- Nem, tényleg nem... –
sóhajtottam. – Én nem tudom, hogy Krisz hogy élte meg, viszont
azt tudom, hogy én sem értettem, hogy miért kezdett el velem
szemétül viselkedni. Egyik napról a másikra történt. Mindent
elkövetett annak érdekében, hogy tönkre vágja a kedvem. Volt,
hogy bénázott, és ilyenkor apa mindkettőnket bezárt a pincébe,
nem egy példa volt rá, hogy napokra, kaja nélkül, csak vizet
kaptunk, de azt is nagyon ritkán. Ennek ellenére Krisz felnézett
apára. Anya meg nem csinált semmit, ő nagy ívben leszarta, hogy
velünk mi van, teljes mértékben apára hagyott minket. Ő élte a
kis életét más pasikkal is, akár. Legalábbis mi így tudjuk, apa
ezt mondta, de már nem tudom, hogy mi igaz és mi nem. Egyébként,
addig ameddig apa nem veszítette el a munkáját, addig semmi gond
nem volt. Amint ez bekövetkezett, Krisznek a fejét teletömte
baromságokkal, amikről én nem tudtam semmit. Amikor december 29-én
betöltöttük a tizenhármat, nappal apa bulit szervezett, és
mutatta kívülre a mintaapát. Este azonban, megkeresett. Elkezdett
mondani dolgokat Kriszről, hogy tudja, hogy mennyire megvisel engem,
hogy így viselkedik velem, meg hogy hiába próbál beszélni a
fejével, már évek óta, nem tud ebben a témában segíteni,
viszont abban igen, hogy jobb kedvem legyen. De végül kiderült,
hogy az az érdeke, hogy neki legyen jobb kedve, ne nekem...
- E-ezt úgy érted, hogy...
molesztált? – döbbent le teljesen, mire én csak bólintottam
egyet. – De tizenhárom voltál, most komolyan, melyik apa képes
erre?!
- Amint látod, a miénk –
nevettem el magam kínosan, Szili pedig visszavett a kiakadásából,
és megint engem kezdett el figyelni. – Másnap, Krisz megkeresett,
hogy szóljon, hogy apa keres. Mirának hívott, én pedig
leüvöltöttem a fejét, hogy soha többet ne hívjon így. Tök nem
értette a helyzetet, de nem is nagyon izgatta akkor már. Egyébként,
apa mindennap megkeresett. Volt, hogy ha rossz kedvében volt, ami
gyakran előfordult, akkor egy nap többször is. Viszont, én nem
mertem elmondani senkinek, ugyanis apa megfenyegetett. Azt mondta,
hogy akinek elmondom, akkor én nem akarom megtudni, hogy velem mit
fog csinálni, miután mindenkit a szemem láttára fog megölni...
Tudtam, hogy megteszi, ezért nagyon is rettegtem tőle. Egyik nap
szokatlanul ideges volt, én meg egyre jobban féltem. Emlékszem,
kiugrottam a harmadikról, és meg sem álltam Ricsiékig. Azonban,
Ricsi nem volt otthon csak Kristóf.
- Aki meg ekkor már tök rád
volt hajtva – felelte helyettem Szili, mire csak bólintottam.
- Neki se mondtam el, csak
megkértem, hogy estére hagy maradjak ott – folytattam. –
Éjszaka azonban apa betoppant. Ricsiék nem sok mindent hallottak az
egészből, a ház teljesen másik részén voltak. Apa kirángatott
a hajamnál fogva a házból, bevágott a kocsiba, és hazáig meg
sem állt. Azt tudom, hogy akkor nagyon megvert. Ekkortájt kezdett
feltűnni valami Krisznek. Furcsállta, hogy nem látott már napok
óta, mivel apa bezárt a szobájába. Egyszer néztem csak tükörbe,
viszont azt sem kellett volna. Tiszta kék zöld folt voltam
mindenhol, a jobb vállam eltört, és néhány bordám is. Amikor
kiugrottam a harmadikról, az nem okozott ekkora kárt bennem, mint
akkor apa. Ezek után rájött, hogy neki még élvezetesebb ha egy
kis extra verést is belevisz. Nem telt el sok idő, igazából, még
most sem tudom, hogy meddig voltam bezárva. Talán másfél-két
hétig. Azonban, pontosan háromnegyed év után, apa eszelős
tekintettel jött be. Már nem volt elég neki, többet akart,
konkrétan „azt”... Tök meg voltam ijedve, és amikor apa
elfordult kiszaladtam a szobából, de a sérülések miatt éreztem,
hogy semmi esélyem sem lesz a menekülésre. A szerencsém csak
annyi volt, hogy nem zárta be az ajtót. Viszont, egyből utánam
rohant. Tök lehetetlen helyeken is megtalált. Végül a hűtő
mögött bújtam el a konyhába. Nem tudom, hogy ez-e a második
szerencsém, de apa nem talált meg. Annyit tudtam, hogy el kell
onnan mennem... Csak el akartam onnan tűnni, abból az őrült
hajszából.
- És hogy találkoztál
Krisszel? – kérdezett, amikor már vagy öt perce csak magam elé
bambultam.
- Bocsi, elbambultam –
mosolyodtam el kínosan, ő pedig csak megrázta a fejét. – Ami
utolsó lehetőségnek eszembe jutott, az a kert volt. Apa már évek
óta nem járt ki oda, viszont az furcsa volt, hogy ennek ellenére
nyitva volt a kapu. Bár, akkor egyáltalán nem a kapu kötötte le
a figyelmem. Annyira eltávolodtam már ekkora Krisztől, hogy nem
tudtam, mik a kedvenc helyei. A fűben feküdt, és a csillagokat
bámulta, csak akkor vettem én is észre, amikor felült és
értetlenül nézett engem. Amikor odaértem hozzá nem tudtam, hogy
mit kellene tennem, féltem, a könnyeimtől már nem láttam, és
emiatt meg a futás miatt a levegővétel is eléggé nehéznek
bizonyult. Amikor meghallottam apa lépteit mögöttem, csak megint
futni akartam, azonban a lábam nem engedelmeskedett. Nem sokkal
később már a nevemen hívott, és ekkor tört el bennem minden. A
lábaim összecsuklottak, és Krisz mögé bújtam, bár tök
értelmetlen volt. És csak sírtam, és folyton csak azt
hajtogattam, hogy „Félek!”, amiből Krisz egyáltalán nem
értett semmit. Amikor apa meglátta, hogy Krisszel vagyok, felvette
a jó apa figurát. Elkezdett valami olyasmiről beszélni, hogy nem
kellene ennyire félnem a sötétben, meg hogy a kutyák nem tudnak
bejönni a házba. Apa nyújtotta felém a kezét, én viszont csak
még jobban elkezdtem szorítani Kriszt, és a következő
cselekedetén még jobban meglepődtem. Elverte tőlünk apa kezét,
és halál nyugodtan megkérdezte tőle, hogy mennyire nézi őt
hülyének. Ugyanis apa ekkor hibázott másodjára: Krisz pontosan tudta, hogy sosem
féltem a sötétben, sőt imádtam, főleg amikor csak a telihold és
a csillagok világítottak meg mindent, és, hogy... azon a környéken
nem voltak kutyák, akkora már a miénk is meghalt. Innentől már
tudod, nem?
- Nem, nekem tényleg semmit nem
mondtak el. Részelteket tudok, hogy elköltöztetek, de azt nem hogy
miért, meg hogy kivel, meg hova. Áá, nekem semmit, tényleg semmit
nem mondtak el – rázta meg értetlenül a fejét Szili.
- Nyugi, ha már belekezdtem,
elmondom. Bocsi, hogy összezavartunk, tényleg úgy hittem, hogy
tudod – mosolyodtam el, majd vettem egy mély levegőt, és
folytattam. – Apa ekkor mindenféléről kezdett el dadogni, de
Kriszt egyre jobban kezdte hidegen hagyni. Végül Krisz közölte,
hogy elmegy és, hogy visz engem is magával. Apa annyira
lesokkolódott, hogy simán el tudtunk menni mellette, és meg sem
álltunk Drináék házáig, ahol felkeltettük szegény Ervint. Itt
sok minden kiesik, mint például mindaz, amit Krisz mondott az út
során. Viszont, azt tudom, hogy Ervin próbálkozott belőlem
kiszedni a dolgokat. Egész hajnalban csak próbálkozott, még
Kriszt is kizavarta, de én nem nagyon mertem bármit is mondani. Nem
nagyon éreztem biztonságban magam, tudtam, hogy apa utánunk fog
jönni, egyszer megtette, másodjára is megfogja. Nem tudom, hogy mi
vett rá, hogy elmondjam neki, ő pedig megígérte, hogy innentől
apa még csak meg sem fog tudni közelíteni. Viszont ezután rögtön
elvitt egy kórházba, ahol azért nem szóltak a rendőrségnek,
mert Ervin fizetett egy jókora összeget a hallgatásért cserébe.
Sokáig ott voltam, majd egy hónapig bent tartottak. Krisz az elején
nem mert bejönni hozzám, igazából nem is nagyon tudta, hogy mit
mondjon, de amikor meghallotta, hogy nem vagyok hajlandó enni, és
ez már az egy hetes intervallumot súrolja, egyszer csak berontott a
szobába. Emlékszem, Ervin elintézte, hogy egy egyágyas szobába
lehessek, így társaságom nem volt, amit nagyon nem bántam.
Emlékszem, Krisz sosem volt az az ölelgetős fajta, viszont akkor
meg akarta tenni, de nem merte. Be is vallotta, hogy képtelen rá,
nem meri, és azt sem tudja, hogy mit kellene mondani, mivel hagyta
ezt az egészet, hagyta, hogy egyedül maradjak, hagyta, hogy apa
elválasszon minket. Engem meg tényleg nem érdekelt semmi. Úgy
voltam vele, hogy meg akarok halni, csak túl akartam lenni mindenen,
felejteni akartam. Viszont, Ervin szólt Kristóféknak, mivel ők
meg kerestek, mert ugye náluk tűntem el. Amikor Kristóf bejött,
olyat mondott, ami visszahozta az életkedvemet.
- Mit mondott? – kérdezett
rögtön Szili, mire csak elmosolyodtam. Szegény, nem tudom, miért
nem mondták el neki, megérdemelte volna. De lehet így kellett
alakulnia, hogy tőlem hallja.
-
„Tudod, még így szétesve is gyönyörűen nézel ki. Viszont,
soha többé, megígérem neked, hogy soha többé nem fogom hagyni,
hogy sírj, hogy bárki is hozzád érhessen akár csak egy ujjal is!
Azt akarom, hogy tudd, mindig itt leszek neked, ezek után csak egy
szavadba fog kerülni, és elsöprök mindenkit és mindent az
utadból, hogy neked soha többé ne keljen harcba szállnod! Ezért
kérlek, könyörgök, ha nem is miattam, Ricsi vagy Drina miatt, túl
kell élned! Nem hagyhatod egyedül a bátyádat sem, te nem lehetsz
olyan elcseszett gondolkodású, mint amilyen ő is volt!” –
idéztem Kristóf szavait. – Valamiért meg akartam mutatni. Helyre
akartam hozni Krisszel mindent. Nem érdekelt más, csak hogy
kijussak abból a szobából, minden erőmmel ezen voltam. De ennek
is nagy ára volt... Az orvos az utolsó napon bejött, és közölte,
hogy soha többé nem lesz esélyem versenyezni.
-
Tehát ezért hagytad abba a sportolást –
vonta le a következtetést Szili.
- Igen – bólintottam. – De
tudod, a lábamban lévő összes csontom össze van szegecselve, és
a fele porcmennyiség sincs már meg. Nem kicsit fájdalmas, amikor a
csontok összeérnek. Az orvos szerint felejthetem is el, hogy bármit
tudok majd vele kezdeni. Megértettem, elfogadtam, bár fájt, de úgy
látszik, mindennek ára van. Ervin állta a számlánkat Krisszel,
ugyanis minél messzebb akart vinni engem apától, Drináék viszont
alig
három percnyire laktak tőlünk.
Amikor sikerült találni egy albérletet, akkor már csak át
kellett költöznünk, azonban ahogy az várható volt, apa utánunk
jött. Fenyegetőzött, hogy ha nem ad minket vissza Ervin, akkor a
rendőrségre megy. Ervin viszont megmondta neki, hogy ha rendőrségre
akar menni, akkor mindenről lesz szép kis bizonyítéka, amit velem
tett. És van vele együtt öt szemtanú. Akkor viszont mi lesz az ő
jól megcsinált kis hírnevével?! Apa ezt nem vállalta. Elment. De
nem adta fel. Akkor már velünk voltál, illetve akkor csatlakoztál
hozzánk. Apa akkor kapott el, amikor tök egyedül voltam, már nem
tudom, hogy hova mentem, de nem is ez a lényeg. Meglepődtem, nem
gondoltam, hogy próbálkozni fog, ugyanakkor féltem is. Minden
lejátszódott előttem, teljesen lefagytam. A tekintetétől
pedig... rázott a hideg. Krisz ekkor lépett fel másodjára apánk
ellene. Amikor meglátta, egyből nekiment. Konkrétan Ricsi és
Kristóf vadászta le róla. Apa bár fenyegetőzött, mégsem tett
semmit. Nem merte, tudta, hogy azok a bizonyítékok mindig meg
lesznek. Viszont ezután mi nem beszéltünk vele. Illetve, Krisz
egyszer-kétszer, én viszont egyáltalán.
- Már értem, hogy miért mész
el holnap – karolta át a vállamat Szili, majd közelebb húzott
magához. – Bocsi, csak...
- Nem baj – mosolyodtam el. –
Jobb így, jobb ha elmegyek. Pár nap, Milán pedig olyan nekem, mint
Krisz. Hiába csak uncsik vagyunk, valahogy sosem úgy tekintettünk
egymásra. Ő a legidősebb közöttünk, Kriszre és rám is mindig
vigyázott. Bár, nem egy városban laktunk, csak időszakosan
találkoztunk, viszont amikor Krisz elmondta neki a történteket,
Milán fogta magát és mindkettőnket felrángatott Pécsre. Mind a
hárman hamar nőttünk fel, de talán neki lehetett a
legnehezebb.... És ezért mondta Krisz, hogy te már nem az igazi
énemet látod. Őt mélyen eltemettem magamban, és egyúttal
képtelen vagyok a Mirát akár csak hallani is. Túl sokat
hallgattam ezt abban a háromnegyed évben.
- Megértem. Valahogy el kellett
felejtened, máshogy meg nem ment. De látom, még így sem sikerült
– utalt ezzel arra Szili, hogy elkezdtek folyni a könnyeim.
- Fura nem? Ennyi év után is
képtelen vagyok könnyek nélkül visszagondolni rá – nevettem el
magam kínosan, és most nem érdekeltek a könnyek, egyszerűen
hagytam lefolyni őket az arcomon.
- Hullócsillag – mutatott fel
az égre Szili. – Gyerekes, de kezd te.
- Bárcsak egyszer láthatnád
az igazi Benczei-Seredech Mirát – nevettem el magam.
- Bárcsak örökké így
maradnánk, hogy lehetőségem lehessen látni azt az embert, aki
annyit tett értünk, annak ellenére, hogy ezt mind átélte –
mosolyodott el Szili, erre a kijelentésére, pedig már képtelen
voltam megállítani a könnyeimet. Most nem ment. De miért?! Régen
annyira egyszerűen sikerült elfojtanom, akkor most miért nem
sikerül?! Miért...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése