- T-te... mit akarsz tőlem?! –
kérdeztem, amikor nagy nehezen sikerült kinyögnöm végre valamit.
-
Csupán beszélgetni. Vagy, zavar téged? – apám ezen kérdésére
nem tudtam, hogy mit válaszoljak, csupán lehajtott fejjel kezdtem
el bambulni magam elé. – Direkt nem mondasz semmit?!
- Csak... Nem tudom, hogy mit
kellene mondanom – válaszoltam, totálisan halk hangerővel. ––
Hol van Krisz?
- Nem mindegy az neked?! –
kérdezett vissza rögtön ingerülten. – Mégis hova gondolja
magát a kisasszony?! Azt hiszed, hogy ha elmenekülsz előlem, nem
foglak megtalálni?! De ne aggódj – nevetett fel ördögien, engem
pedig kezdett leverni a víz, és egyből fel is pattantam a
helyemről, majd szinte már kétségbeesetten kezdtem kinézni az
ablakon. –, Krisz és anyád is a tenyeremből eszik. De, miért is
hiszed, hogy bántani akarlak?!
- Bármi is a célod... –
keresgéltem tovább az ablaküvegen keresztül.
- Be kéne vennem, hogy te nem
tudod?! – szólt közbe rögtön nevetve. – Tudod, hogy mit
akarok, nem igaz?! Nagyon sikerült kijátszanod öt évvel ezelőtt,
viszont nem szeretek senki adósa lenni. Hamarosan találkozunk...
Mira – rakta le nevetve a telefont, majd a következő pillanatban
egy ismerős autó hajtott el a suli előtt. Egy nagyot nyelve
kezdtem el hátrálni, viszont nem fogtam fel, hogy Ricsi mögöttem
áll, ezért amikor nekimentem kiesett a kezemből a telója, amit a
srác kapott el.
- Hé, megvagy? Figyelj, én nem
tudtam, hogy...
- Ne érj hozzám! – vertem le
a vállamról Ricsi kezét, majd kis hatásszünet után elkezdtem
megindulni az ajtó felé. – Hol van Krisz?!
- Ser, nyu...
- Azt kérdeztem, hol van a
bátyám?! – szóltam közbe ingerülten Szili mondatába.
- Anyuddal ment el reggel, de...
Kimennétek egy pillanatra? – nézett körbe Drina a bent maradt
embereken, azaz Benjin, Dominiken, Flórán és Dodón. Ők négyen
csak csendben bólintottak egyet, majd kivonultak a teremből.
Legalábbis, én csak ennyit fogtam fel belőle.
- Hova mentek?! – kérdeztem
rögtön, amikor becsukódott az ajtó.
- Nem mondták meg, de miért
kérdezed ilyen hirtelen? – kérdezett vissza Szili, én meg csak
türelmetlenül kezdtem el tárcsázni.
- Most kit hívsz? –
kérdezgetett tovább Drina.
- Pszt! – ültem fel a tanári
asztalra.
- Jobb lesz ha felhívom Milánt
– kezdett el nyomkodni a saját telóján Drina is.
- Én meg elrendezem a dolgokat
kint – indultam ki a teremből Szili, én meg pont ekkor kezdtem el
másodjára hívni Kriszt.
- Mit csinálsz?! … Ne most
kezdjél el nyáladzani, told vissza a képed a suliba! … Mert
történt egy kisebb gond – vette lejjebb Drina ennél a mondatánál
a hangerőt, majd ő is kivonult a teremből.
- Miért nem veszi fel?! –
néztem a telefonom kijelzőjét, ahogy elsötétül a kezemben.
Ricsi egyébként nem szólt semmit, csak levágta magát az első
szimpatikus székre, és ő is komoly telefonálgatásba kezdett,
miközben a jobb tenyerét bámulta. Na jó, a telefonálgatás erős
túlzás, mivel ő is csak valakit próbált elérni.
- Kinyomott – vágta le a
padra a telóját, a következő pillanatban pedig komoly tekintettel
nézett rám. – Mit mondott az apád?!
- Hogy visszafizeti az öt évvel
ezelőtti tartozását – suttogtam, még mindig a telefonom
kijelzőjét nézve, majd összeszorított fogakkal pattantam le az
asztalról, és kiszaladtam a teremből, miközben ismét a fülemhez
emeltem a készüléket.
- Jössz nekem egy puszival,
megmondtam, hogy nem bírsz ki nélkülem öt percet – vette fel
nevetve a telefont Kristóf.
- Segíts... kérlek... –
lihegtem, de már teljesen közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam.
Egyébként, ez a takarítói szoba tök frankó, főleg, hogy
bármikor jöttünk ide, sosem volt itt senki, és még kulcs is jár
hozzá, így mielőtt leguggoltam volna és a hátamat nekidűtöttem
volna az ajtónak, magamra zártam azt.
- Mi történt? Dominik szekált
megint?! – változott meg egy szempillantás alatt Kristóf hangja.
- Nem... – ráztam meg a
fejem, de nem mintha látta volna. - Apa...
- Mi?! Még ott van?! –
hallottam meg egy csattanást is a hangja mellett. – Takarodj már
ki a képemből! Bocs, ezt nem neked mondtam, hanem a nagyon értelmes
szobatársamnak. Hol vagy most?!
- Suliban – válaszoltam meg a
kérdését röviden.
- Hol vannak a többiek?! Krisz,
Ricsi, vagy valaki, az istenért, nem igaz, hogy egyik sincs veled! –
csapott szerintem az asztalra, legalábbis valami olyasmire
emlékeztető hangot lehetett hallani a háttérben.
- Kriszt nem érem el... Nem
tudom, hogy hol van. Milán már hazament, csak Ricsiék vannak itt,
de most egyedül vagyok... Illetve, eljöttem tőlük. De még a
suliban vagyok – tettem hozzá gyorsan az utolsó mondatomat.
Kristóf egyébként legalább hatszázszor vett egy mély levegőt,
majd fújta ki azt, de nem úgy hangzott, hogy sok sikerrel járt
ezzel a tettével.
- Tartsd! – ekkor szerintem
lerakhatta a telefonját valahova, és ezzel egyúttal ki is
hangosított. – Roland, tapsra vársz?! Pakolj!
- Hova megyünk? – kérdezett
az ezek szerint Roland névre hallgató egyed.
- Pestre, szerinted mégis hova,
Japánba?! – csapott be egy szekrényt Kristóf.
- Kristóf – szóltam közbe
én is.
- Mi van?! – kérdezett vissza
ingerülten.
- Vasárnap jöttök csak, ezt
nem csinálhatod – juttattam eszébe egy apró tényt, ami
mellesleg nagyon is hidegen hagyta:
-
Figyu, Hisztikirálynő... Azt vágom, hogy nem vagyok a szőke
herceg fehér lovon, meg hasonló baromságok... De neked soha nem is
ez kellett, nem? Itt az én időm, fogd már fel! Fogd már fel, hogy
fontos vagy nekem, és... sze... sze... szóval vagy olyan jó csaj,
meg egóm is van hozzá elég, hogy most azonnal elinduljak,
világos?! Nem fogom hagyni, hogy szórakozzanak VELED, még ha
keményebb is vagy a feladathoz, mint egy átlag rinyagép!
-
Hát... kösz... Hoztad a formát, ch... Az a „sze”... mi volt,
amúgy? – meredtem kiguvadt szemekkel a telefonhoz nyomva talán
túlságosan erősen is a fülcimpámat.
-
Sze... Szendvics... Nem. Nem szendvics! Te meg ott kussolsz, nem
röhögsz! – ekkor akaratlanul is elmosolyodtam, mivel Roland
felröhögött a háttérben, de pár másodperccel később teljesen
elhalkult a háttér Kristóf körül. – Szóval... Szeretlek –
szakadt meg a hívásunk. Most akkor megszakadt, vagy lerakta?
Annyira gyorsan történt minden, annyira meglepődtem, hogy
megállapítani sem voltam képes, hogy mi történt... És,
mivel kopogni kezdtek az ajtón, így nem is volt több időm ezen
agyalni.
- Most akkor betörjem, vagy
beengedsz?! – érdeklődött roppant kedves hangnemben Milán, és
amikor kinyitottam az ajtót egyszerűen hozzám vágta a táskámat,
majd megragadta a kezem és elkezdett kihúzni a suliból. –
Eltakarodni a kocsimtól, nem szamártámasz! Ti hárman hátra, Ser
előre! – adta ki az utasítások, és amikor elővette a
slusszkulcsot, csak elhaladva mellette kikaptam a kezéből.
- Te nem vezethetsz – vontam
meg a vállam, amikor csak furcsálló tekintettel kezdett el
bámulni.
- Menni fog? – érdeklődött
sóhajtva, miközben bekötötte magát, én meg csak egy bólintással
jutalmaztam meg a kérdését.
- Már lenyugodtam... Bocs,
Ricsi – néztem a srácra a visszapillantóból, ő meg csak
meglepődve pillantott rám vissza.
- Ja, inkább én bocsi –
vakarta a tarkóját kínosan röhögve, és mivel Milán abbahagyta
Szili okítását, végre el tudtunk indulni. – Tényleg nem
tudtam, hogy az apád lesz az. Csak annyit láttam, hogy Krisz hív,
és mivel tegnap mondta, hogy majd fog hívni, gondoltam odaadom...
- Valakinek valamerre dolga? –
tettem fel egy terelő kérdést. Nem Ricsi hibája, ami történt,
viszont már az is csoda, hogy most megtűröm a közelemben őket.
Bár, ehhez lehet, hogy Kristóf hülye szendvicses dumája kellett.
- Kerülő, de beugorhatunk
Flóráért? – hajolt előre az ülésben hozzánk Szili.
- Merre van? – nézett rá
Milán, majd láttam, hogy egy pillantást vet Drinára is, de a lány
csak duzzogva fordította a fejét az ablak felé. Hoppá, majd
otthon megkérdezem, hogy mivel akasztotta ki ennyire Drinát.
- A nagyszüleinél – ült
vissza az ülésben a srác.
- Ezt mondjuk mondhattad volna
hamarabb is... – sóhajtottam.
- Miért? – kérdezett vissza
pislogás nélkül a két srác egyszerre. Mármint Szilire és
Ricsire gondoltam itt.
- Mert akkor nem erre jövök? –
nevettem el magam kínosan. – Mindegy, az uszodától merre kell
menni?
- Öö, hát ez egy nagyon jó
kérdés – felelte Szili is nevetve, Drina pedig már a fejét
fogta kínjában.
- Megtennétek, hogy kidobtok a
házunk ellőt? Ha már úgy is az utcában vagyunk, meg nekem amúgy
sincs most kedvem kocsikázni – darálta Drina, én pedig csak
bólintottam, mire hálás pillantásokat küldött felém. A
következő percben lefékeztem a házunk előtt, és mivel Drina ült
középen, Ricsi volt olyan kedves és kiszállt, hogy a lány is
kiférjen.
- Lehet én is maradok most. Jó
szórakozást – intett a srác, majd becsapta az ajtót.
- Basszus, ez nem disznóól,
fú! – fújtatott Milán idegegesen, amikor pedig Szili is középre
vergődte magát, végre elindultam. – És nem szeretnéd
megkérdezni, hogy merre kell menni?! – fordult végül Milán a
srác felé.
- Hívtam már, de nem vette
fel. Mindegy, csak megtaláljuk – vonta meg a vállát Szili, én
meg kapásból majdnem satu fékezve álltam meg a pirosnál.
- Te normális vagy?! Az
legalább négy utca, és még a házukat sem ismerjük – doboltam
az ujjammal a kormányon. – Hát ezt nem hiszem el... – hajtottam
volna le legszívesebben a fejem, de ugye ezt nem tehettem, így
egyszerűen csak úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
- Ki az? – nézték egyszerre
a fiúk a csajt.
- Neked tök mindegy – néztem
Szilire, majd megragadtam Milán arcát és elfordítottam jobbra,
hogy kinézzen a mellette lévő ablakon. – Te meg jól jegyezd meg
ezt a sarkot.
- Ha?! – értetlenkedtek
egyszerre a fiúk, és hála a jó égnek, hogy most váltott át a
lámpa.
- Semmi, Dominik nagyszabású
kis barátnője, mellesleg, Milán. A te kliensed, hogyhogy nem
ismerted fel?! – lepődtem meg azon, hogy Milán nem fogta fel a
csaj létezését.
- Mert leszarom a csajokat, most
csak egyre hajtok, de rá keményen – nézett ki az ablakon, sóvárgó
tekintettel.
- És keményen nem érsz el
vele semmit – sóhajtotta Szili, mellesleg, kivételesen egyetértek
vele.
- Mit dünnyögsz az orrod
alatt?! – fordult hátra idegesen Milán.
- Az igazat?! – kérdeztünk
vissza egyszerre Szilivel.
- Mindegy, majd elérem –
mosolyodott el Milán.
- Mivel akasztottad ki megint? –
kérdeztem sóhajtva.
- Nem tudom, mi baja, tegnap óta
nem szól hozzám, pedig most semmit sem csináltam – tette fel védekezően a kezét.
- Tegnap óta? – kérdezett
vissza Szili, Milán pedig csak rávágott egy „Ja” szöveget,
mire Szili olyan fejet vágott, mint aki keményen gondolkodna. –
Tegnap Dominik átjött, és Drinát kereste.
- Ha?! – akadtunk ki egyszerre
Milánnal.
- Én megdöglesztem, az ezer
százalék! – tördelte az öklét Milán.
- „Szegény”, már Kristóf
is beígért neki egy 220-t – sajnáltam meg a srácot, persze full
ironikusan...
- Ő miért akarja kicsinálni?
– lepődött meg Szili.
- Nem tudom pontosan, de Kristóf
alapba sem viseli el a közelemben Dominiket – vontam meg a vállam,
és szerencsére hamarosan elérünk az uszodához is, szóval már
csak Flórát kellene megtalálnunk.
- De Dominik is beléd van
zúgva, nem? – kérdezett tovább Szili, miközben már a füléhez
emelte a telefont.
- Meg a nőjébe, lehet, hogy
Drinába, és még kitudja hány másikba – sóhajtottam ismét, és
hála az égnek, Szilinek sikerült elérnie Flórát, tehát eléggé
könnyen eltaláltunk ahhoz a bizonyos házhoz. Amikor leparkoltam a
ház előtt, Szili kapásból kivágta magát az autóból, és
beszaladt a házba.
- De sietős valakinek. Na,
állítsd le a Kicsikémet, ez eltarthat egy ideig – könyökölt
az ajtóra Milán, perverz vigyorral az arcán.
- Hagyd már szegényeket –
dőltem hátra az ülésben.
- Holnap énekelsz? – váltott
témát tök hirtelen Milán.
- Sosem éneklek – fordítottam
felé a fejem mosolyogva.
- Figyelj csak... – nézte még
mindig a... „plafont”. – Nem szeretném, hogy tovább ezt
csináld.
- Nem csinálok semmit –
küldtem felé értetlen pillantásokat.
- Makacs vagy, eléggé ahhoz,
hogy most se halld meg, amit mondani fogok. De... – itt egy
pillanatra elhallgatott, de tényleg nem lehetett több egy
pillanatánál. A furcsa csak annyi, hogy Milán sosem beszélt velem
így... Ilyen, hangnemben. – Vissza akarom kapni Mirát.
- T-tessék? – lepődtem meg
rögtön.
- Olyan szar érzés ez –
emelte fel a kezét, és a bal tenyerét kezdte el bámulni. –
Eddig nem szóltam, mert hittem, hogy képes vagy kezelni a dolgokat.
Senki, innentől senki nem tehet érted már semmit. Persze,
megvédünk, mert szeretünk, de vagy elég nagy és okos, hogy
elöntsd mit szeretné – ekkor ökölbe szorította a kezét, majd
tiszta erőből belevert egyet a műszerfalba. – Tudom min agyalsz.
De azt is tudom, hogy Krisznek ez milyen. Ő is elveszítette a
húgát... Nem tehetett érte semmit, csak nézhette ahogy egyszer a
magasból zuhan majd. Mond, te mikor érkezel meg a talajra? –
fordította felém a fejét, és a szeméből őszinte kíváncsiság
sugárzott.
- Miért akartok ennyire
visszahozni? – kérdeztem, behunyt szemmel, és éreztem, ahogy a
könnycsepp akaratom ellenére is végiggördül az arcomon. A
következő pillanatban viszont mosolyogva pillantottam rá Milánra.
– Megtanultam mindent elrejteni. Mert a fájdalmat sosem fogja
senki meghallani.
- Mitől félsz? – kérdezett
vissza rögtön.
- Mindenki annyi mindent belém
lát. Azt hiszik, hogy annyira különleges vagyok. Pedig amit igazán
szeretnék, azt egyikőtök sem engedi. Ha csak meghalljátok, hogy
egy lépést tettem előre ennek érdekében, rögtön kiakadtok. Azt
akarjátok, hogy újra a régi legyek?! Akkor engedjetek vissza! –
váltottam át határozott tekintetre, Milán pedig csak ugyan úgy
figyelt, mint eddig is.
- Nem – válaszolt végül
roppant egyszerűen.
- De miért nem?! Mindent,
tényleg mindent rám bíztok, én csak egyetlen egy dolgot kérek! –
szálltam vitába rögtön.
- Több feltételem van –
sóhajtotta el magát Milán. – Egy: Niki halála óta nem
énekelsz. Ezt holnap kamatozni fogod. Gitárral természetesen.
Kettő: Nem mondhatod el senkinek, főleg nem Krisznek. Fedezlek, és
akikkel leszel, sem mondanak majd semmit. Három: Először én
akarom látni.
- Köszönöm – ugrottam szó
szerint a srác nyakába.
- Ser, megfojtasz. Hallod, nem
kapok levegőt – ellenkezett Milán, viszont amikor ennek hatására
sem engedtem el, nagy meglepetésemre ő is megölelt. – Te pont
olyan bolond vagy, mint Niki...
- Családban marad – nevettem
el magam.
- Az biztos – mosolyodott el
Milán is.
***
Hazadobtuk még Flóráékat,
de Milánnak igaza volt, tényleg sokáig tartott nekik, míg
kijöttek. Hát, már kezdem azt hinni, hogy nem csak maguk miatt,
hanem Milán mondott valamit nekik. Főleg, hogy Drina és Ricsi is
hamar leléptek. Drinára visszatérve, eléggé szarul nézett ki...
És arra visszatérve, amit Milán mondott az autóban, ha Mirát
akarnak, ám legyen. Kaphatnak belőle, de ezt csak azért teszem,
mert Milán is segít nekem. Semmi másért. A szobámban feküdtem
az ágyban, és a plafont bámultam, amikor kopogásra lettem
figyelmes. Amikor kinyitottam az ajtót, először azt sem tudtam,
hogy hol vagyok, mivel Kristóf egyből nekem ugrott. Mármint, nem
szó szerint, csak az volt az első tette, hogy magához ölelt, majd
még mindig engem szorítva, annyira gyengéden csókolt meg, hogy
szinte észre sem vettem ezt a tettét. Pedig, azért jó pár percig
tartott.
- Azért levegőt vegyetek –
hallottam meg egy röhögős hangot, amire Kristóf is feleszmélt,
és egy nagyon mély levegőt véve próbálta elkerülni, hogy ne
ölje meg az illetőt.
- Te mi a cseszett életért
vagy itt?! Takarodj vissza az autóba! – fordult hátra végül
ingerülten.
- Jó, jó, persze, persze –
legyintette le a srác Kristófot.
- A konyhában leszek – indult
meg ásítva Milán a konyha felé. Ja, mondjuk azért azt tegyük
hozzá, hogy mindjárt éjfél, de mindegy.
- Hm – állt meg előttem,
amúgy szerintem Roland, de mindegy, a lényeg, hogy hümmögve
kezdet el végig mérni. És ha már a végigmérésnél tartunk: a
srácnak fekete haja és már szinte feketének mondható szeme van.
Titkon csak ennyit, mert Kristóf még kiveri emiatt a balhét...
- Mit csinálsz már, féleszű?!
– ment közelebb a sráchoz Kristóf, az ujjait tördelve.
- Öö, felmérem a terepet? –
kérdezett vissza nevetve, viszont Kristóf nem éppen vette jó
néven a poénját, ezért a srác fogta magát és a hátam mögé
szalad, a két kezét pedig a vállamra tette. – Egyébként
Szőlősi Roland. Te meg Seredech, tudom. Sokat mesélt már rólad
Kristóf, és mondjuk képeken sem néztél ki rosszul, de így
élőben látni még jobb.
- Örülök, asszem – néztem
furán a srácra.
- Te, Roland – szólt közbe
Kristóf, mire mindketten érdeklődve néztünk a srácra. –
Mennyire akarsz megdögleni?!
- Semennyire, miért? –
kérdezett vissza pislogva a Roland.
- Akkor vedd le a retkes
mancsaid a csajomról, vagy felakasztalak arra a csillárra! –
mutatott fel Kristóf a plafonra, Roland meg egyből elengedett. –
Hisztikém, te pedig gyere, mert beszédem van veled – ragadta meg
a kezem, majd visszahúzott a szobámba.
- Neked teljesen elmentek
otthonról?! – vertem fejbe, amikor becsukta az ajtót. –
Kicsaphatnak emiatt, nagyon hibbant! De, azért köszönöm.
- Hisztikém – mosolyodott el,
majd leült az ágyamra és a kezemet megragadva belehúzott az
ölébe. – Apád?!
- Nem tudom, de ami jobban
zavar, hogy Kriszt sem érem el – néztem a srác ideges
tekintetébe. – Kristóf.
- Mond – eszmélt fel a
hangomra a bambulásból.
- Állj le a lábaddal,
idegesít, ahogy rázod – erre a kijelentésemre csak döbbenten
kezdett el nézni, majd elnevette magát.
- Figyu, Hisztikém. Most
megyek, mert Rolanddal még meg kell találnunk a szállásunk,
plusz, amúgy is csak meg akartam nézni, hogy, hogy vagy – állt
fel végül, majd rájött, hogy a felállásával együtt engem az
ölében tartott, tehát lerakott a földre. – Meg, neked aludni
kell, mert bár kómásan is szép vagy, jobban szeretem, ha nem vagy
annyira nyűgös.
-
Hé, várj csak egy kicsit! – ragadtam meg Kristóf kezét, amikor
ő már éppen kiindulni készült a szobából, mire a srác csak
visszafordult, átkarolta a derekam és tök közel húzott magához,
miközben kíváncsi tekintettel nézett a szemembe. – Mi van a
szendviccsel? Szarozott a vonal, csak a szendvicsig jutottam el.
-
Ez most komoly?! Azért csináltam magamból komplett hülyét, hogy
te ne halld meg?! – váltott át most kétségbeesett tekintetbe. –
Haj, csak annyit mondtam, hogy szeret... em a szendvicset...
-
Öö... Oké? – nevettem el magam majdnem. Hát ez készen van, de
komolyan. És még viccesebbé teszi az a tény, hogy én egyáltalán
nem valami ilyesmit hallottam pár órával ezelőtt. – Mi köze
volt a szendvicsimádatodnak, ahhoz, hogy el gyere?!
-
Hm, ez igen egyszerű – kapott fel hirtelen az ölébe, én meg
automatikusan átkulcsoltam a lábam a derekán. – A szendvics is
olyan fini, mint te.
-
Ezt miből állapítottad meg? – néztem a szemébe érdeklődve.
-
Öö, mondjuk ebből? – hajolt közelebb a számhoz, viszont csak
egy apró puszinak nevezett valamit lehelt a számra, utána pedig...
-
Hülye vagy, ne harapj! – vertem fejbe, mire csak elröhögte
magát, majd még mindig az ölében tartva megindult vissza, az ágy
felé. – Fú, de hibbant vagy, barom... – fordítottam el
tettetett durcával a fejem, ugyanis volt olyan kedves és aranyos az
én kis barátocskám, hogy ledobott az ágyra. Mindegy... Amúgy,
nagyon vicces lehetett a szitu, tekintve, hogy Kristóf továbbra is
nevetve hajolt felém. Viszont nálam ott kezdődik a probléma, hogy
elhagytam a poént. Amúgy, magához mérten tök aranyos volt, ahogy
bevette, hogy nem hallottam, amit a telefonban mondott, utána meg,
hogy most full be vagyok sértődve rá. Ezt mondjuk főleg azután
tudtam csak megállapítani, hogy hagyott levegőhöz jutni, ugyanis
kábé öt percig a számon csüngött, de mindegy. Ezután talált
magának jobb szórakozást a nyakam tájékán, szóval... Öö, jó
ebből nem tudom, mit akartam kihozni.
-
Egyébként... – fúrta bele az arcát teljesen a nyakamba, a haja
pedig már annyira csikizett, hogy reflexből is összehúztam magam,
és miután már roppantul zavart, hogy kábé a fél hajszerkezetét
megkajáltam, kénytelen voltam beletúrni a hajába. Csak ezért,
nem másért, mellesleg... rohadt puha haja van. – ... csak annyit
mondtam, hogy szeretlek – ekkor, talán a kelleténél sokkal
finomabban túrtam bele ismét a hajába, amit ő észre is vett, és
tutira veszem, hogy mosolyogva kezdte el puszilgatni a nyakamat.
-
Én is – suttogtam a lehető leghalkabban, de amilyen közel
voltunk egymáshoz, furcsa is lett volna, ha nem hallja meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése