- Ö, most mi a baja? –
kérdezett Ákos, amikor elhaladt az idegbetegen daráló lány
mellett. De kíváncsi vagyok, hogy melyik kliensét hívja.
- Semmi, csak nem bírom
elviselni ezt a... – kerestem ide a megfelelő szavakat, azonban
rohadtul csak a csúnya kifejezések jutottak eszembe. – Na, nem
akarok veled többet lenni, mint amennyit muszáj, tehát takarodj! –
kaptam ki a kezéből a telóját, majd belöktem a Szentélybe, Ákos
pedig követett minket.
- Én éppenséggel
telefonáltam! – állt meg előttem, karba tett kézzel a csaj.
- Na, ne mond, látom a szakma
visz, még a semminek is képes vagy rázni magad! – vágtam le
magam idegesen a földre. Szupernóva azt, ez csak egy hülye kis
rinyagép! – Mire vársz, tapsra?! Melegíts be, nem fogok mindent
a szádba rágni!
- Milán nem szólt, hogy...
- De, szólt! – vágtam közbe
komoran.
- Szerelmi háromszög? –
tette fel Ákos a második kérdését, bennem meg megállt az idő.
- Ákos, nem! Csak utálom mind
ezt, mind a kicsike pasiját! – mutattam először a csajra, majd
levágtam magam mellé ennek a „fénysugárnak” a telóját.
- A-haa – nézett rám furán
a srác.
Ákos ezután elugrált
edzeni. Szerencsére, ment ezeknek egyedül is, bár Ákosnak még
mondtam is volna valamit, viszont ennek az igazi ribancnak már annál
inkább nem! És milyen érdekes, nagyon leszarhatja a pasija, ha
ennyire nem keresi, nem érdeklődik az iránt, hogy mi van vele. Ch,
szánalmas, minden tekintetben. A még nagyobb szerencsém az volt,
hogy elhúzta a csíkot eléggé hamar, bár nem hagyhatta ki, hogy: „A Szupernóva most elmegy, innentől nem ragyog be titeket a
nagyságos fényem!”. Menjél, baszki, de vissza se gyere, sőt, ha
lehet, ess bele a nagyságos fényedbe, és égj porrá benne! Kösz,
előre is! Ákos amúgy szintén hamar lelépett, mármint azután,
hogy végzett. Tök korrekt volt, az alap idegrohamom láttán békén
hagyott.
- Nesze, a pénzed, de ha még
egyszer találkoznom kell Miss Tökéllyel, esküszöm, hogy a tökély
hajánál fogva fogom kivágni innen! – csaptam Milán kezébe a
pénzt, amikor hazajött.
- Látom, kiakasztott – nevette
el magát.
- Á, hol már! – fújtattam.
- Jól van, nyugi van, szúszá,
meg hasonlók – veregette meg a vállam Milán, de továbbra is
nevetett.
- Te még Kristóftól is jobban
fel tudod tornászni az agyamat! – vágtam le magam a kanapéra.
- Jut eszembe, akkor most te és
Kristóf együtt vagytok? – dobott nekem egy energiaitalt.
- Ja, úgy néz ki –
bólintottam, miközben kinyitottam a dobozt.
- De ő Pécsen – vázolta a
szitut Milán, mire bólintottam. – Te meg itt – folytatta
tovább, amire még egy bólintással feleltem.
- Hallod, elsejétől itt lesz,
szóval nem para, viszont, kérni szeretnék valamit – néztem rá
könyörgő tekintettel, Milán pedig leguggolt elém, és a szemembe
kezdett nézni. – Nem adnád kölcsön a kocsid? Csak mert neked
ugye nincs jogsid jelenleg, Krisz életveszély, tehát már csak én
maradtam.
- Nem! – vágta rá kapásból.
Hah, mondtam én, hogy ez menet roppantul nehéz, idegesítő és
könyörgésekkel teli lesz...
***
- Milán! – vertem a srác
ajtaját kora hajnalban. Illetve, 7:55-kor, de ez már tényleg
lényegtelen. – Kelj már fel!
- Mi a f****m bajod van már?! –
tépte ki a szobája ajtaját, tök kómásan, a szemét dörzsölve.
Egyébként, amikor a képébe nyomtam az telefonomat, először csak
pislogott párat, majd visszament aludni. Csupán öt másodpercet
kellett várnom, mivel lendületből felpattant az agyból, majd
őrült tempóba elkezdett készülni. Bár, annyira nem erőltette
meg magát, még én is képes voltam elkészülni öt perc alatt, de
neki még negyedóra is kevésnek bizonyult.
- Aj, de nincs kedvem gyalogolni
– ásítozott Milán.
- Mert szerinted nekem van?! –
indultam meg kapásból a garázsba.
- Hé, hé, hé! – kapálózott
utánam a srác is. És, szó szerint kapálózott. – Nem engedtem
meg, hogy a drágaságommal menjünk!
- Le sem szarom a hülye
abnormalitásodat! Beszállsz, vagy itt hagylak! – fenyegettem meg,
ő pedig dacosan karba tetette a kezét. Ch, francokat fogok én
várogatni rá. Gúnyosan mosolyogva felmutattam a slusszkulcsot,
majd bevágtam magam az ülésre, és mit sem törődve Milán
lefagyásával, kiálltam a garázsból. Mellesleg, Milán továbbra
is dacosan állt az eddigi helyén, és mivel öt perc után ez már
kezdett roppantul idegesítő lenni, megnyomtam a távirányítón
azt a bizonyos kis gombocskát, mely a garázsajtó bezárásra
szolgál. Amint a srác felfogta, hogy az ajtó tényleg elkezdett
lefelé mozogni, fogta magát és sprintből kiszáguldott a kocsiig,
majd nagy lendülettel bevágta magát az anyósülésre. Mellesleg, majd hülye leszek
gyalog menni, amikor Milán háza a sulitól legalább negyedóra
járásra van, és ez az idő is csak gyors futtában jön ki. Plusz,
szakad a hó. Bocs, de nincs kedvem hóemberként megérkezni a
suliba.
- Hallod, hogy, hogy sír az én
kis szerelmem? – kezdte el simogatni a kesztyűtartó ajtaját. –
Nem szoktad még meg, hogy én ülök itt. Tudom, tudom, de ne félj,
ha ez a csúnya nőszemély gonoszul bánik veled, majd jól ellátom
a baját.
- Uram, segít meg. Rohadtul nem
vagyok vallásos, de könyörgök! – sóhajtottam, ráhajtva a
fejem egy pillanatra a kormányra, majd amikor Milán is abbahagyta
az autója kényeztetését, elérkezett láttam az időt az
indulásra.
- De el ne felejts indexelni! –
szólt rám Milán, miután, csak úgy mellékesen, de már kábé
fél órája (ironikusan, természetesen), ment az index.
- Milán, ne hasonlíts folyton
Kriszhez! – sóhajtottam ismét, majd végre sikerült elindulnunk.
- Ne rángasd már az én
drágaságom kormányát! – sikítozott tovább, nekem pedig kedvem
lett volna lenyomni egy satufékes megállást.
- Te agyilag elme roggyant! Nem
zavar, hogy te himbálózol oldalra, mint valami idegbeteg?! Útközbe
kidobjalak az elmegyógyintézetnél, esetleg?! – pillantottam rá
egy pillanatra, mire abbahagyta a hintázást. – Te szent ég, ne
parázd már túl. Nem én fullasztottam le az előző autódat is.
- Ja, azért még számolnom
kell Krisszel! – jutott hirtelen eszébe, majd leeset neki, hogy be
kéne kötnie magát, mivel a zsarukat meglátva egyből az övhöz
kezdett kapálózni.
- Anyám, ne kapálózz már!
Jobban feltűnik nekik, mintha csak simán, szépen lassan nyúlsz az
övért – sóhajtottam, ma már sokadjára, megállva a piros
lámpánál. Amikor belenéztem a visszapillantóba tök meglepődtem
az ismerős személy láttán, és először nem is nagyon hittem el,
hogy Krisz errefelé mászkál. – Te, az nem a nagyon degenerált
öcséd?!
- Tényleg, az ott az idegbajos
bátyád – bólintott helyeslően, amikor felismerte a
visszapillantóban Krisz alakját. Nagyon sokáig tartott ez egyébként
neki... – Felvegyük?!
- Elhiszed róla, hogy suliba
menne?! Mellesleg, mi sem oda megyünk, úgyhogy tök mindegy –
jutott eszembe az az apró tény, hogy sem én, sem pedig Milán nem
ettünk tegnap este óta semmit. Amikor a lámpa végre zöldre
váltott, célirányosan elindultam a parkolók felé, és mivel
Milán hisztijét nem akarom most részletezni, ezért csak annyit
mondok, hogy a rinya után leállítottam a motort, mivel Krisz még
azért még eléggé messze járt. Mellesleg, csak hogy te is el tudd
képzelni a helyzetet: Milán már szó szerint könnyeket
hullajtott, mert most van az első alkalom, hogy „Nem én
dédelgethettem álomba a mindenemet!”, csak hogy őt idézzem.
Istenem, sosem fogom megérteni ezt a csávót...
- Na, szevasz! – húzta le az
ablakot Milán, majd tök lazán rákönyökölt az ajtóra. – Te
merre lassúzod le az életedet errefelé?!
- Haladjunk, kajás vagyok! –
szóltam közbe, mire Krisz csak bevágta magát hátra, én pedig
ismét elindítottam az autót, miközben köhögve hozzátettem: –
Plusz, itt nem lehetett volna megállni.
- Mi?! – akadt ki Milán.
- Semmi. Nem mondtam semmit –
feleltem, tök komolyan, majd a visszapillantóba nézve,
rápillantottam Kriszre, aki szokásától eltérően kussba volt. –
Merre mész? – kérdeztem végül, de ő csak bámult maga elé. Ez
nem éppen szerencsés, tekintve, hogy fogalmam sincs, merre
szándékozott ellépni, de legalább megint pirosat kaptunk. –
Krisz!
- Hm? – emelte fel hirtelen a
fejét, és tök úgy nézett, mint aki az előbbi kérdésemből
tényleg nem fogott fel semmit.
- Jobbra, balra?! – fordult
hátra a sráchoz Milán is.
- Ja, jobbra – esett le neki,
hogy nem éppen az élettörténetét kérdezzük tőle, csak a hülye irányt akartuk megtudni.
- Csak hamarabb kinyögte, mint
ahogy a lámpa átváltott volna... – dünnyögtem, és elmegyek
Istennőnek. Átváltott a lámpa, juhú!
- Miért izzik köztetek a
levegő?! – kapkodta a fejét köztünk Milán.
- Ellentétes oldalon álló
felek között ez nem meglepő – vetettem oda, kissé idegesen
dobolva az ujjammal a kormányon. Mi a szarért van Pesten ilyen sok
lámpa?!
- Mondja ezt az, aki még egy
kérést sem volt képes végighallgatni! – vágott vissza azonnal,
mire csak gúnyosan elnevettem magamat.
- Te tudtad, hogy mi a célja,
mégis beadtad nekem, hogy ő csak azért akar találkozni, mert nem
látott öt éve! Hálálkodjak talán, boruljak térdre?! –
kérdeztem vissza ingerülten. – Merre?!
- Balra, és nem, csak gondoltam
van annyi eszed, hogy végighallgatod! – szállt vitába rögtön.
- A f*****t sem érdekli
egyikőjük magyarázata sem! – fordultam be az adott irányú
utcába. – Anya is levágja nekem a „Juj, milyen nagy öröm!”
dumát, majd alig öt perc múlva konkrétan a szemembe mondja, hogy
csak apám küldöttje?! Ne akasszatok már ki, de tényleg!
- Mi akasztunk ki?! – röhögött
fel kínosan Krisz. – Harmadiknál balra.
- Ch, hát nem is én! –
vágtam vissza egyből, Milán pedig sokadjára sóhajtotta el magát,
csak minket pont hidegen hagyott. – Bocs, de anya akarta annyira,
hogy megtanuljam az életet, hát tessék! Jobban nem tudok reagálni
a baromságaitokra!
- Kuss legyen most már! –
kiáltott fel Milán is, mi meg egyből ránéztünk, vagyis én csak
egy pillanatra, mert ugye éppenséggel vezetek, de mindegy. –
Krisz, elpofáztam már neked százmilliószor, hogy ha nem vagy
képes felfogni Ser azon döntését, miszerint rohadtul nem kíváncsi
rájuk, amit megjegyzek jogosan...
- Köszönöm! – vágtam
közbe.
- … Akkor egyszerűen csak
fogd be, és tiplizz máshova! – folytatta Milán, mit sem reagálva
a közbeszólásomra, Krisz pedig csak ciccegve vágta hátra magát
az ülésen, majd karba tett kézzel nézett ki az ablakon. – Ser,
te meg ne hisztizz már folyton, mert baromira idegesítő, hogy...
- Köszönöm! – vágott most
közbe Krisz.
- … Hogy minden apró kis
semmiségen ennyire fenn vagy akadva! – fejezte be a mondatát,
Krisz közbevágásával sem törődve.
- Ch! – reagáltam le én is
hasonlóképpen Milán monológját, és szerencsémre most csak
egyenes szakasz volt, így nem kellett Kriszt kérdezgetnem.
- Haj, kiidegeltek, kölykök! –
fogta a fejét Milán.
- F***t, egy hónappal vagy csak
idősebb! – szóltunk vissza szinkronba Krisszel.
- Le szarom, és ha ennyire
összhangba vagytok, ne vitázzatok már minden kis f*******n!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése