- Pedig megmondtam nekik, hogy
ne pofázzanak! – vert bele a szobám falába Krisz, majd a hajába
túrva leroskadt a székre. Egyébként, én éppenséggel pakoltam,
ugyanis a mai napon nekem kell takarítanom...
- Mindegy, nem para annyira a
szitu – szedtem fel a földről egy pulcsit, amit mellesleg...
Mikor is vettem fel?! Nem elég, hogy nem tudom a használati
időpontját, de még az sem rémlik, hogy nekem volt ilyenem. –
Drina!
- Mi az?! – kiabált vissza a
lány. Tök muris, én a legvégén, ő a legelején az emeletnek,
plusz egy komplett szoba köztünk, és mi üvöltünk, Krisz meg
közben várja, hogy rákoncentráljak a lényegre. Pedig, ha tudná,
hogy mennyire rá vagyok koncentrálva.
- Nem hiányzik a pulcsid?! –
indultam ki végül a szobámból, majd elérve Drinát,
megtámaszkodva az ajtófélfán, felmutatva a ruhadarabot.
- Öö... Nekem volt ilyen?! –
tette fel ő is a költői kérdést, amikor már vagy öt perce csak
szemlélte a fekete pulcsit, aminek az elején egy hatalmas „WHO”
felírat szerepelt, fehér betűkkel. – Nem Kittié?! Bár, kizárt,
hatszor beleférne.
- Esetleg fordíthatnánk
figyelmet a fontos dolgokra is?! – szólt közbe Krisz, átjőve
Drina szobájába, mivel szerintem már megunta az irtóra fontos
eszmecserénket a pulcsiról. De, ha már itt tartunk...
- Szili! – fordultam sarkon,
majd elkezdtem eszeveszetten keresni a srácot. – Szili, hol a
tökömbe vagy?!
- Mi van már?! – lépett ki a
konyhából a srác, tányérral a kezébe.
- Először is, ez nem Flóráé?!
– mutattam fel ismét a pulcsit, Szili bólintására pedig, csak
hozzávágtam a ruhát, szegény srác megérte elkapni. –
Másodszor, ha le mered zabálni a szőnyeget, vagy bármit, amit már
kitakarítottam, esküszöm, hogy feletetem veled!
- Oké, ha vége van a csajos
kirohanásodnak, beszélhetünk?! – állt meg Krisz karba tett
kézzel a lépcső tetején. Én csak bólogatva indultam meg
mellette, majd visszaszáműztem magam a szobámba, hogy végre
befejezzem a takarítást. De rohadt nagy ez a ház...
- Mint mondtam, semmi gáz –
folytattam az abbahagyott témát. – Az egy dolog, hogy nem éppen
vagyunk beszélő viszonyban, viszont a létezésével tisztában
vagyok. Nem lesz gáz, elmegyek Milánhoz arra a pár napra, míg itt
lesz, te találkozhatsz vele, és akkor minden full happy lesz!
- Biztos?! – kérdezett vissza
habozva.
- Tudsz jobbat?! – nevettem el
magam kínosan, majd lesütött szemmel folytattam. – Nem vagyok
képes látni őt...
Ez a téma, még jó sok
ideig elhúzódott, annyira, hogy kitartott a takarítás végéig.
Krisz mindenáron meg akart bizonyosodni afelől, hogy nem érzem
emiatt szarul magam, de amúgy, már miért érezném?! Ugyan, ez
csak egy szemét, képmutató, szar alak, mégis miért érdekelne?!
Már rég lezártam vele minden kapcsolatot, és bármilyen indokkal
is jön majd ide, nem biztos, hogy el bírnám viselni, hogy egy
házban legyek vele, újból... Érdekes, bezzeg anyát megint nem
hozza, megint hátra hagyja. Anya meg gondolom megint elnézi neki a
szarságokat. Haj, ez egy nagyon, nagyon, nagyoooon kényes szitu.
***
Szombat hajnal. Nem, még
péntek van. Igaz, hogy csak két perc tart még ebben az átkozott
napban. És az is igaz, hogy egy behatoló van a szobámban.
- Mivel akarsz megint
lefárasztani?! – érdeklődtem, unott hangon.
- Semmivel, csupán meghallottam
a néma segélykiáltásodat – nevetett fel Kristóf, majd a tévé
általi halvány fényben megvilágított szobámban felém indult,
és hasra vágva magát az ágyamon, majd könyökölve figyelt
engem.
- Átléptünk... – feleltem
halkan, ránézve a telefonomra. Igen, 00:00. Éjfél. Pontban. Ami
azt jelenti, hogy kezdetét vette a szombat. És... még mást is.
- Át – bólintott ismét
nevetve. – Mikor is kezdődött, hm... De régen is volt. Amikor
még úgy ahogy, de megbíztál bennem. Amikor még simán
kijátszottad Ricsit és a többieket. Amikor, nem érdekelt ennyire
az ő nyamvadt kis sorsuk – lett egyre kísértetiesebb a hangja. –
De aztán, rájöttél valamire. Valami felébredt benned. Elkezdtél
aggódni, pedig meddig esdekeltél nekem, hogy soha
többé nem foglak látni érzelmekkel megtöltve. Tetszett az az
idő. Csak az számított, amit én mondtam. Hiszen, azokban a percekben mindenki lenézett, és te is tudtad, hogy mi folyik a hátad mögött,
annak ellenére, hogy veled szemben állva felvettek egy aggódó
mosolyt! Én voltam az egyetlen, aki mellettem az lehettél, aki
valójában vagy, de végül nem csak őket, hanem engem is
elárultál!
- Sosem árultalak el! –
vettem én is ingerültté a hangnemem, ugyanakkor a hangom erőssége
nem haladta meg a normális szintet.
- Ó, hogy nem?! – kérdezett
vissza röhögve. – Mégis ki ölt meg majdnem?! Vagy térjünk át
egy másik témára! Ki volt az, aki megkönnyítette az életedet a
hamis emberektől?! Ki könyörgött, hogy intézzem el a családját,
és kezdjem a bátyával? Végül mi maradt?! Elárultál, engem
nyírtál ki, csak mert megsajnáltad azokat, akik nem érnek semmit!
- Megmondtam, nem emlékszel?! –
vettem a kezembe az ágyamon hagyott kést, amit az élén fogva
tartottam. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elengedtem, a kés
pedig visszaesett az ágyamra, és a pengét a vérem fedte be. A
tenyeremen pedig egy mélyebb vágás éktelenkedett. Hagytam
lefolyni a várcseppeket a karomon, és míg ezt néztem, folytattam:
– Én nem vagyok olyan, mint ti. Nem tudok jó lenni. Előbb-utóbb,
de mindenkire ugyan az a sors vár: nem fogom megtartani magam
mellett. Megölöm, elárulom, vagy csak úgy kidobom. Mit számít?!
Értéktelenek és haszontalan emberi érzelmek, melyeket vagy
csírájában fojtasz el, vagy kihasználnak. És mást is
megmondtam, nem igaz?! Ne szeress belém, mert azt keservesen
megbánod!
***
Hirtelen kipattant a szemem.
Felülve az ágyamban, csak a fejemet fogtam. Fáj, rohadtul lüktet.
De ezen kívül: mi volt ez?! Hirtelen a tenyeremet kezdtem el
bámulni. De semmi. Nyoma sincs a vágásnak... Basszus, a fejem!..
„Csak bízz már meg bennünk!”. „Nem dísznek vagyunk itt,
együtt nőttünk fel, valamit csak érünk még!”. „Csinálj,
amit akarsz. Lüke...”. „Baromi sok múlik mindezen!”. „Ch,
csak lépjünk innen. Selejt az összes!”... Kavarognak a fejemben
a különböző mondatok. Nem nekem szánták őket, de mégis
szétmegy tőlük a fejem. „Szeretlek.”...
- Á! – szisszentem fel, most
már két kézzel támasztva a fejemet, majd egyszerűen csak
hátravágtam magam az ágyban, és a karomat a homlokomra téve
néztem a plafont.
Mi a francért bíztok meg
bennem?! Igaz, volt... minden! Minden, ami ebben a rohadt álomban
volt! Elárultam mindenkit, de nem tudom miért.... Talán a vér
teszi. Olyan, mint apáé. Kívülről egy kedves embert mutat, de a
belseje... Mégis, milyen ember az, aki kiteszi a tizenhárom éves
lányát ennyi mindennek?! Egyetlen érintésével bántott legalább
három helyen. Egyetlen szavára fekete lyuk alakult ki a lelkemben.
„Mira!”. Nem, én többé már nem vagyok az. A lányok, és
Dominik is. Miért akarnak ennyire belém látni?! Nem elég jó a
fal?! Erősebb kellene?! Én... Többé nem akarom elárulni őket.
Mert én egyáltalán nem az a jó vagyok, akit Dominik is lát
bennem, néha-néha. Én egyáltalán nem vagyok jó. És ezt,
tényleg a vér teszi...
- Így túl fog pörögni az a
cuki kis agyacskád – fogtam fel Kristóf hangját, majd a
folyamatos kolompolását a kanállal, miközben keveri a poharában
lévő valamit.
- Mit akarsz még?! Talán egy
újbóli kiábrándító löket kell?! – kérdeztem, rá sem nézve,
mire ő abbahagyta a zajongást, majd elnevette magát.
- Nem kösz, elég volt egy is.
Bár, nem használt sokat.
- Tűnj innen. Nincs hangulatom
hozzád – szóltam rá, normál hangerővel, de ő csak nem
mozdult meg, még egy centit sem hátrált. Sőt, még le is ült a földre, és a bezárt ajtómat
támasztotta a hátával.
- Nem szeretem, amikor ilyen
vagy. Ilyenkor tudom, hogy megint félsz. Pedig megígértem, hogy
többé nem hagyom, hogy bármitől vagy bárkitől is félj –
nézte ő is a plafont.
- Az ígéret szép dolog.
Pláne, ha az ember képes is betartani azt – mosolyodtam el
gúnyosan. – De ne aggódj. Mint ahogy én, úgy te sem vagy
annyira más.
- És ezt az érzéketlen énedet
sem csípem – nevette el magát ismét. – Nem vagy te ilyen.
Sosem voltál. És, nem is áll jól neked. Mégis, nem látok mást,
még ennyi év elteltével sem, csak hogy habozol és taszítasz. Mi
miatt is?! Tudtommal, nem én voltam az, aki végül megfutamodott.
- Nem futamodtam meg! –
reflexből felé dobtam, az első kezem ügyébe akadt tárgyat. –
Csak neked akartam jót. Hiszen, kijátszottalak, és...
- És? – szólt közbe
azonnal. – Hidd el, nehezebb volt végignéznem, hogy akit
szeretek, a szemem láttára változik meg. Egy energiabombából,
lettél egy érzéketlen „harci gép”.
- Én sosem állítottam az
ellenkezőjét – feleltem halkan, ő pedig meglepődve fordította
felém a fejét. – Ezt te magad magoltad be.
- Most ezzel mire is célzol?! –
kérdezett vissza, jó sok gondolkodási idő után.
- Ki tudja?! – vontam meg a
vállam, majd ismét a plafont kezdtem el nézni. – Mi van akkor,
ha sosem voltam jó?!
- Nézőpont kérdése. Kinek mi
a jó, illetve a rossz. Igaz, eléggé megindultak a dolgok lefelé,
de abban az időben, és azon a helyen kinek nem?! Te sem akartál
azon a helyen megdögleni, és csak így volt esélyes az életben
maradás. Szó szerint, hiszen sosem fogadtad el a segítséget...
- De naiv lettél – nevettem
el magam, de ez csak pár másodpercig tartott.
- Nem én vagyok naiv, te vagy
összezavarodva! – szólt vissza azonnal Kristóf, és a
kijelentésére ismét rászögeztem a tekintetemet. – Hiába is
tagadod, tudom, mikor vagy szerelmes. Most pedig valakibe az vagy.
Csak még nem jöttem rá, hogy kibe.
- Ha majd egyszer rájössz,
szólj nekem is – sóhajtottam, Kristóf pedig felállt, és
indulni készült. – Az nem Krisz miatt volt.
- Tudom. Hiszen én vagyok az,
nem igaz?! – nevetett fel, mire csak unott tekintettel fordítottam
a fejem az ablak felé.
- Hát, ki tudja?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése