45. rész – "Megjött a felmentősereg"

- Én megölöm, csak találjam meg! – nyitott be az összes ajtón a házunkba Milán. – Ser. Seredech, hol vagy?

- Hisztikém, merre men... – lépett be Krisz szobájába Kristóf is, őt pedig követte Milán.

- Nem csoda, hogy nem értük el... – suttogtam, miközben a földön heverő telefont néztem, guggolva.

- Asszem, mást fogok megölni – lépett el mellettem Milán, hogy jobban körülnézzen a szobában. – Ser, gyere csak – állt meg az ablak előtt álló szekrénynél, én pedig csak kíváncsian léptem oda a sráchoz. Amikor odaértem hozzá, hirtelen megfordult és felkapta a lapot, ami eddig a szekrényen hevert, majd a háta mögé rejtette. – Semmi lényeges nincs rajta, ezt még én adtam neki, de megmondtam neki, hogy dobja ki. Mit művelsz?! – fordult hátra ingerülten, amikor Kristóf kikapta a kezéből a lapot és elkezdte olvasni, majd összegyűrve azt, kinézett az ablakon.

- Ez nem az ő írása – dobta végül hozzám az összegyűrt papírt, majd kivonult a szobából, és ha jól hallottam felrohant az emeletre.

„Bocs, srácok, de innentől magatokra maradtatok. Nekem elment a kedvem ettől az egész megjátszott minden okés kedvességtől. Számításaim szerint, mire ezt megtaláljátok már Amerika környékén járok. Remélem vettétek a szemeteket kibökő célzást, hogy ne keressetek, mert innentől egyikőtök sem számít nekem semmit sem. Pluszként, itt hagyom a telómat is, így az elérésem esélye máris a mínuszba ugrott. Sok sikert, barmok!

Krisz”

- Ha bármit is tett vele, én teljesen komolyan mondom, hogy a saját két kezemmel fogom megölni! – annyira a remegett a kezem, hogy a lapot sikerült leejtenem, majd néztem, ahogy tehetetlenül érkezik a földre, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve pedig átléptem rajta és kitártam Krisz szekrényét.

- Nem mintha bármi esélye is lehetne apádnak ellene. Ha nagyon felhúzzák, te is tudod, hogy mire képes. Nincs semmi baja, érzem – tette a vállamra Milán a kezét, de én csak lerázva magamról a srácot, kiindultam a szobából, és szó nélkül sétáltam el az éppen lejövő Kristóf mellett, és a szemem sarkából láttam, ahogy először rám, majd Milánra néz. Kivágtam az ajtót és elindultam az utcán, miközben éreztem, ahogy a fiúk követnek. Amikor kifordultam az utcán a fülemhez emeltem a telefont.

- Most gáz van – hallottam meg mögöttem Milán hangját.

- Leállítsam? – kérdezett vissza Kristóf, időközben pedig a fülemhez szorított telefon még mindig csak kicsengett.

- Ne – válaszolta habozva Milán.

- Van egy másodperced, hogy elmond, hol van! – álltam meg, amikor felvette a telefont.

- És ha nem?! Ó, vagy nem kaptad meg az üzenetét?! – kezdte a szokásos formáját hozni apa.

- Ennyire hülyének nézel?! – nevettem el magam gúnyosan. – Krisz nem csinálna ilyet, sosem!

- És ezt miből is gondolod?! – nevetett tovább, de a háttérben egy csattanásra lettem figyelmes. És ez nem sima csattanás volt, hanem egy teherautó ajtajának jellegzetes hangja, amint nagy hanggal találkozik az aszfalttal.

- Egyszerűen jobban ismerem nálad. Mond csak, tudod egyáltalán, hogy ki a fiad? – néztem körbe még mindig, egy táblát keresve. Igen, jól tudtam, hogy ebbe az utcába nem jöhetnek be teherautók. Akkor viszont, ami a közelben van.... A gyártelep, hát persze.

- Persze, hogy tudom. Egy olyan személy, aki nagyon is issza minden szavamat – nevetett fel, a következő percben pedig megint egy csattanásra lettem figyelmes, mely egy ajtó becsapására emlékeztetett, és a hang erősségéből ítélve eléggé tömör szerkezetű lehet, majd az autókat és a nyüzsgéseket lehetett hallani a háttérben. A fiúk meglepetten kezdtek el követni egy sikátoros részbe, míg én tovább csevegtem apámmal. Csak egy kis részletet, kérlek. Melyik oldalon vagy?

- Ó, tényleg? Ez érdekes, nekem pont az ellenkezőjét mondta. De tudod mit?! Kit érdekel Krisz?! Ó már csak egy selejt, a múlt – feleltem gúnyos hangon, a fiúk meg most már teljesen elvesztették a fonalat. – Van számodra egy eléggé előnyös üzletem.

- Üzlet?! Hm, ez kezd érdekessé válni – nevetett fel ő is gúnyosan.

- Hallasz? Zavarja valami a vonalat, mond még egyszer – kamuztam.

- Hülye torony, bezavarja a jelet... Most hallasz?! – ó, már hogy ne hallanálak, mindennél tisztábban hallottam az előbbi mondatodat is.

- Most már igen – indultam meg jobbra, egy újabb sikátorba.

- Akkor, mi lenne az az üzlet?! – tért vissza az eredeti témára.

- Mit szólnál, ha segítenék neked eladni a cuccokat?! Kapásból lenne már most rá legalább öt emberem – próbáltam kierőszakolni a hangomból a lehető legjobb szintet, bár ennél aztán tök mindegy lenne az is, ha csak felolvasnám, még az sem esne le neki. De így jó, ő a hülye, én meg rájöttem, hogy hol van.

- Ó, tényleg?! Lám, lám, mégis csak lehet rád számítani. Ügyes kislány – nevette el magát. A gyár, ez az. – Most le kell tennem, várnak rám. Majd hívlak.

- Ser, mit művelsz?! – lépett elém Milán, ezzel elzárva az utat.

- Nem tök mindegy?! – emeltem rá a tekintetem, ő pedig csak meglepődve lépett félre az utamból.

- Most miért engedted el?! – kérdezte Milánt Kristóf halkabb hangerővel, de pechére még így is hallottam.

- Mert érdekel, hogy mire készül. Főleg, az a tekintete... – de Milán innentől nem fejezte be a mondatát.

- Maga hova készül?! – állt meg előttem egy őr.

- Ez most komoly?! – néztem rá unott tekintettel, mire ez a nagyszabású emberke fogta, és elengedte a kutyáját. – Hű de vad, mindjárt megijedek tőle – nevettem el magam, majd mivel a kutya már egyenesen torokra akart támadni, amikor ugrott arrébb léptem, és még időben fogtam meg a nyakörvét, amiről a nagyon értelmes gazdája nem csatolta le a pórázt, így azt megragadva a kutya nyaka köré tekertem, és elkezdtem felfelé húzni, a kutya meg csak nyüszített.

- Én a maga helyében tovább engedném – állt meg unott tekintettel mögöttem Milán.

- Tehát, nem lényeges magának a kicsi korcsa?! – szorítottam jobban meg a pórázt, a kutya hangjára pedig az őr megadta magát, és arrébb lépett a kaputól. – Nem volt ez olyan nehéz – engedtem el a kutyát, aki rögtön padlót is fogott, és mivel ezerrel lihegett csak leguggoltam hozzá, és lecsatoltam róla a nyakörvet. – Ne haragudj.... – simogattam meg, a kutya meg elkezdte nyaldosni a kezem. Meglepett ezen tettével, de a következő percben csak szépen odasétáltam az őrhöz, aki minden lépésemkor hátrálni kezdett. Ez cseszett ügy volt, mivel csak elhaladva mellette bevonultam a kapun.

- Te elmebajos, az a kutya simán elharaphatta volna a torkodat! – adta ki magából az eddig nehezen magában tartott véleményt Kristóf.

- De nem tette – pillantottam rá mosolyogva. 

- Oké, merre? – sóhajtotta megadóan Kristóf.

- A parkolóba – néztem körbe.

- Minek? – kérdezett vissza csodálkozva Milán. – És egyáltalán miért itt vagyunk?!

- Mert amikor apámmal beszéltem hallottam, egy plató ajtajának lecsapódását. A mi kerületünkben pedig csak ide jöhetnek teherautók. Ezután egy vasajtó hangját, majd a toronyt, amely állítólag bezavarta a vételt – vázoltam a helyzetet.

- Azok az ajtók valami garázsszerűségnek tűnnek – mutatott a tőlünk jobbra fekvő részre Kristóf. Én csak bólintva indultam meg a megadott irányba, míg a két srác sóhajtva követtek engem.

- Tudod, itt kamerák vannak – nézett körbe Milán.

- És?! – kérdeztem vissza. – Ha befostatok, nem kell jönnötök.

- Kétlem, hogy működnének. Pirosan világít a lámpájuk – állt meg egy kamera alatt Kristóf. – Mellesleg, valami terv?

- Van – bólintottam, a srácok meg érdeklődve néztek rám. – Aki az utunkban áll, azokat elintézzük.

- Ettől egy kicsit, csak egy picikével jobb terv? – nézett körbe Kristóf.

- Jó, egyenlőre haladjunk, aztán majd lesz valami – indult meg végül Milán. Tehát, eddig nekem van a legjobb tervem, szuper. – Ide hogy akarunk bejutni? – kérdezte Milán, megállva az első ajtó előtt.

- Le van lakatolva. Zseniális, nem lehet valami nagy forgalom akkor – nyújtózkodott egyet Kristóf.

- Valami jobb támpont? – fordult felém Milán, de én csak a mellettünk lévő épület ablakát kezdtem el bámulni. – De nem szeretem, amikor igazán ideges vagy... – sóhajtotta csüggedten, majd megindult utánam. Felmásztunk az ablak alatt található dobozokra, és nem láttunk bent senkit, annak ellenére, hogy égtek bent a lámpák.

- Zárva... – állapította meg Milán a helyzetet.

- Már nem – helyesbített Kristóf, amikor csak egyszerűen betörtem az ablakot. – De! – ragadta meg a kezem, amikor be akartam mászni az ablakon, majd arrébb tolt. – Nem te mész elsőnek – a mondata után kapásból bevágta magát az ablakon.

- Nagyszerű, ennek sok értelme volt... – sóhajtottam, majd én is beugrottam az épületbe, engem pedig követett Milán.

- Túl nagy a csend – jegyezte meg Milán, majd hirtelen elé álltam, és elkaptam a felé érkező szöget.

- Ügyes – borzolta össze a hajamat. Elismerés, én kösz ezt.

- Már úgy is kezdtem unatkozni – nyújtózkodott Kristóf, majd hirtelen felém fordult. – Ne értsd félre, te vagy a világ legjobb társasága – erre kijelentésére először meglepetten néztem, majd kínosan nevetve megráztam a fejem.

- Vigyáz – toltam arrébb Milánt, aki kissé meghajolva lépkedett hátrébb. – Köszönjük az ajit, de nincs szükségünk rá – dobtam vissza, kábé arra a helyre a szöget, ahonnan az imént kaptuk.

- Te szemét szuka! Ezért kinyírlak! – lépett elő a sötétből egy tag, akinek sikerült az vállába dobnom a szöget.

- Na, pajti! – lépkedett a tag felé Kristóf. – Rosszul címezted meg az ajándékot, ő csak volt olyan kedves, hogy visszaküldte a feladónak. És, ha már itt tartunk – amikor Kristóf kábé két lépésnyire volt a durván annyi éves sráctól, mint mi, a srác csak elkezdett hátrafelé lépkedni, miközben kiszedte a vállába állt tárgyat.

- Ne merj közelebb jönni! – rántott elő egy kést a tag, Kristóf pedig csak unottan felröhögött.

- De beszartam tőled. Sorry, de én most kinyírlak, baromarc! – szorította ökölbe a kezét Kristóf, a srác meg fogta magát és igazán egyszerűen elfutott. – Öö... Hisztim, most mit csináljak? – nézett hátra a válla felett Kristóf, teljesen megdöbbenve. Mondjuk, jogos volt a reakció, ezen mi is fennakadtunk Milánnal.

- Öö, menj utána? – kérdeztem, teljesen nem magabiztosan, majd ránéztem Milánra, aki csak megvonta a vállát. – Tudod mit? Jó szórakozást, de szépen játsszál ám.

- Meglesz – bólintott nevetve, majd a srác után ment.

- Ekkora beszari egy nyulat – szólalt meg mögöttünk valaki, és ez a hang nagyon is női hang volt. – Mindent a nőknek kell csinálni, istenem – lépkedett elő karba tett kézzel a csaj. – Te! Én veled állok ki – mutatott rám. – Tetszel, jó reflexed van – nyalta meg a száját perverzen.

- Csak nehogy te járj rosszabbul – mosolyodtam el gúnyosan.

- Ácsi! – lépett közénk Milán. – Én kivel fogok harcolni?! – a csajszikával együtt néztünk egy nagyot, majd egy hatalmas sóhaj hagyta el a szánkat.

- Takarodj az utamból – szóltam végül Milánnak, de ő először csak jól szemügyre vette a lányt, majd intve sarkon fordult.

- Miért hallgatnak rád ennyire a fiúk? Taníts meg erre! – került hirtelen a közelembe, még szinte fel sem fogtam, hogy, hogy ért hozzám ilyen gyorsan, amikor már emelte is a lábát. – Hm, a legerősebb rúgásomat puszta kézzel?! Ügyes – bólogatott elismerően a csaj.

- Mármint ez? Meg sem éreztem – húztam közelebb a lábánál fogva, de azért ő sem panaszkodhat, simán elkapta ő is a lábam, viszont arra nem számított, hogy hátulról kap majd egy rúgást a fejére. Amikor előre esett elengedte a lábam, végül hason érkezett meg a padlóra.

– Ki vagy te? – kapta fel a fejét a fekete hajú csaj, majd szinte azonnal felpattant a földről és egyből átváltott boxolásba.

- Haj – kaptam el az egyik kezét, viszont akkor a másikkal próbálkozott, azonban egy gyorsabb mozdulattal hátracsavartam a karját. Ekkor a másik kezével hátrafelé próbált csapkodni, viszont mivel háttal álltunk egymásnak, a másik kezét is elkapva átlendítettem elém, és most a háta csapódott nagy erősséggel a betonon. Szerintem a gyomromra célozhatott a lábával, csak kissé lejjebb sikerült neki rúgnia, de második próbálkozást már nem hagytam neki: megragadtam a lábát, ekkor azonban a bal lábával próbált ollózni, de én csak leguggoltam előle, majd a lábát kicsavarva rátapostam a csaj gyomrára, ő pedig elkezdett vért felköhögni. – Engem csak egy valami érdekelne.

- Én viszont nem mondom el – nevetett fel a csaj, ekkor azonban bejött egy harmadik tag az ajtón, én pedig azonnal felrángattam a földről a lányt, majd a kezemet olyan állásba tettem a csaj nyakához, hogy egy szempillantás alatt eltörhetném neki, ha nagyon akarnám.

- Nem ezt beszéltük meg – tapsolt kettőt apa, és hallottam, ahogy Milán is közelebb jön hozzánk. – De így is jó. Most pedig, engedd el a lányt.

- Fontos neked?! – mosolyodtam el gúnyosan, apa pedig csak bólintott. Ekkor sétált vissza Kristóf is, az egyik kezével az előbb elszaladt fickót húzva maga után, majd unottan ásítva vágta be az eszméletlen srácot arra a térre, ami köztem és apám között volt. Ezután csak szó nélkül sétált oda a másik oldalamra, majd lepacsizott Milánnal, aki pedig végül a balomon állt meg. – Ha ennyire kell, cserélhetünk.

- Nem tudom, miről beszélsz – tette magát apám.

- Hát hogyne – kaptam ki a lány övtartójából egy kést, majd a torkához szorítottam, miközben az előbb is már kicsavart kezét hátrahúztam az ellentétes lapockájához. A csaj remegett a kezeim között, a két srác pedig csak csendben pillantottak rám.

- Úgy sem mered megtenni, te ahhoz túl jó kislány vagy – nevetett fel apám, de akkor az arcára fagyott a vigyor, amikor a csaj nyakából a vér végig folyt a késen, majd a kezemen és cseppekben hullt le a földre.

- Látom, hogy kell neked, innentől én vagyok előnyben, apa – mosolyodtam el ismét gúnyosan. – És mint említettem, te nem ismersz minket. Én megteszem, minden szemrebbenés nélkül elvágom a torkát.

- Na, lássuk – provokált tovább.

- Én a helyedben nem tenném – szólt közbe Milán.

- Te csak kussolj! Ha a lányom oldalára állsz, te is úgy végzed, aho... – de ekkor leesett állal, és kikerekített szemekkel nézte, ahogy az eddig a kezeim között tartott test elernyedve hullott a földre.

- Hoppá, megcsúszott a kés – forgattam a tárgyat a kezeim között, melynek élén ott virított a lány vére. Kristóf és Milán is meglepődtek most, olyan szinten, hogy nem tudtak meg sem mukkanni.

- T-te... – dadogta apám, felém kapva a fejét, amikor megindultam felé, végül pedig elkezdett hátrálni, és addig ment, ameddig a háta egy falba nem ütközött. Amikor utolértem a feje mellett támaszkodtam meg a szabad kezemmel, majd a kést megmarkolva belevágtam a falba, úgy, hogy az éle egy kisebb karcolást ejtetett apám arcán.

- Most pedig, vagy elárulod, hogy hol van a bátyám és az anyám, vagy esküszöm, hogy ugyanúgy megdöglesz, mint az a csaj! – böktem a fejemmel hátra a lányra.

- A-a 13-as számú... r-raktárban vannak – dadogta be halál sápadtan és láttam, ahogy az izzadság végigfolyik az arcán. A kés nyelét elengedve megragadtam apám nyakát, majd jobban elkezdtem a falnak nyomni.

- Mond csak, érzed, milyen érzés, amikor tőled függnek?! – mosolyodtam el még mindig gúnyosan, apám nyelését pedig éreztem a tenyeremben, ahogy azt is, hogy a szíve mennyire zakatol, és levegőért kapkod. Hirtelen elengedtem, majd elléptem mellőle, és hátrálva elindultam az ajtó felé. – Egyet sose felejts el: nem azért nem találkoztam veled, mert tőled féltem, hanem mert tudtam, hogy ez lesz belőle. De az igaz, hogy féltem, hogy mit teszel velük. De innentől, ha csak egy újjal is hozzájuk mersz érni, akkor nem fog érdekelni, és egy szempillantás alatt kivégezlek! – fordultam meg, majd átléptem az ajtót. – Nem öltem meg – szólaltam meg kábé a második raktárnál járva, mivel a fiúk csak hulla csendben követtek. – De még csak meg sem vágtam – álltam meg, majd feléjük mutattam a tenyerem. – Egyszerűen csak elájult.

- Ezt... hogy csináltad? – kapta el a kezem Milán, majd letépett a pulcsijából egy darabot és a kezemre kötötte.

- Akkor amikor elvettem a kést, direkt végighúztam a tenyeremen. Ökölbe szorítva kevésbé folyt, amikor pedig direkt ingerelt, egyszerűen csak ellazítottam a kezem és úgy fordítottam a kést, hogy az élén látszódjon a vér – magyaráztam meg a tettemet, majd elhúztam a kezem, és a bekötött tenyeremet kezdtem el bámulni. – Nem hiszem el, hogy ezt még ti is bevettétek.

- Eléggé élethű volt, és eléggé ingerült is voltál – szólt közbe Kristóf. – Szerintem én tudom a legjobban, hogy megetetted volna.

- Hol vagyunk, tudja egyáltalán valaki? – tereltem a témát körbenézve.

- 9-es, ha az a szám helyes – mutatott a garázsajtó felett lévő római számra Milán. – És miből gondolod, hogy igazat mondott? – vágta rá kapásból a következő kérdést.

- Az úgy lehetne, hogy előre mész egy kicsit, Milán? – szólt közbe Kristóf, Milán meg csak bólintva indult tovább. Gondoltam, hogy nekem akar valamit mondani, így meg sem próbáltam a srác után menni. – Te teljesen bolond vagy?! – jött hozzám közelebb, majd a vállamat megfogva odahúzott magához. – Ennyire hülye nem lehetsz! Mindig is engem kértél meg az ilyenekre, azt hiszed, hogy meghatott volna, hogy egy csajról volt szó??! Erre te mit csinálsz?! – emelte fel a kezemet, majd az arcához szorította a tenyeremet. – Ne saját magadban tegyél kárt... Nem ezért jöttem fel Pestre... – suttogta, a szemembe nézve, én pedig csak lábujjhegyre állva fogtam meg mindkét kezemmel az arcát, majd közelebb húzva megcsókoltam őt.

- Már régóta... – nyomtam a homlokom az övének, Kristóf pedig csak kikerekített szemekkel nézett a szemembe, én pedig csak elmosolyodtam. – Nem kell innentől helyettem elvégezned semmit sem.

- „Már régóta”... Az mi akart lenni? – kérdezett vissza, egy kis szünet után.

- Egyenlőre elég, ha én tudom – mosolyodtam el ismét, majd kacsintva engedtem el a srácot, és hátat fordítva neki elindultam Milán után. Kristóf hirtelen elkapta a kezemet, azt amelyiket szándékosan vágtam meg, és amelyiket Milán kötött be. Amikor hátra fordultam hozzá, ő csak lehajtott fejjel nézte a földet.

- Khm – köhögött hirtelen Milán, az ajtót támasztva a vállával. – Nem akarok megzavarni semmit, de a 13-asban nincs semmi – ugrott le a lépcsőről, majd odasétált hozzánk. – Benéztem az ablakon, de full sötét az egész. Sőt, az ajtó kilincseit is kiszedték.

- Van ablak – jegyeztem meg.

- Tudom, be is van törve, viszont rács van előtte – bólintott Milán. – Most mit csinálsz? – kérdezgetett tovább, amikor a fülemhez emeltem a telómat.

- Krisz veled van?! –kezdtem bele köszönés nélkül, amikor anya felvette a telefont, viszont ez hamarabb is eszembe juthatott volna, basszus. Anya viszont nem válaszolt, hanem csak a csendet hallottam, és mivel a srácok fürkészői tekintettel néztek engem, egyből kihangosítottam a telefont.

- Ser, jól vagy?! – hallottuk meg hirtelen Krisz aggódó hangját.

- Persze, tökkelütött! – válaszolt helyettem Milán.

- Mertem ajánlani! – szólt vissza Krisz egyből.

- Figyelj, hol vagytok?! – tettem fel én is a kérdésemet.

- Jó kérdés – válaszolt habozva a srác.

- Kristóf... Hova tűnt?! – néztem körbe, majd amint végleg nem találtam ránéztem Milánra, aki szintén csak megvonta a vállát.

- Megkeressem? – kérdezett végül Milán, mire csak egy aprót bólintottam, ezért ő el is indult abba az irányba, ahonnan jöttünk.

- Remek, észlények – zsörtölődött Krisz, ezen a mondatán viszont elmosolyodtam. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog ez az örökös aggódása.

- Krisz, sötét van?! – jutott eszembe hirtelen.

- Eléggé, ki se.... Te hol a fenébe vagy?! – kérdezett idegesen.

- Ne parázz annyit – nevettem el magam, mire csak sóhajtott egyet, én meg közben megindultam ahhoz a garázshoz, amit Milán is említett. – Vannak ablakok?

- Nincsenek, ez szerintem egy raktár lehet. De válaszolhatnál a kérdéseimre, mellesleg – lett hirtelen megint ideges a srác hangja.

- Mit mondjak? – nevettem el magam. – Hamarosan úgy is látsz, addig meg nem kell aggónod – ugrottam fel a dobozra, ami felett az a bizonyos kitört ablak volt. Elég stabilnak tűnnek a rácsok, basszus. Akkor, marad az ajtó.

- Mit csináltál már megint? – kérdezte sóhajtva.

- Ha te azt tudnád... – nevettem ismét, majd belerúgtam az ajtóba, ami rögtön megadta magát, és egy nagy puffanással ért földet.

- Most hallottam valamit – szólt közbe Krisz. – Lépéseket hallok, eddig nem volt itt senki.

- Remélem nem félsz nagyon – gúnyolódtam.

- Ha tudnád, hogy mennyire... – ironizált a hangjával, én meg csak elnevettem magam. Raktár, itt... Áá, megvan. Legalábbis, remélem, hogy ez az.

- Most lerakom – vágtam zsebre a telómat, majd megpróbálkoztam lenyomni a kilincset. – Persze, hogy nem lesz ilyen egyszerű... – dünnyögtem, majd rájöttem, hogy a berúgással sem megyek semmire, mivel kifelé nyílik az ajtó.

- Azt hiszed, ezzel sikerrel jársz?! – hallottam meg egy férfi hangot mögöttem, majd a következő percben egy balta állt bele az ajtóba. – Francba, mellé ment.

- Neked nem mondták még, hogy ne játssz éles dolgokkal?! – fordultam hátra, miközben kihúztam a baltát az ajtóból, majd lendületből belevágtam még egyszer, az ajtó pedig recsegve tört darabjaira.

- Te mit művelsz?! Az egy egyedileg készített ajtó volt! – fogta a fejét két kézzel az emberke, én meg csak unottan vágtam még egyet az ajtóba.

- Hé, lányokat nem verünk – léptem el előle, amikor nekem rontott, majd a fejét megragadva nekivágtam az ajtónak, amin, ennek hatására végleg keletkezett egy lyuk. Egy egészen nagy lyuk, ami feltárta a belső részt, és ezzel egyúttal a középen álló anyát is. – Nahát, szia, anyu – köszöntem neki, mire ő csak elmosolyodott, majd eszembe jutott a férfi, aki kiszabadult a kezeim közül. – Hé, te hova sietsz?!

- Te emeletes barom!! – hallottam meg hirtelen Krisz hangját, viszont a srácot sehol sem láttam. Anya csak mosolyogva kezdett el lefelé mutatni, én pedig közelebb lépve benéztem a lyukon, majd leesett egy apró tény.

- Megtaláltalak – nevettem el magam, mire csak fújtatva kezdte el a szemét forgatni, majd belecsapott a kezembe, amit időközben felé nyújtott, én pedig felhúztam a földről. – Ezt kölcsön veszem – vettem le a ruhájára ragadt deszkadarabot, majd a férfi arcába csaptam, aki a fejéhez kapott, én meg megragadva a kezét hozzávágtam a másik oldalon lévő falnak.

- Vigyázz magadra, kislányom! – lépett ki aggodalmas hanggal az ajtó „sérülésén” anya, őt pedig követte Krisz is. A következő percben, a pasas összeesett, én meg sóhajtva ültem rá a hátára.

- Most mi történt?! Nem csináltam semmit sem – néztem körbe értetlenül.

- Ne most agyalj ezen, hanem gyere! – ragadta meg a kezem Krisz, majd felrángatott az emberkéről, aztán pedig anyát előre engedve indult meg a berúgott ajtón.

- Olyan nagyon ügyes voltál, édes kislányom – állt meg előttem anya, és a hajamat kezdte el babrálni, miközben alaposan végignézett. – Mi történt a kezeddel?! – lett hirtelen aggodalmas a hangja, erre pedig Krisz még kíváncsibb tekintettel nézett rám.

- Mi?! Ja, ez? – emeltem fel a kezem. – Ez csak egy kis... emlékeztető.

- Hát ez bolond – sóhajtott fel Krisz, de azért leugrott a dobozokról, amiken eddig is állt, mivel a közelünkből lévő ablak segítségével próbálta beazonosítani a helyet. – De azért ügyes vagy – karolta át a vállamat.

- Csak idegesített, hogy nem tudok kivel veszekedni – húztam gúnyos mosolyra a számat, ő meg csak unott tekintettel bámult rám, majd közelebb húzva magához elkezdte összeborzolni a hajamat, mire én csak hátracsavartam a kezét és levágtam földre a srácot. Ő meg megfogva a kezemet, lerántott a földre, szóval mi nekiálltunk birkózni, míg anya csak mosolyogva rázta a fejét.

- Majd otthon öljétek meg egymást! – kapott fel az ölébe Kristóf, Milán pedig Kriszt rángatta fel a földről, majd gyors futásba kezdtek.

- Most mi van?! – kérdeztem a srácokat.

- Megjött a felmentősereg – bökött a fejével hátra Milán, majd Kristóf lerakatott és gyorsan kivetődtünk egy tetszőleges ablakon.

- Remek – szaladtunk ki a főkapun, ahol először bejöttünk, majd a sikátoros résznél lassítottunk csak le.

- Erre... gondol... hattunk... vol... na – lihegte Kristóf, a térdén támaszkodva.

- Te mondtad, hogy nem működnek! – szállt vitába rögtön vele Milán. Vagyis, nem rögtön, csak akkor, amikor kifújtuk magunkat.

- Én csak egyet néztem meg, és az is külső volt! – védte magát Kristóf.

- Elég már! – vertem fejbe mindkettejüket. – Anya, te hova mész? – fordultam felé.

- A szállodába – mosolyodott el, majd integetve indult el tőlünk.