! Bőven éjfél után keveredtem ágyba, de ez
még elvárja, hogy tízkor már találkozzak anyával, és most meg
fél tíz van, és konkrétan még csak most estem ki az ágyból.
Szó szerinte. Mindegy, gyorsan elkészültem, kajálni mondjuk semmi
időm nem volt, de lényegtelen, legalább a park csak öt perc
innen, és még van tízig tíz percem, szóval... Hát, mindegy, még
úgy is késtem, hogy időben jöttem, anya már itt van.
- Szia, anya – álltam meg
előtte.
- Ne haragudj, nincs időm most
beszélgetni, a lányommal lesz... Áá!! – ugrott sikítva a
nyakamba, és miközben azon volt, hogy kiszorítsa belőlem az
összes levegőt, össze-vissza elkezdett puszilgatni.
- Anya, mindenki minket néz! –
toltam el végül magamtól, és amúgy, hol lenne már ciki ez az
egész.
- Jaj, annyira örülök!
Féltem, hogy nem fogsz eljönni, pedig még jóval korábban is
jöttem, annyira izgatott voltam –
darálta.
- Anya...
- De amikor Krisz tegnap mondta,
hogy hajlandó vagy velem találkozni, már akkor alig fértem a
bőrömbe – darálta tovább, fel sem fogva, hogy neki szóltam az
előbb.
- Anya!
- És képzeld, annyi mindent
terveztem mára! Elmehetné...
- Anyu, kuss már! – fogtam be
a száját, ő pedig csak ártatlan pillantásokat vetett rám. Nos,
igen, íme az anyám: Seredech Réka, bár a házassága óta
mindenki csak Benczezi-Seredech Rékaként ismeri. Amúgy, Krisszel
külsőleg apára hasonlítunk, csupán anya haj- és a szemszínét
örököltük. Meg, ezek szerint még a mérhetetlen energiát is,
amit mostanában egyáltalán nem hasznosítunk fel, de ez mindegy
is.
- Túl hangos voltam? –
nevetett fel kínosan, amikor már végre hagytam szóhoz jutni.
- Nem is kicsit – veregettem
meg a vállát. – Mellesleg, örülök, hogy van vagy egymillió
terved, viszont éhen halok, menjünk enni előtte.
- Remek, néztem egy csomó
éttermet is, tessék, válasz! – nyomott a kezembe vagy tíz
mappát, amiben a környékbeli éttermek, vagy kisebb
ebédlőszerűségek voltak felsorolva.
- Anya, szerintem bőven elég
lesz az is, ami mögötted tornyosul – fordítottam meg a vállánál
fogva, ő pedig alaposan szemügyre vette.
- Hm... – hümmögött az
állát simogatva, én pedig elmenve mellette, megindultam az étterem
felé. Én abban a hitben voltam, hogy anya is követ, viszont kábé
tíz méter után rá kellett jönnöm, hogy ez naiv hitt volt.
- Gyere már! – szóltam neki,
mire bólintva... mondhatni, már-már ugrándozott felém. Amúgy,
anya jó formában van, bár a korát tekintve ez nem is csoda, 17
évesen szült minket. Apa meg két évvel idősebb anyától. Súgok
egy kicsit: ezekből kiindulva, anya most 35, apa pedig 37 éves.
- Egész kis otthonos hely –
nézett körbe, majd amikor a pincér hozzánk ért, eldarálta neki
a rendelésünket: két töltött omlett, és két kávé. Jól
kezdjük a napot.
- Hát, étteremről beszélünk
– néztem rá értetlenül.
- Annyi mindent szeretnék
kérdezni, nem is tudom, hol kezdjem – nézett engem végig
mosolyogva.
- Az elején, ott könnyebb lesz
– feleltem végül furán.
- Hogy megnőttél –
mosolygott tovább, majd átnyúlt az asztalon, és a kezébe vett
egy hajtincsemet. – A hajadat is megnövesztetted. Jól áll neked ez a
szín – mosolygott tovább, majd szép lassan visszaült a helyére.
– El sem hiszem, hogy öt éve láttam utoljára az én kicsikémet.
- Sosem foglalkoztál nagyon
velünk, mi ez a hirtelen jött váltás? – érdeklődtem, felvont
szemöldökkel.
- De, hiszen ti kértétek, hogy
ne látogassalak titeket – lepődött meg teljesen, engem pedig ez
a kijelentés lepett meg.
- Ez baromság. Nekünk apa azt
mondta, hogy te nem akarsz minket látni, és hogy van valaki másod
is mellette, szóval ne nagyon keressünk – vázoltam az én
álláspontomat, és ekkor értettem meg. – Ch, az a szemét!
- Úgy néz ki, édesapátok
mindenkit jól becsapott – mosolygott kesernyésen anya.
- Anya, mihez akarsz kezdeni
apával? Még ezek után is vele akarsz maradni?! – támasztottam
meg a bal tenyeremben az államat.
- Nem, már válófélben
vagyunk egy jó ideje – nevette el magát, a kezével legyintve. –
De úgy gondoltuk, hogy jó lenne hozzátok utoljára együtt
eljönni. És szeretnélek megkérni valamire. Tudom, hogy nagyon
sokat kérek tőled ezzel, viszont szeretném, hogy találkozz édesapáddal, és meghallgathatnád azt is, amit mondani szeretne neked.
- Engem nem érdekel, felőlem
meg is dögölhet az a barom, hidegen hagy! – csaptam az asztalra
idegesen.
- És, ha azt mondanám, hogy
Krisz tegnap este beleegyezett? – anya eme kijelentése nagyon
meglepett. Hogy Krisz... belegyezett?!
- Ezért jöttél?! – álltam
fel, majd gyorsan magamra kaptam a kabátomat, és a táskámat. –
Dolgom van, jót dumáltunk! – feleltem kimérten, majd faképnél
hagytam. Ch, gondolhattam volna,
szinte éreztem, hogy valami hasonlóval fog előállni. De miért
nem érti meg senki, hogy rohadtul hidegen hagy a bármiféle
mondandója??!?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése