43. rész Molnár Niki

    Hát igen, Milán húga. A hat évvel ezelőtti balesetig, mindig is azt hittem, hogy mentor csak idősebb személyből, esetleg egy veled egykorúból lehet. Niki azonban egy évvel fiatalabb, mint mi. Nekem a negyedik és egyben utolsó országosom tizenkét éves koromban volt. Innentől egyértelmű, hogy Niki csak 11 volt, azonban neki ez volt az első országosa. Ő egyébként díjugrató volt. Egy időben zajlottak a versenyeink, de nem egy helyen. Ő Pesten, én Győrben voltam. Nem volt meglepő, hogy csak ezüstöt értünk el, mind egyéniben, mind csapatosan. De az edzőnk mindig azzal biztatott minket, hogy a mi korunkban más csak álmodhat egy országos ezüstről. Lehet, azonban ezzel egy időben Niki aranyat szerzett, csupán nagy árat fizetett érte. A mai napig nem tudjuk, hogy mitől ijedt meg a lova, talán egy darázs, talán más. Viszont az a valami épp elég volt. A ló felágaskodott a hátsó lábaira, Niki pedig kiesett a nyeregből. Ekkor még csak pár törött csonttal lehetett számolni. Azonban, a lova egyensúlyát vesztette, és ráesett a lányra. Niki azonnal meghalt. Próbálták újraéleszteni, de többszöri próbálkozás után sem ért semmit. Nekem a verseny során nagyon rossz előérzetem támadt, és próbáltam is hívni vagy őt, vagy Milánt. De egyikük sem vette fel. Este nyolc féle végeztünk, a parkolóban pedig Milán várt. Nikit hiába kerestem, de ekkor még nem tudtam. Milán csak a kezembe adta az érmet és annyit mondott: „Én megmondtam. Ennyit ér egy arany. Egy nagy szart! Megmondtam a szüleinknek is, Nikinek is, hogy egyszer, csak egyszer legyen a toppon, de utána mindenképpen esni fog.”. Milán a temetés után elköltözött a nagyszüleihez Pécsre. Ott járta ki az általánost, majd a gimis éveire beköltözött egy koleszba. Egyébként, a balesetre egy évvel, én kerültem majdnem olyan helyzetbe, mint Niki. Ezután rángatott fel magához Pécsre minket Milán. Nagyon ragaszkodtam hozzá, hogy márpedig ha bele döglök is, akkor is visszamegyek a pályára. Milán végül elvitt egy haverjához, akinek a szülei egy kondit vezettek. Valahonnan, nem tudom, hogy honnan, de volt egy gerendájuk. Mint az előbb is említettem Leónak, egyszer próbáltam meg. Milán ekkor térített észhez: „Mit vártál?! Hogy kapásból menni fog? Megmondtam, nem emlékszel? Minden topp csak pillanatnyi. Gonosz leszek, de te még jól is jártál, és te is tudod, hogy ez soha többé nem fog menni!”. Mostanában értettem csak meg. Egy hiba, még ha nem is a tiéd, de az a céljaidat nagyon is meghatározza. Leó is hiába mondja, hogy könnyű visszajönni. Hát hogyne... Plusz, miért is kellene nekem Benjivel beszélnem? Nem mintha annyi mindent megváltoztatna.

- Na, akkor eljössz? – faggatott tovább Leó, miközben már visszafelé haladtunk, fel a termünkbe.

- Nem – válaszoltam meg a kérdését egyszerűen.

- De ne már, csak egyre gyere el – nyafogott tovább.

- Jó, majd még eldöntöm – sóhajtottam, majd megálltam a szekrényemnél, és örömmel vettem tudomásul, hogy tényleg ott hagytam a telóm előző szünetben.

- A meglátod, nálad igent jelent? – csillant fel a srác szeme.

- „Nem”-et jelent – hangsúlyoztam a tagadó szót, majd levágtam magam a helyemre.

- Öcsém, nehéz eset vagy – nevetett fel kínosan Leó. – Benji, lesz egy randid!

- Kivel?! – kérdezett vissza Dodó a srác helyett.

- Miss Ellenkezőssel – bökött felém Leó a fejével.

- Velem ugyan biztos nem! – reagáltam végre én is. Pillanatnyi sokként ért ez a hirtelen jött váltás.

- Ja, jó. Kövi órád lyukas, nem? – kérdezett engem Benji.

- Igen, de nem veled szándékozom eltölteni! – azért még jó, hogy engem megkérdeznek, ch.

- Én meg nem szándékozom az órámat felhasználni a gyerekes viselkedésetekre – csapta be az ajtót a biosz tanárunk.

- Aj, már megint biosz? – sóhajtott fel Milán.

- Kedves Milán. Talán akkor az örömödet ki is fejezhetnéd egy kis feleléssel – vicsorgott a srácra a tanár, Milán meg csak bólintva csattogtatta tovább a rágóját.

- Ja, mármint most? – kérdezte vissza végül a srác.

- Nem, majd megvárom, míg élő kövület leszel – forgatta a szemét unottan a férfi.

- Na jó, akkor kérdezzen – vontatta ki magát a táblához Milán. Mellesleg, tényleg el kéne mennem jósnak. Valahogy megéreztem, hogy ma őt akarják feleltetni, tehát az egész délutánom arra ment el, hogy próbáltam beleverni a biosz genetika részét. Nehéz eset volt, mivel szerinte létezik RH-null is, és ezt a nagyszerű „okosságot” azzal indokolta, hogy ha van negatív, meg pozitív, akkor van nulla is. Ja, nulla az van, csak nem éppen az RH rendszerben, hanem a vércsoportok tekintetében, de mindegy is neki, úgyis egy külön állatfajt alkot, ezért nem kizárt, hogy RH nullás a vérrel rendelkezik... Mellesleg, legalább annyi előnye van a srácnak, hogy ha megjegyzi, azt nem felejti el öt másodperc után, nem úgy mint egyesek. Itt kifejezetten Ricsire irányult a célzásom.

- Tudtad, hogy felelni fogsz? – nézett Milánra gyanakvó tekintettel a tanár.

- Én nem, de Sernek jó megérzései szoktak lenni – vonta meg a vállát.

- Seredech, feltehetek egy kérdést? – állt fel az asztalától a tanár, én meg csak bólintottam. – Teljesen biztos, hogy Krisznek és Milánnak a rokona vagy?

- Sajna igen, de ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak.

- Hé! – reagált kábé öt perc után Milán, ezt a tettét pedig mindenki jól kiröhögte, még a tanár is. Hát, legalább megpróbálta.

***

- De tutira biztosan? – kérdezgette már kábé öt perce Dodó Benjit, már a termünk előtt, és természetesen szünetben, de van egy olyan érzésem, hogy egész bioszon erről ment a vita. Mellesleg, rávettem a srácot, hogy jöjjön el velem dohányboltba, és akkor meghallgatom, amit mondani akar, ezért diszkréten arrébb álltam meg, a hátammal támasztva a szekrényeket.

- Teljesen – bólintott Benji, majd a biztonság kedvéért még meg is csókolta a lányt.

- De megígéred? – nyögte be megint ezt a nagyon értelmes kérdést Dodó, két levegővétel között.

- Hé, hova mész? – szólt utánam Benji, amikor már a lépcsőn mentem lefelé. Ja, igen, Dodó kérdése után jobbnak láttam, ha inkább lépek, tehát ellöktem magam a szekrényektől és nagyon, nagyon gyors tempóban igyekeztem kikerülni ezt a nagyon szerelmi zónát.

- Cigizni – vetettem oda, majd egy intéssel végleg száműztem magam az udvarra. Fú, egyszer tényleg kikészíti a sok cukor a gyomrom...

- Na, bocsi, ma egy kicsit túl van pörögve – pattant mellém hirtelen Benji.

- Nem csak ma – sóhajtottam, majd megindulva kidobtam a kukába a cigis dobozt. 

- Szóval, mi a helyzet? – tért a lényegre roppant béna módszerrel a srác. Szerencsére vette a lapot, amikor csak unott tekintettel kezdtem el nézni. – Na jó, csak annyira szeretnélek megkérni, hogy segíts az edzésemben.

- Miért én? Van edződ – vágtam rá rögtön, Benji meg pár pillanatig erre nem tudott mit reagálni.

- Khm, nos... – köhögött, terelés képen. – Csak úgy. Meg, az edző mostanában nem igen ér rá, szóval már jó ideje csak magunk vagyunk. Ha vagyunk, és ezzel csak az a gáz, hogy nemsokára verseny, de gondolom hallottál róla.

- Szezon első, tudom – bólintottam. – Jövőhét utáni hétfőn lesz, nem?

- De, viszont nekem szinte semmim nincs meg... – célozgatott a srác.

- Ismered a netet, nem? – kérdeztem, mire csak bólintott. – Na, használd.

- Ne már, legalább segíts összeállítani egy nyerő koreót – könyörgött tovább.

- Na, ahhoz pont nem kell semmi. Tornász vagy, barom! – vertem fejbe, Benji pedig először pislogott párat, majd elnevette magát.

- Oké, oké – mondta két nevetés között. – Kérlek, egyedül tuti nem menne, és jó lenne sok pontot szerezni.

- Úgy is nyerhetsz országos aranyat, ha az első hármat elbénázod – szóltam közbe ismét.

- Seredech, kérlek! – állt elém hirtelen, ezzel elzárva az előttem lévő utat. – Csak, készíts fel, nem kell semmi mást tenned.

- Haj, oké – adtam fel végül.

- Ez az! – ugrott egyet örömében Benji. – Köszönöm, tényleg.

- Majd az aranykor – léptem el mellette. Haj, kellett ez nekem?!

***

    Az órák véget értek. Unalmasan, de legalább gyorsan. És a többiek is kezdtek egyre jobban fellelkesülni a... Hát, valami miatt, amit még mindig nem fogok elmondani, csak mert szeretek szemétkedni, háhá.

- Ser! – fordult vissza az ajtóból Milán, majd gyanakodva kezdett el engem nézni. – Nem készülsz semmi ostobaságra, ugye?!

- Úgy ismersz? – kérdeztem vissza, felvont szemöldökkel.

- Hah, neked is beszélhet az ember... – sóhajtotta, majd kivonult a teremből. Bocs, Milán...

- Na, mehetünk? – pattant mellém Benji, és mivel nem válaszoltam neki, elkezdte a kezét az arcom előtt legyezgetni – Hahó!

- Ha ezt nem hagyod abba, lemondhatsz a versenyedről! – kaptam el a srác kezét, majd amikor elnevette magát, csak egy, a Milánéhoz hasonló sóhaj hagyta el a számat.

- Várj csak, ne siess ennyire! – ragadta meg a vállam két kézzel Ricsi, majd a kezembe nyomta a telóját. – Téged keresnek – erre a mondatára csak nagyokat pislogtam. Ricsi telóján. Engem. Igen, mert végül is engem tényleg lehetetlen elérni a saját telefonomon...

- Szervusz, Mira – na, ez volt az a mondat, amin még jobban meglepődtem. Konkrétan annyira, hogy egyből lesápadtam, és még sikerült majdnem nem a székemre leroskadnom...