31. rész – Unalmas, de tartalmas

    Nos, eljutottunk addig a pontig, hogy már mindenki unta magát, de ha itt tartunk, el sem kezdtünk semmit sem csinálni. Kitti minden áron meg akarta várni a bátyját, és mivel ez az ő szülinapja lenne, így nagyon nem tudtunk mit kezdeni az ellenkezőjével. Mellesleg, szép kis tizenhatodik. Gondolom, pont ezért nem tartottuk mi sosem meg a sajátunkat. Amikor kopogtak Kitti nagy lendülettel vetette magát az ajtóhoz, és örömében még fel is sikított, mi meg Ricsin röhögtük szét az agyunkat, ugyanis a sikítás hallatán először tök lefehéredett, majd szerintem elszántan meg akarta ölni azt, aki jött.

- Bocsi, feltartottak – magyarázkodott Dominik. Képzelem, hogy feltarthatták szegényként.

- De nincs semmi, ugye? – pislogott nagyokat Kitti.

- Nincs, nyugi – borzolta össze a lány haját.

- Ch, rögtön boruljunk térdre előtte... – dünnyögtem, unottan, amire elég sok értetlen tekintetet kaptam.

- Ó, vagy úgy! – reagált elsőnek Kristóf, majd felpattanva Dominik elé lépett, és a kezét nyújtotta neki. – Mi még nem ismerjük egymást, Zsoltai Kristóf.

- … Szverek Dominik – utánozta le a mozdulatot a srác, bár nagyon értetlen fejjel, viszont Kristóf kissé túlzásba eshetett, ugyanis idáig el lehetett hallani azt az elszántságot, amivel legszívesebben eltörte volna Dominik kezét.

- Na mindegy! – kiáltott fel Kristóf, majd elengedték egymás kezét. Dominik erre még értetlenebbül kezdett nézni. – Elfelejtettem, amit akartam. Kár, pedig fontos lett volna.

- Majd, ha eszedbe jut – bólintott Dominik, majd arrébb lépett.

- Ó, ne aggódj! Arról te nagyon is tudni fogsz! – követte a srác mozdulatait eszelős tekintettel.

- Örömmel hallom – reagált vissza Dominik, Kristóf pedig csak egy gúnyos mosollyal pattant vissza mellém a kanapéra, majd átkarolva a vállam, közelebb húzott magához, és belepuszilt a hajamba. Mondanom sem kell, mindenki felvett egy hatalmas „WHAT???!” tekintetett, és köpni-nyelni nem tudtak jelen helyzetben.

- Mi van?! – nyögte ki végül Krisz, de a mondata után sikerült neki le is borulnia a fotelből. – Te, én megnyuvasztalak, seggfej! És te ezt még hagyod is?!

- Mit?! – kérdeztem vissza meglepetten. – Ja, ezt?! – mutattam végül a mellettem ülő srácra.

- Na, kösz... Nem tárgy vagyok, khm! – röhögte el magát kínosan Kristóf.

- Miért ne hagynám?! – kérdeztem, mit sem reagálva a srácra.

- Talán mert nyomult?! – kérdezett vissza Ricsi.

- Jó, még mindig nem értem a kiakadásotokat. De, azért elmondom, bár a többségnek nincs sok köze a dologhoz – sóhajtottam. – Járunk, oké?! Nem értem, miért ne hagyhatnám neki.

- HA????!?!??!?! – akadtak ki egyszerre a többiek.

- Mit „ha”?! Elég egyértelmű a helyzet, szerintem – reagált most már Kristóf is.

- Hát, te csak fogd be! Nagyon remélem, hogy ezt nem csak eltervezted, vagy esküszöm, hogy én kötlek fel az első fára, és nem fogom megvárni, míg Krisz intézkedik! – szórt villámokat Ricsi szeme.

- Szerintem most nincs igazatok – szólt közbe Dominik, a többiek (már aki képes volt még reagálni bármit is, mivel a fele csapat csak maga elé bambult. Értem itt a lányokat, majd a későbbiekben hozzájuk csatlakozott Kriszt) ideges tekintettel kezdték nézni őt. – Végül is, Seredech sem szólt sosem semmit a ti dolgaitokra. Meg amúgy is, jelen helyzetben max. a bátyjának lehetne ebbe beleszólása.

- Meg Ricsinek, ugye! – tette hozzá Szili, aki eddig meg sem szólalt. – Mivel Kristóf az unokatesója, így érthető.

- Azonban Krisz nem nagyon tud most mit reagálni, Ricsi pedig úgy sem érne semmit ellenem – vonta meg a vállát nevetve Kristóf, majd eszelős tekintettel nézett körbe. – Más valakinek bármi problémája?!

- Öö, szerintem kapcsoljunk zenét – terelte a témát Kitti.

- Szerintem meg napoljuk el ezt a témát – szóltam közbe, amikor a többiek nagyban ellenkezni akartak. – Szegénynek így sem jön össze ez, ne csesszétek még jobban szét!

- N-nekem mindegy. Tök jó, hogy egyáltalán sikerült összehozni, tehát engem tényleg nem zavar – tette fel védekezően a kezét a lány. – Cs-csak kezdett kissé kínos lenni az egész, szóval gondoltam...

- Nyugi, értjük mi! – pattant fel Ricsi is, majd Dominikhez hasonlóan ő is összeborzolta a lány haját. Amúgy, én egyesével törném el a kezüket, ha csak egyszer is meg mernének tenni ilyet, de úgy látszik, Kitti még szereti is.

- Oda a tervem... – siránkozott Dodó.

- Terv?! – nézett rá Szili értetlenül.

- S-semmi! Ez ilyen csajos dolog, nem kell ilyeneken agyalnod – fordította maga felé Szili fejét Flóra.

- Tőlem, van jobb amin törhetem az agyam – mosolyodott el a srác, Flóra pedig teljesen vörös lett. Hoppá, még jó, hogy kitértünk Zoé buliján az alól a kérdés alól, hogy ki mennyire bírja, ha perverzkedik neki a pasija. Nos, Flóra 10/0-ás.

- N-n-n-n-n-n-ne nézz már! – csapott Szili arcára, majd elfordította másfél a srác fejét, miközben a szabad kezével a saját arcát takarta el.

- Ez mégis mi volt?! – nézett unottan Krisz Szilire.

- Ez?! Ez egy oltári nagy égés volt – válaszolta meg Ricsi a srác kérdését.

- Hé, ezt kipróbáljuk mi is?! – nézett rám csillogó szemekkel Kristóf.

- Na, takarodsz! – néztem rá unott tekintettel, majd két ujjal megfogva az állát, és elfordítottam a fejét az ajtók felé. – Ha meg mered tenni, eltörtem a kezed!

- N-nem szándékoztam semmit csinálni! – húzta fel a kezét védekezően, mire csak sóhajtottam egyet, majd eszembe jutott a srácok gyenge pontja. Legalábbis 90%-ban az.

- Ügyes fiú! – borzoltam össze a haját, mire levetődött a földre.

- Nem vagyok egy öleb és már másodjára vágják szét a hajam! – siránkozott rúgkapálva.

- Nyugi van, már én szédülök! – vágtam a hasára a lábam, mire lehiggadt, talán túlságosan is: úgy feküdt, mint egy kilapított béka, még a nyelvét is kidugta, jelezve, hogy neki kampec.

- Látjátok? Megmondtam, hogy nem kell ennyire félteni, ez a lány közveszélyes – reagálta le a helyzetet Dominik.

- Tudod ki a közveszélyes! – szóltunk vissza szinkronba Krisszel.

- Jó, mondjuk tényleg az – bólogatott helyeslően Ricsi. – És, ha már itt tartunk. A te húgod mégis mit csinál azzal a giga dobókockával?!

- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Dominik.

- Úú, én tudom mi ez! – tapsikolt lelkendezve Flóra. Amúgy, erről jut eszembe, hogy nem látom Drinát. Mikor és mégis hova ment el?! Mindegy, majd visszajön.

- Veszélyes?! Meg lehet halni benne?! – kérdezett rögtön Kristóf.

- Te már így is halott vagy, mit dumálsz még?! – csaptam homlokon, ő meg elkapta a kezem, én viszont egyszerűen csak belerúgtam a gyomrába, tehát elengedett, viszont még jobban összegörnyedt.

- Na – pattant vissza közénk Kitti. – Nem nagy játék, de ezzel sok mindent ki lehet deríteni a másikról. És... izé, lehetne, hogy körbe ültök a földre?

- Ez hány kilót nyom?! – vette el Ricsi a lány kezéből a kockát, majd törökülésben levágta magát a földre. – Öcsém, ettől még egy spagetti is nagyobb súlyú...

- Féleszű, nem dobálásra való! – kapta ki a kezéből Dodó a labdát, amikor a srác már megcélozta Kriszt. – A lényege annyi, hogy mindenki kap egy számot, és mivel most csak kile... illetve, elkezdem kiosztani a számokat, és utána elmagyarázom – sóhajtotta, amikor meglátta az értetlen tekintetünket. – Nos, Seredech egy, Kristóf kettő, Ricsi három, Kitti négy, Dominik öt, én hat, Flóra egy, Szili kettő, Krisz pedig három.

- Nem gáz, hogy én Ser mellett ülök, és én hármas vagyok, ő meg egyes?! – kérdezett vissza Krisz értetlenül. Amúgy, mi sem nagyon értettük ezt a felosztás a három lányon kívül. De a lényeg, hogy valakik tudják ennek a lényegét...

- Nem, és fel lesz osztva. Nézzük mondjuk az egyes számot, az ugye Seredech és én. Mivel Seredechre lett osztva először ez a szám, így aki először dob egyest, akkor Seredech jön, másodjára pedig én. Ugyan ez a helyzet a kettő és a három esetében is – magyarázta mosolyogva Flóra, mi pedig bólogattunk, hogy megértettük a helyzetet. Illetve, nem vagyok biztos, hogy mindenkinek sikerült feldolgoznia ezt a rengeteg információt, de ez már nem annyira lényeg.

- Igazából annyi különbség van a felelsz vagy mersztől, hogy itt vannak ezek a kártyák – tett le a dobókocka mellé egy tucat kártyát Kitti –, amiken témák vannak felsorolva. Aki dobott az ezekből fog húzni, és a témának megfelelő kérdést kell, hogy feltegye, viszont a kérdésnek mindenképpen személyesnek kell lennie, akármennyire is általánosítható a kérdés.

- Tehát, már kezdem érteni, hogy miért csak inni mentünk el a bulikba – dünnyögte Krisz mellettem.

- Én meg kezdem érteni, hogy miért nem játszottam sosem veled – dünnyögte Dominik is. Amúgy, ezt adom. Eléggé fura játékokkal van megáldva ez a 16 éves kis csaj.

- De még nincs vége! – csitított le minket Dodó. – A dobónak nem csak egy kérdést, hanem egy feladatot is ki kell találnia. Az alanynak természetesen mindkét esetet meg kell csinálni, kivétel nincs, csak ha esetleg allergia léphet fel.

- Juhú, micsoda remek szabályok – örvendeztem, Dodó pedig nekem dobta a kockát, amit vissza kellett szolgáltatnom az ezerrel kapálózó Ricsinek. Haj, ezt tényleg nem lesz egy sima menet.

- Oké, akkor lássuk – dobott le majdnem a kockával Ricsi, akkora lendülettel akarta elkezdeni ezt a nem tudom milyen nevű játékot. – Ki is a négyes?!

- Én – jelentkezett Kitti, mi meg elnevettük magunkat. Ez így korrekt lesz, de komolyan.

- Én ezt meg nem kérdezem! – tette karba a kezét Ricsi, Kristóf pedig annyira megunta már a bénázását, hogy kivette a srác kezéből a kártyát, és felolvasta ő. Azaz, csak akarta, mivel elkezdett röhögni, és miközben hátravágta magát a földön, odanyújtotta nekem a kártyát.

- Egy kérdés! Mégis ki a halál írta ezeket és hány éveseknek szánták?! – vontam fel a szemöldököm, amikor megláttam a kártyán szereplő szavacskát.

- Hát, itt a doboza, de... – nyúlt a dobozért Kitti, viszont Dominik egyből kikapta a kezéből azt.

- „Tinédzser gyereknek szánt játék, mely részben tartalmazhat 18+-os feladatokat is. A száz kártyából körülbelül negyven tartalmaz olyan kérdést, ami felnőtt korhatáron túlra nyúlhatnak.” – olvasta fel a dobozon szereplő szöveget, majd fújtatva fordult vissza a lányhoz. – Ezt mégis ki vette neked?!

- Bence – tapsikolt a lány, Dominik meg csak unottan nézett rá, majd egy nagy sóhajjal dobta le a földre a dobozt. – Mi a kérdésem?

- Szerintem húzzunk másikat – tanácsoltam.

- Ne már, majdnem 18 vagyok – könyörgött Kitti.

- Ja, két év múlva! – vágta rá szinkronban Ricsi és Dominik.

- Én szeretem szívatni az embereket, de ezt a kártyát inkább hanyagoljuk – nézett Kittire Krisz is, amikor közelebb húzódva hozzám elolvasta a kártyán szereplő szöveget. Végül amúgy Kitti kivételével mindenkihez eljutott a kártya és annak tartalma is. Elmondanám, de az a nagy helyzet, hogy félek, azért minimum a cenzúra fog kicsinálni.

- Másik kérdés! – nyúlt a kártyákhoz végül Ricsi. – Na, ez már jobb... Hm, azt el lehet mondani, hogy mi a szó?!

- Hát, lehet nehezíteni azzal, hogy a kérdésből lehet kitalálni a témát – vonta meg a vállát Dodó.

- Oké, akkor – sóhajtott egy nagyot Ricsi. – Találjátok csak ki! Mennyire bírod az ételbe került alkoholt?

- Öm, nem tudom. Alapba sem nagyon bírom, de kajába még nem ettem... – elmélkedett a lány.

- Oké, de akkor mi a téma?! – nézett rá Ricsi. Amúgy, csak én unom ezt a játékot, de rohadtul?!

- Biztos rumos csoki – ásítottam, mire Ricsi meg csak fejbe csapott. – Hé!

- Nem a te kérded volt! – fújtatott, duzzogva.

- Jó, bocs – legyintettem, mire hozzám vágta a kártyát: „szeszes itallal töltött étel”. – Hé, a csoki nem étel.

- Megeszed nem?! – kérdezett, mire bólintottam. – Na, akkor étel.

- De nem is eszi meg – szólt közbe Dominik, Kristóf pedig erre a kijelentésre törökülésbe vágta magát, mivel eddig a földön feküdt. – Vagy nem azt mondtad, hogy nem szereted a csokit?

- Ch, csak azt a fajtát nem szeretem, oké?! – tettem karba a kezem.

- De Milán meg pont azt mondta, hogy az a kedvenced – szállt vitába Dominik, a többiek meg csak kapkodták közöttünk a fejüket.

- Az tavaly volt! Múlt időben! – fújtattam.

- Na, szerintem itt álljon is meg a nászmenet! Te, ne idegesítsd direktbe Sert, te meg ne akadj fenn minden apróságon! Majd veszek neked olyan csokit, amit még szeretsz is, így okésak vagyunk?! – osztott ki minket Kristóf, majd közelebb hajolva hozzám elkezdett suttogni. – És ne előttem flörtölj vele legalább!

- Meg vagy zakkanva?! Veszekedtem vele, ha nem vetted volna észre! – akadtam ki, de továbbra is úgy beszéltem, hogy csak ő hallja.

- Na jó! – pattant fel Kristóf, majd felrángatott engem is a földről, és kihúzott a kertbe. Mielőtt még bezárta volna az ajtót, még beszólt a többieknek: – Folytassátok nélkülünk, pár perc és jövünk!

- Oké, tehát mi a problémád?! – ásítottam, levetve magam a székre, majd hozzávágtam a cigis dobozt és a gyújtót.

- Már mi lenne?! Alapba idegesít, mivel mindenki rá volt ugye kattanva, hogy te meg ő! – gyújtott rá idegbetegen. – És az a legdurvább, hogy még igazat is adsz nekik!

- Én?! – vontam fel a szemöldököm.

- Hát nem is én! – tette karba a kezét Kristóf.

- Rohadtul nem csinálok semmit! – védtem magam. Ch, még hogy én... Mégis mit képzel, de komolyan.

- Hát pedig rohadtul de! Ha annyira azt mondod, hogy nem érdekel, akkor nem állsz le vele vitatkozni egy nyamvadt csokin! – vitázott tovább Kristóf.

- De nem érted, hogy idegesíteni akarom?! Minél jobban, ameddig ki nem találok egy jobb ötletet?! – dobtam el idegesen a cigit.

- Én meg már megmondtam, hogy ha ennyire zavar szólj nekem, és én lerendezem! – sóhajtotta, majd leült ő is a székre, velem szembe.

- Nem kell, én is meg tudom oldani, ráadásul neked semmi közöd hozzá! – néztem a szemébe, amit ő lazán állt.

- De van közöm hozzá, mivel az a szemét az én csajommal akar kikezdeni, annak ellenére, hogy neki is van, nem igaz?! – szögezte nekem a kérdést, amitől tök meglepődtem. – Ne parázz, utána néztem én ennek a srácnak, szóval arról a kis fél éves dologról is tudok. Na, ha annyira azt hajtogatod, hogy nem érdekel, akkor tegyél is érte, vagy én teszek valamit, de annak csúnya vége lesz, előre szólok! Visszamentem! – intett, majd ott is hagyott. Ch, tessék, megcsináltam magamnak. Hülye pasik hülye uralkodási mániájától már a falra tudnék mászni! Bár, az is közre játszik, hogy Kristóf rohadtul féltékeny típus, csak eléggé jól tudja leplezni, viszont tényleg nagyon idegesíti Dominik. Mégis mit tud róla, amit mi nem?! Fontosabb, hogy én nem vettem észre rajta?! Az igaz, hogy a szobájára nagyon allergiás, szinte átvált egy idegbeteggé, de ezen kívül... Ch, pedig még jó emberismerőnek is gondoltam magam. Mellesleg, én full hülye vagyok! Itt agyalok azon a hülye Dominiken, miközben Kristófon kellene... Aj, talán tényleg csak azért mentem bele, hogy leakadjanak rólam...

*** Visszaemlékezés ***

- Most miről is dumálunk?! – kérdezett vissza, értetlenül, mire csak nevetve megráztam a fejem. – Akkor nekem lenne egy témám. Talán, ha belemennénk egy már rég ismert sztoriba...

- Megint ez?! Kristóf, könyörgöm, mikor szállsz le erről a témáról?! – néztem rá teljesen megrökönyödve.

- Miért is szálljak le róla?! – röhögött fel a srác. – Már elmondtam százszor, hogy be akarom tartani az ígéretemet. De ezután te kedvesen elüldöztél magad mellől, aztán pedig egyszerűen csak felhívsz. Időközben elmenekülsz. Én csak miattad mentem el Pécsre is! Azt kívántad, hogy bár soha ne lettem volna melletted, hogy bár eltűnnék. Pontosan tudom, hogy akkor nem Krisz miatt szorítottad a torkomnak a kést. Azt is tudom, hogy csak egy alibinek kellett előtte verekednem Krisszel. Hiszen, a későbbiekben jó indoknak tűnt, ha azt mondod, hogy egy számodra fontos ember miatt álltál bosszút. Viszont, azt mind a ketten tudjuk, hogy az a fontos ember te magad vagy.

- Mit számít már?! Eltelt azóta több hónap, sőt már lassan két év is – nevettem fel kínosan.

- De ezzel sem ment, igaz?! – kérdezett, mire csak kérdő tekintettel néztem rá. – Ezzel sem ment, nem tudtál meglenni egy olyan támasz nélkül, aki minden piszkos munkát elintéz, csupán egyetlen egy szavadra. Mivel csak ezzel sikerült a közeledben maradnom, legalábbis, így hittem. Hogyha segítek neked, és bármikor ott leszek neked, akkor nem fogsz eltüntetni. Tévedtem. Minden hiába volt, hiszen így is elérted, hogy magadra hagyjalak. De, mondd ki! Mond azt, hogy tényleg csak egy hülye támaszként használtál fel, egy valakinek, aki utánad mindent eltakarított, és ez esetben, már most eltűnök. És soha többé nem fogsz hallani rólam, ígérem.

***

    Egyértelmű, hogy erre mi volt a válaszom. Viszont, nem tudom, eldönteni, hogy miért azt mondtam neki, aminek a következménye az lett, hogy mi most együtt vagyunk. Vagy, legalábbis voltunk. Mert már nem tudom. Annyit tudok, hogy lehetett ő akármennyire kegyetlen Ricsivel, azzal szemben velem mindig normális volt. Egy-két eset kivételével, mert ha nagyon ideges, akkor bizony egy érzéketlen tuskó tud lenni. Amit meg is értek. Már évek óta folyamatosan azt leste, hogy mikor mit mondok, és ő aszerint élte az életét. Miket beszélek, sosem volt az övé. Pontosan tudtam, hogy már kisebb korunk óta akar tőlem valamit, és ahogy egyre jobban nőttünk, ez nem változott. Lehet, hogy mindenki őt hiszi a világ legrosszabb emberének, de ők csak azt nézik, amit Ricsivel tett. Viszont, nem jó kedvéből tette, vagy önszántából. Csupán, ha nekem nem úgy jöttek ki a lépések egy másik célom érdekében, akkor valakivel utat kellett töretnem. Ment volna magamtól is, viszont könnyebb volt felhasználni a körülöttem élő embereket. És csak azzal foglalkoztam, hogy meglegyen a célom. Amint azt elértem, a felesleges embereket mind eltöröltem magam mellől. Ezekről ők mind nem tudnak. Mind csak azt hiszik, hogy Kristóf volt. Pedig ő csak csendben magára vállalt és tűrt mindent. Nem ő a rossz ember, hanem én. És pontosan tudom, hogy egyszer a szemükbe kell néznem. Egyszer mindenről ki kell tálalnom. Akkor, amikor azt mondtam neki, hogy nem jelentett nekem egy bábot, akkor még a tudatalattimban ott lenget a szemem előtt az a tény, hogy mi van, ha a többiek nem jól fogadják. Bár, ezt nem lehet jól fogadni. Most viszont, nem érzem úgy, hogy csak ki akarom használni. De Dominiket is ugyan úgy kihasználom. Egy jó kis pont, akin le lehet vezetni mindent. Aki szintén csak csendben tűr. Hm, tényleg nagyon hasonlítanak Kristóffal. Talán ezért is idegesíti ennyire Kristófot. De ez mind hidegen kell, hogy hagyjon. Más különben...

- Nem fagytál még szét?! Kár, pedig már kezdtem azt hinni, ho... – lépett ki az ajtón Szili, és amikor elhallgatott, gondolom felfogta a tényt, hogy lehajtott fejjel ülök és csak akkor kaptam fel a fejem, amikor becsapódott az ajtó. – Hoppá, nagy volt a lendület, bocsi – nevetett fel kínosan, a tarkóját vakarva, majd sóhajtva vágta le magát a földre, és elkezdte az eget bámulni. – Mindig is szerettük ezt nézni. Valahogy, szabadságot jelentet, amit mi sosem kaphattunk meg.

- Hülyeség. Mi voltunk azok, akik mindent megkaptak, egy kis erőfeszítés gyanánt – emeltem én is a tekintetemet az ég felé.

- Ja, de milyen áron? – pillantott rám mosolyogva, én meg csak megvontam a vállam. – Mostanában... Nem, már amióta eljöttünk Fiolából, van veled valami. Csak nehezen jövünk rá, hogy mi. Nem is értjük, hogy mit miért csinálsz. Most is, miért pont Kristóf?! Bízok benned, biztos okod van rá, hogy most Kristóf és te, de... Jézusom, olyan fura kimondani.

- Nem csak neked. Régen meg mertem volna esküdni, hogy sosem lesz fiúm. Történjen bármi, én nem leszek sosem szerelmes, mert minden pasi egyforma. Azonban, neki van egy másik oldala is, amit nyilván Ricsi is ismer – mosolyodtam el.

- Miért, és én mit mondjak?! – nevetett fel ismét Szili. – A szüleim halála, és az, hogy Szofi hol van... Tudod én sosem jöttem ki a húgommal. Szofi örökké csak velem akart játszani, én meg nem nagyon díjaztam ezt. De sosem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. Ha akkor nem szívatom azzal, hogy elveszem a kedvenc babáját, akkor apa a vezetésre tud koncentrálni, és akkor nem történik meg a baleset – nézte tovább az eget, miközben a két kezét a háta mögé rakva támaszkodott. – Tudom, hogy én öltem meg őket. De mi van akkor, ha nem haltak meg?

- Ezt hogy érted? Azt mesélted, hogy láthattad őket a temetésen, nem? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Láttam is. Viszont nincs nekem senkim. Senkitől nem jöhetne nekem pénz, amit mindannyian megkaptunk már erre a hónapra – nézte tovább a csillagokat.

- Nem lehetséges, hogy nem a szüleid, hanem a húgod az? – ültem le mellé a földre, ő pedig megdöbbenve nézett rám. – Hiszen, amióta eljöttél, semmit nem tudsz róla. De ha felébredt, lehet, hogy ő viszont keresett téged.

- Ser, neki miből lenne pénze? – mosolyodott el. – Bár, azóta eltelt jó pár év. Ki tudja, mi történt ott. Meg mindenhol. De tudod, én is azt hittem, amit te. Hogy sosem leszek képes közel kerülni egy lányhoz sem, rajtad és Drinán kívül. De, ti olyanok vagytok, mintha a tesóim lennétek. Flóra viszont... Flóra más. Szofira emlékeztetett. Ő is mindig veszekedett velem, ha valamit rosszul csináltam, de mindig nevetett. A szüleink mindig azt mondták, hogy bár Szofi a fiatalabb, ő is az érettebb.

- Tehát, Flórában is őt látod? Ezt az életvidámságot és azt, hogy leteremt? – kérdeztem mosolyogva.

- Meg még sok mást is – döntötte hátra a fejét, becsukott szemmel, és mosolyogva. Amikor én is hátrafordultam, megláttam Flórát, aki csak az ujját a szája elé tette, jelezve, hogy ne szóljak neki. Gondolom, neki is megdöbbentő lehet ez a helyzet, mivel még én sem nagyon szoktam hozzá, hogy Szili lelkizik. Bár, az is igaz, hogy nagyon keveset beszél a családjáról, lehet, hogy nem jól venné ki, ha megtudná, hogy Flóra végig hallotta az egészet. De, Flóra alapba... – Szerinted, mennyi az esélye nekünk? Nekem meg Flórának? Hiszen, ő annyira más, mint én vagyok...

- Hát, szerintem ő sosem azt nézte, hogy milyen voltál – feleltem, a srác meg csak felém kapta a fejét. – Vagyis, nem vagy te olyan rossz. Egy eléggé jó ember vagy, segítesz, ha kell, de az is igaz, hogy néha nagyon is be tudod vágni az idegesítő figurát. Viszont, lehet, pont ez jön be neki. Hogy sokoldalú vagy.

- Ilyet sem fogok tőled még egyszer hallani – nevette el magát kínosan a srác.

- Látod, megint idegesítő vagy – néztem rá unott tekintettel.

- Tudod, megint nem tudok kiigazodni rajtad – nézett bele a fejembe Szili. – Bár, én sosem láttam ezt a vidám oldaladat. Amikor megismertelek, folyamatosan csak a falat éreztem kettőnk között. De nem csak nálam, hanem mindenkinél észrevehető volt. Később azonban, ezek a falak kezdtek eltűnni, de a romok örökké megmaradtak.

- Ezt hogy érted? – vontam fel a szemöldököm, majd amikor hátra néztem, láttam, hogy Flóra már nincs itt.

- Amikor nem tudtuk, hogy merre vagy, asszem már a harmadik nap után kezdett kábé Krisz teljesen kész lenni – elmélkedett Szili, a tekintete annyira ködös volt, mintha még mindig pontosan maga előtt látná az egészet, amiről most mesélni kezdett.. – Viszont, akkor leültünk beszélni. Illetve, Drina nem hagyta békén a srácot, mindenfélét zúdított rá, Ricsivel egyetemben. Én nem veletek nőttem fel, így csak ültem és hallgattam. Azonban, Krisz elszólta magát, hogy nem akarja, hogy Milán is átalakítson egy olyan személlyé, aki nem te vagy.

- Ezt nem értem – vallottam be őszintén.

- Én sem értettem, ezért este bementem Krisz szobájába. Nem volt meglepő, hogy nem aludt, viszont ő egyből azt mondta, hogy ki is fordulhatok, ha a délutánihoz lenne hozzátenni valóm – ekkor Szili elmosolyodott. – Azonban, én csak rákérdeztem arra, amit mondott. Szerintem sosem fogom elfelejteni, amit akkor mondott: „Te nem voltál akkor velünk, így nem csoda, hogy nem ismered az igazi Mirát”. Már az meglepő volt, hogy Mirának hívott. Amióta veletek vagyok, most hallottam először a szájából, hogy a keresztnevedet mondja. Viszont, nem törődött a meglepődésemmel, és így folytatta: „Mira és Seredech. Egy test, de szó szerint két személyiség. Mira, az akkori Mira, egy tiszta energiabomba volt. Sosem lehetett lelőni, mindig csinált valamit, mindig pörgött. Igaz, hogy szívtam a vérét, de csak buliztunk, ő pedig mindig csak mosolygott. Azonban, később apa elkezdte besározni őt. Mindenfélét mondott, a legjobban az verte ki a biztosítékot, hogy anyának és neki elkezdett panaszkodni, olyanokról, amiket el sem követtem ellene. Később kiderült ugyan, hogy ezeket csak apa találta ki, hogy szétválasszon minket. De, amikor nem tudtam, hogy ez a terve, csak szépen belesétáltam a csapdájába. A terve jó úton haladt, viszont arra nem számított, hogy évekkel később Mira sírva keres majd meg. Akkor csak el kellett tüntetnem a közeléből a húgomat. Ez előtt háromnegyed évvel kezdte el használni a Sert. Két évvel később te már őt ismerted meg. Nem nagyon lehetett látni pörögni, szinte mindent elkerült, ami plusz energiába került volna. Amikor összefutottatok, egyszerűen csak szórakozott, így vezette le a feszültségét. Egyébként, jobb kedvében csak tovább állt”.

- Tehát, ő így élte meg – nyögtem ki végül halkan. – Sosem mondta el nekem.

- Tudod, én sem tudok mindent. Krisz sem, és te sem mondátok el. A többiek meg csak hallgattak, de tudom, hogy tudják. Megértem, hogyha nem akarod elmondani, de szar, hogy csak én nem tudom, mi történt – nézett a szemembe Szili.

- Neked nem mondták el? – néztem rá megdöbbenve, de ő csak nemlegesen megrázta a fejét. – Én azt hittem, hogy a többiek elmondták. Bocsi, nem akartalak kizárni ebből.

- Semmi baj, gondolom nem csak egy elvesztett játékról lehetett itt szó – mosolyodott el szomorúan.