54. rész – Dodó nagy fellépése

    Hazafelé beugrottam még a boltba. Először csak hajfestéket akartam venni, aztán találtam még egy érdekességet: macskatejet. Állítólag vitamindús, vagy mi a fene. Mindegy, ebből is vettem, Lunával egész nap nem voltam. Holnap sem, aj... Mindegy, max. áthívom Dodót és Benjit hozzánk. Ja, igen. Nos, Benjinek leírtam, hogy mi a helyzet, ha már segített, ennyit megérdemelt, meg hát... szóval, valahogy úgy érzem, hogy megbízhatok benne. Tök jól esik, hogy nem nyomul annyira, mint mondjuk Dominik, de mégis megérti a helyzeteket. Azonban, amikor elolvasta csak visszaírt egy: „WHAT????!” kérdést, majd egy kisebb hatásszünet után benyögte, hogy: „Ehhez kell Dodó is!”. Hát, lehet, jobban járunk, ha Dodó is részt vesz ebben. Mert végül is, ő is sokat segít, meg ilyesmi, viszont... Nem nagyon akarok mindenkit a bajaimmal terhelni...

- Luna! – örültem meg, amikor beléptem a bejárati ajtón és a cicám az előtérben ült. Egyébként, nagyon durcás tekintettel viszonozta a köszönésemet. – Tudom, most örök harag, meg ilyesmi, de mielőtt még háborút rendeznél, nézd meg mit hoztam neked – raktam le elé a szatyrot, amibe Luna azonnal bele is mászott. Két másodperc múlva kidugta a fejét, és a szemei csak úgy csillogtak. – Oké, akkor látom ennyit a haragról – nevettem el magam, majd felemeltem a szatyrot, Luna pedig egyből felmászott a nyakamba és dorombolni kezdett.

- Tessék – vágtam le a pultra a szatyrot, majd kihalásztam belőle a saját cuccomat, meg Lunáét, és innentől én le is zártam a témát Ricsivel.

- Várj egy kicsit! – állt hirtelen az ajtó elé, ezzel elzárva előlem az utat. – Miért szakítottál Kristóffal?! – a kérdése feltevése után is csak unott tekintettel néztem a srácra. Még jó, hogy csak ő volt bent a konyhában, más különben még ezért is hallgathatnám a többieket. – Hallod, ő tényleg nem csinált semmit, és tudod, hogy pont én nem védem a semmiért.

- Nem szakítottam vele, csak időt kértem. Gondolkodni. Tudod mit jelent ez a szó?! Hát nagyon nem, mivel tőletek is kértem egy kis gondolkodási időt, viszont még mindig nem hagytok békén – toltam arrébb Ricsit az ajtóból. Amikor kiléptem az ajtón Ricsi a vállamra tette a kezét. Én hirtelen megálltam, majd lehajtott fejjel sóhajtottam egyet. – Nem tudlak elviselni titeket, csak megfájdul a fejem, ha rátok gondolok – a kijelentésemet hallva elengedett, én pedig végre felmehetettem a szobámba.

- Miaú – kezdte el nyaldosni az arcomat Luna.

- Nincs gáz – mosolyodtam el, majd leraktam a tálkája eléje, a kezemben fogott tejet pedig beleöntöttem az edénybe. – Tényleg te vagy az egyetlen jó ebben az egészben – simogattam meg, majd rávágtam magam az ágyamra, és egy párnát megragadva magamhoz szorítva néztem tovább a plafont. Az a baj, hogy tényleg azt érzem, amit Ricsinek nemrég mondtam. Mert persze, beszélek velük annyit, amennyit mindenképp muszáj. Most is Ricsi írt, hogy ha tudok, hozzak dolgokat a boltból, ez valahogy alap, de ennél többre képtelen vagyok. Ha még csak egy légtérbe is kerülünk, folyamatosan azon kattog az agyam, hogy átvágtak és még a pontos okot sem mondják el. Megkérdeztem mindegyiküket, de mind ugyan azzal áll elő. Ennyire hülye nem vagyok, tudom, hogy van más is a háttérben, mármint, igen, lehet, hogy ez a fő ok, de az, hogy mind benne voltak ebben ugyan azon okból kifolyólag, nekem egy kissé gyanús. Hiszen, sosem értettünk egyet semmiben sem, miért pont most változott volna meg a vélemény? Vagy, Dominik ennyire meggyőző dolgot tudott mondani? De még őt sem értem. Neki mi köze ehhez az egészhez? A terv az övé és megint gyáva nyúl módjára meghúzta magát, míg a többiek megcsinál... ják... a... melót.... „Csak azt a stílust adom, amit te is. Rögtön nem olyan vicces, nem igaz?„ És már nem csak a stílust adta, hanem a régi hibámat is... És, tényleg nem élvezem. Egyáltalán.

***

- Kölyök.

Egész éjjel alig aludtam valamit. Minden kavargott a fejemben. Az én régi döntéseim, melyeket ők megbocsátottak, egy szó nélkül.

- Kölyök!

És az ő mostani döntéseik, melyeket én képtelen vagyok feldolgozni. Ők miért bocsátottak meg, amikor én nem tudok?

- Kölyök!!

- Hm? – fogtam fel végre Raszta hangját. Illetve, az előző kettőt is felfogtam, csak nem jutottam el odáig, hogy válaszoljak is.

- Ne bambulj annyit, nem a semmiért fizetünk! – vágott fejen egy mappával, majd a kezembe nyomta. – Az órán mérd fel a képességeit. Nézd meg, hogy eléggé rátermett-e, hogy bekerüljön a csapatba.

- Ezt már most meg mondom, hogy kizárt – feleltem, amikor elolvastam a papíron szereplő nevet.

- Azért csak kapjon egy esélyt – intett Raszta, majd kivonult az irodából és egy hatalmasat belefújt a sípjába, amitől még öt perc után is csengett a fülem. Leültem a székembe és elkezdtem áttanulmányozni a csaj adatait.

- Felesleges, kutyából nem lesz szalonna... – dünnyögtem, megrázva a fejem, majd felálltam és elindultam a tornaterem felé. Vagyis, csak akartam, mivel a másik oldalról Kriszt láttam meg közeledni. Elterelés képen elkezdtem megint ezt a vacak lapot nézegetni, majd rá sem nézve megindultam a tornateremben.

- Beszélnünk kell! – jelentette ki, amikor mellém ért. – Nagyon is zavar, hogy nem szólsz hozzám, de valahogy próbálok időt adni neked. Viszont, Kristóffal ezt nem csinálhatod! Neki van a legkevesebb köze az egészhez.

- Mint ahogy neki is megmondtam, időt akarok. Most pedig, dolgom van – hagytam volna le a srácot, viszont egy gyors mozdulattal előttem termett és a falat megtámasztotta az egyik kezével.

- A másik, ez most mi?! – célzott ezzel nagyon értelmesen a melóra, amiért nem mellesleg pénzt kapok. Felvont szemöldökkel néztem vissza rá. – Már csak azért is alapon jöttél vissza?!

- Nem! Már régen vissza akartam, de nem csodálom, hogy nem vetted észre! Elegem van, hogy nekem mindent a szádba kell rágnom! Bezzeg én akkor is értelek, ha ki sem mondod. De te erre sosem vagy képes... – léptem el mellette, majd egy nagy sóhaj kíséretében bevonultam a tesiterembe. – Dodó! – szóltam oda a lánynak, aki a terem másik végében állt, majd kérdő tekintettel fordult felém. – Gyere velem!

- Oké – ugrált oda hozzám vidáman, majd engem követve bementünk az edzőterembe, egy ajtóval arrébb. 

- Nos, karate, igaz? – kérdeztem, mire mosolyogva bólintott. – Oké, akkor csak semmi nyomás. Ő itt Tamara, a karate csapat leggyengébb teljesítményével rendelkező tagja. Legyőzöd, tiéd a helye.

- De, ha én nyerek, akkor kikerül a csapatból? – lepődött meg Dodó.

- Valami olyasmi – bólintottam én is, Dodó megdöbbent tekintete után pedig elsóhajtottam magam. – Nézd, ilyen az élet. Ha nem vagy elég jó, ha a teljesítményed nem elég, akkor könnyen megeshet, hogy lecserélnek valaki újra és nagy remények szerint jobbra. Tamara ezzel tisztában van, bizonyítási lehetőséget kapott, ahogy te is.

- Oké, akkor – csapta össze a tenyerét Dodó, majd a lány felé fordult, aki egyébként végzős. – Bocsi, ha kiütlek.

- Azért nem lesz annyira könnyű menet – mosolyodott el Tamara.

- Hajrá, öt perc, óra indul – nyomtam be a telómon a stoppert, a két lány pedig rögtön egymásnak is esett. És, ahogy az várható volt, Dodó elég hamar földre került. Viszont, ennek ellenére van benne valami... valami plusz. Ez érdekelheti Rasztát, de szerintem ez a bizonyos „plusz”, nem elég a felvételre. – Oké, állj!

- És? Bent vagyok, illetve ő kint van? Vagy, vagy mi van? Öt perc alatt mégis mit lehetett felmérni?! – bombázta nekem a kérdéseit Dodó.

- Raszta dönt, én csak felmérek. Így megy ez – toltam ki a lányok, Tamara pedig rögtön el is köszönt, majd elment... Hát, valahova. Dodó viszont annál jobban be volt sózva.

- De te neki segítesz, szóval csak tudsz valamit! Kérlek, kérlek, kérlek! – toporzékolt be utánam az irodába a csaj.

- Ideadta nekem ezt a papírt, és azt mondta, hogy mérjelek fel – nyomtam a képébe az eddig nálam lévő lapot, amit ő bőszen el is kezdett olvasni. – Nem az én döntésem, hanem az övé és... – kaptam ki a kezéből a papírt. –, ezen nincs semmi olyan, amit már ne tudnál.

- Nem tudtam, hogy 39-es lábam van. Azt hittem, hogy '8-as – durcázott, én pedig pár pillanat sokk után megpaskoltam a vállát, majd kitoltam az irodából és bevágtam előtte az ajtót. Még jó, hogy a másik lapot nem látta: „Kölyök, ez egy teszt! Ha a felsoroltak közül legalább hatot alkalmaz, akkor bent van, függetlenül a verseny eredményétől.”. Ez eddig oké, de a felsoroltakból csak ötöt alkalmazott, amiknek a neveit be is karikáztam, de az gáz, ha egy olyat tett hozzá, ami nem volt felsorolva? Mindegy, én amúgy sem értek ehhez a sporthoz, majd Raszta eldönti.

- Ez mi? – találtam az asztalon egy másik papírt is. „11/B, Horváth Leó, Szverek Dominik. Szerda, második óra. Kösz előre is, Kölyök.”. Hm, végre egy érdekelt meló, mármint csak Leó miatt. De erről a kölyközésről már leszokhatna... – Bezzeg azt nem írja oda, hogy hol keressem – dünnyögtem, majd berobbant az osztályunkba, utolsó lehetőségként. – Á, megvagy! – csaptam Leó asztalára, aki kis híján hátra esett a székkel, de még e nélkül is félrenyelt és elkezdett köhögi. – Ne fulladozz, Raszta mondta, hogy kezdjek veled valamit.

- V-velem? – lepődött meg, magára mutatva. – Ja, már tudom! – pattant fel a helyéről, majd kiindult a teremből.

- Ja, Benji! Veled harmadikban van egy találkám – emlékeztettem a srácot, mire csak mosolyogva intett egyet. Igen, mivel megint tömi valamivel a fejét. – És Szili... Hol van? – néztem körbe a srácokon, mire megvonták a vállukat. – Mindegy, mondjátok meg neki, hogy Raszta keresi, ö... Fogalmam sincs, hogy miért. És, Dominik, velünk jössz! – vetettem oda még mellékesként az utolsó mondatomat, majd én is kiindultam a teremből.

- Na mi van, kis energiabomba? – karolta át a vállam nevetve Leó. – Látom ezt most szereted csinálni.

- Régen is szerettem. Az egyik csapattársamnak rengetegszer segítettem, onnantól viszont Raszta mindig befogott valamire – nevettem el magam kínosan. – De ezek könnyű melók, meg most jó fizu szerzési lehetőség. Egy-két edzés, cserébe napi ötezer.

- Plusz, még élvezed is – vágta rá kapásból Leó, mire csak egy kicsit meglöktem, és mivel még mindig ugyan abban a pózban voltunk, majdnem beestünk az öltözőkbe, annak ellenére, hogy az irodába kellett mennünk.

- Na, írd ezeket alá – vágtam le elé egy papírtömeget. – Te meg ülj le addig – szóltam oda, az idő közben beért Dominiknek.

- Ezek mik? – nézett rám Leó értetlenül.

- Az első három a kövi verseny részvételi nyilatkozata. Rövid, hosszú, váltó. A többi pedig az előző verseny átvételi nyilatkozata – daráltam a lényeget. – Raszta valami olyasmit mondott, hogy volt valami nagyobb kaliberű díj, ezért a résztvevők aláírása kötelező.

- Ja, tényleg. Már tök kiment a fejemből – nevette el magát Leó, majd rögtön el is kezdte aláírni a papírokat. Amikor végzett vele gyorsan kivágtatott az irodából. Hála az égnek, mivel így kettesben maradtunk Dominikkel. Szuper...

- Először is, ezt te is írd alá – toltam felé egy másik lapot. – Átvételi izé, a focira. Ez is a tiéd – vágtam az ölébe a mezt. – Más... – gondolkodtam el. – Nincs. Mehetsz.

- Khm, most még nem – vágta rá határozottan, majd becsukta az iroda ajtaját, és az ajtónak nekidőlve, karba tett kézzel nézett rám.

- Nézd, rohadtul nem vagyok most jól, még van dolgom és be szeretném fejezni, hogy hazamehessek. Tényleg nincs kedvem hozzád – vettem le a polcról egy mappát, majd beleraktam az előbb elrendezett papírokat. Amikor visszaraktam a helyére a lábamba egy eléggé erős fájdalom nyílalt. Ismét. És már sokadjára.

- Kedvesebb vagy. Ennyire megsértettünk? – tette fel a tök logikus kérdést, mire csak gúnyosan elnevettem magam. Kedvesebb vagyok, lehetséges, viszont nem a sértés miatt, csak rohadtul fáj...

- Nem akarok veled sem beszélni, ahogy a többiekkel sem. Tényleg nem értitek meg? – sírtam el magam, de én sem tudom a pontos okát. Egyébként, amikor Dominik meglátta az arcomat, teljesen megdöbbent. – Én nem vagyok olyan, mint ők. Ők meg tudtak nekem bocsátani, nekem nem megy. Csak annyit kérek, hogy hagyjatok békén.

- Te mit keresel itt? Ha végeztél akár mehetnél is. Már rég kicsengettek, ha nem tudnád. Gyerünk, tűnés, tapsra vársz?! – kezdett el tapsikolni Raszta, majd Dominik fejet lehajtva kivonult az irodából. – Te, Kölyök! – tette a vállamra a kezét, én meg csak oldalra fordítva a fejem néztem tovább a szőnyeget. – Ha most miatta van ez, akkor én tényleg lefejezem!

- Hagyjad. Nem miatta, csak... – töröltem le a könnyeket. – Szarul léptem, ennyi.

- Legalább Bogihoz menj el. Ő tudja a sztorit, meg segíthet is – váltott át az ideges apafigurából, aggódó jó baráttá. Hát igen, Raszta már csak ilyen. Régen az edzőm volt, de nagyon sokat tud rólam. Mondhatni, ő az apám. Sokat tett értem, én vagyok az egyetlen aki tegezheti, aki Rasztának hívhatja. Ez a név még régebbről jött. Nagyon raszta-fan volt. Annyira, hogy jó magának is volt egy jó kis rasztás sérója. Hülyén és röhejesen nézett ki, és azután is rajta maradt a név, hogy kopasz lett. Én meg azért lettem Kölyök, mert még öt évesen „Ő fedezett fel”, legalábbis ezt mondja. Meg, én szinte az edzőteremben nőttem fel, és Raszta kis kedvence lettem. De nem ilyen kivételezős fajta, csak nagyon közeli haverok. És igen, ezáltal azt is tudja, hogy miért hagytam abba. Akkoriban is sokat segített. És most hiába hiszi Krisz, hogy szívatásból, meg visszavágásból csinálom ezt. Nem. Csak valahogy vissza akarom fizetni a kölcsönt, és ha már arannyal nem megy, akkor megoldom máshogy. Ennyi.

- Nem kell, meg vagyok – adtam a kezébe Dodó eredményeit. – Ötöt csinált meg abból, amit felírtál, meg egy pluszt, ami gőzöm nincs mi, de asszem a fogást eléggé részletesen leírtam. Mellesleg, egyértelműen lenyomta Tamara.

- Hm – hümmögött, az állát simogatva. – Bármi más?

- Nem elég határozott. Szinte rá kellett beszélnem, hogy megcsinálja az öt percet. És ezáltal nem is bízik az eredményeiben – roskadtam le a székbe, egy nagyot ásítva.