47. rész – Tovább folytatódik a buli

- Na így kell felpörgetni egy bulit – borult a nyakamba Drina.

- Azért most felmerült bennem egy kérdés – állt meg mellettünk az ofő csípőre tett kézzel, a zenelejátszó pedig újra elindult, ezúttal Rihanna – Don't stop the music című számával, és ehhez most senkinek nem volt kedve énekelgetni, szóval csak buliztak tovább, míg minket elkapott az ofőnk. Amúgy, kicsit sem volt gáz, hogy a fiúkat, vagyis Milánt és Kristófot elküldte piáért nekünk, mivel tutira vette, hogy ki van száradva torkunk. – Mégis hány évi bulizás kellett ehhez? – a kérdését bár szigorral akarta feltenni, de végül elnevette magát, majd sokkal természetesebb hangon folytatta: – De tényleg, hallottam, hogy sokat jártatok bulizni, de ennyire?

- Többnyire nappal aludtunk, vagy néha bementünk az igazgatóhoz egy kis „heti eligazításra”. Asszem, néha ilyenkor is csináltunk balhét, de kisebbek – néztem Drinára, mire csak helyeslően bólintott.

- 14 évesen kezdtünk el bulikba járni, egy fél éven belül meg minden estét ott töltöttünk. Emlékszem, amikor az igazgató behívott minket vasárnap, mi nagyba még döglöttünk otthon, tök másnaposan mentünk el hozzá – nevette el magát Drina. – A srácok egyébként főleg reggel balhéztak, mi meg este. Én speciel azt sem tudtam merre vagyok, amikor a fiúk felköltöttek minket.

- Milyen volt az a „heti eligazítás”? –kérdezett tovább minket Tímea.

- Hetente behívott minket, hogy mit tettünk azon a héten, majd meghallgattunk egy monológot, hogy börtönbe jutunk, stb., majd amint kimentünk az irodájából kezdtük előröl az egészet. Mintha meg sem hallottuk volna – nyújtózkodtam egyet.

- Tanár nő, egy táncra? – lépett mellénk Leó, mire mi összenéztünk Drinával, majd gyorsan eliszkoltunk mellőlük, és odamentünk a fiúkhoz, akik a piáknál dekkoltak.

- Hé, Krisz – verte hátba Drina a srácot, én meg helyet foglaltam Kristóf ölében, mert ugye nekem a szék nem elég jó. – Jössz nekünk... Mennyivel is? – nézett rám végül Drina, én meg éppen ittam, szóval kértem fél másodpercet.

- Kettővel, hárommal? – kérdeztem vissza nevetve.

- Én ugyan nektek semmivel! – vágta rá kapásból a srác.

- Pedig megköszönhetnéd nekik, közelebb kerültél Lénához, nem igaz? – mosolygott kedvesen Flóra.

- Hova készülsz? – kérdezte Kristóf, amikor felálltam.

- Csak ki – vontam meg a vállam, majd magukra hagytam a srácokat, bár Kristófon nem úgy tűnt, hogy felfogta a „Csak ki” jelentését, de Dodó volt olyan kedves, és elmagyarázta neki. Fő, hogy megértette. Egyébként, amikor kimentem, akkor kezdődött el a Miracle című szám.

Amikor visszafelé indultam a terembe, valaki hátulról hirtelen befogta a számat, és erős szándékában állt, hogy bevonszol a mellettünk lévő terembe, én azonban kábé fél másodpercig bírtam ezt a felállást, ezért csak a lábamat az ismeretlen lába mögé raktam, így amikor lépet hátrafelé, majdnem elesett, ezt kihasználva viszont belekönyököltem a bordái közé, majd megragadva a kezét átdobtam a vállam a felett az emberkét, így ő háttal érkezett meg a talajra. Amikor rájöttem, hogy ki támadott meg ilyen hirtelen elengedtem a kezét és arrébb lépte tőle.

- Ezért kicsaphatnak, megőrültél?! – akartam még jobban megverni Dominiket, azonban eszembe jutott, hogy azzal csak magam alatt vágnám a fát.

- Miért is? – pislogott nagyokat a srác, majd körülnézett, felpattant és belökött a terembe, ahova eredetileg is menni készültünk. – Több dologról is szeretnék veled beszélni – nézett a szemembe határozottan, miközben a két kezét megtámasztotta a falon, pontosan a fejem mellett, ezzel elzárva a menekülési útvonalat előlem. – Hol is kezdjem?

- Sehol, mivel engem nem érdekel egyik mondandód sem – akartam felemelni a karját, viszont egy hirtelen jött mozdulattal megragadta azt a kezemet, ami még mindig rohadtul fájt - nem tudom, hogy Szili mit tett rá, de nem éppen úgy érzem, mintha javult volna tőle, sőt csak rosszabb lett -, majd rávágott az első padra.

- Rájöttem már a gyenge pontodra – mosolyodott el gúnyosan, én meg csak unott tekintettel kezdtem el bámulni a szemébe, ő pedig ismét elzárt mindenféle utat előlem, mivel a két kezét most a padra tette, pontosan a combom mellé. – De nem éppen minden vágyam volt ezt használni, viszont ha máshogy nem lehet veled beszélni, ám legyen – továbbra is csendben figyeltem a srácot, csak most már kezdett a tekintetem átmenni egyre idegesebb pillantásokba.

- Hmpf, még ennek hatására is hidegen hagysz – mosolyodtam el én is gúnyosan. – Most pedig megyek!

- Nem mész sehova! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon, de ehhez képest a hangszíne változatlan maradt, majd láttam, ahogy a padon pihenő kezeit ökölbe szorítja. – Csak azt akarom mondani, hogy vigyáznod kellene Kristóffal.

- Kristóffal nőttem fel és megbízok benne, jobban, mint bárki másban, de nem csak úgy, mint egy barátban. És ezen főleg a te semmit sem érő szövegelésed nem fog változtatni. Soha! – mondtam mindent a szemébe, ő pedig csak még idegesebben szorította össze az öklét, és még a szájába is beleharapott, majd a következő percben ráhajtotta a vállamra a fejét.

- Te lehet, hogy bízol benne, mert nem tudod miket művelt abban a másfél évben. De mi lesz, ha csak megjátssza magát és egy szép napon arra kapja majd mindenki fel a fejét, hogy sehol sem vagy? És már a bátyád is kevés lesz ahhoz, hogy megtaláljon, hát nem érted?! – emelte fel a fejét idegesen.

- Nem. Nem értem. És nem is akarom megérteni – feleltem határozottan, a szemébe nézve. – És ha ez be is következne, szerintem lenne elég erőm hozzá, hogy visszajöjjek. Mellesleg, pontosan tudom, hogy Kristóf sosem lenne képes olyat tenni, amivel nekem árthat. Mert igen, sokszor kiakasztom, most is csak miattam jött fel hamarabb Pestre, és lehet, hogy visszaszól, ha már tényleg túlzásba esek, de ezt mind nem azért teszi, hogy neki jobb legyen.

- És ezt miért is hagyta?! – fogta meg a bekötött kezemet.

- Magyarázd még be, hogy miatta tenyereltem a forró tűzhelyre! – fújtattam, idegesen.

- Ennyire hülyének nézel?! Szerinted nem tudom, hogy mit csináltál ma?! – fürkészte ismét az arcomat, gúnyosan mosolyogva. – Én sosem hagytam volna, hogy bárki miatt is ezt tedd magaddal.

- Ahogy ő sem! – húztam el idegesen a kezemet a szorításából. – És engem nem érdekel, hogy te mit hagytál volna, vagy mit nem. Ott van az édes ki barátnőd, védjed azt. Ja, de igazad van. Van helyetted mása, nem igaz?! – erre a kérdésemre csak lesütötte a szemét. – Na mi az, csak nem beletaláltam a te gyenge pontodba?! – a második kérdésem hallatán ököllel belevert egyet az asztalba, de még mindig nem válaszolt semmit, viszont amikor másodjára is meg akarta tenni, már nem tudta, ugyanis az ütése az én tenyerembe érkezett, a seb pedig még jobban elkezdett lüktetni, majd a kötés átnedvesedett a sebből újra folyni kezdő véremtől. – Csak, hogy tisztán láss! Ennyit ér, az emberek szava. Ahogy te sem, úgy Kristóf sem tudta megakadályozni, hogy azt tegyem!

- Te... megőrültél?! – nézett a szemembe most már teljesen megrökönyödve, a következő percben pedig valaki megragadta a vállát és hátravágta a tanári asztalnak, majd elém állt, és elkezdte vizsgálni a kezemen lévő kötést.

- Lehetne annyi önkontrollod, hogy nem őt bántod a szarságaid miatt! – fordult vissza idegesen Kristóf Dominik felé. – Te csak ne beszéld tele a fejét olyannak, hogy ismered, meg a tököm tudja milyen baromságokkal, amikkel még megspékeled, hátha megutál engem miattuk!

- Én nem mondtam, hogy ismerem, csak annyit, hogy kezdem kiismerni. Az nem ugyan az – mosolyodott el Dominik. – És, talán nem lenne jogos, hogy utáljon téged?!

- Elég! – kaptam el Kristófot, aki Dominik mondata után, ökölbe szorított kézzel indult meg a srác felé.

- Idefigyelj, seggfej! Ha még egyszer hozzá mersz érni, engem az sem fog érdekelni, ha ő mondja, hogy álljak le! Tuti addig verem a képed, ameddig meg nem érted, hogy akadj le róla! – indult ki a teremből, én pedig lepattantam az asztalról és rögtön utána siettem.

- Kristóf! Hallod, állj már meg! – álltam el az útját a srácnak, amikor utolértem.

- Köszönöm – szólalt meg végül, én pedig nem értettem, hogy mit köszön ennyire. – Azokat, amiket mondtál. Köszönöm.

- Nem azért hívtalak ide, hogy ezt lásd, sőt ez be sem volt tervezve – dünnyögtem a mondatom utolsó részét. – Gyere! – ragadtam meg a kezét, majd megindultam vissza a termünkbe, miközben ő rákulcsolta az ujjait az enyémre. Amikor beértünk, elkértem Boti gitárját. – Na, ez most nem lesz tőlem megszokott, de mivel minden bulin szoktak egy kicsit csöpögni, ezért itt is essünk túl rajta. Plusz, ezzel betartom egy ígéretemet is – néztem konkrétan Milánra, majd mindenki őt kezdte el nézni, viszont a srác először meglepődve nézett vissza rám, majd elmosolyodott. Elkezdtem pengetni a hangszert és nagyon reménykedtem benne, hogy akiknek szól majd, azok érteni fogják, ugyanis ez a... Stay with me.

***

- Hisztim. Hallod, ébredj – kezdte el simogatni az arcomat Kristóf. – Tudom, hogy szeretsz párnának használni, de már így is eleget aludtál.

- Aj – mozdítottam meg a fejem ásítva egy milliméterrel kábé, majd aludtam tovább Kristóf mellkasán.

- Hallod, én kajakra ledoblak – fenyegetett meg, miközben elkezdett bökdösni, és mivel még erre sem reagáltam semmit, fogta magát, elfordult oldalra, én meg nemes egyszerűséggel leestem az ágyról.

- Te komplettül nem normális! – álltam fel a földről, majd nyújtózkodva indultam ki a szobámból, engem pedig követett Kristóf is, csak ő röhögve.

- Na, felkeltek már – nézett fel az emeletre Drina.

- Hagyjál, most nem tárgyalok veled! – ugrottam le a lépcsőröl, amikor Kristóf közeledett hozzám.

- Hisztikém, most mond azt, hogy nem volt jó – nevetett tovább Kristóf.

- Hát, nem. Rohadtul nem élveztem ezt a nagyszerű ötletedet! – vonultam be duzzogva a konyhába.

- Most miért? Megérdemelted – lépett be utánam Kristóf is a konyhába, őt pedig követte Drina és Milán is, a másik három srác meg a konyhában vágott értetlen fejet.

- Ezek miről beszélnek? – kérdezte halkan Krisz, és főleg akkor néztek nagyot, amikor Kristófra borítottam egy pohár vizet.

- Megérdemelted – ismételtem meg nevetve az előbbi mondatát, a srácok meg egyszerre röhögtek fel, egy kis hatásszünet után.

- Jól van, ezért még számolunk – nézett rám sunyi mosollyal az arcán Kristóf, majd leült a többiekhez a konyhapulthoz.

- Mellesleg, milyen nap van? – érdeklődtem nyújtózkodva.

- Szombat és délután öt, de a logikát figyeljétek: nem az idő érdekli, hanem a nap – dünnyögött Krisz.

- De, amúgy nekem tök mindegy – jutott eszembe, hogy innentől két hétig nem kell korán kelnem, sőt még nagyon meg sem kell erőltetnem magam, mivel kapásból egyes lett a vizsgám. Hát, mondjuk nem mintha eddig nagyon erőlködtem volna.

- Amúgy, tényleg – vágta le a poharát a pultra Drina, majd kíváncsi tekintettel fordult felém és Milán felé. –, mit akart tőletek az igazgató?!

- Ja, csak megbuktunk a kövi vizsgán és felfüggesztettek minket két hétre. De, amúgy semmi új – ásította Milán, a többiek meg kikerekedett szemekkel kezdtek el nézni minket.

- De mire föl?! Nem csináltatok semmit! – reklamált rögtön Szili.

- Á, csak betörtünk egy cég raktárába, megvertünk pár emberkét, tönkretettük... Jó, tettem a berendezést – soroltam a tegnapi nap eseményeit. – De nem, tényleg nem tettünk semmit.

- Meg, a lehető legjobban jártunk. Vagy ez, vagy a zsaruk. Meg amúgy is, kit izgat egy vizsga meg egy felfüggesztés?! Pont meg fog hatni – dőlt hátra a székében Milán.

- De ez hülyeség, nekem nem szóltak semmit – szólt közbe Kristóf.

- Vagy fognak, vagy örülj, hogy elfelejtettek – néztem rá unott tekintettel. – Te meg, ne emóz itt! – vertem fejbe Kriszt, aki időközben tök elbambult.

- Ja, és legalább bebizonyosodott, hogy vagy olyan gyenge, hogy nekem kelljen utánad mennem, hogy megmentselek – nevetett fel Milán.

- Tudod ki a gyenge! – csapott az asztalra Krisz, Milán pedig érdeklődve húzta fel a szemöldökét.

- Hát, nagyon úgy tűnt, hogy te – dünnyögtem, a többiek meg elnevették magukat, Krisz pedig csak durcázva vágta ki magát a konyhából.

- Ennek most mi baja? – nézett nagyokat Ricsi.

- Ki tudja?! – vontam meg a vállam, majd ásítva indultam én is ki a konyhából. – Uncsi folyton egyedül emózni, nem? – dobtam meg egy szál cigivel Kriszt, amikor kimentem utána a kertbe.

- Nem kellett volna odajönnöd – forgatta az ujjai között a cigit. 

- Nem, és?! – kérdeztem, amikor kifújtam a füstöt.

- Mit, "és"? Egyszerűen hülye vagy, ezen nincs mit ragozni – gyújtott rá ő is, én meg nevetve guggoltam le mellé a földre. – Mellesleg, mit mondott neked, amikor... Nem tudtál elérni?

- Csak, hogy vissza akarja adni a kölcsönt. Konkrétan, nem is az ijesztett meg, amit mondott, hanem, hogy megint veletek fenyegetőzött. Amikor letette, rossz érzésem támadt, és csak fokozódott, hogy nem tudtunk elérni – emlékeztem vissza az akkor kialakult érzésemre.

- De te akkor is hülye vagy – vert finoman fejbe, én meg csak meglepődve figyeltem őt. – Megoldottam volna valahogy.

- Hát, már régóta akartam mondani valamit apának, így mondhatni, útba estél – mosolyodtam el, Krisz meg csak nevetve rázta meg a fejét.

- Azt az egyet nem lett volna rossz hallani.

- Mit? – kérdeztem vissza.

- Hogy mit mondtál neki – nézett rám, majd beledobta a cigijét a hóba.

- „Mond csak, érzed, milyen érzés, amikor tőled függnek?! Egyet sose felejts el: nem azért nem találkoztam veled, mert tőled féltem, hanem mert tudtam, hogy ez lesz belőle. De az igaz, hogy féltem, hogy mit teszel velük. De innentől, ha csak egy újjal is hozzájuk mersz érni, akkor nem fog érdekelni, és egy szempillantás alatt kivégezlek!” – idéztem Krisznek azon szavaimat, amiket még tegnap délelőtt apámnak is mondtam.

- De azt az esélyt nem fogom megadni neked – mosolyodott el Krisz, mire én is csak mosolyogva bólintottam egyet. Talán, most jött el az az idő, hogy apámmal kapcsolatban közös nevezőn vagyunk. Nehéz volt és sokáig tartott, de eljutottunk idáig is. És azok, amiket apa állított... Most látszanak csak igazán, hogy mennyire nem volt igaza. Mivel sem Kriszt, sem pedig engem nem ismer igazán. És azt a természetünket, amiket ő vált ki belőlünk, valójában még mi sem ismerjük igazán. De talán egyszer...