49. rész – A betartott ígéret

- Milán, add ide a kocsikulcsot – mentem ki az udvarra, miközben vettem fel a kabátomat, Milán pedig csak a zsebéből kihalászta a kulcsot és hozzám vágta. – Te velem jössz! – ragadtam meg Dominik kezét, majd elkezdtem kirángatni a kocsihoz, ő pedig még mindig semmit sem értve nézett rám, amikor beszálltunk a kocsiba.

- Most hova is megyünk? – kérdezte végül.

- Veszünk piát – vázoltam a tervet. – Plusz, beszélgetünk.

- Miről? Amikor én akartam veled, az nem volt jó, de én ugorjak, ha te kéred? – háborodott fel rögtön.

- Kitti kért meg rá – néztem rá, amikor megálltunk a pirosnál, Dominik pedig csak megdöbbent tekintettel nézett rám. – Nagyon úgy néz ki, hogy hülyének nézed, viszont nagyon is tisztán látja, hogy valami nem kóser veled.

- Nem kell azért beszélned velem, mert Kitti kérte. Még félő, hogy megerőltetnéd magad... – dünnyögte, kinézve az ablakon.

- Valójában, engem is érdekelne, hogy mi a kínod – erre a kijelentésemre, csak felém kapta a fejét. – Tudom, hogy végighallgattad a konyhai beszélgetésünket.

- Te honnan tudsz ilyeneket? – nézett rám értetlenül.

- Egyrészről, most árultad el magad, másrészről, Ricsi beköpött – nevettem el magam. – Szóval, kezdhetsz regélni, nem mostanság fogunk elérni a boltba.

- Nincs mit mondanom.

- Akkor kérdezek. Mondjuk... – gondolkodtam el tettetetten. – Miért is véded még mindig? Az a bajod, hogy kihasznál, de magadnál tartod.

- Mert jó buli.

- Buli? – nevettem el magam. – Oké, akkor... Velem mi bajod? Mert addig oké, hogy nem éppen akartalak közel engedni magamhoz, de nekem ez a felállás is megfelel. Én is „bulinak” tartom, hogy folyamat harcolunk.

- Azzal van problémám, hogy nem értem mit miért csinálsz. Velem már az elejétől kezdve szemét voltál, de például Leóval az első beszélgetésetekkor tök jól kijöttél – szorította ökölbe a kezét.

- Hű, micsoda problémák – nevettem el magam ismét. – Az elején itt sem akartam lenni, és mivel te voltál az első, akivel itt találkoztam és te kezdtél el felém nyitni, így értelemszerűen csak te lehettél az, akit el kellett üldöznöm. Viszont, most nagyot csalódtam benned. Mi van azzal, hogy áll az a fél év? – néztem rá egy pillanatra, ő pedig csak maga elé bambult. – Eddig nagyszerűen haladsz, hogy tényleg semmit ne tudj meg rólam. A mostani helyzetre pedig az a válaszom, hogy te folyamat az akaratom ellenére hallgatsz ki olyan dolgokat, amiket előbb-utóbb elmondtam volna. Lehet, hogy többnek gondolod ettől magad, viszont ezzel nem mész semmire sem. Most pedig itt emózol, mert ezzel a gyökér módszereddel nem jutottál sehova sem?! Igazán azt kívánom, bár nekünk lenne annyi gondunk, mint neked. Az meg kifogásnak bőven jó, hogy a kis barátnőd átvág, így pedig eléred, hogy mindenki téged sajnáljon, a csaj meg legyen a bűnbak. Csak nem megint eltaláltam? – kérdeztem gúnyos hangon, Dominik viszont még mindig nem válaszolt semmit, csak még idegesebben szorította ökölbe a kezét. – Látod, ezt jelenti ismerni valakit. Nem azt, hogy mennyi mindent tudsz róla, és pontosan ezért is nem érted a lépéseimet. Most pedig emeld fel a fejed – parkoltam le az áruház parkolójában, majd mivel Dominik továbbra sem volt hajlandó együttműködni, megragadtam az állát, és magam felé fordítottam a fejét, a srác pedig megdöbbent tekintettel nézett a szemembe. – Ébresztő van, kisherceg!

- Figyeltem eddig is – jegyzete meg halkan.

- Tudom, ezért vagy sík ideg. Ismerd ki a lépéseimet, azt, hogy a szavaim mögött mi rejlik, és akkor tényleg nem lesz szükséged arra a fél évre. Addig viszont, míg ezt nem érted meg, felőlem csinálhatjuk ezt így tovább, de garantálom, hogy nem én járok rosszabbul a végén – engedtem el a srácot, majd kiszálltam a kocsiból, Dominik pedig követett, majd zsebre dugott kézzel indult be a boltba. – Plusz – értem mellé –, ha ennyire zavar a barátnőd körül keringő dolog, egyszerűen zárd le. Nem hiszem el, hogy ennyire gyerekes vagy, hogy nem vagy képes rá. Bár igazad van, mindent jobb kitölteni egy emberen, az meg pont én vagyok, tehát mindenki mással lehetsz kedves.

- Nem töltök ki rajtad semmit sem!!! – állt meg hirtelen a srác idegesen felkiáltva, mire csak mosolyogva fordultam vissza. – Te... Úgy utálom, amikor ezt csinálod... Mindig a szemembe mondod, hogy hol a hiba, én meg úgy érzem, hogy hiába javítom ki, téged az sosem hat meg... Pedig már régóta hidegen hagynak ezek a hibák, de egyszerűen, ha te mondod... Meg akarom csinálni... Erre most is... Te is hibázol, még sem javítasz semmit sem rajta, akkor én miért erőlködjek?!

- És? – kérdeztem vissza, Dominik pedig csak kikerekedett szemekkel bámult rám. – Emlékszel, hogy mit mondtam? Hogy majd akkor hallgatlak meg, ha te is végigcsináltad, amit én.

- Igen – bólintott a srác.

- Megint szó szerint vetted – fordultam az ajtó felé. – Akkor én miért erőlködjek? És, csak, hogy tudd! Nagyon is észreveszem a javításokat, más különben nem segítettem volna. De gondolom, ez megint nem esett le...

***

- Na, hogy álltok? – kérdeztem a srácokat, amikor kiléptem a teraszajtón.

- Végeztünk... Mindennel... És meghaltam... – dramatizálta túl a helyzetet Szili. – Mellesleg, milyen piánk van?

- Jäger, Unicum, Martini... Hékás, el a kezekkel! – húztam el a szatyrot Ricsi karmai elől.

- Ne már, csak megnézem őket – nézett rám könyörgő szemekkel, mire csak felvontam az egyik szemöldököm. - Oké, te győztél.

- Na, akkor szerintem én elugrom Drináékért, és... – néztem körbe a srácokon, és nagyon egyiknél sem éreztem biztonságban az italokat –, Dominik, vigyáz ezekre – nyomtam végül a srác kezébe a szatyrot, majd kiindultam a kocsihoz, miközben elkezdtem tárcsázni. Nem vette fel, ezért kénytelen voltam kihangosítani, és levágni az anyósülésre. Negyed kilenc, mégis hol a fenében vannak, hogy nem hallják meg a telefont?

- Ne, azt ne csináld! Vagyis, már mindegy... Szia, Hisztikém, mizújs? – vetette fel ilyen roppant értelmes módon Kristóf. 

- Ezt én is kérdezhetném... – dünnyögtem, sóhajtva. – Mindegy, az Arénában vagytok még?

- Hát, már nem teljesen – nyújtotta el a szavait, én meg hirtelen beletapostam a fékbe. Á, nem volt kicsit sem gáz, hogy ezt pont a rendőrség épületet előtt tettem meg, tehát gyorsan kiraktam az elakadásjelzőt, és érdeklődve kaptam fel a telómat.

- Akkor mégis hol vagytok?!

- Háááát... Na jó, ezt nem fogod elhinni, de amúgy ez egy nagyon vicces történet – nevetett Kristóf. – Szóval, Drina most éppen egy játszótéren van.

- Ha?! És melyiken?!

- Hát, nem is teljesen játszótér, de mivel nem bírt meglenni a seggén, ezért Flóra felvetette, hogy látogassuk meg a nagyszüleit, és Drina most éppen homokozik Flóra öcsével – vázolta a helyzetet, én pedig megint ledobtam a telómat, majd tök örültem, mivel teljesen ellentétes irányba indultam meg... – Mellesleg, mikor végeztek már?

- Már készen vagyunk, de mondjuk, ha hamarabb mondod, hogy Drina óvodás szintre süllyedt, akkor már rég nálatok lennék – dünnyögtem. – Milyen jó móka volt padló fékezni a zsaruk előtt.

- Nagyon ügyes vagy, vonják még be neked is a jogsid – szidott le rögtön Kristóf. – De ugye tudod, hogy nem lehet telefonálni vezetés közben?

- Ki vagy hangosítva – jegyzetem meg.

- Hát de úgy sem nagyon – nevetett fel Kristóf. – Mindegy, mikorra érsz ide?

- Max. tíz perc, mivel éppen lassúzunk, viszont, szedd össze Drinát. Mennyien vagytok egyáltalán? – esett le a tény, hogy lehet nem fogunk beférni a kocsiba, annak ellenére, hogy Miláné nyolc személyes.

- Öten, mert Zoé időközben elment valahova, azt mondta, hogy majd hozzátok megy – adott helyzetjelentést a létszámról. – Drina, gyere, megyünk! Ser mindjárt itt van értünk.

- Ne már, én még játszani akarok, olyan cuki Flóra öccse – hallottam meg Drina hangját, én meg kapásból elnevettem magam.

- De Drina, már késő van, és a kiskorúaknak már rég ágyban van a helyük – érvelt tovább Kristóf.

- Még mindig nem esett le neki? – kérdeztem nevetve.

- Nem éppen – nevetett fel Kristóf is. – Drina, veszünk neked csokit, de most már mennünk kell.

- Na, hadd játszunk még – könyörgött szerintem Flóra tesója. De cuki hangja van.

- Hangosíts ki – nevetettem el magam, Kristóf pedig okézott egyet.

- Ser, képzeld, Flóra öccse olyan aranyos – kezdett el újságolni rögtön Drina. – És én még azt hittem, hogy a gyerekek felejtenek, de ez a kis tökmag sokkal többre emlékszik, mint ti.

- Te miről beszél? – tettettem meglepődést.

- Tudod, ma milyen nap van? – kérdezett vissza aggódva.

- Öö, hétfő? A felfüggesztésünk első napja? És ezeken belül is késő este? – soroltam a kérdéseimet, a következő perc pedig csendben telt el, majd Kristóf elnevette magát. – Most mi olyan vicces?!

- Á, semmi, semmi – válaszolta a srác nevetve.

- Mindegy, gyertek már, mert még van elintézni valónk – adtam ki az utasítást, majd kinyomtam a hívást, és ráhajolva a kormányra figyeltem, ahogy a kivánszorognak a kapun, majd idecsoszognak az autóhoz. Bár, Drina tök le volt törve, a többieken viszont inkább csak a fáradtság látszódott meg.

- Na, milyen volt a délután? – kérdeztem amikor, már mindenki beszállt, és mivel mindenki Drina válaszára várt, és mivel az nagyon nem akart megérkezni, ezért jobbnak láttam, ha inkább elindulunk.

- De uncsi a csend – kezdte el nyomogatni a rádiót Kristóf, majd kábé a harmadik gombnyomás után megszólalt a Happy Birthday. Amikor belepillantottam a visszapillantóba, láttam Drina megdöbbent, de egyben egyre felvillanyozódóbb arcát. – Á, de nem ilyen szarságra gondoltam – nyomta tovább a gombot idegbetegen a srác, és láttam, ahogy a lányok majdnem elnevetik magukat.

- Seredech, hova megyünk? – érdeklődött Benji, előrehajolva a két ülés közé.

- Haza doblak titeket, miért hova máshova mennénk? – néztem rá egy pillanatra értetlen tekintettel.

- Előbb nem raknál ki engem? – szólt közbe Drina szomorú hangon.

- Oké, akkor két perc múlva már otthon is leszel – mosolyodtam el, majd már be is fordultam az utcánkba.

- Mindjárt jövök, bent hagytam valamit – szálltam ki Drina után, majd a többiek is kivetették magukat az autóból, Drina nem is nézte hülyének őket.

- Egyedül mentél el, és hozol haza még vagy hatszázat? Nem sok ez így egy kicsit, ilyen hirtelen?! – vont kérdőre Ricsi, csípőre tett kézzel, én meg csak elhaladtam mellette, Kristóf pedig eléggé feszélyezve érezhette a helyzetét, mivel amikor meglátta Dominiket, még közelebb jött hozzám.

- Bocsi, de tök késő van, én meg hulla vagyok hazafurikázni őket. Krisz, majd elintéznéd? – kérdeztem a srácot, mire ő csak bólintott egyet, én meg hozzávágtam a kocsikulcsot. – Drina! Drina, merre vagy? Á, hát ott vagy! – ragadtam meg a kezét, amikor felindult a lépcsőn.

- Most jöttünk haza, legalább hadd üljek le – reklamált rögtön, amikor rájött, hogy a terasz felé vonszolom.

- Kint is leülhetsz, de én most cigizni akarok – nyitottam ki az ajtót, majd kilöktem rajta a lányt, a fele csapat meg bent maradt elintézni a konyhában a dolgokat. Vagyis, kihozni a nappaliba, és nem a fele, hanem több mint háromnegyede, mivel csak én, Drina és Kristóf jöttünk ki „cigizni”. Mondjuk, rá is gyújtottunk, de nem ez volt a lényeg.

- Amúgy, hogy, hogy nem Sert vitted el moziba? – nézett értetlenül Kristófra Drina.

- El akartam, de közölte, hogy ő lusta felkelni ahhoz – sóhajtotta csüggedten a srác.

- Az micsoda? – kezdett el hunyorítani Drina előre hajolva a székében.

- Mi micsoda? – kérdeztem értetlenül. – Ja, az? A szomszéd állította fel még reggel. Nem tudtam miatta aludni...

- Hát ez hülye – nevetett fel Kristóf, az állát a vállamon pihentetve.

- De, nekem nem úgy tűnik, hogy a kerítésen túl van – állt fel Drina, és lábujjhegyen kezdte el vizslatni a szerkezetet. – Nem, ez kizárt, hogy a kerítésen túl legyen.

- Hallod, mitől félsz, hogy megesz a kerítés?! – kérdezte gúnyos hangon Kristóf, mire Drina csak felénk kapta a fejét, majd leugrott a teraszról, és elindult a ház felé. Én is felálltam Kristóf öléből, majd elindultam a lány után, Kristóf pedig követett engem, a fiúkkal egyetemben.

- E-ez... – állt meg Drina az ajtó előtt, majd kissé félve nyitott be rajta, és egy lépés után rögtön le is fagyott. – D-de... Én... És ezt mikor... Ezt melyikőtök csinálta? – fordult felénk hirtelen, könnyes szemekkel.

- Én és Milán vettük meg ezeket – támasztottam meg az ajtót mosolyogva.

- Te bementél a virágok közé miattam? – lepődött meg Drina.

- Miért, mi meg összeraktuk, és elültettük őket – nevetett fel büszkén Szili.

- Ja, kisebb-nagyobb harcok árán, de csak sikerült valamit kihozni belőle – vágta oda Krisz is.

- Köszönöm! – jött oda hozzánk, majd egyszerre ölelt át mindannyiunkat. – Ti vagytok a legjobbak.

- Ki mondta, hogy vége van ezzel? – kérdezte Milán, Drina meg teljesen meglepetten nézett rá, majd Milán hátat fordított és beindult a házba, Drina pedig utána sietett, mi meg Drina után. – Egyik sem az én világom, és szerintem kitiltottak mind a boltból, mind a konyhátokból, de valamit azért én is csináltam – engedte előre Drinát a házba, aki amint meglátta a többieket bent, hirtelen köpni-nyelni nem tudott, csak hátrafordult hozzánk, majd vissza a srácokhoz.

- Ó, de! – léptem hirtelen a lányhoz, majd átkarolva a vállát folytattam: – A piák boltiak. Csak a tisztázás végett. Viszont a torta tényleg eredeti Milán készítésű.

- Haha, nem gondoltam volna, hogy a piákat is ez a tökfilkó csinálta – nevette el magát Drina, majd odafordult Milán, és a srác legnagyobb meglepetésére, átölelte. – De a tortáért nagyon hálás vagyok – mondta halkabb hangerővel, majd odarohant a többiekhez és őket is átölelte. – És nektek is köszönöm, bár még így sem értem miért akartatok annyira elvinni tevegelni a plázába.

- Öööö... Khm-khm... Benji! – lökte előre a srácot Dodó, mire mindenki nevetni kezdett. Hát, az a baj, hogy szerintem a srác sem tudta, főleg, hogy kínosan nevetve kezdte el a tarkóját dörzsölni.

- De, ha itt tartunk – lépett közelebb hozzánk a srác. – Elrabolhatnám egy percre Seredechet?

- Mik is a szándékaid pontosan?! – nézett furán a srácra Kristóf, mire csak megveregettem vállát, majd felállva indultam ki a konyhába.

- Megyünk máshova – fordultam hirtelen vissza, majd feltoltam a srácot az emeletre.

- Mi? Most mi van? – értetlenkedett Benji.

- Láttad Flórát vagy Szilit? – kérdeztem, betolva a srácot a szobámba.

- Nem – rázta meg a fejét. – Óóóó! – esett le neki a dolog. – Na, amúgy. Eltiltattad magad, csak hogy ne keljen segítened nekem?

- Hát, ez nem teljesen így volt, csak... – nevetettem el magam kínosan, majd leültem az ágyamra és a tenyeremet kezdtem el bámulni. – Nem, nekem megérte... – dünnyögtem, majd ökölbe szorítottam a kezemet. – Megoldjunk – emeltem fel hirtelen a fejemet a srácra. – Arany kell nem? Nem adjuk fel, míg meg nem szerzed!

- Oké, és hogyan tovább? – kérdezte, karba tett kézzel. – Meg sem közelítheted a sulit, és csak ott van lehetőségünk edzeni.

- Az igaz... – húztam el a számat. – Vagy, Milánnál!

- Belemenne? – nézett rám felvillanyozva.

- Persze, de... – álltam fel, majd odamentem az ajtómhoz és kinyitva azt arrébb álltam az útból.

- Haha, sziasztok – emelték fel a fejüket a hasasuk után Kristóf és Dodó, én pedig csak odasétáltam Benjihez, majd karba tett kézzel vártuk a magyarázatot.

- Észre sem vettünk titeket – terelt kínosan Kristóf, de az unott tekintetem láttán, inkább csak törökülésbe vágta magát a földön.

- Benji. Micsoda meglepetés, én azt hittem a konyhába mentél – próbálkozott Dodó is, viszont a srác is csak unott ábrázattal kezdte el bámulni barátnőjét, így, ez sem jött be.

- Aj – sóhajtottam el magam.

- Miből is gondoltuk, hogy ezek képesek felfogni a négyszemközt beszélgetés fogalmát? – tette fel a költői kérdést Benji, a két féltékenykedő pedig csak kínosan nevetve kezdték el dörzsölni a tarkójukat.

- Izééé... Asszem lebuktunk.